Pesti Napló, 1899. április (50. évfolyam, 91-119. szám)

1899-04-01 / 91. szám

s Budapest, szombat" PESTI NAPLÓ, 1899. április­­ 91. szám. reményeinket a jövendőben és e nehéz?, kockázatos munka­ közben megírta : Az özvegy és lednyol-t, a Rajongók-at, a Zord idők-et, ráadásul egész sorozatát az irodal­munkban páratlanul álló históriai essay-ek­­nek és műkritikáknak. Salamon Ferenc is újságíró volt, amikor megírta Magyaror­szág a török hódítás korában című köny­vét, irodalmunk legkitűnőbb monográfiáját. Vitathatatlan, hogy irodalmunk e ki­tűnőségei lángelmék, a lángelmének pe­dig nincs lehetetlenség. Azért ne saj­náljuk a napisajtótól a talentumokat; lázas munkája, erőltetett gyorsasága sok­kal több tehetséget fejleszt ki szokatlan arányokban, mint amennyit elpusztít eset­leg. A boldogult Salamon Ferenc egye­temi professzorságából mindig visszaki­­vánkozott az újságíráshoz, a napisajtó szolgálatába. Pedig nem volt sem felüle­tes szellem, sem hiú karakter. Ellenke­zően, magyar emberben nagyobb mély­ség több eredetiséggel, élesebb judicium szárnyalóbb fantáziával ritkán inkarnáló­­dott. Petőfi csodás nagyságát, poézisének kimeríthetetlen szépségeit, törzsökös ma­gyarosságát, szellemének rokon voltát a legnagyobb emberi szellemekkel , ő ma­gyarázta először a költőhöz méltó mó­don. A magyar történetírásban pe­dig új csapást tört, korszakot alko­tott. Szalay László a történetírásban már szakított a krónikások módszerével; az eseményeket már nem fűzte az idő­szaki egymásután, a kronologikus rend zsinórjára. Salamon tovább ment Szalay­­nál is; nem érte be többé az intézmé­nyek, az emberi produktum lelkének rajzolásával, az ember lelkét, az alkotó telket kereste és rajzolta. Neki a história nemcsak egykorú és többé-kevésbbé hi­teles írott dokumentumok egymásutánja időszaki sorrendben; nem új adatok hajhászása; nem teljességre törekvés a múlt írott emlékeinek publikálásában; neki a história az élet­képe, annak, ami volt, amiből csak töredékek maradtak ránk, hű restaurálása. Ebből a szempontból szinte társtala­­nul áll ma is históriaírásunkban. Nem igen alkothatott iskolát több okból. Az ifjabb nemzedék szertelenül nehéznek találta a Salamon módszerét, amely pon­tos dátumnál és hűséges másolásnál ma­gasabb föladatot ró a történetíróra, te­hát visszatért a régi sablonhoz, a kró­nikához. Hogy ez így történt, szerencsét­lensége irodalmunknak , de nem Salamon a felelős érte. Tanította írásban és élő­szóval, hogy a történetíró nem íródták, hogy a históriai munka nem archivum; könyveiben pedig mintákat adott a tör­ténetírásra. Nem rajta múlott, hogy a magyar históriairás csak extenzíve gya­rapodott ; hogy most több történeti köny­vet irák, mint előbb bármikor; hogy szellemben históriai irodalmunk nemcsak megfeneklett, de meghigult és elposvá­nyosodott. Ha már ilyen kevéssé kamatoztatja iro­dalmunk a Salamon hagyományát; tisz­teljük legalább emlékét és ne vétsünk a kegyelet ellen. Az nem nagy baj, ha pénztelenség miatt emlékszobrát nem állítjuk az Akadémia elé. A szobornál maradandóbb emléket emelt ő magának munkáiban. Szellemét is teljesebben és hivebben adják át nekünk könyvei, mint ahogy meg tudná szólaltatni a legreme­­kebb