Pesti Napló, 1897. október (48. évfolyam, 273-303. szám)

1897-10-01 / 273. szám

BMWBffrÉSI ASJtk: Ette ené _ it Irt — fcr. Ftrévre _ _ 1­0 — « ■•nedéne- 3 «GN Sfjbón _ 1­930 « -S3Ö­■fysa **ám---------4 ki. VMékm_______6 « N­egyvennyolcadilj évfolyam, 273. SZERKESZTŐSÉG S VI., Térés-körút 21. te Il-dik emelet. -KE3-KIADÓinVATAL! VT., Teréz körút 23. SS -f3E»­Megjelenik minden nép, ünnep is vasárnap után !» Budapest, 1897. Főszerkesztő: Neményi Ambrus. Péntek, október 1.? A királyné itthon. Budapest, szeptember 30. Egy évi távollét után, holnap jön ismét hosszabb tartózkodásra közénk Magyar­­ország felséges asszonya, minden magyar szív rajongó szeretőjének bálványa: Erzsé­bet királyné. A ragyogó ünnepnapok utolsó fénye is kialudt már akkorra azokban az apró lángokban, amelyekben ma este a főváros hálája lobogott föl a budai várlak felé, hogy milliók nevében köszönje meg a legjobb királynak azt a sok szeretetet, gyöngédséget és nagylelkűséget, amivel a magyar nemzetet a felejthetetlen ünnep­napok alatt elhalmozta. Az a felséges alak, eszményképe a fejedelmi nőnek, hiányzott ünnepségeink­ből, nem lehetett látó tanúja a lelkesedés­nek, melylyel a történelmi emlékezetes­­ségű események egész láncolata töltötte el szivünket; nem nézhette a királyi váriak­ból a kivilágított főváros mesésen szép képét; nem olvashatta le arcunkról az örömet, büszkeséget és reményt, melylyel nemzeti életünk új korszakának hajnal­hasadását üdvözöltük. De ha lelkében együtt ünnepelt va­laki velünk a távolból, az bizonyára ő volt, a mi jóságos őrangyalunk, akinél jobban nem szerette ezt a nemzetet, buz­góbban nem óhajtotta boldogságát, nagyobb örömmel nem kísérte sikereit senki e világon. Nem is volt magyar szív, amely e ragyogó napok alatt ezer, meg ezer áldás­sal ne emlékezett volna meg szüntelenül Róla, a távollevőről, akinek mindabból a dicsőségből, ami­ért, mindabból a boldog­ságból, ami szívünket földobogtatta, olyan nagyon sokat köszönhetünk. Nem az Ő angyal­keze szőtte-e azt az aranyfonalat, amely idáig vezetett? Nem az Ő imádságos ajka könyörögte-e le szá­munkra a Gondviseléstől a békének, nyu­galomnak azokat az áld­ásos évtizedeit, amelyek alatt százados sebeinket be tud­tuk gyógyítani? Nem Ő volt-e az, aki királya szivéhez közelebb hozta a magyar nemzet szivét, hogy megismerve megsze­resse s megszeretve beleültesse bizalmá­nak magvát, amelyből im­e dicsőséges napok gazdag termése fakadt? Elfelejthetné-e ezt valaha a legna­gyobb öröm mámorában is magyar szív Neki? Lehetnénk-e boldog napjainkban csak egy pillanatig is olyan hálátlanok, hogy ne emlékezzünk meg arról a király­női szózatról, amely ezelőtt harminckét évvel az­­ ajkairól hangzott el: «Ha Ma­gyarországon rosszul mennek a dolgok, az engemet megöli ? Hála Neki is érti, hogy úgy folynak dolgaink, amint négy­­évszázad óta nem; hála az a királynői szívének, amely ösz­­tönszerű vonzalmával meg tudott minket szeretni és becsülni akkor, amikor még alig ismert, s szószólónk, védőangyalunk lett, hogy a porból, amelyben eltiporva feküdtünk, fölemelkedhessünk még a régi dicsőség magasságába. Íme, fölemelkedtünk oda, ahol