Pesti Napló, 1900. június (51. évfolyam, 149-177. szám)

1900-06-07 / 154. szám

12 Budapest, csütörtök FESTI NAPLÓ, 1900. június 7. INNEN°ONNAN. n Magyar hittérítő levele Kínából. Napról-napra izgalmas hírek érkeznek mostanában a kínai birodalomból, hol az úgynevezett boxerek embertelen kegyetlenséggel támadtak a keresztények ellen. Az ottani állapotokról jellemző adatokat irt most haza Wilfinger József hazánkfia, ki mint katolikus hithirdető működik Haimengben. Levelében, melyet ez évi február 22-én tett postára, a többi közt ezt írja: Mióta elment Haimeng vidékéről a császári biztos, a betyárok akkora vérszemet kaptak, hogy életét és vagyonát kockáztatja, aki útra megy. Már szegény családokat is kifosztanak mindenükből, meztelenre vetkőztetik az utast, rettegésben tartják az egész környéket. Szemben eme fejetlenséggel a katonai mandarinok gyávák és tétlenek, mintha nem is ők volnának őrei a rendnek. A katonai mandarin akkor sem mert moccanni, mikor egyik katonájának szemeit kiszúrták azok a betyárok, akik egyik katekistánkat megölték. A kerületi másodfőnök a rend fentartása végett több ízben kért embereket a katonai mandarintól, de nem kapott, pedig a betyárok ráncbaszedése másként lehetetlen volt. Mert tehát a katonai mandarinnal nem boldogult, a kerületi főnök támogatásával a helytartóhoz fordult; ez küldött is elegendő katonát, akik állandóan Vangnéban maradnak. Ez a kerületi másodfőnök kötelességtudó, lelkiismeretes férfi ; nincs csak egy felesége, nem zsarolja a feleket, sajátjából költ közügyekre, szegény panaszosoktól nem szed díjat az ítéletért, ellenségei iránt pedig nagylelkű. Még csak első évben viseli hivatalát, mégis 10 ezer piasztert költött már sajátjából a sok rablás miatt. Sok ilyen mandarin kellene Kínának. Legújabban rájöttek már illetékes helyen arra, hogy a mandarinokat másféle nevelésben kell részesíteni. Egy éve nyitott is meg a kormány Tszetván tartomány részére Hancsu székvárosban mandarinok számára iskolát, ahol japáni szakemberek 100 jelöltet képeznek ki közigazgatási tisztviselőknek három év alatt. Aki magasabb tisztségre vágyódik, még három éves tanfolyamot kell végeznie Shanghaiban. A legfelső hivatalokat ezután csak olyanokkal töltik be, akik Peking székvárosban még három, tehát összesen kilenc évig tanultak és kiképzésüket valamely európai főiskolában fejezték be. Az összes költségeket az állam viseli. Az még a jövő titka, be fog-e ez az intézkedés válni. Egy előkelő hívünk is belépett Hancsuban ebbe az intézetbe, miután Pekingben fölvették. A három év letelte után igénye lesz állami alkalmazásra. Az eset annyiban nevezetes, hogy a kínai kormány katolikus embert is kész mandarin-hivatalra kinevezni. Egy bökkenője van ugyan a dolognak, de a hónap elején és közepén hivatalból végzendő pogány szertartásokat végezheti a mandarin helyettese is. Mikor ezt a hívünket vallásáról kérdezték, kijelentette, hogy katolikus; erre tudatták vele, hogy ez nem akadály, sőt éppen ezért tették az intézetben a heti szünetet éppen vasárnapra. A mi katolikus mandarin-jelöltünk meg is jelen minden vasárnap egyenruhában a szentmisén. A császári udvar jóindulattal viseltetik a katolikus vallás iránt, ami protestáns felekezetekről nem mondható; utóbbinak egyik oka éppen az angol befolyásnak túltengése volt, mely azonban az afrikai kedvezőtlen hadjárat következtében annyira megcsappant, hogy a három éves Fucsi császár kineveztetését is lehetővé tette. □ Az idegen Párisban nagy becsben vannak most a kiállításra érkező idegenek, kikről feltételezik a franciák, hogy teli tárcájukat üresen fogják