Pesti Napló, 1897. július (48. évfolyam, 181-211. szám)

1897-07-31 / 211. szám

Negyvennyolcadik évfolyam. 211. sz. ELŐFIZETÉSI AKAR: Egész évrs ... k­­frt — kr. Félévre ... — 7 « — » Negyedévre 3 ■ 50 « Egy hóra 1­­20 » •43ES­Egyes szám _ _ — 4 kft Vidéken 5 *PESTI NAPLÓ WERKE­SZTéSre« VX, Térés-ki rút 91, M. II-dik emelet.­­430­KIRUÚinVASAL ! VI., Teréc-körút SS. a -É30­l legjelenik minden nev. ünnep és vasárnap a tán­lar Budapest, 1897. Főszerkesztő: Neményi Ambrus. Szombat, julius 31. A kiegyezési provizórium. Budapest., julius 30. Az utolsó napok eseményei már most fölszinre vetették a kiegyezési provizórium kérdését, amely külömben csak a jövő őszön került volna napirendre. Magában véve a kiegyezési provizórium kérdése nem tartozik a bonyodalmas problémák közé. Nagyon természetes, hogy az e te­kintetben fenforgó precedens esetek e kérdés közelebbi megoldására nézve is irányadásul szolgálhatnak. A megoldás módjára nézve útmutatást nyújt az 1877. évi XXVII. törvénycikk, amelylyel a ki­egyezési provizórium kérdése annak idején megoldást nyert. Ez a törvénycikk nem tartalmaz egyebet, mint azt, hogy az 1867-iki kvótatörvénynek, valamint az 1867-ben kötött vám- és kereskedelmi szövetségnek 1877 végén lejáró érvényes­sége bizonyos időre —­ akkor három hó­napra — meghosszabbittatik s a kormány felhatalmaztatik, hogy a kereskedelmi for­galomra vonatkozólag a külállamokkal lé­tező állapotot, valamint a jegybankra nézve akkor fennállott tényleges állapotot hasonló időtartamra fentarthassa. Magától értetik, hogy a kiegyezési provizórium ma sem tartalmazhat lénye­gileg mást, mint amit 1877-ben tartalma­zott. Kizártnak tekintendő az az eset, hogy a provizórium-törvény akár a kvótára, akár a kereskedelmi és vámszövetségre, vagy a bankügyre vonatkozólag a fenn­álló állapottól eltérő módosításokat tartal­mazhatna. Az a veszély, hogy a magyar ellen­zék a kiegyezési provizóriumot obstruálná, ma már tényleg nem forog fenn. De gyak­ran halljuk annak a kérdésnek a fölveté­sét, hogy mi történik, ha Ausztria az ott uralkodó ismeretes válság következ­tében nem lesz abban a helyzetben, hogy a jelen év végén lejáró kiegyezési törvé­nyek meghosszabbítását parlamentjével megszavaztassa? E kérdés ma talán még korainak látszik, hisz még teljes öt hónap választ el bennünket az év végétől s ad­dig Ausztriában a kuszátt helyzet tisztá­zására még igen sok történhetik. Anélkül, hogy jóslatokba akarnánk bocsátkozni, meg merjük kockáztatni azt a véleményt, hogy a kiegyezési provizórium megszavazása még arra az esetre sincs kizárva, ha magát a válság okát képező cseh-német össze­ütközést egyhamar tisztázni nem sikerül. Mert ne feledjük, hogy az obstruáló német párt mindenkor főtámasza volt a dualizmusnak, s ha a­ost minden józan érdeke ellenére az 1867-iki mű­ szétrom­­bolására, a dualizmus megdöntésére vete­mednék, ezzel nem mozdítaná elő azt a célt, amelyre törekszik — tudniillik a német hegemónia visszaszerzését, hanem előmozdítaná ennek ellenkezőjét, a szláv túlsúly megszilárdulását. A dualizmus meg­dőlésével a föderatív alakulás föltartóztat­hatatlanul bekövetkeznek, ezzel pedig a re­mény is elenyésznék arra, hogy a német elem Ausztriában valaha visszaszerezhesse azt a vezérszerepet, amelyet egykor