Pesti Napló, 1901. október (52. évfolyam, 270-300. szám)

1901-10-01 / 270. szám

2 Budapest, kedd PESTI NAPIól ~ 1901. október 1. 270. szaciá­ lis párt határozottságára és energiájára. És azt hiszem, hogy a klerikális párt a mostani választásokon sem fog győzel­met aratni. — Nem is kell attól tartani. — Úgy van ! Hisz a néppártiak (les populistes), kik, mint a mi francia nacio­nalistáink, klerikális demagógiát űznek, alig voltak többen, mint húszan. — Annyian sem voltak a Házban. — Az Ugronisták heten, vagy nyol­can ... 440 képviselő között... ez bizony édeskevés. Amit keresek és amit most nem látok Magyarországon : ezek az ellenzéki elemek. Pedig az ellenzékre szükség van a parlamentáris kormány­zásban. A parlamentáris kormányzás — verseny, vetélkedés. Az ellenzék az az ellenőr, amely lehetővé teszi a kormány­nak, hogy védekezzék olyan visszaélések , ellen, amelyekbe könnyen belerántat­­hatnék. Nos, én nem igen látok most önöknél ellenzéket. Gróf Apponyi és negyven vagy ötven barátja belépett a kormány többségébe. Azt meg nem igen tudom, meddig akar elmenni a Kossuth pártja ? A szeparatizmusa nagyon enyhe, most, mikor a többi párton is hódít az önálló vámterület eszméje. A hadsereg? — A diplomácia? — Talán külön diplomáciát akar? Ez lehetetlen. És mi előnye volna belőle Magyarország­nak ? Hiszen ma azon az u­­ten van Magyarország, hogy — mint olykor Andrássy Gyula révén — ő védesse Ausztria külpolitikáját is !­­ Én mélységesen csodálom Magyar­­országot íme egy nemzet, mely csak 1867 óta élvezi a parlamentáris kor­mányzatot s mégis milyen nagyra­ fejlő­dött. úgy tekintem Deák Ferencet­­ mint a XIX. század egyik legnagyobb állam­­férfiát. Ő a lehetőségek politikáját­ töké­letesen meg tudta csinálni a nevv­zet jo**á gainak és felszabadulásának javáb­a. Te­hát nem több, mint 34 éve, hogy Ma­gyarország megszabadult az elnyomatás­tól, amely alatt vergődött, és ime mégis volt ereje, hogy napról-napra előbbre haladjon egy lépéssel, megoldva, elhá­rítva a nehézségeket, melyek fölmerültek. Lám, milyen nagy és szép dolog az is, ami most történik Magyarországon. A Széll Kálmán kormánya micsoda nagy­szerű bizonyságot tesz cselekedeteinek és szándékainak őszinteségéről. Ahelyett, hogy utánozná például Spanyolországot és sok más országot, a kormány teljesen lefegyverezte magát, de még a választások dolgában is, és azt mondta az országnak:­­ «Nincs hivatalos jelölt! Az olyan kép­­viselőház, mely képmása a minisztérium­nak, mely alatt megválasztatott, megfer­tőzi a parlamentarizmust, mert nem képviseli a közvéleményt!» Széli miniszterelnök úr kiváltképpen rendkívüli határozottságot és elveinek ritka nemességét mutatta meg, mikor a választóktól csak azt kérte, hogy dönt­senek — a maguk meggyőződése szerint. Ha — amit bizonyosnak tartok — a választók helyeslik ezt a politikát, adván a kormánynak szolid majoritást, akkor Széll Kálmán ritka nagy szolgálatot tett Magyarországnak. Mert akkor elérte és be is bizonyította magának a nemzetnek, de Ausztriának és az egész világnak, hogy a parlamentáris kormányzat, az alkotmá­nyosság és a szabadelvűség Magyar­­országon nem szemfényvesztés, hanem a nemzet lelkében gyökerező valóság. Statisztika. Budapest, szeptember 30. (Te. t.) A népszerűség szemüvegén keresztül nézve, operettalakok mozognak ma Budapesten, akiket, bármily díszes­­­név és állás különböz­tesse is őket meg, az emberek megmosolyogni valónak tartanak. A statisztika a komikus tudo­­mányok­ sorába tartozik minálunk és croquis­­kat faragnak viselt dolgairól, mint nemrégiben az anyagvizsgálókról. Igaz, másfél