Pesti Napló, 1897. július (48. évfolyam, 181-211. szám)
1897-07-31 / 211. szám
Negyvennyolcadik évfolyam. 211. sz. ELŐFIZETÉSI AKAR: Egész évrs ... kfrt — kr. Félévre ... — 7 « — » Negyedévre 3 ■ 50 « Egy hóra 120 » •43ESEgyes szám _ _ — 4 kft Vidéken 5 *PESTI NAPLÓ WERKESZTéSre« VX, Térés-ki rút 91, M. II-dik emelet.430KIRUÚinVASAL ! VI., Teréc-körút SS. a -É30l legjelenik minden nev. ünnep és vasárnap a tánlar Budapest, 1897. Főszerkesztő: Neményi Ambrus. Szombat, julius 31. A kiegyezési provizórium. Budapest., julius 30. Az utolsó napok eseményei már most fölszinre vetették a kiegyezési provizórium kérdését, amely külömben csak a jövő őszön került volna napirendre. Magában véve a kiegyezési provizórium kérdése nem tartozik a bonyodalmas problémák közé. Nagyon természetes, hogy az e tekintetben fenforgó precedens esetek e kérdés közelebbi megoldására nézve is irányadásul szolgálhatnak. A megoldás módjára nézve útmutatást nyújt az 1877. évi XXVII. törvénycikk, amelylyel a kiegyezési provizórium kérdése annak idején megoldást nyert. Ez a törvénycikk nem tartalmaz egyebet, mint azt, hogy az 1867-iki kvótatörvénynek, valamint az 1867-ben kötött vám- és kereskedelmi szövetségnek 1877 végén lejáró érvényessége bizonyos időre — akkor három hónapra — meghosszabbittatik s a kormány felhatalmaztatik, hogy a kereskedelmi forgalomra vonatkozólag a külállamokkal létező állapotot, valamint a jegybankra nézve akkor fennállott tényleges állapotot hasonló időtartamra fentarthassa. Magától értetik, hogy a kiegyezési provizórium ma sem tartalmazhat lényegileg mást, mint amit 1877-ben tartalmazott. Kizártnak tekintendő az az eset, hogy a provizórium-törvény akár a kvótára, akár a kereskedelmi és vámszövetségre, vagy a bankügyre vonatkozólag a fennálló állapottól eltérő módosításokat tartalmazhatna. Az a veszély, hogy a magyar ellenzék a kiegyezési provizóriumot obstruálná, ma már tényleg nem forog fenn. De gyakran halljuk annak a kérdésnek a fölvetését, hogy mi történik, ha Ausztria az ott uralkodó ismeretes válság következtében nem lesz abban a helyzetben, hogy a jelen év végén lejáró kiegyezési törvények meghosszabbítását parlamentjével megszavaztassa? E kérdés ma talán még korainak látszik, hisz még teljes öt hónap választ el bennünket az év végétől s addig Ausztriában a kuszátt helyzet tisztázására még igen sok történhetik. Anélkül, hogy jóslatokba akarnánk bocsátkozni, meg merjük kockáztatni azt a véleményt, hogy a kiegyezési provizórium megszavazása még arra az esetre sincs kizárva, ha magát a válság okát képező cseh-német összeütközést egyhamar tisztázni nem sikerül. Mert ne feledjük, hogy az obstruáló német párt mindenkor főtámasza volt a dualizmusnak, s ha aost minden józan érdeke ellenére az 1867-iki mű szétrombolására, a dualizmus megdöntésére vetemednék, ezzel nem mozdítaná elő azt a célt, amelyre törekszik — tudniillik a német hegemónia visszaszerzését, hanem előmozdítaná ennek ellenkezőjét, a szláv túlsúly megszilárdulását. A dualizmus megdőlésével a föderatív alakulás föltartóztathatatlanul bekövetkeznek, ezzel pedig a remény is elenyésznék arra, hogy a német elem Ausztriában valaha visszaszerezhesse azt a vezérszerepet, amelyet egykor bírt