szobor is. Azokat forgassuk szor­galmasan. Azokban él Salamon Ferenc, aki nemcsak lángelme, de ritka erkölcs és ritka jóság is volt: a házba, velük lakni, s az őrizetükre bízni magunkat ? Miután csak érdekek által képesek megszelídülni, folyton a kedvükben kell járnunk s a jóindulatukat muszáj keresnünk. Van-e ennél kínosabb rabság? Végre is: a szakácsnőm határoz abban, hogy minő ebédet kapok, s az inasom abban, hogy apró kényelmeimet ne kelljen nélkülöznöm. .. " " Bizonyos idő múlva fölhagyott a háztartásá­val, elbocsájtotta cselédeit, s fogadóba ment lakni. Függetleníteni akarta magát a háznépétől. — Nos? — kérdem, mikor megint találkoz­tam vele. — Hogy érzed magad? — Rosszul, — volt a válasz. — Nagyon rosszul . . . Cseberből vederbe estem. Az egész különbség csak az, hogy most nem a magam cselédeitől függök, hanem a máséitól, pincérek­től meg szobalányoktól . . . Nem mondja ugyan Balzac (mert nem mondhatott mindent Balzac), de azért mégis igaz, hogy ezek borra­valók által szelídített ellenségek. Utoljára csak a pincéren áll, hogy meleg tányért kapjak a roastbeef-hez, s a szobalány, ha akarja, úgy veti meg az ágyamat, hogy vakandtúrásokon fekszem. Nem tartható állapot ez . . . k .­. Csakugyan, szakított ezzel az életmóddal, s — mint előttem kijelenté — nyakába vette Európát. Az volt a szándéka, hogy mindig utazni fog s ott terem, ahová a vágya, a szeszélye szólítja^ - - -— Csak után lehet egészen független az ember, — igy szólt, amikor búcsút vett tőlem. Az embert nem ismeri senki, s az ember nem ismer senkit . . . Semmi tekintet se kötelez. Még a kalapomat se kell megemelnem. Ha elég pénz van a zsebemben, akkor utazás köz­ben nincs nagyobb úr nálam. Egészen föl volt villanyozva, amikor elin­dult, de annál levertebbnek látszott, midőn visszakerült — néhány hónap múlva. — Ez se az igazi! — kiáltott föl szomo­rúan. — Az embert olyan útitársakkal tömik egy kupéba, akik nem rokonszenvesek neki, s a vonatok akkor indulnak és akkor érkeznek, mikor a vasúti igazgatóságnak tetszik . . . V. Még egy kísérlet. Mindenét pénzzé tette, kiköltözött Svájcba s egy montreux-i pension­­house-ban húzta meg magát. Egy nyári kóborlásom alkalmával találkoz­tam vele a genfi tó partján s részvéttel tuda­koltam a hogylétét. — Tűrhető — felelte. — Az ellátás pompás s mindenki nagyon figyelmes hozzám. Cselédek nincsenek a házban, s a szolgálatot, úgy a szobákban mint az étkezésnél, a házigazdám felesége és leányai végzik. Nagyon kedves nő­személyek, s az ember jobban van köztük, mint otthon. — Akkor hát gratulálok. Feltaláltad végre a függetlenség ideálját A fejét csóválta s így sóhajtott. — Dehogy találtam fel! Szó sincs róla. Itten sincs szabadság . . . __ p — Azt kell enni, amit a háziak jónak lát­nak, s akkor ebédelünk, amikor előírják. A table d’hote-hoz csengetyűszóval hívják az em­bert, s mindenkinek pontosan kell megjelenni. Hát szabadság ez ? Függetlenség ez ? Magyarázni kezdtem neki, hogy minden függetlenség csak látszólagos, s az övé még relative eléggé nagy ... De nem fejezhettem be a mondanivalómat, mert egyszerre csak az órájára nézett s ijedten kiáltott föl: — Ohó ! Tizenkét óra! Sietnem kell a má­sodik reggelihez. — Nem