Pesti Napló, 1898. január (49. évfolyam, 1-31. szám)

1898-01-01 / 1. szám

4 Budapest, szombat U PESTI NAPLÓ, 1898. január 11. számi tárgyalásra készen áll a mentelmi bizottság kilenc jelentése: Rakovszky István, Csávolszky Lajos, Pichler Győző, Ruhimyi Géza, Kossuth Ferenc, Ivánka Oszkár, Wolfner Tivadar, Serián Miklós, Sima Ferenc mentelmi ügyéről. Választ vár tizenhét interpelláció. Mindezeken kívül az egyes bizottságokban is sok anyagát készítik elő a munkának, amelynek legjelentősebb része: az 1898. évi állami költségvetés, a ■pénzügyi bizottságnál van. Itt van továbbá a miniszterelnök jelentése az új országház építésének múlt évben való előrehaladásáról, a honvédminiszter jelentése a Ludovika Akadémiáról, a közös katonai képzőintézetekről, a hadmentességi díjalapról, a honvédmenházról stb. A közoktatási bizottságnál van a többi közt a közoktatásügyi miniszter jelentése a közoktatás állapotáról, a közigazgatási bizottságnál a belügyminiszter jelentése Magyarország 1896. évi közegészségi állapotáról. Az igazságügyi bizottságnál van a kereskedelmi miniszternek egy kis törvényjavaslata: a kisajátításról szóló törvények kiegészítéséről. Látnivaló, hogy a törvényhozás bőven el van látva teendőkkel az új esztendő elejére. A költségvetés a pénzügyi bizottságban. A képviselőház pénzügyi bizottsága január 8-án délután öt órakor tartandó ülésében a honvédminisztérium költségvetését, január 4-én délután öt órakor pedig az igazságügyminisztérium költségvetését tárgyalja. A hétfői ülés. A képviselőház hétfőn, január 3-án, délelőtt tíz órakor folytatja az önálló rendelkezésről szóló törvényjavaslat tárgyalását. A függetlenségi pártnak több szónoka van még szólásra följegyezve, ezek: Justh Gyula, Barabás Béla, Szluha István, Rátkay László, Szalay Károly, Okolicsányi László. Egy kőnyomatos jelentése szerint a pártnak mindama tagjai, akik eddig nem beszéltek, felszólalnak a javaslat ellen. Az obstrukció visszhangja a vidéken. Hogy függetlenségi párt magatartása milyen vélekedést iltett a vidéken, érdekesen mutatja az a távirat is, Győrből érkezik. A távirat szerint a függetlenséginak a kiegyezési provizóriumról szóló törvényjóval szemben követett magatartása Győrben minözben, de különösen a függetlenségi párt hívein rendkívüli elégedetlenséget keltett. Pártvezető legtöbbje úgy nyilatkozik, hogy ezúttal legalább ez a függetlenségi elvek és vele az ottani pártüzetet a központ teljesen megbontotta, amennyiben kötetlenné tette mostani eljárásával, hogy a tisztatlenségi elvnek igaz hívei az országgyűlési iügrnségi pártkör tagjait kövessék. Béke Ausztriában. Az új esztendő, amely a politikai világ is oly nagy reménységgel érint, talán Ausztriának is meghozza az áhított békét. A csehek, mint ezt a prágai Politik minap megjelent cikke bizonyítja, már nem idegenkednek annyira a kibékülés gondolatától, a Irtózatos botrány kerekedett. Az emberáradat dübörögve rohant le a tribünről: — Le vele ... Üssük agyon Sharpeot . . . zúgta a tömeg, de hirtelen Sharpe mellett termett a gazdája és ő vezette a mázsálóba a lovast, miközben megveregette a vállát. Mindenki a totalizatőrhöz rohant. Egyetlenegy tét volt csak Hableányon. Ötforintos. A kvóta volt: 5 : 2467866. A szerencsés nyerő a turf egy előkelő alakja, aki maga is sokat futtat. De a szenzációnak itt nem volt vége. A könyvfogadók