tisz­telve, becsülve néz reánk a világ, s messze­­hangzó hatalmas fejedelmi szózatban hall­juk hirdetni múltúnk dicsőségét, jövőnk reményeit. Hála a mi felséges Asszonyunknak a szeretetért, amelylyel válságos napjaink­ban mellénk szegődött; a hű ragaszko­dásért, amelylyel örömünkben, gyászunk­ban velünk tartott, hála a boldogságért, amelyet hazajövetelével ezúttal újból sze­rez nekünk. Ünnepi fény és zaj nélkül is drága ünnep nekünk minden nap, amelyet köz­tünk tölt s akárhová lép ezen a földön, a magyar nép szeretetének rózsáin jár mindenütt.­ ­ Arc a A párisi kiállításról. — A Pesti Napló eredeti tárc­áj­a. — A párisi kiállítás a mi hanyatló száza­dunk legutolsó, de egyúttal legkiválóbb kul­­turmozgalma. Szerencsés gondolat, hogy a második évezredbe a munka, a béke, a anyagi és szellemi haladás lobogója alatt lép be a világ. És mégis csodálatos, hogy erről a nagy kulturmozgalomról, amely az egész vilá­got egy kiváló ipari, művészi és kulturális versenyre hívja föl s előttük megnyitja a kul­­turmérkőzés sorompóit, a párisi világkiállításról — csak elvétve olvashatunk lapjainkban vala­mit. A zsurnalisztika vele nem foglalkozik, pedig nem hiszem, hogy bármi is jobban ér­dekelhetné mai napság a komoly és tudni vágyó közönséget, Páris és vele együtt egész Franciaország csak a legközelebbi kiállításon töri a fejét. Ez a kérdés foglalja le az egész nemzet közfigyel­mét s a társadalmi osztályok ellentéteit egy­­időre teljesen kiegyenlíti a nemzetközi ki­állítás. Nemcsak az előkészítő dolgok vannak megtéve már, hanem folyikt­ a munka az egész vonalon. Óriási területet fognak fölhasználni. A múlt kiállítás területéhez egészen új része­ket kapcsolnak, s a főbejárat mindjárt a place de la Concorde-on kezdődik, s magába foglalja a Champs-elysée baloldalát s a Szajnán ke­resztül kinyúlik az Esplanades des invalidesig s fölmegy egészen a Trocadei­óig és a Mars­mezőig. Óriási térség. A fölhasznált terület legalább is száz hektár. Hónapok munkáját arra használtam föl Párisban, hogy egy kissé beletekinthessek a francia társadalom benső életébe és megfigyel­hessem úgyszólván közművelődésének vér­keringését. Természetes, hogy első­sorban az a kultúrmozgalom ragadta meg figyelmemet, amely most egész Franciaország figyelmét le­köti és kizárólag foglalkoztatja. Ez a nemzet ezelőtt nyolc évvel csinált egy kiállítást s alig tiz év múlva egy még nagyobb szabásu kiállítással zárja be a századot. Más népeket egy ilyen kulturális erőfeszítés megvisel, kimerít és évtizedekre megbénít. Dehogy mernének egy újabb kísérlettel elő­lépni! Csak a francia nemzet erős önbizalma kell ahhoz, hogy egy évtized múlva nemzet­közi kiállítását megismételje. S ez a kiállítás nem reklám­munka akar lenni, amelynek célja felhívni a világ figyel­mét a francia nemzetre. Erre nekik nincs­ szükségük! Ők komoly munkát akarnak be­mutatni. Az emberi szellem haladásának ösz­­szes sikereit, a XIX. évszázad végéig fölmu­tatható anyagi és szellemi vívmányokat. A jövő kiállítás az emberi civilizáció nagy mú­zeuma lesz! A második évezredbe a francia kultúra felsőbbségével lép be az emberiség, mert a Gondviselés csakugyan erre a