Pesti Napló, 1900. október (51. évfolyam, 269-299. szám)
1900-10-01 / 269. szám
269. szám. Budapest, hétfő_______ PESTI NAFI..,_________ 1900. október 1. « A nagykőrösi Kossuth-szobor leleplezése. — Kiküldött tudósítónktól. — Nagy-Kőrös, szeptember 30. Nagy-Kőrös és vidéke hazafias magyar népének szép, megkapó ünnepe lett a mai vasárnap: ma leplezték le ott napszabású ünnepiességgel Kossuth Lajos ércszobrát, melyet közadakozásból emelt a város lakossága. Kossuth Lajos örök dicsőségét hirdette ma ebben a kedves alföldi városban minden és mindenki; az ünnepet lelkessé és vonzóvá tette, hogy minden izében megmutatkozott, milyen frissen, szívósan és kiirthatatlanul él e város és vidék erőteljes, nemes magyar népében a 48-as tradíciókhoz való szeretet és ragaszkodás. Országos jelentőségűvé pedig az emelte az ünnepet, hogy fölemelték ott szavukat olyan kiváló férfiak, jeles szónokok, mint a többi között Kossuth Ferenc és Eötvös Károly, kik ott voltak és szóval, szívvel és lélekkel együtt ünnepeltek az ünneplőkkel. Nagy-Kőrösnek ezek az ünnepi órái már szombat este kezdődtek, amikor választói igaz szeretőjének minden jelétől fogadtatva, megérkezett Nagy- Kőrösre Eötvös Károly, a kerületnek már vagy két évtized óta országgyűlési képviselője. Vasárnapra ünnepi díszbe öltözött az egész város : a városvégi kis parasztházikótól kezdve egészen az impozáns középületekig nem maradt zászló- és virágdísz nélkül egyetlen épület sem. Egymásután érkeztek a községek és városok küldöttségei, hogy résztvegyenek az ünnepen, melynek színhelye az óriási piactér volt. Ide sereglett már jókor reggel a lakosságnak nagy része is, másik része pedig a vasúti állomáshoz vonult, hogy ott üdvözölje megérkezésükkor a budapesti vendégeket, s ezeknek élén Kossuth Ferencet. A függetlenségi párt vezérét pártja tagjai közül Olay Lajos, Hentaller Lajos, gróf Benyovszky Sándor, Török Gyula és Ráth Endre, a párt titkára kísérték Nagy-Kőrösre. Két gyönyörű koszorút vittek magukkal a szoborra: az egyik Kossuth Ferencé, a másik a párté. A ceglédi állomáson Kossuthot választói nevében nagyobb küldöttség élén Bába Molnár Samu függetlenségi pártelnök üdvözölte, amely küldöttség azután szintén Nagy-Kőrösre ment, hatalmas szép koszorút vive magával. Zúgó éljenzéstől fogadva robogott be tíz óra tájban a vonat a nagykörösi állomásra, hol a polgárság nevében Bittó főjegyző üdvözölte lelkes szóval Kossuth Ferencet s a vendégeket. Kossuth nagyhatású válasza után a diszfogatok hosszú sora vitte be a vendégeket a városba, a nagyszállóba, mely előtt a téren ekkor már ezrekre menő néptömeg volt együtt s üdvözölte zugó éljenriadallal a város vendégeit. A szálló nagytermében Nyári Szabó Ferenc és Eötvös Károly képviselő fogadta és üdvözölte az érkezőket. A leleplezés ünnepe. Tizenegykor kezdődött az ünnep a szabadban, Kossuth Lajos szobra előtt. Díszes emelvény állott itt, amelyet a képviselők, a dalárda tagjai s az ünnep szónokai foglaltak el. Innen be lehetett látni az egész, hatalmas kiterjedésű főteret, melynek most gyönyörű volt a képe. Elül, a hatalmas tornyú református templomtól balra, rengő és susogó zászlóerdő, meg élővirágok színes és illatos kertje közepette áll a szobor, egyelőre még eltakarja formáit a nagy, fehér lepel. Körülötte