hazavinni. Az idegenek kultuszára vonatkozóan jellemző apróságot mesél most egy párisi újság. A páris-asméresi vonat egyik kocsijában három utas ült, kik közül az egyik egészen beletemetkezett a londoni Times-be, melyet nagy érdeklődéssel látszott olvasni. Egyszerre megszólal a szomszédja, egy angol: — What o’clock is it? (Hány óra?) A Times buzgó olvasója meg sem mozdul. Amaz közelebb hajol hozzá s megismételi a kérdést, de ismét hiában. A harmadik utas erre francia nyelven kérdezi a Times olvasójától : — Nem tud angolul? — Egy szót sem. — Különös. Minden reggel együtt utazom önnel s mindig a kezében látom a Times-t, melybe egészen elmerülni látszik. — Oh, kérem, ezt csak azért teszem, hogy tag csend volt. Az előkelő városrészek elegáns közönsége járt ott a végeláthatatlan üvenueken, ki gyalog, halk lépésekkel, ki kocsin, ki lóháton, ki kerékpáron, sütkérezve a tavaszi hűvös napfényben s élvezve a tóról jövő szél fugalmát. Lujza azt hitte, hogy mindannyiukat személyesen ismeri, annyit olvasott róluk a hírlapok intim közléseiben. Chicagónak ez a része, ott a Michigan-tó partján, kezdete volt már egy elsőrangú világvárosnak, de még minden olyan nagyon, sikoltóan új volt. A bulvárok csodálatos szélessége üresnek tűnt fel, az emberek apró fekete pontoknak látszottak a négysorosan ültetett fák között, a lovaknak bőséges tere nyílt a ficánkolásra, a márványpaloták ridegen festettek. Chicago Paris akart lenni, de még nem tudta jól a szerepét. .. Lujza nem tudta ezt sokáig nézni. Valami különös szorongás beüldözte a városba, oda, ahol a city alatt egybefutnak a piszkos, szomorú utcák, melyeken a lóvasutak zörgése, a kiáltozás és tolongás teszi tűrhetetlenné a tartózkodást. Égig érő ház emelkedik itt, egy drága középület, mellette pedig ott áll a vityilló; tíz lépésre a legelegánsabb negyedtől bűzös mocsárba lép az ember. Az egész város olyan, mintha utaznék ; nincs ideje kicsiségekkel törődni ; energiája csak úgy forr . . . Az emberek hemzsegnek az utcán ; valami választás van, községi tanácsost választanak s a rosszhirü korcsmák előtt óriási nagy, tarka reklámkocsik állnak kürtösökkel és dobosokkal, zászlókkal, melyre a jelölt neve van rámázolva. A kocsikra undok alakok másznak fel s hajrá, megindulnak, durva tréfákat kiabálva egymásnak. Az esti lapok utcai elárusítói falzetthangon kiabálnak, hangjuk összevegyül a kábelvasut csengetyűjének pokoli zajával. A vasutak perronján ott állnak a kalauzok, sokszor rongyos ruhában, mosdatlanul, igen sok idegennek nézzenek. Most ez a divat — felelte amaz nagy nyugalommal. □ Vasútépítés népszavazással. Svájc igazi hazája a demokráciának — kitűnik a következő esetből is : Bernben legutóbb arról volt szó, hogy a közúti vasutat továbbra is sűrített levegővel tartsák-e üzemben, vagy pedig helyébe villamos erőt alkalmazzanak. Ezt a kérdést népszavazásnak vetették alá. A villamosság mellett 1964, a sűrített levegő mellett pedig 1772 választó szavazott. Egy berni lap a következő érdekes megjegyzésekkel kommentálja az esetet: «Nálunk minden szavazópolgár született mérnök. Nemcsak abban dönt, hogy hol építsenek hidat, hanem abban is, hogy milyen szerkezetű híd legyen az, nemcsak abban határoz, hogy a város maga vegye üzembe a közúti vasutat, hanem azt is ő dönti el, hogy hogyan építsék és milyen rendszer szerint tartsák üzemben a kérdéses vonalakat.»t □ A bika neve. Mulatságos esetről ad hírt egyik balatonmelléki újság. A minap történt, hogy az egyik járás középpontján az állatok szokásos tavaszi vizsgálatát tartotta a járás főszolgabirája és a megyei állatorvos. Egy ideig rendben ment a