bírt s amelyre kultutrálie, túlsúlyánál fogva igényt tart. De e messzetekintő politikai meg­fontolásra sem kívánunk túlságos súlyt fektetni. A szenvedélyes pártharcok viha­raiban megeshetik, hogy egy párt nagyobb, de messzebb fekvő érdekeket áldozatul hoz közvetetlenül kielégítést kereső törek­véseinek. A gróf Badeni ellen való gyűlölet hőfoka annyira túlhaladta már az osztrák­németeknél a normális méreteket, hogy számolnunk kell azzal is, hogy ez állam­­férfiu megbuktatásának alárendelnek min­den más, bármily fontos politikai tekin­tetet s készek meghiúsítani még a kiegye­zési provizóriumot is, hogy gróf Badeni állá­sát lehetetlenné tegyék. Ezzel a lehetőséggel számolnunk kell, de ugyanakkor számolnunk kell egy má­sik hatalmas tényezővel is, amely elvégre az osztrák pártharcok zűrzavarában a monarkia érdekeinek, a viszonyok állan­dóságának legmegbízhatóbb őre. Avagy hiheti-e valaki, hogy a korona, ha látná, hogy gróf Badeni személye képezi azt az akadályt, amely miatt a monarkia érde­keire nézve elsőrendű fontosságú állami funkciók sem működhetnek, inkább en­gedné a káoszt diadalra jutni, semhogy ez államférfiú személyétől megváljon? Mikor egy állami válság csak egy kabi­netválság árán kerülhető el, akkor biz­tosra lehet venni, hogy a korona a két válság közül a kisebbiket,­­ a kabinet­válságot fogja választani. Következnék most már az a kérdés,­ hogy hátha mégis, minden ellenkező való­színűség ellenére, megtörténnék az, hogy még egy új osztrák kabinet sem lenne ké­pes az év végéig a kiegyezési provizóriu­mot megszavaztatni? Mi lenne akkor? Erre mindenekelőtt meg kell jegyeznünk, hogy közjogi törvények teljesen előre nem látható s a törvényhozó által mél­tán kizártnak tartott közjogi konfliktu­sok eseteire „megfelelő orvosszert nem tartalmaznak és nem is tartalmazhat- TÁRC A Petőfi sírjánál. (A segesvári emlékünnepen szavalja a szerző.) Petőfi ! Petőfi ! Rázd meg sírhalmodat! Pendítsd meg elnémult, kettétört lantodat ! Szakadozott húrján lobogó láng égjen,­­Füröszd meg a lelkünk lánglelked tüzében! Gyújtsd föl a szívünket, mert, óh jaj, kialszik! Dobogása is már alig-alig hallszik ... Tüzet nekünk, tüzet abból a vulkánból: A szabadság fényes, piros hajnalából! • Te voltál, Petőfi, legelső sugara, Ragyogó reménye, hajnali csillaga! A te dalod szülte a szent szabadságot, Mint a kikelet a mosolygó virágot, Dalod kovácsolta bilincsből a kardot, Zúgó zivatarban mindig ott viharzott, Ott csengett, kongott a templom harangjában, A székely ágyúknak bömbölő szavában . ., Vérrózsákat dobott sötét ég­boltjára, Babért font a honvéd vérző homlokára, Daloddal hunyta be a szemét örökre .. . Szállt a dalod tovább zúgva, mennydörögve. Szállt a dalod tovább mindegyre halkabban .. . Halljátok, hogy zokog, itt e sirhalomban! Szabadság alkonyát siratva siratja, Vele sir a hősök koszorús csapatja. . .. Halljátok-e, hogy zeng daltól e sírhalom! Kardok csattogása csörtet át a dalon . . . Zúgva mennydörögve a harcot folytatják, Dobog a föld szive: éljen a szabadsági Vagy tán meg se haltál? E­z hit csak költött? Halhatatlan valód uj alakot öltött? Mint csalogány zengész erdők rejtekében, Elveszett édenről szomorúan, szépen, Hogy az esti csillag reszketve aláhull Bűvös dalodra a fénylő