tisztes gárda ötlik szembe: a városban élő százharminc öreg, 48-as honvéd áll ott feszes sorokban, mint díszőrsége a nagy Kossuth ércemlékének. És azontúl nagy messzeségbe nyúló, óriási tömege a közönségnek hullámzik; egy része az ügyes berendezésű alacsonyabb tribünökön ülve, más része állva; a szónoki emelvényhez közelebb eső részeken a lakosság előkelőbb része, szép hölgyközönség, elegáns toalettekben ; távolabb hátul az ünneplőbe öltözött, magyarruhás, nemzetiszin kokárdás parasztság. Nemzeti zászlók s a felvonult egyesületek és testületek lobogói lengenek mindenütt — és az egész mozgalmas, szép kép fölé felhőtlen kék ég borul, s aranyfényt hintenek rá a szeptember végi nap szokatlanul forró sugarai. Az ünnepségen küldöttséggel voltak képviselve Kécske, Kocsér, Jász-Karajenő, Törtei, Cegléd, Kecskemét, Abony, Szentes, Tószeg községek és városok, továbbá az országos központi honvédegyesület , mindenik küldöttség egy-egy szép koszorút hozott. Tarackok durrogtak, megmozdult a tíz-tizenkétezer főnyi sokaság, amikor megkezdődött az ünnep, és fölcsendült a nagykőrösi dalárda éneke. A Himnuszt énekelte s nyomban felálltak mindazok, akik ültek, s levették kalapjukat a férfiak. Az énekszó elhangzása után pedig felállott a szószékre egy hófehér fejű aggastyán zsinóros magyar ruhában, maga is öreg honvéd, Kovács Lajos nagykőrösi református pap, a szoborbizottságnak egyik díszelnöke. Ő nyitotta meg az ünnepet, forró hazaszeretet hirdető, szép beszéddel, amelynek egyes részei után hatalmas, lelkes éljenzés zúgott. Kossuth szobrának jelentőségéről, hatásáról szólt és igy végezte beszédét: Ha tán szunnyadozni kezdene ez a sokat, ez a mindent feledni kész, ez a közönyre és tespedésre kész nemzet, lángostoroddal, szívre, lélekre ható beszédeddel verd, rázd fel újra tespedése álmából, hogy sirt ne ásson magának, melybe önkezűleg temetkezzék. Rád, lángoló honszerelmed gyújtó szikráira van és lessz szükségünk, hogy ébren és folytonos munkában legyünk, kivívjuk azt, amit te — míg itt voltál közöttünk — meg nem érhettél: a haza függetlenségét! (Éljenzés.) Te nem haltál meg, élsz, nem egyedül e szoborban, de szerető nemzeted szivében is, s meglásd, meg kell látnod, hogy az élve és halva elszórt magvak ki fognak kelni s gyümölcsözni, mert a miattad hulló veszteségkönyek csirába hozzák, a szeret melege pedig megérleli azokat! Azzal a fohászszal, hogy a szobor által hirdetett eszmék valóra váljanak, megnyitja az ünnepet. Viharos lelkesedés közepette hullott le most a szoborról a lepel. (Eötvös Károly beszéde.) Mikor elcsöndesült az éljenzés, Eötvös Károly lépett a szószékre. Amint díszmagyarba öltözött alakja ott feltűnt, lelkes üdvözlés, éljenzés és taps zúgott feléje, azután meg nyomban halotti csönd feküdt az óriási térre, mikor megszólalt s megkezdte ünnepi beszédét. A nagyokról való megemlékezés dicséretén kezdte, mint ami záloga a nemzet és a haza jövőjének. Valamikor nem volt meg záloga ennek a jövendőnek, mert sokan elvesztették hitüket. Akkor volt ez, mikor szabadságharcaink egyik legdicsőbb alakja, Rákóczy fejedelmük messze tőlünk, idegenek földén meghalt, minden vigasz és reménység nélkül. Oly korszak következett nemzetünk életében, melyben azok, kik itthon voltak s nemzetük fájdalmát