Pesti Napló, 1900. október (51. évfolyam, 269-299. szám)

1900-10-01 / 269. szám

269. szám. Budapest, hétfő_______ PESTI NAFI­..,_________ 1900. október 1. « A nagykőrösi Kossuth-szobor leleplezése. — Kiküldött tudósítónktól. — Nagy-Kőrös, szeptember 30. Nagy-Kőrös és vidéke hazafias magyar népének szép, megkapó ünnepe lett a mai vasárnap: ma leplezték le ott napszabású ünnepiességgel Kossuth Lajos ércszobrát, melyet közadakozásból emelt a város lakossága. Kossuth Lajos örök dicsőségét hir­dette ma ebben a kedves alföldi városban minden és mindenki; az ünnepet lelkessé és vonzóvá tette, hogy minden izében megmutatkozott, milyen frissen, szívósan és kiirthatatlanul él e város és vidék erő­teljes, nemes magyar népében a 48-as tradíciókhoz való szeretet és ragaszkodás. Országos jelentőségűvé pedig az emelte az ünnepet, hogy fölemelték ott szavukat olyan kiváló férfiak, jeles szónokok, mint a többi között Kossuth Ferenc és Eötvös Károly, kik ott voltak és szóval, szívvel és lélekkel együtt ünnepeltek az ünneplőkkel. Nagy-Kőrösnek ezek az ünnepi órái már szom­bat este kezdődtek, amikor választói igaz szeretőjé­nek minden jelétől fogadtatva, megérkezett Nagy- Kőrösre Eötvös Károly, a kerületnek már vagy két évtized óta országgyűlési képviselője. Vasárnapra ünnepi díszbe öltözött az egész város : a városvégi kis parasztházikótól kezdve egészen az impozáns középületekig nem maradt zászló- és virágdísz nél­kül egyetlen épület sem. Egymásután érkeztek a községek és városok küldöttségei, hogy résztvegye­­nek az ünnepen, melynek színhelye az óriási piac­tér volt. Ide sereglett már jókor reggel a lakosság­nak nagy része is, másik része pedig a vasúti állomáshoz vonult, hogy ott üdvözölje megérkezé­sükkor a budapesti vendégeket, s ezeknek élén Kossuth Ferencet. A függetlenségi párt vezérét pártja tagjai közül Olay Lajos, Hentaller Lajos, gróf Benyovszky Sán­dor, Török Gyula és Ráth Endre, a párt titkára kísérték Nagy-Kőrösre. Két gyönyörű koszorút vit­tek magukkal a szoborra: az egyik Kossuth Fe­rencé, a másik a párté. A ceglédi állomáson Kos­suthot választói nevében nagyobb küldöttség élén Bába Molnár Samu függetlenségi pártelnök üdvö­zölte, amely küldöttség azután szintén Nagy-Kő­rösre ment, hatalmas szép koszorút vive magával. Zúgó éljenzéstől fogadva robogott be tíz óra tájban a vonat a nagy­körösi állomásra, hol a polgárság nevében Bittó főjegyző üdvözölte lelkes szóval Kossuth Ferencet s a vendégeket. Kossuth nagy­hatású válasza után a diszfogatok hosszú sora vitte be a vendégeket a városba, a nagyszállóba, mely előtt a téren ekkor már ezrekre menő nép­tömeg volt együtt s üdvözölte zugó éljenriadallal a város vendégeit. A szálló nagytermében Nyári Szabó Ferenc és Eötvös Károly képviselő fogadta és üd­vözölte az érkezőket. A leleplezés ünnepe. Tizenegykor kezdődött az ünnep a szabadban, Kossuth Lajos szobra előtt. Díszes emelvény állott itt, amelyet a képviselők, a dalárda tagjai s az ün­nep szónokai foglaltak el. Innen be lehetett látni az egész, hatalmas kiterjedésű főteret, melynek most gyönyörű volt a képe. Elül, a hatalmas tornyú re­formátus templomtól balra, rengő és susogó zászló­erdő, meg élővirágok színes és illatos kertje köze­pette áll a szobor, egyelőre még eltakarja formáit a nagy, fehér lepel. Körülötte