dolog s egymásután kerültek szemle alá az egyes községek szebbnél-szebb bikái, amelyeket aztán név szerint rubrikába szedett a vizsgálóbizottság. Hanem egyszerre megakadt az összeírás. Az egyik község bírája ugyanis sehogy sem akarta megmondani a község jószágának nevét. — Igen restellem, kérem alázattal, — mentegetőzött az állatorvos előtt. — Sose restelje, csak ki vele biró uram — biztatta az állatorvos a szabódó bírót. — Nem lehet kérem, — húzódozott tovább a bíró. — De hát miért nem mondhatja ? — kérdezte a főszolgabíró. — Nem tehetem, könyörgöm alásan, mert — Sándor a neve, köztük a lazzaroni típus, némelyiknek visszataszítóan durva arca van. A lárma növekszik, a tolongás mind nagyobb lesz, ha az ember közeledik a Statestreethez. A házak a felhőkig növekednek fel, piszkos férfidivat-üzletekkel vannak tele, amelyek előtt csavargók, félexisztenciák lézengnek. Ezek a piszkos teremtések adják meg Chicagónak a karakterét. Értük virágzik a szennyes, tarka kereskedelem az utcákon — rossz dohány, olcsó ruhák, avas pástétomok, vallásos AZ ÚJ VILÁG. (21) — Svéd regény. — Irta : Angered-Strandberg Hilma. Ezeknek uras volt a külseje. Lujza finoman volt öltözködve, Tore pedig a «whiskerjei»-vel s az aranyos orrcsiptetőjével olyan volt, mint egy gróf. — Ha haza írnak, csak semmit ne írjanak rólunk! — kiáltották a svédek Hultmanék után. — Mi mindig azt írjuk, hogy nagyszerű dolgunk van ... Lujza összekulcsolt kezekkel s sápadt arccal hallgatta ezt. A legutóbbi hetekben lesoványodott, hazulról hozott ruhái csak úgy lógtak rajta, viseltesnek, divatból kimentnek látszottak. De ő maga nem vette ezt észre, egész naivul azt hitte, hogy ruháinak szolid szövete és szabása sokkal külömb az amerikai nők ezerféle divatjának cifraságánál. Egy szemrehányó szót sem hallatott most... Amit hallott, az olyan leverő, olyan nagy és rémes volt. Eleinte mindenfelé elkísérte Torét, nem tudott otthona, bizonytalanságban ülni. Beteges szorongással telve, gyakran fázva és átázva csatangolt az utcákon, s várt, várt az összerogyásig kifáradva s ha Tore visszajött, az eredmény megint csak semmi! Ilyenkor dühöngés lepte meg Lujzát, dac a végzet ellen ; ott hagyta Torét az utca közepén s egymagában barangolt tovább, tombolt, majd megiparkodott elfelejteni helyzetüket. Gyakran, különösen derült időben, sikerült is ez neki. Mint valami gonosz álom tűnt le minden a szemhatárról s üdén, rugalmasan ment a hűvös márciusi napsütésen, éjszaki természete kéjjel érezte arcán a szelet. Kiment a tópartra, ahol aranyfüzetkék.* * * — Fel kell mondanunk Henselnének, — szólt Tore, mikor elmúlt egy hét. Lujza a könyökeit támasztva ül az asztalnál, melyet még csak letörülni sem tartott érdemesnek. Halkan felsikoltott, feje a tenyerére hajolt. — Tore, én nem tudom ezt megtenni. A férfi a földre szegezte tekintetét, sötéten, mint az éjszaka. Aznap már korán reggel, munkásruhába öltözködve állt a többi munkás sorfala közt egy műhely előtt, de mire a sor rákerült, az alig néhány üres hely már be volt töltve. Titokban szinte örvendett ennek, mert a várakozó társaság kizárólag maszatos olaszokból állt, a gyár pedig a város déli részén feküdt, mocsaras gőzbe burkolva. — Lujza, elpusztítsuk magunkat ? Monoton, álmodozó hangon mondta ezt, anélkül, hogy mozdult volna. Lujza fölemelte beesett arcát. — Tore, ha megkérném Henselnét, hogy várjon még ezen a héten! Talán a jövő hétenmajd kapsz valamit ? Mit csinálnak mások ? Hiszen tudod, hogy az emberek ma már nem halnak éhen! — Nem? — A szó szoros értelmében véve az «éhenhalást» .. . nem ! Tora hallgatott (Folyt követ 154. szám.