Pesti Napló. 1897. szeptember (48. évfolyam, 243-272. szám)

1897-09-11 / 253. szám

J Negyvennyolcadik évfolyam, 25 3* sas« Bi0nUttS8I ARAK­­ént ...HM — kr. Félévre___7 « - « ■•gysdém — 8 « 50 « Ma hin ... 1 « 20 c -C30­_­­ kr. ____ _ 6 «PESTI NAPLÓ Budapest, 1897. Ffiszerf­esztő: Neményi Ambrus. Szombat, szeptember 11. VI., Teréz-körút 21. Mk 11-dik findít.­­K£í-KIADÓHIVATAL: VI., Teréz­ körút 28. aC­­tQES— Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap utols­ó A király magyar földön. Budapest, szeptember 10. Több hónapi távollét után ma ismét magyar földre lépett felséges uralkodónk. Kíséretével együtt megérkezett Tatára, ahol már vasárnap német császárt is vendégül fogadja. Ezúttal a szép dunán­túli vidék részesül abban a szerencsében, hogy királyát üdvözölheti. Amerre jár, mindenütt őszinte öröm és lelkesedés kél­százezrek szívében, mert minden ma­gyar ember érzi, hogy bármit hozzon a sors ránk, a magyar alkotmánynak leg­hívebb s leghatalmasabb őre a király. Az a bájos fekvésű kis magyar község, amelyet most Ferenc József ő felsége jelenlétével szerencséltet, a halmok és ligetek, amelyek e napokban daliás alakját látni fogják, telve vannak a nagy Mátyás ki­rály emlékét őrző legendákkal. Az a költői varázs, amely e legendákból kiárad, az enyhe szép napok verőfényében királyunk nemes lénye köré szövődik s azokban az éljenek­ben, amelyek mindenfelől feléje harsognak, mintha négyszázados emlékek visszhangja ve­rődnék vissza. Mily jólesik a magyar szívnek, rég elmúlt daliás idők e megelevenedését látni nyomában annak a jó és nemes ural­kodónak, akit egész Magyarország oly őszinte szeretettel vesz körül! Mily kegye­lettel kutatja szemünk az összekötő kapcso­latot a múlt és a jelen közt ezen a nagy emlékekben gazdag tájon, ahol a halmok és erdők még mindig arról a magyar ki­rályról regélnek, akinek a magyar nép a legszebb jelzőt adta, amelyet nép adhat — mikor igazságosnak nevezte el! Ennek a királynak a nyomdokain ha­lad ime, négyszáz esztendő múltán egy ural­kodó, akinek a történelem egykoron szin­tén meg fogja adni azt a címet, amelyet a nagy Hollós Mátyás méltán visel. A magyar nép szívében már rég megadta ezt neki. Az igazságos Mátyás után négy szá­zadnak — és mily szörnyű szenvedé­sekben gazdag századnak — kellett lezaj­lani, amig a Gondviselés a magyar nem­zetnek adta Ferenc Józsefet, az igazságos királyt. Pár nap múlva meg fog érkezni a hatalmas szomszéd­ birodalom uralkodója, hogy vendége legyen a magyar királynak magyar földön. Tanúja lesz a had­gyakorlatoknak, amelyek katonáink harci erényének, kitartásának, képzettségének bizonyságát fogják szolgáltatni. Büszkeség­gel fog eltölteni bennünket s bizonyára felséges királyunkat is annak a tudata, hogy a világrész békéjén első­sorban őrködő hármas­ szövetségben méltó és egyenrangú tag vagyunk. De ennél a jogos önérzetnél, amely az uralkodót és népét egyaránt megilleti, van egy nagyobb: az a szeretet és ra­gaszkodás, amely őket egymáshoz csatolja. A német császár személyesen is meg fog róla győződni, hogy ez idő szerint nincs a világon monarcikusabb ország, mint a mienk és nincs a világon fejedelem, aki oly magasan áll egész népe sze­­retetében, mint a magyar király. Na­gyobb erőforrás ez a legfényesebb had­műveletekben jeleskedő zászlóaljaknál, biz­tosabb és maradandóbb támasza a trónnak minden másnál s valódi alapja e monarkia európai pozíciójának. Az a lelkesedés, amelylyel a magyar nép uralkodójára néz s az az őszinte tisztelet, amelylyel a pol­gáriasait nemzetek uralkodónkat, mint az európai béke igazságos őrét környezik, mindegyik külön felér egy hadsereggel. A rimaszombati gyűlés, Budapest, szeptember 10. Felvidékünk egyik szerény városkájá­ban, Gömör megye kies székhelyén gazda­sági és kulturális életünk egyik legtekin­télyesebb ágának, a magyar bányaügynek munkásai gyűlnek ma össze, hogy pár év előtt megalakult egyesületük házi ügyein kívül nem egy országos érdekű szakkér­dést beszéljenek meg. Nem ok nélkül s nem csupán az ün­nepi sallang kedvéért hozzuk összefüg­gésbe a magyar bányaügyet kulturális ér­dekeinkkel. Itt az az előkelő tudományos színvonal, amelyen a bányászat, mint par excellence technikai iparág áll, még nem volna elég arra, hogy minden lépést, mely a magyar bányaügy felvirágoztatásának ér­dekében történik, mint kulturális elhala­dásunk egy-egy tényét üdvözöljük: maga az a misszió, melyet hazafias bányászaink a nemzetiségileg legexponáltabb vidékeken a nemzeti nyelv és hazafias érzés ápolá­sában betöltenek, megoku­lttá tenné azt, hogy