tisztes gárda ötlik szembe: a városban élő százharminc öreg, 48-as honvéd áll ott feszes sorokban, mint díszőrsége a nagy Kossuth ércemlékének. És azontúl nagy messzeségbe nyúló, óriási tömege a közön­ségnek hullámzik; egy része az ügyes be­rendezésű alacsonyabb tribünökön ülve, más része állva; a szónoki emelvényhez közelebb eső részeken a lakosság előkelőbb része, szép hölgy­közönség, elegáns toalettekben ; távolabb hátul az ünneplőbe öltözött, magyarruhás, nemzetiszin ko­­kárdás parasztság. Nemzeti zászlók s a felvonult egyesületek és testületek lobogói lengenek minde­nütt — és az egész mozgalmas, szép kép fölé fel­hőtlen kék ég borul, s aranyfényt hintenek rá a szeptember végi nap szokatlanul forró sugarai. Az ünnepségen küldöttséggel voltak képviselve Kécske, Kocsér, Jász-Karajenő, Törtei, Cegléd, Kecskemét, Abony, Szentes, Tószeg községek és városok, továbbá az országos központi honvédegye­sület , mi­ndenik küldöttség egy-egy szép koszorút hozott. Tarackok durrogtak, megmozdult a tíz-tizenkét­­ezer főnyi sokaság, amikor megkezdődött az ünnep, és fölcsendült a nagy­kőrösi dalárda éneke. A Him­nuszt ének­elte s nyomban felálltak mindazok, akik ültek, s levették kalapjukat a férfiak. Az énekszó elhangzása után pedig felállott a szószékre egy hó­fehér fejű aggastyán zsinóros magyar ruhában, maga is öreg honvéd, Kovács Lajos nagy­kőrösi reformá­tus pap, a­ szoborbizottságnak egyik díszelnöke. Ő nyitotta meg az ünnepet, forró hazaszeretet hirdető, szép beszéddel, amelynek egyes részei után hatal­mas, lelkes éljenzés zúgott. Kossuth szobrának je­lentőségéről, hatásáról szólt és igy végezte be­szédét: Ha tán szunnyadozni kezdene ez a sokat, ez a mindent feledni kész, ez a közönyre és tespedésre kész nemzet, lángostoroddal, szívre, lélekre ható beszédeddel verd, rázd fel újra tespedése álmából, hogy sirt ne ásson magának, melybe önkezűleg te­metkezzék. Rád, lángoló honszerelmed gyújtó szik­ráira van és lessz szükségünk, hogy ébren és foly­tonos munkában legyünk, kivívjuk azt, amit te — míg itt voltál közöttünk — meg nem érhettél: a haza függetlenségét! (Éljenzés.) Te nem haltál meg, élsz, nem egyedül e szoborban, de szerető nemze­ted szivében is, s meglásd, meg kell látnod, hogy az élve és halva elszórt magvak ki fognak kelni s gyümölcsözni, mert a miattad hulló veszteség­­könyek csirába hozzák, a szeret melege pedig meg­érleli azokat! Azzal a fohászszal, hogy a szobor által hirde­tett eszmék valóra váljanak, megnyitja az ünnepet. Viharos lelkesedés közepette hullott le most a szo­borról a lepel. (Eötvös Károly beszéde.) Mikor elcsöndesült az éljenzés, Eötvös Károly lépett a szószékre. Amint díszmagyarba öltözött alakja ott feltűnt, lelkes üdvözlés, éljenzés és taps zúgott feléje, azután meg nyomban halotti csönd feküdt az óriási térre, mikor megszólalt s meg­kezdte ünnepi beszédét. A nagyokról való megemlékezés dicséretén kezdte, mint ami záloga a nemzet és a haza jövő­jének. Valamikor nem volt meg záloga ennek a jövendőnek, mert sokan elvesztették hitüket. Akkor volt ez, mikor szabadságharcaink egyik legdicsőbb alakja, Rákóczy fejedelmük messze tőlünk, idegenek földén megh­alt, minden vigasz és reménység nél­kül. Oly korszak következett nemzetünk életében, melyben azok, kik itthon voltak s nemzetük