Pesti Napló. 1897. szeptember (48. évfolyam, 243-272. szám)
1897-09-11 / 253. szám
J Negyvennyolcadik évfolyam, 25 3* sas« Bi0nUttS8I ARAKént ...HM — kr. Félévre___7 « - « ■•gysdém — 8 « 50 « Ma hin ... 1 « 20 c -C30_ kr. ____ _ 6 «PESTI NAPLÓ Budapest, 1897. Ffiszerfesztő: Neményi Ambrus. Szombat, szeptember 11. VI., Teréz-körút 21. Mk 11-dik findít.K£í-KIADÓHIVATAL: VI., Teréz körút 28. aCtQES— Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap utolsó A király magyar földön. Budapest, szeptember 10. Több hónapi távollét után ma ismét magyar földre lépett felséges uralkodónk. Kíséretével együtt megérkezett Tatára, ahol már vasárnap német császárt is vendégül fogadja. Ezúttal a szép dunántúli vidék részesül abban a szerencsében, hogy királyát üdvözölheti. Amerre jár, mindenütt őszinte öröm és lelkesedés kélszázezrek szívében, mert minden magyar ember érzi, hogy bármit hozzon a sors ránk, a magyar alkotmánynak leghívebb s leghatalmasabb őre a király. Az a bájos fekvésű kis magyar község, amelyet most Ferenc József ő felsége jelenlétével szerencséltet, a halmok és ligetek, amelyek e napokban daliás alakját látni fogják, telve vannak a nagy Mátyás király emlékét őrző legendákkal. Az a költői varázs, amely e legendákból kiárad, az enyhe szép napok verőfényében királyunk nemes lénye köré szövődik s azokban az éljenekben, amelyek mindenfelől feléje harsognak, mintha négyszázados emlékek visszhangja verődnék vissza. Mily jólesik a magyar szívnek, rég elmúlt daliás idők e megelevenedését látni nyomában annak a jó és nemes uralkodónak, akit egész Magyarország oly őszinte szeretettel vesz körül! Mily kegyelettel kutatja szemünk az összekötő kapcsolatot a múlt és a jelen közt ezen a nagy emlékekben gazdag tájon, ahol a halmok és erdők még mindig arról a magyar királyról regélnek, akinek a magyar nép a legszebb jelzőt adta, amelyet nép adhat — mikor igazságosnak nevezte el! Ennek a királynak a nyomdokain halad ime, négyszáz esztendő múltán egy uralkodó, akinek a történelem egykoron szintén meg fogja adni azt a címet, amelyet a nagy Hollós Mátyás méltán visel. A magyar nép szívében már rég megadta ezt neki. Az igazságos Mátyás után négy századnak — és mily szörnyű szenvedésekben gazdag századnak — kellett lezajlani, amig a Gondviselés a magyar nemzetnek adta Ferenc Józsefet, az igazságos királyt. Pár nap múlva meg fog érkezni a hatalmas szomszéd birodalom uralkodója, hogy vendége legyen a magyar királynak magyar földön. Tanúja lesz a hadgyakorlatoknak, amelyek katonáink harci erényének, kitartásának, képzettségének bizonyságát fogják szolgáltatni. Büszkeséggel fog eltölteni bennünket s bizonyára felséges királyunkat is annak a tudata, hogy a világrész békéjén elsősorban őrködő hármas szövetségben méltó és egyenrangú tag vagyunk. De ennél a jogos önérzetnél, amely az uralkodót és népét egyaránt megilleti, van egy nagyobb: az a szeretet és ragaszkodás, amely őket egymáshoz csatolja. A német császár személyesen is meg fog róla győződni, hogy ez idő szerint nincs a világon monarcikusabb ország, mint a mienk és nincs a világon fejedelem, aki oly magasan áll egész népe szeretetében, mint a magyar király. Nagyobb erőforrás ez a legfényesebb hadműveletekben jeleskedő zászlóaljaknál, biztosabb és maradandóbb támasza a trónnak minden másnál s valódi alapja e monarkia európai pozíciójának. Az a lelkesedés, amelylyel a magyar nép uralkodójára néz s az az őszinte tisztelet, amelylyel a polgáriasait nemzetek uralkodónkat, mint az európai béke igazságos őrét környezik, mindegyik külön felér egy hadsereggel. A rimaszombati gyűlés, Budapest, szeptember 10. Felvidékünk egyik szerény városkájában, Gömör megye kies székhelyén gazdasági és kulturális életünk egyik legtekintélyesebb ágának, a magyar bányaügynek munkásai gyűlnek ma össze, hogy pár év előtt megalakult egyesületük házi ügyein kívül nem egy országos érdekű szakkérdést beszéljenek meg. Nem ok nélkül s nem csupán az ünnepi sallang kedvéért hozzuk összefüggésbe a magyar bányaügyet kulturális érdekeinkkel. Itt az az előkelő tudományos színvonal, amelyen a bányászat, mint par excellence technikai iparág áll, még nem volna elég arra, hogy minden lépést, mely a magyar bányaügy felvirágoztatásának érdekében történik, mint kulturális elhaladásunk egy-egy tényét üdvözöljük: maga az a misszió, melyet hazafias bányászaink a nemzetiségileg legexponáltabb vidékeken a nemzeti nyelv és hazafias érzés ápolásában betöltenek, megokulttá tenné azt, hogy