róluk, mint a magyar kultúra munká­sairól emlékezzünk meg. Kincses hegyek jól rejtő zugaiban, nem egyszer a társadalmi élet áldásaitól egészen elszigetelve s mindenütt nagyobb részében idegen nemzetiségű munkásnép közt működve, mennyi szolgálatot van hi­vatva tenni a nemzeti ügynek egy-egy műveit bányatiszt, aki munkásait nemcsak egyéni tekintélye erejével, hanem a min­dennapi exisztencia érdekszálainál fogva tartja kezében! Gondoljunk csak az erdélyi bánya­vidékre, melynek nem egy helyéhez a nem­zetiségi fanatizmusból kiontott honfivér egész tengerének szomorú emléke tapad. Vagy keleti határainkon a nagybányai bá­nyaigazgatóság területére, amelynek közép­pontjához csak egy órányira esik Lac­­falu, egyik főfészke az ujabbkori román irredentizmus izgatásainak. Milyen üdvö­sen fölhasználható «csöndes hatalom »-mal rendelkezik az ilyen pontokon a hazafias magyar bányász-intelligencia, ha nem csu­pán a magyar földből, hanem a magyar földért is akar élni! S hogy a magyar bányászoktól ha­zafias munkát nem hiába vár a közvéle­mény, azt a történelem tanúságai bizo­nyítják. Felvidéki bányavárosaink a szá­zadok mindenféle viszontagságai közt min­dig őrhelyei voltak ha nem is a magyar nemzetiségnek, de a magyar hazafiságnak, s lakosságuk, amelynek műveit és vagyo­nos középosztályát a bányaipar teremtette meg, kultúrájával együtt a nemzeti ügy­höz való ragaszkodásában is igazi pél­­dányképe a polgárerényeknek. Aztán méltó büszkeséggel emlékez­hetünk meg arról a világra szóló hír­névről is, amelynek a magyar bányászat tudományos fejlettsége tekintetében kez­dettől fogva örvendett. Bányajogunk a legelsők és legtökéletesebbek egyike volt s rendszere mindenütt utánzásra talált. A Mária Terézia által alapított selmeci bá­nyászakadémia a világ egyik legjobb technikai szakiskolájának volt elismerve egy egész századon át; nemcsak a kontinens legtá­volabbi országaiból, hanem Amerikából is idesereglett a bányászati pályára készülő ifjúság nagy része s manapság is a kül­föld nem egy elsőrangú bányásztekintélye nevezi magát büszkén «régi selmecinek». Sajnos, az utóbbi évtizedekben sokat hanyatlott a magyar bányászat ügye. Az ezüst árának csökkenése a Felvidék majd­nem valamennyi főbb bányavárosát érzé­kenyen sújtotta s lakossága elől önfentar­­tásának­ hagyományosan öröklött forrásait zárta el. Egykor virágzó bányatelepek egy­másután pusztultak el s pusztulnak foly­vást ma is. A jobbára külföldi tőke vál­lalkozásai ugyan ideig-óráig még megpró­bálják egyiket-másikat fentartani, de a vállalkozás legtöbbször sikertelen kísérlet marad, nem képes a keresetétől megfosz­tott népet állandóan odakötni a meddőnek bizonyult röghöz. Elnyomorodik, vagy más vidékre, más országba, más vi­lágrészbe megy boldogulást keresni. S ahol sikerül is a külföldi tőkének vala­miig még életképes iparvállalatban meg­gyökereznie, ott nyomban előáll az­ a nemzeti szempontból éppen nem kicsiny­­lendő kár, hogy az a külföldi tőke a maga bányaműveinek igazgatását idegen, nyelvünket nem értő, viszonyainkat nem ismerő és sokszor velünk szemben ellensé­ges érzületű szakemberekre bízza s igy lassan kint egész idegen kolóniákat teremt a magyar földön, ellensúlyozva azt az üdvös hazafias munkát, amelyet más irány­ban a magyar bányász-intelligencia végez a maga megmaradt pozícióiban. A hanyatlás korszaka következett be az utóbbi évtizedekben a selmeci bányász­­akadémiára is. Egykori nagy tekintélyét áldozatul kellett hoznia hazafiságának s a 70-es évek elején magyarrá lett tannyelv elzárta előle a külföldet. Még a hazai ifjú­ságból kikerülő hallgatósága is folyvást csökken a bányaipar pangása folytán és Selmecbánya, az egykori bányagrófok büszke székhelye, amelynek még egy ne­gyedszázaddal ezelőtt olyan eleven aka­démiai élete volt, mint akármelyik német egyetemi városnak, ma csupa romokról mereng vissza az ősi dicsőségre. Vannak aztán a magyar bányaügynek egyéb bajai is. Magunk is rámutattunk már több ízben egyikre-másikra ezek közül s rámutathatnánk még igen sokra. Em­­líthetnők azt az üzérkedést, amelyet a nálunk még mindig érvényben levő osztrák bányatörvénynek helyenként nem egészen világos rendelkezéseiből kifejlődött gya­korlat alapján egyes, nem is szakértő szé­delgők folytatnak, amikor a könnyen meg­szerezhető bányajogositványok utján egész vidékeket helyeznek hegyi zárlat alá s jó reklám segítségével sorra csapják be a népre került hiszékeny népet. Hogy ez aztán időn­­kint mire vezet s milyen mértékben alkal­mas a világ előtt gazdasági reputációnkat Mai számunk tizenhat oldal

Next