Pesti Napló, 1899. április (50. évfolyam, 91-119. szám)
1899-04-01 / 91. szám
s Budapest, szombat" PESTI NAPLÓ, 1899. április 91. szám. reményeinket a jövendőben és e nehéz?, kockázatos munka közben megírta : Az özvegy és lednyol-t, a Rajongók-at, a Zord idők-et, ráadásul egész sorozatát az irodalmunkban páratlanul álló históriai essay-eknek és műkritikáknak. Salamon Ferenc is újságíró volt, amikor megírta Magyarország a török hódítás korában című könyvét, irodalmunk legkitűnőbb monográfiáját. Vitathatatlan, hogy irodalmunk e kitűnőségei lángelmék, a lángelmének pedig nincs lehetetlenség. Azért ne sajnáljuk a napisajtótól a talentumokat; lázas munkája, erőltetett gyorsasága sokkal több tehetséget fejleszt ki szokatlan arányokban, mint amennyit elpusztít esetleg. A boldogult Salamon Ferenc egyetemi professzorságából mindig visszakivánkozott az újságíráshoz, a napisajtó szolgálatába. Pedig nem volt sem felületes szellem, sem hiú karakter. Ellenkezően, magyar emberben nagyobb mélység több eredetiséggel, élesebb judicium szárnyalóbb fantáziával ritkán inkarnálódott. Petőfi csodás nagyságát, poézisének kimeríthetetlen szépségeit, törzsökös magyarosságát, szellemének rokon voltát a legnagyobb emberi szellemekkel , ő magyarázta először a költőhöz méltó módon. A magyar történetírásban pedig új csapást tört, korszakot alkotott. Szalay László a történetírásban már szakított a krónikások módszerével; az eseményeket már nem fűzte az időszaki egymásután, a kronologikus rend zsinórjára. Salamon tovább ment Szalaynál is; nem érte be többé az intézmények, az emberi produktum lelkének rajzolásával, az ember lelkét, az alkotó telket kereste és rajzolta. Neki a história nemcsak egykorú és többé-kevésbbé hiteles írott dokumentumok egymásutánja időszaki sorrendben; nem új adatok hajhászása; nem teljességre törekvés a múlt írott emlékeinek publikálásában; neki a história az életképe, annak, ami volt, amiből csak töredékek maradtak ránk, hű restaurálása. Ebből a szempontból szinte társtalanul áll ma is históriaírásunkban. Nem igen alkothatott iskolát több okból. Az ifjabb nemzedék szertelenül nehéznek találta a Salamon módszerét, amely pontos dátumnál és hűséges másolásnál magasabb föladatot ró a történetíróra, tehát visszatért a régi sablonhoz, a krónikához. Hogy ez így történt, szerencsétlensége irodalmunknak , de nem Salamon a felelős érte. Tanította írásban és élőszóval, hogy a történetíró nem íródták, hogy a históriai munka nem archivum; könyveiben pedig mintákat adott a történetírásra. Nem rajta múlott, hogy a magyar históriairás csak extenzíve gyarapodott ; hogy most több történeti könyvet irák, mint előbb bármikor; hogy szellemben históriai irodalmunk nemcsak megfeneklett, de meghigult és elposványosodott. Ha már ilyen kevéssé kamatoztatja irodalmunk a Salamon hagyományát; tiszteljük legalább emlékét és ne vétsünk a kegyelet ellen. Az nem nagy baj, ha pénztelenség miatt emlékszobrát nem állítjuk az Akadémia elé. A szobornál maradandóbb emléket emelt ő magának munkáiban. Szellemét is teljesebben és hivebben adják át nekünk könyvei, mint ahogy meg tudná szólaltatni a legremekebb szobor is. Azokat forgassuk szorgalmasan. Azokban él Salamon Ferenc, aki nemcsak lángelme, de ritka erkölcs és ritka jóság is volt: a házba, velük lakni, s az őrizetükre bízni magunkat ? Miután csak érdekek által képesek megszelídülni, folyton a kedvükben kell járnunk s a jóindulatukat muszáj keresnünk. Van-e ennél kínosabb rabság? Végre is: a szakácsnőm határoz abban, hogy minő ebédet kapok, s az inasom abban, hogy apró kényelmeimet ne kelljen nélkülöznöm. .. " " Bizonyos idő múlva fölhagyott a háztartásával, elbocsájtotta cselédeit, s fogadóba ment lakni. Függetleníteni akarta magát a háznépétől. — Nos? — kérdem, mikor megint találkoztam vele. — Hogy érzed magad? — Rosszul, — volt a válasz. — Nagyon rosszul . . . Cseberből vederbe estem. Az egész különbség csak az, hogy most nem a magam cselédeitől függök, hanem a máséitól, pincérektől meg szobalányoktól . . . Nem mondja ugyan Balzac (mert nem mondhatott mindent Balzac), de azért mégis igaz, hogy ezek borravalók által szelídített ellenségek. Utoljára csak a pincéren áll, hogy meleg tányért kapjak a roastbeef-hez, s a szobalány, ha akarja, úgy veti meg az ágyamat, hogy vakandtúrásokon fekszem. Nem tartható állapot ez . . . k .. Csakugyan, szakított ezzel az életmóddal, s — mint előttem kijelenté — nyakába vette Európát. Az volt a szándéka, hogy mindig utazni fog s ott terem, ahová a vágya, a szeszélye szólítja^ - - -— Csak után lehet egészen független az ember, — igy szólt, amikor búcsút vett tőlem. Az embert nem ismeri senki, s az ember nem ismer senkit . . . Semmi tekintet se kötelez. Még a kalapomat