reggelizhetném veled? — Az lehetetlen. Ha vendéget akarunk magunkkal vinni, azt legalább három órával az étkezés előtt be kell jelenteni. Beláthatod — — Igen, belátom. De talán eljöhetnél ve­lem valamely más vendéglőbe? — Az se megyen ... Ha el akarunk ma­radni az étkezéstől, azt is három órával előbb szoktuk jelenteni. Ilyen rabszolgaságban élek! S hazasietett a börtönébe, amelybe azért költözött, hogy szabad legyen. VI. Pár év múlva visszaköltözött hazájába, hó­napos szobát bérelt, bejárót tartott és diák­módra minduntalan más-más korcsmában ebé­delt, vacsoráit. Ebben az időben kevesebbet kesergett, s úgy látszik, megközelitette a füg­getlen életmód amaz eszményét, amelyet meg­ Az örök tavasz honából. Budapest, március 31. A Csendes-Óceánban fekvő Számoa szigetcsoport lakói egykor oly boldogság­ban éltek, mely a tündérmesékre emlé­keztet s az aranykorra, melyről a költők éneket zengettek. Az áldott föld és az örökös tavasz könnyűvé tette az életért való küzdelmet e szigetek népének s ki­válóan szép és szerencsés elmebeli ké­pességekkel megáldott emberfajt nevelt, mely a polinéziai szigetvilág lakói közül messzire kimagaslik. E szigetcsoport la­kóit az a háromszoros szerencsétlenség sújtotta, hogy nem is egy, hanem három hatalom — Anglia, az Egyesült Államok és Németország — vette őket protek­torátusa alá. Hosszas viszálykodás után, tíz évvel ezelőtt, a három hatalom szer­ződéssel szabályozta a közös protektorá­tus kérdését. De nem volt benne köszö­net. Csakhamar kitűnt, hogy a két rokon angol­szász elem, az angol, meg az ame­rikai, a protektorátust annexióra szeretné átváltoztatni, a németeket pedig szeretné kiszorítani a szigetekről. A szerződésileg biztosított egyenjogúság eredménye a gyakorlatban az volt, hogy a németek fizették az adó legnagyobb részét, de az angolokból és amerikaikból álló, erősza­koskodó bürokrácia teljesen ignorálta a németek jogait és érdekeit s az egész közigazgatást angol lábra helyezte, mintha németek nem is volnának a szigeteken, a benszülötteket pedig szorongatta, ami­nek rossz hatását a németek is érezték. A magukat elnyomottnak érző néme­tek erre a szintén elnyomott benszülöt­­tek pártjára állottak, s ez volt az oka annak, hogy mikor a múlt év végén Malietoa király meghalt s a nép nagy többsége Mataafát választotta királyivá, ellenben Chambers, az amerikai szár­mazású főbíró, kit erőszakoskodásai miatt az egész németség és a benszülöttek egyaránt gyűlölnek, az elhunyt Malietoa kiskorú fiát, az angol misszionáriusok által nevelt Tanút akarta trónra juttatni , a németek Mataafa pártjára állottak. Január első napjaiban a szigetcsoport fővárosában véres harcok folytak, melyek­ben a Mataala pártja győzött. Tanú és párthíve, Tamarez, kénytelek voltak az ázsiai kikötőben horgonyozó angol hadi­­kőzösre menekülni, a három hatalom konzulai pedig addig is, míg hazulról utasítások jönnének, ideiglenes kormányt alakítottak, melynek fejévé Apia város tanácsának elnökét, egy dr. Raffel nevű német urat, tették. De a nyugalom ezzel nem állt helyre, mert Chambers főbíró nem akarta el­ismerni az ideiglenes kormány felsőbb­­ségét, a kormány pedig letette Chamberst és bezáratta a bíróságot.

Next