nemzetre bízta a civilizáció tenyésztését. Párisban fog össze­gyűlni az emberi munkaerőnek és tevékeny­ségnek minden sikere, s a francia nemzet a második ezredév hajnalán bemutatja az egész világműveltséget a béke és a szabadság védő­szárnyai alatt. Nem hiába esik közel a kiállítás terüle­téhez az Arc de triomph — mert ez a kiállí­tás csakugyan az emberi zseninek és művelt­ségnek lesz diadalkapuja, amelyen keresztül bevonulunk a második évezredbe. Költségelőirányzata is a legnagyobb ter­vezetet provokálja. Száz millió frankot moz­gósítottak, amelyből 20 milliót az állam, 20 milliót Páris ad, a többi 60 milliót pedig a kiállítási bevételekből akarják fedezni. Ez a száz millió a­­kiállítás költségvetése és ebből csak nyolc millió a személyi ki­adás és a központi szolgálat. A többi mind dologi befektetés s az előirányzatnak alig egy tizede fecsérlődik el adminisztrációra. A kerítés, amelyet már teljesen f­elépí­­tette­k és befestettek, valamint a területnek eltárolása kerül háromszázezer frankba. A szajnai hidak és átjárók kilencmillió 460 ezer frankba. A champs-elyséei nagy palota húsz millió 625 ezer frankba. A kanalizáció, a köz­lekedési utak, kertek, parkok, nivellirous öt­millió 590 ezer frankba. A pavillonok, kutak, vízesések, díszítmények, ünnepségek, verse­nyek nyolc millió 100 ezer. A kiállítási kapuk, bejáratok, oszlopcsarnokok és a kocsiállomá­sok építésére hatszázezer frank. Szabad ki­adás négymillió 5 ezer, tehát összesen het­­venhárom millió. Kongresszusok, hangverseny­­termek, versenytere­k felállítására egy millió 400 ezer frank. A francia művészet fejlődésé­nek áttekintő bemutatására egy millió 500 ezer frank. Villamos berendezések, szolgálat, épí­tési költségek, napszám hat millió 900 ezer. Jutalmakra és zsűri-kitüntetésekre egy­­millió. Különféle kiadásokra hétszázezer frank, ren­delkezési alapra marad fél milló frank. Sze­mélyi kiadásokra, látványosságokra, ellenőrzésre, rendőri, tűzoltói szolgálatra, jegyköltségekre nyolc millió. Tartalékalapra hét millió. Össze­sen száz millió. íme­ ily hatalmas fegyverzettel indul Franciaország a nagy kulturversenyre, amely­ben egy nemzet bemutatja az egész wiű­velt világnak bölcseségét, zsenijét és munkaképes­ségét. Egy olyan nemzet, amelyik nemcsak az emberi haladás élén jár, hanem amelyik egy­úttal saját magának ura. Két hatalmas palota épül már, amelyekben Mai számunk tizenhat oldal. Hírek a parlamentből. — Saját tudósítónktól. — Budapest, szeptember 30. A főváros a mai napon fényesen fejezte ki háláját ő felsége nagylelkű adományáért. A képviselőház holnap fogja meghozni azt a határozatot, hogy ő felségéhez hálaföliratot intéz. Amennyire emlékezetünk terjed, ehhez hasonló eset harminc év óta nálunk nem for­dult elő. A képviselőház mindig csak a trón** beszédre való válaszul intézett föliratot a ko­ronához — azonkívül soha. Most a rendkívüli alkalomnak megfelelően a törvényhozás (mert a főrendiház is készül a képviselőházéhoz ha­sonló manifesztációra) rendkívüli módon kí­vánja a királynak kifejezni a nemzet háláját. A képviselőház elnöke, mint halljuk, bizalmas értekezletre hívta össze a pártok vezér­

Next