igazán érezték, lemondottak a jelen minden öröméről, kimondottak a jövendőről s keserű lélekkel nyugodtak meg abban, hogy egykor élt e nemzet, dicső is volt hajdan, de ma már a sír széléhez közelget. Amikor ezelőtt száz esztendővel alkalom nyílt volna, hogy a nemzet ősi szabadságát visszavívja, mikor azt a hatalmat, amely már kétszáz év óta tiporta a magyart, egész Európa minden országa támadta meg, a nemzet vezérei közt nem találkozott egy sem, aki hitt és bízott volna nemzetünk jövőjében, s aki azt mondotta volna a nemzetek nagy tanácsában s a korona előtt: mi megmentjük a trónt s a korona fényét, de első kötelesség, hogy a nemzet történelmi alkotmányát, szabadságát s függetlenségét visszaállítsuk. S "ezelőtt száztíz esztendővel a világtörténet nagy vállalkozói ismét oly sorsot rendeztek hazánk számára, amikor azt a szabadságát s jólétét, nagyságát, melyet Árpád hatalma megalapított, ismét visszaszerezhettük volna. Az az erő a az a hatalom, mely úgy tombolt felettünk, mint ólban az állat az alomszalma felett, ismét meg volt támadva. S megint nem volt a nemzetnek vezére, nem volt méltó fia, aki azt mondta volna: Uram király, itt áll a magyar ősi erejében, megvédelmez most is, de meg akarja tartani ősi jogát és szabadságát. Nem volt vezére a nemzetnek, mert nem volt hite, nem volt önérzete. Sokan vannak itt öregek, nálam is öregebbek, akik megérték azt az időt, mikor a nemzet nagy költőjének hite s reménysége is elveszett már. Amikor bánatos hangja arról jajgatott, hogy jön majd a nagyszerű halál. Volt egy ilyen idő s ekkor támadt Kossuth Lajos! A szónok ezután nagy hatással és ékesszólással mutatott rá Kossuth Lajos alkotásaira, aki kivívta a törvény előtti egyenlőséget, megszüntette a jobbágyságot, szabaddá tette a gondolatot. Hozzád fordulok most — mondta azután a szónok — te érces, te, őselem, napnak és földnek és világnak örök alkotó része. Te nem vagy elmúlandó. Tűzben, lángban ■ és a művész lelkében te fölvetted- most Kossuthnak alakját. Ott voltál a földnek méhében, ahonnan kiemelt emberkéz munkája. S ezredéves korszakok után porrá válsz ismét, hogy szétoszolj a mindenségben. De minden porszemed hirdesse akkor is, kinek alakját öltötted föl egykoron. Mert a mi szivünk azt az alakot el nem felejti soha. Egyik nemzetség elmegyen, a másik első, jóllehet a föld örökre megmarad — igy szólt a szentkönyv. De ha múlik, de ha támad egyik nemzetség a másik után, magyar nemzetünk dicsőségének emlékezete el nem múlik az elmúlandó nemzetséggel. Áldott legyen, a kéz s a lángelme, mely e müvet megalkotá. Áldott legyen e városnak elöljárósága s minden lakója, amiért e műnek megalkotását elméjével meggondolta és véghezvitte. Mind az agg, ki alkonyodóban látja az élet fényét, mind a serdülő, ki vidám és megelégedett. Kegyeletben s a haza szent szerelmében nem lankadva ültesse ,át azt az emlékezetet szülő a gyermekébe. És legyen áldott e föld országunk minden határán. És legyen áldott dicső magyar nemzetünk, boldog és virágzó, példájával fénylő és nevének becsületével mind e világot elárasztó. Mert Kossuth Lajos ezért élt és harcolt, ezért szenvedett és halt meg. Istennek és a magyar honfiszívnek egyesült ereje tegye foganatossá áldásunkat ! Eötvös Károly gyönyörű beszéde óriási hatást