Pesti Napló, 1899. március (50. évfolyam, 60-90. szám)

1899-03-26 / 85. szám

/ ÖTVENEDIK ÉVFOLYAM. (85. SZÍJU­l.) BIÖDETÉS! ÁRAK: E?és* évre _ 14 £rt — fa. Félén® 7 . — » negyedévre 3 „ 60 . Egy fajta „ 1 „ 20 „ Egyes szám ... ... ... 4 fa. Tádékén ... ... ... _ 5 .PESTI NAPLÓ Szerkesztőség: YL, Teréz*körút 21. # Kiadóhivatal: YL, Teréz-körút 23. Apróhirdetése* ér*: E*y «*4­3 kr., vastagabb betűvel 4 kr Hirdetések petit utal* tással dicsrab­is untat Meztelen minden n!, ünnep ét r«»*rnnp utál I Budapest, 1899. iveményt Ambm«. Vasárnap, március 26. SS Kérjük azokat a vidéki tisztelt előfizetőinket, kiknek előfizetése március 31-én lejár, hogy előfizetésüket az illető postahivataloknál minél előbb meg­újítani szíveskedjenek, hogy a lap szétküldésében fennakadás ne legyen. Katonatiszti fizetések. Budapest, március 25. Egyre sűrűbben merülnek fel a ka­tonatiszti fizetések felemelésére vonatkozó hírek. Osztrák lapokban az e kérdést tárgyaló fejtegetések egész rajával talál­kozunk. E nyilván katonatiszti körökből származó közleményekben a legapróbb részletekre kiterjedő tárgyismerettel bizo­nyítják, hogy az alsóbbrendű tisztek a fizetés elégtelensége folytán, amihez még a sok mindenféle levonás járni, képtele­nek megfelelni társadalmi állásuk követel­ményeinek. Mind e közleményeknek egy közös forrásból való származását a gondolatmenetnek meglepő azonossá­gán kívül elárulja egy sajátságos közjogi botlás, mely majdnem valameny­­nyiben előfordul. Azt mondják ugyanis, hogy a közös minisztertanácsban már m­eg is állapították azt a törvényjavasla­tot, melyet a katonatiszti fizetések eme­léséről a legközelebbi delegációk elé fog­nak terjeszteni. Jellemző, hogy Ausztriá­ban a közös intézmények jogi természe­tének ismerete harminc év alatt oly kevéssé hatolt be a köztudatba, hogy egész sereg politikai lap, és­pedig a tekintélyesebbek közül, azt hiszi, hogy a delegációk törvényhozó testületek, melyek elé törvényjavaslatokat szokás terjesz­teni. Remélik is, hogy a delegációk meg fogják szavazni ezeket a «törvényjavas­latokat». Bátrak vagyunk, nem csupán e formai botlás révén, hanem más okokból is két­ségbe vonni, hogy a közös minisz­tertanácsban a katonatiszti fizetések emelésére vonatkozólag bármiféle meg­állapodás történt volna. Annyit lá­tunk, hogy a publicisztika terén az akció ebben az irányban megindult s hogy ez Ausztriában széles körökben visszhangra talál, azt két okból is ter­mészetesnek találjuk. Először is a kato­natiszteknek legalább 80 százaléka oszt­rák honpolgár s igy természetes, hogy a tisztikar érdekeinek szálai erősen benyúl­nak az osztrák társadalom középrétegeibe. A másik ok az, hogy Ausztria oly indi­rekt adóemelésekből, melyek nálunk már teljes tizenöt év óta érvényben vannak, melyeknek jövedelmei a mi költségveté­sünkben régen le vannak foglalva, hu­szonhárom millió forint új jövedelemre tett szert, mely összeg egyenesen a tiszt­viselői és katonatiszti fizetések fölemelé­sére lett szánva. Odaát tehát az állami bevételek mai rendes keretében már meg­van a teljes fedezet a katonatiszti fizeté­sek emelésére. Nálunk egészen másképp áll a dolog s azért ne csodálják, ha mi kissé más szemmel nézzük a kérdést. Ne higgje senki, hogy mi a katonatiszt anyagi hely­zetét oly rózsásnak tartjuk, hogy a fize­tés feljavítása rá ne férne. Mi is őszinte rokonszenvet viseltetünk a tisztikar sorsa iránt, bár ez a magyar társadalommal sokkal kevésbbé nőtt össze, mint az osztrákkal. Azt azonban már nem fogad­hatjuk el kifogástalan érvnek, hogy a tisztek illetményei egy emberöltő óta semmi feljavításban ne részesültek volna. Igenis részesültek és pedig, mint más alkalommal már kifejtettük, jelentékeny mértékben a lakbérek címén. Igaz, hogy sok mindenféle levonás divatozik a tiszti illetményekből, de azt nem lehet tagadni, hogy a polgári tisztviselőknél is vannak egyes levonások, s hogy a civilek felül rá adót is fizetnek, míg viszont nem lehet tagadni, hogy a tiszt az illető levo­nások egyenértékét oly előnyökben élvezi, melyekben a polgári tisztviselőnek része nincs. Két dolgot nem szabad felednünk, ha a magyar közvélemény idegenkedését a tiszti fizetések emelésétől, igazságosan akarjuk megítélni. Először is nem szabad felednünk, hogy míg Ausztriában — mint már említettük — a fizetésemelésből eredő tehertöbbletnek teljes fedezete a költségvetésben már előzetesen adva van, nálunk pedig ez új terhet jelent, melyet vagy új adóemeléssel, vagy saját állami szükségleteinknek az eddiginél is mostohább dotálásával kellene behozni. Másodszor nem szabad felednünk azt, hogy az osztrákok polgári tisztviselőik Utazásom a fold körül.