magasságból? Tán felhő képében gyászolod hazádat? Beborítod, mint a legfeketébb bánat? Vagy te vagy az égnek haragos villáma? Fenyegeted a sok zsarnokot cikázva ? Óh! cikázz, te villám? Sújtsd agyon a hány­ban, Ne legyen egy nép se porban, rabigában! Pósa Lajos. A szabadság dalnoka. — A Pesti Napló eredeti tárcája. — A világirodalomban Homérosz az elbeszélő, Shakespeare a drámaíró­s Petőfi Sándor a lantos. Vannak a világnak rajtuk kí­vül is igen nagy epikusai, drámaírói, dalköltői, de Homérosz maga az epika, Shakespeare maga a dráma s Petőfi maga a lila. A görög költő sarkára ültet bennünket, kezébe ragadja az evezőt s egyenletes csapással renget tova a széles folyamon, nevető kék ég alatt s a partokon egymásután megláthatjuk az emberi élet minden változását, Shakespeare száz meg száz alakot formál a história és a mindennapi­­ élet anyagából, beléjük lehet és az alakok megmozdulnak, élnek, cser­késznek, mindegyik a maga módja szerint s eljátszszák az élet minden tragédiáját és ko­médiáját. Petőfi Sándor pedig föltárja szivét s töméntelen sokasága az érzésnek árad ki belőle; fényes pillangó­szárnyon az egyik, sas­szárnyakon a másik, csodálatos tarkaságban ütve-hajtva egymást. Mintha az Isten minden emberi érzést az ő szivébe szorított volna s most ez érzések meg nem férve egy ember szivében, kitörnének s kiszállanának a világba. Az élet káprázatos változatossága tükröződik mindegyikben: Homérosz eposzaiban, Shakes­peare drámáiban és Petőfi dalaiban. Az effajta lángelmék a legcsodálatosabbak és legritkábbak. Ők az Isten legkedvesebb fiai, mert megadatott nekik, hogy mindent lássanak és átérezzenek, amit az élet kínál. Megérzik a porban mászó férget és a kősziklán fészkelő sast. Bájosak és fenségesek, kegyetlenek és gyöngédek, haragosak és szelídek, szenvedé­lyesek és lelkük mégis derűvel van tele; szí­vüknek sok az érzése és hangszerüknek sok a húrja, mert bennük rendesen egy egész fajnak a sokféle, nem ritkán szélsőséges hajlandó­ságai gyülekeznek össze. Mesterré lesznek anélkül, hogy mesterük lett volna s akármeny­­nyire ki van is egyengetve számukra a pálya,mégis hirtelen tűnnek föl, ahonnan nem is várná őket senki. Mikor Petőfi megjelent, a magyar költészet, némi haladottsága mellett, tele volt latin len­dülettel, német sóhajtással és olasz epedéssel. Még a legtehetségesebbek is, azok is, akik népdalokat írtak, nem tudták lerázni az is­kola nyűgét. Az egyik csak a finomkodókhoz szólott, a másik a ném­et műveltségű elmék­hez, a harmadik a klasszikus nevelésüekhez, a negyedik csak a néphez s még Vörösmarti­, az irodalom újjáalkotója is csak egy bizonyos osztálynak írt, amely megértette szónokias pompájú nyelvét. Az első nemzeti költő Petőfi Sándor. Ő lett eleven szimbóluma a nemzeti egységnek és összetartozásnak, a demokrati­kus, modern Magyarországnak. Nemzeti költő a szónak olyan értelmében, mint Homérosz és Shakespeare, akikben szintén egy egész faj lelke vált elevenné.Életre kelt benne az, ami a nagy tö­megekben csak szunnyadott s ami a legtöbb em­berben csak sejtelem volt, az benne tudattá érett. Ez a tudat fölemelte és lesújtotta, lelkesítette és kétségbeejte­tte, gyönyört adott neki és gyöt­­­­relmeket okozott. Büszke öntudatossággal val- Mai számunk tizenhat oldal.

Next