tett hallgatóságára. Minduntalan félbeszakította a szónokot a tetszésvihar, mely végig zúgott a nagy téren, s a befejezés után percekig tartó tapsban és éljenzésben visszhangzott a nagy tetszés, amit Eötvös beszéde keltett. A városi dalárda most a Honfidal egy strófáját énekelte, azután Szabolcska Mihály, a temesvári poéta pap állt a szószékre és lelkesítő tűzzel szavalta el alkalmi költeményét, melynek két szép strófáját itt közöljük: Kossuth Lajos, nemzetem Messiása, Nem szobrok tartanak fönn tégedet. Népedbe, melynek öntudatja lettél, Olvadt át a te életed! Szivünket még tisztább tűz gyújtja lángra: Önkéntelenül reád emlékezünk, S karunk amig irtózik majd a lánctól: A te néped leszünk ! És nemzedékről nemzedékre élsz Te! És hívni fognak : hazaszeretetnek; A szabadság bujdosó csillagának, Ki az utat jelölöd nemzetednek! — Kesergő honfi — nóták dallamában Sírsz majd velünk a szomorúbb napokban... Ha elfásulnánk, ébresztőnk leszesz, Zászlónk, a harci viharokban! A költemény szépségei Szabolcska előadásában tökéletesen érvényesültek és zajos tetszést arattak. (Kossuth Ferenc beszéde.) Most újra és erősebben hangzott fel az éljenzés a tér minden részéről; szólásra állott Kossuth Ferenc és mikor a zajos ováció, melylyel üdvözölték, elcsöndesült, olyan beszédet mondott, mely szépségével, erejével mély hatást tett, így szólt: Meghatottan állok e szobor előtt; hallani vélem hangját, amint hozzám szól; pedig e szobor néma , nem dobog keblében szív ; nem lakozik agyában alkotó lélek és mégis él a szobor, él és érez. Hallom a szobor hangját szólani szivem mélyében ; figyeljetek sziveitek dobbanásaira Nagy-Kőrös lakói és ti is: hallani fogjátok szózatát. Azt mondja, nem halltam meg, nem temettek el, mert én vagyok az eszme, az elv, mely örökké fiatal s az elv mely örökké hajthatatlan. Azt mondja: nem haltam meg, nem temettek el, mert én vagyok a magyar szabadság, a magyar függetlenség, mely örökké élni fog, mint nemzetem halhatatlan joga. És amint a hangot hallom, behunyom szemeimet s látom magam előtt a jól ismert, forrón szeretett alakot: édesatyám, dicső mesterem alakját. Látom, amint megfutja tüneményszerü pályáját; látom, amint ébreszti százados álmából nemzetét; látom, amint megszerzi népének szabadságát; látom, amint szóval s fegyverrel védi azt; látom, amint hirdeti a világ előtt nemzete jogait; látom, amint testté változtatja a törhetetlen elvhűséget; és végre —oh fájdalom , — látom őt, mint aggastyánt, őszbe borult fejjel, megtört testtel, de örökké ifjú hittel, reménynyelt bizalommal nemzete jövőjében, magyar faja államalkotó hivatásában. És most a magyar hazafiság ide állítá az örökké élő, örökké buzdító, örökké nemesítő szobrot e nagy térre, egy igazán magyar város közepére; ide álljtá, hogy honszerelmet és honvevényt hirdessen a késő unokáknak. Ha lenne valaha köztetek, Nagy-Kőrös lakói, aki megtántorodnék a hazafiság útján, jöjjön ide. Jöjjön ide az ifjú, ha erőt keres az élet küzdelmére, jöjjön ide az aggastyán, ha vigaszt keres a tört remények közt, és mindnyájan koszorúzzák meg szívük virágaival a magyar nép atyjának képét. Mint Kossuth Lajos vérének vére, köszönetet mondok nektek kegyeletes érzelmeitekért; mint Kossuth Lajos tanítványa, kinek életútját ő jelölte ki, a ti