fájdal­mát igazán érezték, lemondottak a jelen minden öröméről, kimondottak a jövendőről s keserű lé­lekkel nyugodtak meg abban, hogy egykor élt e nemzet, dicső is volt hajdan, de ma már a sír szé­léhez közelget. Amikor ezelőtt száz esztendővel alkalom nyílt volna, hogy a nemzet ősi szabadságát visszavívja, mikor azt a hatalmat, amely már kétszáz év óta ti­porta a magyart, egész Európa minden országa támadta meg, a nemzet vezérei közt nem találko­zott egy sem, aki hitt és bízott volna nemzetünk jövőjében, s aki azt mondotta volna a nemzetek nagy tanácsában s a korona előtt: mi meg­mentjük a trónt s a korona fényét, de első kötelesség, hogy a nemzet történelmi alkotmányát, szabadságát s függetlenségét visszaállítsuk. S "ez­előtt száztíz esztendővel a világtörténet nagy vállal­kozói ismét oly sorsot rendeztek hazánk számára, amikor azt a szabadságát s jólétét, nagyságát, me­lyet Árpád hatalma megalapított, ismét visszasze­rezhettük volna. Az az erő a az a hatalom, mely úgy tombolt felettünk, mint ólban az állat az alom­szalma felett, ismét meg volt támadva. S megint nem volt a nemzetnek vezére, nem volt méltó fia, aki azt mondta volna: Uram király, itt áll a magyar ősi erejében, megvédelmez most is, de meg akarja tartani ősi jogát é­s szabadságát. Nem volt vezére a nemzetnek, mert nem volt hite, nem volt önérzete. Sokan vannak itt öregek, nálam is öregebbek, akik megérték azt az időt, mikor a nemzet nagy költőjének hite s reménysége is elve­szett már. Amikor bánatos hangja arról jajgatott, hogy jön majd a nagyszerű halál. Volt egy ilyen idő s ekkor támadt Kossuth Lajos! A szónok ez­után nagy hatással és ékesszólással mutatott rá Kossuth Lajos alkotásaira, aki kivívta a törvény előtti egyenlőséget, megszüntette a jobbágy­ságot, szabaddá tette a gondolatot. Hozzád fordulok most —­ mondta azután a szónok — te érces, te, őselem, napnak és földnek és világ­nak örök alkotó része. Te nem vagy elmúlandó. Tűzben, lángban ■ és a művész lelkében te fölvetted-­ most Kossuthnak alakját. Ott voltál a földnek mé­­hében, ahonnan kiemelt emberkéz munkája. S ezred­éves korszakok után porrá válsz ismét, hogy szét­oszolj a mindenségben. De minden porszemed hir­desse akkor is, kinek alakját öltötted föl egy­koron. Mert a mi szivünk azt az alakot el nem felejti soha. Egyik nemzetség elmegyen, a másik első, jóllehet a föld örökre megmarad — igy szólt a szentkönyv. De ha múlik, de ha támad egyik nemzetség a másik után, magyar nemzetünk dicső­ségének emlékezete el nem múlik az elmúlandó­ nemzetséggel. Áldott legyen, a kéz s a lángelme, mely e müvet megalkotá. Áldott legyen e városnak elöljárósága s minden lakója, amiért e műnek meg­alkotását elméjével meggondolta és véghezvitte. Mind az agg, ki alkonyodóban látja az élet fényét, mind a serdülő, ki vidám és meg­elégedett. Kegyeletben s a haza szent szerel­mében nem lankadva ültesse ,át azt az emlé­kezetet szülő a gyermekébe. És legyen áldott e föld országunk minden határán. És legyen áldott dicső magyar nemzetünk, boldog és virágzó, példá­jával fénylő és nevének becsületével mind e világot elárasztó. Mert Kossuth Lajos ezért élt és harcolt, ezért szenvedett és halt meg. Istennek és a magyar honfiszívnek egyesült ereje tegye foganatossá áldásunkat ! Eötvös Károly gyönyörű beszéde óriási