évtizeddel ezelőtt a magyar közönség a bakteriológiát is megmosolyogta és furcsának találta azt a sok semmit, amit a tudósok üveglemezeken tenyész­tenek és górcsövön át néznek. Ma a bacillus népszerű és a tudománya tisztelt. Holnap már a statisztika is ebbe a sorba emelkedik. Talán könnyebben megy, ha a közvélemény megérti, hogy ez a tudomány nemcsak tudo­mány, azaz szakemberek titka és passziója, ha­nem politika, azaz az eleven életre hatást gya­korló szabályozó faktor. A nálunk ülésező nem­zetközi statisztikai kongresszus beajánlásául a közérdeklődésbe kiemeljük, hogy minden ál­lam kormánya a legkomolyabban veszi a mű­ködését, külön tanulmány tárgyává teszi megál­lapodásait, s valóságos törvényelőkészítő mű­helynek becsüli meg. A statisztika a modern, elaprózott és ezerfelé tekintő állami és társadalmi életnek figyelő szeme és rendező keze, nem számok permutálója, hanem az élet igaz megismerője és értelmezője. Amit a gya­korlati életben semmiféle politikus elme a maga tapasztalataiból nem tudhat meg, ezt érté­sére adja a statisztika. A nagy fogalmakat és kompakt tömegeket néző politikusnak valóság­gal szemét nyitja meg az egyedekkel dolgozó és az esetlegességekből a törvényszerűséget kimutató statisztika. A statisztika tette például kötelezővé a himlő ellen való beoltást, a sta­tisztika ad képet a népek gazdasági állapotá­ról és szociális szükségéről. A statisztika ren­dezi az anyagot a politikus keze alá, és aztán kimutatja a politikai intézkedésnek a hatását. Nagy tudomány ez, és az eleven életnek dol­gozik. Tessék megbecsülni munkásait, s hogy a nemzetközi kongresszus most Budapesten szé­kel, az igazságnak megfelelően kulturális és politikai eseménynek tekinteni, mert való­ban az. A statisztikát különben annyira a kormány­zás integráns elemének tekintik, hogy ítéleteire minden állam kormánya a legnagyobb súlyt és gondot fekteti. A mi statisztikai hivatalunk költségei is ott szerepelnek egyrészt az állam, másrészt a főváros költségvetéseiben s ami pénzt rá fordítanak, azt bizony megszolgálja a tudomány is, a tudós is. Jelentős ez a kon­gresszus ránk nézve azért is, mert éppen a statisztika terén kitűnő tudósaink tiszteletet és bámulatot vívtak ki a kerek világon a magyar tudományosságnak. Nevük, mint Jekelfalussy ügynöknek kifizetett 70.000 ezer forintot. Gör­­geivel is általa érintkezett Kossuth a felvidéki hadjárat alkalmával, az ő útján jutott fontos értesülésekhez Görgei terveiről és cselekedetei­ről. Nem képzelhető, hogy Kossuth Lajos, aki a haza érdekében tett szolgálatokat olyan nagyra becsülte, alig két év múltán — mikor említett levelét írta — teljesen megfeledkezett volna minderről — és éppen akkor feledkezett volna meg, midőn Beck Vilma emlékének, mint alább látni fogjuk, oly nagy szüksége volt a rehabilitásra. Ez teljességgel nem képzelhető. Fel kell tehát tennünk, hogy Beck Vilma sokat merített élénk képzeletéből. Különben nemcsak Kossuth, hanem a szabadságharc majdnem mindenik kiváló embere szerepel az emlékiratban személyes, sőt bizalmas is­merőse gyanánt. A tábornokokkal, meg a szófu­kar, komor Görgeivel is néha olyan bizalmas beszélgetést folytat a legkényesebb hadi titkok­ról s olyan beavatottnak tünteti fel magát nagy események létrejöttében, hogy önkényte­lenül is elárulja egyéniségének legjellemzőbb tulajdonságát: a nagyzolást. Egy-két tábornok nem is restelte megcáfolni a róla írottakat. Aulich például kereken kijelentette, hogy soha életében nem látta Beck Vilmát, aki pedig körülményesen megírta nála tett látogatását és vele való