felől tompa dörrenés hallatszott. Walpoole, az utolsó bookmaker, főbe lőtte magát, mert egy úr ezer forint ellen nyolcszázszoros pénzzel fogadta meg Hableányt. Ki volt ez az úr ? . . . •— Itt még egy kis sporthír van, mondta a lány, — akarják, hogy felolvassam? — Halljuk! — Gyaloglás. Furcsa sportról kell leszámolnunk olvasóinknak. A gyaloglásról. A múlt esztendőben, mikor még a kerékpár csecsemőkorát érte, igen sokan gyalogoltak, de most, amikor csak kerékpáron járnak az emberek, igen kevés a gyalogló sportsmanek száma. Tegnap általános feltűnést keltett az Andrássy úton egy ember, aki gyalog ment végig a Fán-körúttól az Oktánig. Két óra, ötven perc és huszonöt másodperc a rekord. Elég szép, sőt úgy hiszszük, hogy Magyarországon ez a legjobb gyaloglási rekord. Kíváncsian várjuk, hogy fog az új sport fejlődni. — Lássunk valamit az apróságok közül, mondták néhányan kíváncsian. A lány a lámpa felé tartotta a képzeletbeli újságot (az apróságokat kicsiny betűkkel szedik a nyomdában) s most már kissé kimerültebben folytatta: — Szenzációs letartóztatás. Még nem is ért véget az 1898-ik esztendő és máris oly sikereket mutathat föl rendőrségünk a bűnügyi nyomozás terén. A második vízvezetéki főcső Óriási közönség gyűlt ma délben össze a Külső-Váci-úton, hogy tanúja legyen, amikor a második vízvezetéki főcsövet, amelyet most raktak le másodszor, használatba veszik. Az izgatottság óriási volt, fogadásokat kötöttek pro és kontra, bár igen kevesen voltak, akik a cső jósága mellett merik érvelni. Egy órakor ágyuszó jelezte, hogy a csőbe a vizet bebocsátották, félórával később a Váci-utat elöntötte a víz, boldog volt, aki menekülhetett. Kajlinger vízvezetéki igazgató jelentése szerint a vízvezetéki főcső rossz s újból, immár harmadszor, le kell rakni. Ez a munka ismét 60.000 forintba fog kerülni. (Szentesi botrányok.) Szentes város közgyűlésén Sima Ferenc és pártja — mint levelezőnk írja — azt indítványozta, hogy a polgármestert, a főjegyzőt, a tanácsosokat, a rendőrkapitányt, a tiszti ügyészt, a városi hajdúkat, a börtönőrt, az igtatót, a kiadót, a kórházi gondnokot és az ápoló szolgákat azonnal függeszszék föl. Sima egyúttal a jövendő ezredévek megbízásából legmélyebb megbotránkozását fejezi ki a jelenlegi állapotokon. — (Igló város költségvetése). Mint levelezőnk írja, az 1899. évre oly nagy fölösleggel zárul, hogy minden iglói polgár az adópénztártól egy aranyórát kap karácsonyi ajándékul. — (Szeged a kultúráért.) Szeged város közgyűlése, mint a Pesti Naplónak telegrafálják, 200.000 forintot szavazott meg Vágó Pál vázlatainak megszerzésére s 1.500.000 forintot egy csillagvizsgáló torony építésére. A város négy drámai pályázatot is hirdet, amennyiben tízezer-tízezer forintot tűz ki egy vaudevillere, egy tragédiára, egy népszínműre, egy bohózatra s egy középfaju drámára. A kulturális kiadások fedezésére 192°/6-os pótadót vetnek ki. Bágyadtan, kifáradva dőlt hátra, a szemét lehunyta és most már gyöngén, kimerülve susogta. — Van még itt egynéhány szenzációs apró hir: a gizellatéri frakkeresről, aki egy forintot visszaadott a viteldíjból; az udvarias közrendű németek pedig legújabban szintén letettek makacskodásukról és már nem tagadják meg kereken, hogy a kormánynyal tárgyalásokba bocsátkozzanak. Mint bécsi tudósítónk telefonálja, báró Gautsch miniszterelnök Bécsben hétfőn, január 