se kell megemelnem. Ha elég pénz van a zsebemben, akkor utazás közben nincs nagyobb úr nálam. Egészen föl volt villanyozva, amikor elindult, de annál levertebbnek látszott, midőn visszakerült — néhány hónap múlva. — Ez se az igazi! — kiáltott föl szomorúan. — Az embert olyan útitársakkal tömik egy kupéba, akik nem rokonszenvesek neki, s a vonatok akkor indulnak és akkor érkeznek, mikor a vasúti igazgatóságnak tetszik . . . V. Még egy kísérlet. Mindenét pénzzé tette, kiköltözött Svájcba s egy montreux-i pensionhouse-ban húzta meg magát. Egy nyári kóborlásom alkalmával találkoztam vele a genfi tó partján s részvéttel tudakoltam a hogylétét. — Tűrhető — felelte. — Az ellátás pompás s mindenki nagyon figyelmes hozzám. Cselédek nincsenek a házban, s a szolgálatot, úgy a szobákban mint az étkezésnél, a házigazdám felesége és leányai végzik. Nagyon kedves nőszemélyek, s az ember jobban van köztük, mint otthon. — Akkor hát gratulálok. Feltaláltad végre a függetlenség ideálját A fejét csóválta s így sóhajtott. — Dehogy találtam fel! Szó sincs róla. Itten sincs szabadság . . . __ p — Azt kell enni, amit a háziak jónak látnak, s akkor ebédelünk, amikor előírják. A table d’hote-hoz csengetyűszóval hívják az embert, s mindenkinek pontosan kell megjelenni. Hát szabadság ez ? Függetlenség ez ? Magyarázni kezdtem neki, hogy minden függetlenség csak látszólagos, s az övé még relative eléggé nagy ... De nem fejezhettem be a mondanivalómat, mert egyszerre csak az órájára nézett s ijedten kiáltott föl: — Ohó ! Tizenkét óra! Sietnem kell a második reggelihez. — Nem reggelizhetném veled? — Az lehetetlen. Ha vendéget akarunk magunkkal vinni, azt legalább három órával az étkezés előtt be kell jelenteni. Beláthatod — — Igen, belátom. De talán eljöhetnél velem valamely más vendéglőbe? — Az se megyen ... Ha el akarunk maradni az étkezéstől, azt is három órával előbb szoktuk jelenteni. Ilyen rabszolgaságban élek! S hazasietett a börtönébe, amelybe azért költözött, hogy szabad legyen. VI. Pár év múlva visszaköltözött hazájába, hónapos szobát bérelt, bejárót tartott és diákmódra minduntalan más-más korcsmában ebédelt, vacsoráit. Ebben az időben kevesebbet kesergett, s úgy látszik, megközelitette a független életmód amaz eszményét, amelyet meg Az örök tavasz honából. Budapest, március 31. A Csendes-Óceánban fekvő Számoa szigetcsoport lakói egykor oly boldogságban éltek, mely a tündérmesékre emlékeztet s az aranykorra, melyről a költők éneket zengettek. Az áldott föld és az örökös tavasz könnyűvé tette az életért való küzdelmet e szigetek népének s kiválóan szép és szerencsés elmebeli képességekkel megáldott emberfajt nevelt, mely a polinéziai szigetvilág lakói közül messzire kimagaslik. E szigetcsoport lakóit az a háromszoros szerencsétlenség sújtotta, hogy nem is egy, hanem három hatalom — Anglia, az Egyesült Államok és Németország — vette őket protektorátusa alá. Hosszas viszálykodás után, tíz évvel ezelőtt, a három hatalom szerződéssel szabályozta a közös protektorátus kérdését. De nem volt benne köszönet. Csakhamar kitűnt, hogy a két rokon angolszász elem, az angol, meg az amerikai, a protektorátust annexióra szeretné átváltoztatni, a németeket pedig szeretné kiszorítani a szigetekről. A szerződésileg biztosított egyenjogúság eredménye a gyakorlatban az volt, hogy a németek fizették az adó legnagyobb részét, de az angolokból és amerikaikból álló, erőszakoskodó bürokrácia teljesen ignorálta a németek jogait és érdekeit s az egész közigazgatást angol lábra helyezte, mintha németek nem is volnának a szigeteken, a benszülötteket pedig szorongatta, aminek rossz hatását a németek is érezték. A magukat elnyomottnak érző németek erre a szintén elnyomott benszülöttek pártjára állottak, s ez volt az oka annak, hogy mikor a múlt év végén Malietoa király meghalt s a nép nagy többsége Mataafát választotta királyivá, ellenben Chambers, az amerikai származású főbíró, kit erőszakoskodásai miatt az egész németség és a benszülöttek egyaránt gyűlölnek, az elhunyt Malietoa kiskorú fiát, az angol misszionáriusok által nevelt Tanút akarta trónra juttatni , a németek Mataafa pártjára állottak. Január első napjaiban a szigetcsoport fővárosában véres harcok folytak, melyekben a Mataala pártja győzött. Tanú és párthíve, Tamarez, kénytelek voltak az ázsiai kikötőben horgonyozó angol hadikőzösre menekülni, a három hatalom konzulai pedig addig is, míg hazulról utasítások jönnének, ideiglenes kormányt alakítottak, melynek fejévé Apia város tanácsának elnökét, egy dr. Raffel nevű német urat, tették. De a nyugalom ezzel nem állt helyre, mert Chambers főbíró nem akarta elismerni az ideiglenes kormány felsőbbségét, a kormány pedig letette Chamberst és bezáratta a bíróságot.