s amelyre kultutrálie, túlsúlyánál fogva igényt tart. De e messzetekintő politikai megfontolásra sem kívánunk túlságos súlyt fektetni. A szenvedélyes pártharcok viharaiban megeshetik, hogy egy párt nagyobb, de messzebb fekvő érdekeket áldozatul hoz közvetetlenül kielégítést kereső törekvéseinek. A gróf Badeni ellen való gyűlölet hőfoka annyira túlhaladta már az osztráknémeteknél a normális méreteket, hogy számolnunk kell azzal is, hogy ez államférfiu megbuktatásának alárendelnek minden más, bármily fontos politikai tekintetet s készek meghiúsítani még a kiegyezési provizóriumot is, hogy gróf Badeni állását lehetetlenné tegyék. Ezzel a lehetőséggel számolnunk kell, de ugyanakkor számolnunk kell egy másik hatalmas tényezővel is, amely elvégre az osztrák pártharcok zűrzavarában a monarkia érdekeinek, a viszonyok állandóságának legmegbízhatóbb őre. Avagy hiheti-e valaki, hogy a korona, ha látná, hogy gróf Badeni személye képezi azt az akadályt, amely miatt a monarkia érdekeire nézve elsőrendű fontosságú állami funkciók sem működhetnek, inkább engedné a káoszt diadalra jutni, semhogy ez államférfiú személyétől megváljon? Mikor egy állami válság csak egy kabinetválság árán kerülhető el, akkor biztosra lehet venni, hogy a korona a két válság közül a kisebbiket, a kabinetválságot fogja választani. Következnék most már az a kérdés, hogy hátha mégis, minden ellenkező valószínűség ellenére, megtörténnék az, hogy még egy új osztrák kabinet sem lenne képes az év végéig a kiegyezési provizóriumot megszavaztatni? Mi lenne akkor? Erre mindenekelőtt meg kell jegyeznünk, hogy közjogi törvények teljesen előre nem látható s a törvényhozó által méltán kizártnak tartott közjogi konfliktusok eseteire „megfelelő orvosszert nem tartalmaznak és nem is tartalmazhat- TÁRC A Petőfi sírjánál. (A segesvári emlékünnepen szavalja a szerző.) Petőfi ! Petőfi ! Rázd meg sírhalmodat! Pendítsd meg elnémult, kettétört lantodat ! Szakadozott húrján lobogó láng égjen,Füröszd meg a lelkünk lánglelked tüzében! Gyújtsd föl a szívünket, mert, óh jaj, kialszik! Dobogása is már alig-alig hallszik ... Tüzet nekünk, tüzet abból a vulkánból: A szabadság fényes, piros hajnalából! • Te voltál, Petőfi, legelső sugara, Ragyogó reménye, hajnali csillaga! A te dalod szülte a szent szabadságot, Mint a kikelet a mosolygó virágot, Dalod kovácsolta bilincsből a kardot, Zúgó zivatarban mindig ott viharzott, Ott csengett, kongott a templom harangjában, A székely ágyúknak bömbölő szavában . ., Vérrózsákat dobott sötét égboltjára, Babért font a honvéd vérző homlokára, Daloddal hunyta be a szemét örökre .. . Szállt a dalod tovább zúgva, mennydörögve. Szállt a dalod tovább mindegyre halkabban .. . Halljátok, hogy zokog, itt e sirhalomban! Szabadság alkonyát siratva siratja, Vele sir a hősök koszorús csapatja. . .. Halljátok-e, hogy zeng daltól e sírhalom! Kardok csattogása csörtet át a dalon . . . Zúgva mennydörögve a harcot folytatják, Dobog a föld szive: éljen a szabadsági Vagy tán meg se haltál? Ez hit csak költött? Halhatatlan valód uj alakot öltött? Mint csalogány zengész erdők rejtekében, Elveszett édenről szomorúan, szépen, Hogy az esti csillag reszketve aláhull Bűvös dalodra a fénylő