** — Regény egy kötetben. — (78) Írta : Mark Twain. Teljes szeretettel adta magát erre a hi­vatásra és szentül meg van győződve, hogy ez nem döre, haszontalan időfecsérlés, hanem a legméltóbb és tiszteletre legérdemesebb foglalkozás, melynek magát szentelheti. Mégis vannak sokan, kik azokat a keresz­tényeket dicsérik és tisztelik, az indust ellen­ben bolondnak mondják. Én nem teszem ezt. Én a legnagyobb mértékben nagyrabecsülöm őt és becsülésemet nem mint valami közönségeset és mindennapit ajánlom fel neki, hanem mint nagy ritkaságot és drágaságot. A közönséges nagyrabecsülés és tisztelet, amelyik általában szokásos, semmibe se kerül. Tisztelet olyan iránt, ami magunknak is szent: szülők, vallás, törvény, haza és saját meggyő­ződéseink iránt olyan természetes érzelmek, hogy nélkülök épp oly kevéssé élhetnénk, mint levegő nélkül. A lélegzést azonban senki sem tudja be magának személyes érdemül. Nehéz és érdemszámba megy azonban a tiszteletnek egy másik neme, az a nagyrabecsülés, melyet jószántunkból adunk egy más ember politikai és vallási nézeteinek, hogyha nem is osztozunk bennük. Nem imádhatjuk az isteneit és nem követhetjük a politikáját, — ezt nem is várja tőlünk senki,— de a bennük való hitét mégis becsülhetnék, még ha keservünkre esnék is. Sőt még őt magát is becsülhetnék, ha kissé megeröltetnék magunkat. Persze, nehéz, ször­nyen nehéz, majdnem lehetetlen s ezért inkább meg sem is próbálkozunk vele. Ha egy ember nem úgy hisz, ahogy mi hiszünk, akkor bo­londnak nevezzük, s ez rajta marad. Azaz csak a mi napjainkban történik így, mert mostanság már nem égethetjük el máglyán. Mikor a benaresi istentől elbúcsúztunk és távoztunk, a kertajtóban egy benszülött csoport­tal találkoztunk, mely tiszteletteljesen várt; a csoportban volt egy rajah, aki India vala­melyik messze félreeső helyéről jött el és né­hány kevésbbé előkelő ember. Az Isten magá­hoz intette őket s kimenőben láttuk még, ahogy a rajah letérdelt előtte és alázatosan csókolta szent lábait. Kényelmes vasúti utazás, mely tizenhét és félóráig tartott, Kalkuttába juttatott bennün­ket, India fővárosába, mely egyúttal Bengália fővárosa is. A lakosság, épp úgy, mint Bombayban, majdnem egymillió benszülöttből és igen kevés fehér emberből áll. Kalkutta óriási és szép vá­ros : a paloták városának nevezik. Rendkívül gazdag történelmi emlékekben és gazdag angol vívmányokban katonai, politikai és kereskedelmi téren. Ott élvezi az ember Clive és Hastings, a két nagy hős működésének gyümölcsét, de a 250 lábnyi magas szobor, melyet köröskörül mértföldnyi távolságból is meglátni, az Ochter­­lony nevet viseli. Akárhol van az ember Kal­kuttában, mindenütt Ochterlonyra kell gondolni s a fejünket törni azon, hogy ugyan mit jelent ez az emlékmű. Jó, hogy Clive nem jöhet vissza a halottak országából, különben még azt hinné, hogy az ő Plassey mellett aratott győzelmét örökíti meg s nagy fájdalmára meg­tudná, hogy e tekintetben tévedett. — Háromezer emberrel — mondaná ő — le­vertem hatvanezret s megalapítottam a biro­dalmat, de nekem nem állítottak szobrot. Le­het azonban, hogy az Ochterlong mellett ví­vott csatában a tábornok egy tucat katonával egy billió ellenséget vert le és megmentette a világot! Csakhogy ez nem áll. Ochterlong férfi volt, nem csatatér. Ő is jó és tisztességes szolgá­latokat tett az országnak, mint száz más bátor, becsületes és tehetséges angol. India termé­keny talaj olyan emberek termelésére, kik egyképpen nagyok békében és háborúban és sze­rények minden nagyságuk mellett is. Hogy nekik szobrot állítsanak, azt nem várják, Ochterlong is aligha várta — legalább nem, mielőtt Clive és Hastings szobráról nem volt gondoskodva. Ha Indiában mindenkinek szobrot akarnának állítani, aki kitűnő tettekkel, ha kötelességtel­­jesítéssel és folttalan életpályával tűnt ki, az egész ország nagyon egyhangú volna a sok szobortól. A maroknyi angolok a miriádnyi hin­dut látszólag könnyen kormányozzák és anél­kül, hogy valami súrlódás állna be. Képesek erre, mert van hozzávaló tapintatuk, ráter­ *) A legutóbbi közlemény lapunk március 22-iki számában jelent meg. Mai számunk 10 oldal.

Next