3-án a csehországi németség vezéreivel, Lippert, Schlesinger, Funke és Schücker képviselőkkel tanácskozást fog tartani. Ez a tanácskozás báró Gautsch fáradozásának eredménye és az újabb cseh-német kiegyezési tárgyalásoknak kezdete. Ha a tanácskozás sikerrel jár, a német képviselők részt fognak venni a csehországi tartománygyűlés tárgyalásain. Üdvözlés Horvátországból. A horvát-szlavén országgyűlés elnöke a maga és pártja nevében báró Podmaniczky Frigyest, mint az országos szabadelvű párt elnökét, az újév alkalmából telegrammban a legmelegebben üdvözölte. Báró Podmaniczky Frigyes az üdvözlést azonnal visszaadta. A 75 éves Petőfi, Budapest, december 31. Aki maga volt a lánggal lobogó tűz; aki jött, keresztül hasította az eget s eltűnt, mint a meteor; aki mintha csak azért vélt volna, hogy a próféta fénylő szekerén átvonulhasson a halhatatlanságba. Petőfi Sándor ma volna hetvenöt éves. Ha nem esett volna el a harc mezején, ha a végzet azt rendelte volna, hogy lassan fogyjon el, mint a gyertyaszál, ma mint hetvenöt esztendős öregember nézné az új embereket, akik áhítattal tekintgetnének fel glóriás alakjára. Jó Isten! Már mi is öreg sorban vagyunk, túl «az életútjának közép felén», mi, akik abban nőttünk fel, hogy volt egyszer, régen, nagyon régen egy költő, aki örök időkre szóló dicsőséget szerzett a hazájának. Amikor mi, vén fiuk születtünk, már legendás alak, már oltárkép volt... és csak ma volna hetvenöt éves. Mily régen vesztettük el! S mily fiatal volt, amikor elvesztettük! Gyerekesség, és mégis, akarva, nem akarva, elgondoljuk egy percre: «Mi volna akkor, ha a végzet másképp határoz? Ha ma is élne ? .. .» Mert az ember voltaképpen sohase tud megnyugodni a változhatatlanban, s a naiv képzelet még onnan se fordul vissza, ahol a logika szerint már semmi keresni valója . . . Ha élne! . . . Egész sereg céltalan, bolond kérdés tálul elénk. Mily remekműveket adott volna még nemzetünknek? Micsoda szemmel nézné az új időket? Öregen is az volna-e, akinek halhatatlan fiatalságában látjuk ? Igen, aminővel ily rövid idő lefolyása alatt soha a világ semmiféle rendőrsége nem dicsekedhetett. Valósággal üldözi rendőrségünket a szerencse. Két hónap előtt kinyomozták és a büntető igazságszolgáltatásnak átadták azt az elvetemült gyilkost, aki tizenkét esztendővel ezelőtt a Tompa utcában megölte özvegy Sándor Albertnét. Az ördögárok mentén egy zivataros éjszaka elfogtak két egymásba kapaszkodó elzüllött alakot, akiknek egyikéról kisült, hogy Manicsa Anna gyilkosa, a másikról pedig, hogy ő ölte meg a Csengeryutcában a szegény Bjelobaba Máriát. És ma a rendőrségnek egy újabb fényes sikeréről számolunk be. Kézrekerítették a Műcsarnokból tavaly ellopott ezüst Medúza-szobor tolvaját is, még pedig a lehető legügyesebb módon. A Medúza-szobrot tudvalevőleg mikor a zálogházból kiváltották, ismét visszavitték a Műcsarnokba és ugyanoda helyezték el, ahol azelőtt állott. Rendőrségünk azonban nagyon ravasz. Számított arra, hogy a tolvaj még egyszer vissza fog térni és újból el fogja lopni a szobrot. Számítása fényesen bevált. Álló esztendeig őrizte egy detektív a kis ezüstkigyós műtárgyat, míg végre elfoghatta a tolvajt. Ma délben egy bőköpönyegű elegáns alak jelent meg a műcsarnokban, sokáig nézegette a kiállított képeket és főképp nagy figyelmet szentelt a kis szobornak. A detektív