róluk, mint a magyar kultúra munkásairól emlékezzünk meg. Kincses hegyek jól rejtő zugaiban, nem egyszer a társadalmi élet áldásaitól egészen elszigetelve s mindenütt nagyobb részében idegen nemzetiségű munkásnép közt működve, mennyi szolgálatot van hivatva tenni a nemzeti ügynek egy-egy műveit bányatiszt, aki munkásait nemcsak egyéni tekintélye erejével, hanem a mindennapi exisztencia érdekszálainál fogva tartja kezében! Gondoljunk csak az erdélyi bányavidékre, melynek nem egy helyéhez a nemzetiségi fanatizmusból kiontott honfivér egész tengerének szomorú emléke tapad. Vagy keleti határainkon a nagybányai bányaigazgatóság területére, amelynek középpontjához csak egy órányira esik Lacfalu, egyik főfészke az ujabbkori román irredentizmus izgatásainak. Milyen üdvösen fölhasználható «csöndes hatalom »-mal rendelkezik az ilyen pontokon a hazafias magyar bányász-intelligencia, ha nem csupán a magyar földből, hanem a magyar földért is akar élni! S hogy a magyar bányászoktól hazafias munkát nem hiába vár a közvélemény, azt a történelem tanúságai bizonyítják. Felvidéki bányavárosaink a századok mindenféle viszontagságai közt mindig őrhelyei voltak ha nem is a magyar nemzetiségnek, de a magyar hazafiságnak, s lakosságuk, amelynek műveit és vagyonos középosztályát a bányaipar teremtette meg, kultúrájával együtt a nemzeti ügyhöz való ragaszkodásában is igazi példányképe a polgárerényeknek. Aztán méltó büszkeséggel emlékezhetünk meg arról a világra szóló hírnévről is, amelynek a magyar bányászat tudományos fejlettsége tekintetében kezdettől fogva örvendett. Bányajogunk a legelsők és legtökéletesebbek egyike volt s rendszere mindenütt utánzásra talált. A Mária Terézia által alapított selmeci bányászakadémia a világ egyik legjobb technikai szakiskolájának volt elismerve egy egész századon át; nemcsak a kontinens legtávolabbi országaiból, hanem Amerikából is idesereglett a bányászati pályára készülő ifjúság nagy része s manapság is a külföld nem egy elsőrangú bányásztekintélye nevezi magát büszkén «régi selmecinek». Sajnos, az utóbbi évtizedekben sokat hanyatlott a magyar bányászat ügye. Az ezüst árának csökkenése a Felvidék majdnem valamennyi főbb bányavárosát érzékenyen sújtotta s lakossága elől önfentartásának hagyományosan öröklött forrásait zárta el. Egykor virágzó bányatelepek egymásután pusztultak el s pusztulnak folyvást ma is. A jobbára külföldi tőke vállalkozásai ugyan ideig-óráig még megpróbálják egyiket-másikat fentartani, de a vállalkozás legtöbbször sikertelen kísérlet marad, nem képes a keresetétől megfosztott népet állandóan odakötni a meddőnek bizonyult röghöz. Elnyomorodik, vagy más vidékre, más országba, más világrészbe megy boldogulást keresni. S ahol sikerül is a külföldi tőkének valamiig még életképes iparvállalatban meggyökereznie, ott nyomban előáll az a nemzeti szempontból éppen nem kicsinylendő kár, hogy az a külföldi tőke a maga bányaműveinek igazgatását idegen, nyelvünket nem értő, viszonyainkat nem ismerő és sokszor velünk szemben ellenséges érzületű szakemberekre bízza s igy lassan kint egész idegen kolóniákat teremt a magyar földön, ellensúlyozva azt az üdvös hazafias munkát, amelyet más irányban a magyar bányász-intelligencia végez a maga megmaradt pozícióiban. A hanyatlás korszaka következett be az utóbbi évtizedekben a selmeci bányászakadémiára is. Egykori nagy tekintélyét áldozatul kellett hoznia hazafiságának s a 70-es évek elején magyarrá lett tannyelv elzárta előle a külföldet. Még a hazai ifjúságból kikerülő hallgatósága is folyvást csökken a bányaipar pangása folytán és Selmecbánya, az egykori bányagrófok büszke székhelye, amelynek még egy negyedszázaddal ezelőtt olyan eleven akadémiai élete volt, mint akármelyik német egyetemi városnak, ma csupa romokról mereng vissza az ősi dicsőségre. Vannak aztán a magyar bányaügynek egyéb bajai is. Magunk is rámutattunk már több ízben egyikre-másikra ezek közül s rámutathatnánk még igen sokra. Említhetnők azt az üzérkedést, amelyet a nálunk még mindig érvényben levő osztrák bányatörvénynek helyenként nem egészen világos rendelkezéseiből kifejlődött gyakorlat alapján egyes, nem is szakértő szédelgők folytatnak, amikor a könnyen megszerezhető bányajogositványok utján egész vidékeket helyeznek hegyi zárlat alá s jó reklám segítségével sorra csapják be a népre került hiszékeny népet. Hogy ez aztán időnkint mire vezet s milyen mértékben alkalmas a világ előtt gazdasági reputációnkat Mai számunk tizenhat oldal