hatást tett hallgatóságára. Minduntalan félbeszakította a szónokot a tetszésvihar, mely végig zúgott a nagy téren, s a befejezés után percekig tartó tapsban és éljenzésben visszhangzott a nagy tetszés, amit Eötvös beszéde keltett. A városi dalárda most a Honfidal egy strófáját énekelte, azután Szabolcska Mihály, a temesvári poéta pap állt a szószékre és lelkesítő tűzzel szavalta el alkalmi költeményét, melynek két szép strófáját itt közöljük: Kossuth Lajos, nemzetem Messiása, Nem szobrok tartanak fönn tégedet. Népedbe, melynek öntudatja lettél, Olvadt át a te életed! Szivünket még tisztább tűz gyújtja lángra: Önkéntelenül reád emlékezünk, S karunk amig irtózik majd a lánctól: A te néped leszünk ! És nemzedékről nemzedékre élsz Te! És hívni fognak : hazaszeretetnek; A szabadság bujdosó csillagának, Ki az utat jelölöd nemzetednek! — Kesergő honfi — nóták dallamában Sírsz majd velünk a szomorúbb napokban... Ha elfásulnánk, ébresztőnk leszesz, Zászlónk, a harci viharokban! A költemény szépségei Szabolcska előadásában tö­kéletesen érvényesültek és zajos tetszést arattak. (Kossuth Ferenc beszéde.) Most újra és erősebben hangzott fel az éljenzés a tér minden részéről; szólásra állott Kossuth Ferenc és mikor a zajos ováció, melylyel üdvözöl­ték, elcsöndesült, olyan beszédet mondott, mely szépségével, erejével mély hatást tett, így szólt: Meghatottan állok e szobor előtt; hallani vélem hangját, amint hozzám szól; pedig e szobor néma , nem dobog keblében szív ; nem lakozik agyában alkotó lélek és mégis él a szobor, él és érez. Hallom a­ szobor hangját szólani szivem mélyében ; figyeljetek sziveitek dobbanásaira Nagy-Kőrös lakói és ti is: hallani fogjátok szózatát. Azt mondja, nem halltam meg, nem temettek el, mert én vagyok az eszme, az elv, mely örökké fiatal s az elv mely örökké hajthatat­lan. Azt mondja: nem haltam meg, nem temettek el, mert én vagyok a magyar szabadság, a magyar függetlenség, mely örökké élni fog, mint nemze­tem halhatatlan joga. És amint a hangot hallom, behunyom szemeimet s látom magam előtt a jól ismert, forrón szeretett alakot: édesatyám, dicső mesterem alakját. Látom, amint megfutja tüne­­ményszerü pályáját; látom, amint ébreszti száza­dos álmából nemzetét; látom, amint megszerzi né­pének szabadságát; látom, amint szóval s fegyver­rel védi azt; látom, amint hirdeti a világ előtt nemzete jogait; látom, amint testté változtatja a törhetetlen elvhűséget; és végre —­oh fájdalom , — látom őt, mint aggastyánt, őszbe borult fejjel, megtört testtel, de örökké ifjú hittel, reménynyelt bizalommal nemzete­­ jövőjében, magyar faja állam­alkotó hivatásában. És most a magyar hazafiság ide állítá az örökké élő, örökké buzdító, örökké nemesítő szobrot e nagy térre, egy igazán magyar város közepére; ide álljtá, hogy honszerelmet és honvevényt hirdessen a késő unokáknak. Ha lenne valaha köztetek, Nagy-Kőrös lakói, aki megtántorodnék a hazafiság útján, jöjjön ide. Jöj­jön ide az ifjú, ha erőt keres az élet küzdelmére, jöjjön ide az aggastyán, ha vigaszt keres a tört re­mények közt, és mindnyájan koszorúzzák meg szí­vük virágaival a magyar nép atyjának képét. Mint Kossuth Lajos vérének vére, köszönetet mondok nektek kegyeletes érzelmeitekért; mint Kossuth Lajos­ tanítványa, kinek életútját ő jelölte ki, a ti

Next