résen volt. Egyszer csak észreveszi, hogy az idegen hirtelen fölkapja a szobrocskát, köpenye alá rejti és menni készül vele. Az ajtónál eléje ugrott a szemfüles titkos rendőr és vitte magával a főkapitányságra, ahol Bércsy kapitány vallatóra fogta. A tolvaj rövid tagadás után bevallotta, hogy első ízben is ő lopta el a szobrot. Régi adósságait tehát a rendőrség csaknem mind törlesztette. Egyetlenegy van csak hátra. És ez Budán, a Lovasúton tíz év előtt megölt Lampl Katalin gyilkosának a beszolgáltatása. Most már azonban alapos a remény, hogy ez is kézre kerül. A taktika ugyanaz, ami volt a Műcsarnokban. Számítanak rá, hogy a gyilkos visszatér még abba a házba. Vagy lelkiismerete hajtja vissza, vagy újabb áldozatot keres. Állandó rendőrposzt van tehát a a ház előtt. A házat ugyan már bontani kezdik, de a poszt rendületlenül ott marad meg csak egy kődarab fogja jelezni azt az épületet, ahol a kegyetlen gyilkosság történt. Nem. Igen, mert ha volt lélek, amely nem változhatott, az övé volt az. Nem, mert a természet törvényei alól nincs kivétel, az öreg ember csak rom . .. Bolondság itt a találgatás ... Mi az, amit az évekkel magába kellett volna szívnia, hogyan viselné a kort (az aggságot és az új időket), miképpen élne, hogyan szólana — bizony nem lehet ezt elképzelni. Csak egyet. Azt, hogy igen, ő is öreg ember volna, törődött, alighanem beteges, s valószínűen: szomorú öreg ember. S mi látva aggságtól, szenvedéstől megtört alakját, azt mondanók magunkban: «Ó, mint bánthatja az a gondolati . . .» De kedves volt , az istenek előtt is , holttestén át fújó paripák száguldottak a kivívott diadalra . . . Nem lehetett az, hogy ágyban, párnák közt haljon meg, hogy lassan hervadjon el, mint a virág. Fiatalon hal meg, akit az istenek szeretnek, hogy lehetett volna hetvenötéves ő: a lánggal lobogó tűz, a perzselő szenvedély, a halhatatlan, örök fiatalság ?! . . . Herend benyomások.*) Mint ahogy Róma a fölemelő hősi és vallásos visszaemlékezéseknek, Velence a múltak mélabús árnyainak, Nápoly a természet csodaszerű szépségeinek hazája, úgy Florenc viszont a gráciák kiváltságos hona, amelynek minden jelensége bájt és összhangot lehel. A természet itt nem igyekezett bámulatosat, rendkívülit alkotni, de ellenállhatatlan szelíd bájainak minden varázsát összehalmozta, és nem hiába hasonlították össze minden idők történetírói és esztétikusai Florencet a régi Athénnel. Pallas városának perikiesi fénykora óta, amióta Hellas napfényes halmain, árnyas ligeteiben és ragyogó oszlopcsarnokaiban az istenek emberekké , az emberek istenekké lettek, sehol és soha nem tudták az emberi lénynek a tehetségek és erők harmóniájában és egyensúlyában rejlő tökélyét annyira megközelíteni, mint Florenc aranykorában. Valami megmagyarázhatatlan nyájas derű ömlik el a «virágok városának» még történeti emlékein is, ellenére a viharos múltnak, amelyről beszélhetnének. Pedig oly könnyű volna szavakat meghallani! Az Arno, amint gyorsan siklik el kőpartjai között, a tűzhalálra ítélt Savonarola hamvairól szólhatna, amelyeket beléje szórtak, a hullákról, amelyeket a fanatizmus és babona a sírból ásott ki, hogy vizébe dobjon, a száműzött Dante könnyeiről. *) A Budapesti Szemle januári számából, ahol a szerző most kezdi közölni tanulmányát az olasz rena is sáncáról ” címmel: Italia: Útirajzok és tanulmányok.