magasságból? Tán felhő képében gyászolod hazádat? Beborítod, mint a legfeketébb bánat? Vagy te vagy az égnek haragos villáma? Fenyegeted a sok zsarnokot cikázva ? Óh! cikázz, te villám? Sújtsd agyon a hányban, Ne legyen egy nép se porban, rabigában! Pósa Lajos. A szabadság dalnoka. — A Pesti Napló eredeti tárcája. — A világirodalomban Homérosz az elbeszélő, Shakespeare a drámaírós Petőfi Sándor a lantos. Vannak a világnak rajtuk kívül is igen nagy epikusai, drámaírói, dalköltői, de Homérosz maga az epika, Shakespeare maga a dráma s Petőfi maga a lila. A görög költő sarkára ültet bennünket, kezébe ragadja az evezőt s egyenletes csapással renget tova a széles folyamon, nevető kék ég alatt s a partokon egymásután megláthatjuk az emberi élet minden változását, Shakespeare száz meg száz alakot formál a história és a mindennapi élet anyagából, beléjük lehet és az alakok megmozdulnak, élnek, cserkésznek, mindegyik a maga módja szerint s eljátszszák az élet minden tragédiáját és komédiáját. Petőfi Sándor pedig föltárja szivét s töméntelen sokasága az érzésnek árad ki belőle; fényes pillangószárnyon az egyik, sasszárnyakon a másik, csodálatos tarkaságban ütve-hajtva egymást. Mintha az Isten minden emberi érzést az ő szivébe szorított volna s most ez érzések meg nem férve egy ember szivében, kitörnének s kiszállanának a világba. Az élet káprázatos változatossága tükröződik mindegyikben: Homérosz eposzaiban, Shakespeare drámáiban és Petőfi dalaiban. Az effajta lángelmék a legcsodálatosabbak és legritkábbak. Ők az Isten legkedvesebb fiai, mert megadatott nekik, hogy mindent lássanak és átérezzenek, amit az élet kínál. Megérzik a porban mászó férget és a kősziklán fészkelő sast. Bájosak és fenségesek, kegyetlenek és gyöngédek, haragosak és szelídek, szenvedélyesek és lelkük mégis derűvel van tele; szívüknek sok az érzése és hangszerüknek sok a húrja, mert bennük rendesen egy egész fajnak a sokféle, nem ritkán szélsőséges hajlandóságai gyülekeznek össze. Mesterré lesznek anélkül, hogy mesterük lett volna s akármenynyire ki van is egyengetve számukra a pálya,mégis hirtelen tűnnek föl, ahonnan nem is várná őket senki. Mikor Petőfi megjelent, a magyar költészet, némi haladottsága mellett, tele volt latin lendülettel, német sóhajtással és olasz epedéssel. Még a legtehetségesebbek is, azok is, akik népdalokat írtak, nem tudták lerázni az iskola nyűgét. Az egyik csak a finomkodókhoz szólott, a másik a német műveltségű elmékhez, a harmadik a klasszikus nevelésüekhez, a negyedik csak a néphez s még Vörösmarti, az irodalom újjáalkotója is csak egy bizonyos osztálynak írt, amely megértette szónokias pompájú nyelvét. Az első nemzeti költő Petőfi Sándor. Ő lett eleven szimbóluma a nemzeti egységnek és összetartozásnak, a demokratikus, modern Magyarországnak. Nemzeti költő a szónak olyan értelmében, mint Homérosz és Shakespeare, akikben szintén egy egész faj lelke vált elevenné.Életre kelt benne az, ami a nagy tömegekben csak szunnyadott s ami a legtöbb emberben csak sejtelem volt, az benne tudattá érett. Ez a tudat fölemelte és lesújtotta, lelkesítette és kétségbeejtette, gyönyört adott neki és gyötrelmeket okozott. Büszke öntudatossággal val- Mai számunk tizenhat oldal.