beszélgetését. Klapka meg nagyot nevetett, olvasván, hogy Beck Vilma jelen volt Haynauval való találkozásán, Komárom átadása előtt. Különösen sokat foglalkozik Beck Vilma Görgeivel, akiről nagy hűhóval hord össze mindenféle haszontalan pletykát. A történeti kutatás mai álláspontján nem érdemes foglal­kozni ezekkel a vádakkal. Csak egyet említek a jellemzés kedvéért. Azt írja a többi közt, hogy Görgei úgy távolította el magától tábor­kari főnökét, Pusztelnik Henrik alezredest, hogy egy dandárral Selmecbányára küldötte a ja­nuári visszavonulás fedezésére. Ez alkalommal a bátor Pusztelnik megsebesült és lováról le­esve, a Kárpátok egyik szorosában az osztrá­kok kezébe került, akik azután mint foglyot, agyonlőtték a hadijog értelmében.» A valóság pedig ez : Pusztelnik, midőn a Simunich had­testének megtámadására s a nyugat felé való terjeszkedésre vonatkozó haditervét Görgei nem fogadta el, sértődésében lemondott a vezérkari főnökségről s átvette egy dan­dár vezetését. Később, január 7-ikén, mikor Görgei Zsarnócza felé indult, a harckedvelő Pusztelnik a maga jószántából csatlakozott hozzá mint önkéntes. A hodrusi harc alkalmával, mikor a Nassau-ezred egy százada hirtelen meglepte a magyar ütegeket , Olap honvéd­­tüzérhadnagy is elesett, Pusztelnik az ágyuk segítségére sietett a nógrádi önkéntesek élén, miközben három golyótól találva összerogyott és az osztrákok kezébe került. Újbányára szál­lították s ott halt meg sebeiben , ott is temették el. Beck Vilma alakja körül egész kis iroda­lom keletkezett már, különösen Angliában fog­lalkoztak vele sokat. Magyar kutató csak egy végzett eddig érdemes munkát e téren: Kropf Lajos Londonban lakó tudós honfitársunk, ki már régóta szorgalmaskodik a magyar szabad­ságharcra vonatkozó külföldi adatok gyűjtésé­ben. A többi közt érdekes adatokat tu­dunk meg tőle Beck Vilma angolországi tar­tózkodásáról és tragikus haláláról. Körülbelül negyven éves lehetett Beck Vilma, mikor Lon­donba került. 1850 április havában kezdte meg munkája írását a sorsa iránt érdeklődő híres emberbarát, lord Dudley Stuart felszólítására. Hogy valóban ő írta-e vagy csak az adatokat adta hozzá, e felől adatok híján semmit sem mondhatunk bizonyosan. Munkája, melyet a német nyelvű kéziratból angolra fordítottak, 1850 október 28-án jelent meg s nagy feltű­nést keltett és sok olvasóra talált. A követ­kező év márciusában már új, olcsóbb kiadás­ban is megjelent. Az eredeti német szöveget is kiadta azután egy londoni könyvkeres­kedő. Franciául is megjelent később a párisi Constitucionel tárcájában. Az angol sajtó nagy dicsérettel szólt a különös munkáról — a londoni és párisi magyarok pedig bizalmas kör­ben nagyokat nevettek rajta és majdnem egy esztendeig meg sem kisértették a cáfolást, ami természetesen nagy hiba volt tőlük. Beck Vilma, kit mindenki «Kossuth jobb keze» gya­nánt emlegetett, a nagy sikertől ösztökélve el­határozta, hogy új könyvet ír teljes élettörténe­téről. Titkárának, egy Derra de Moroda Konstan­tin nevű, Pestről származott csinos fiatal­em­bernek társaságában elindult ezután előfizető­ket gyűjteni országszerte. Mindenütt jól fogadták, különösen Birmighamban, hol George Dawson felolvasó, Henry Witton Tyndall ügyvéd, Ri­chard Peyton és Tyndall sógora, Arthur Ryland voltak buzgó gyűjtői. Itt hirtelen megbetege­dett s Tyndall családja vette pártfogásába és ápolta emberséges módon. Mikor már gyó­gyulófélben volt, augusztus 28-án házi mulat­ságot rendeztek a tiszteletére. Másnap megis­mételték a mulatságot s ekkor egészen várat­lanul tragikusra fordult Beck Vilma sorsa.

Next