Pesti Napló, 1902. január (53. évfolyam, 1-30. szám)

1902-01-08 / 7. szám

Kérjük azokat a vidéki tisztelt előfizetőinket, kiknek előfizetése december 31-én lejárt, h­o­gy előfizetésüket az illető postahivatalnál szíveskedjenek mi­nél előbb megújítani, hogy a lap szétküldésében fennakadás ne legyen. Petőfi-ház, Budapest, január 7. Petőfi Sándort még mindig keresik. Közelebb a koponyáját akarták megta­lálni. Mire való fáradozás ez ? — Akár­hol van a Petőfi koponyája, — mindegy, — a fő az, ami az ő koponyájából szü­letett. Az pedig mind itt van, és egészen a mienk. A szivével együtt a mienk. Miért keresni tehát olyat, ami megvan ? — Keressétek azt, ami a Petőfi Sándor hagyatékából elkallódott. Keressétek azt, amire Petőfi kortársa, barátja, és küz­delmeinek osztályosa, Jókai Mór rámu­tatott a Petőfi-Társaság jubiláns nagy­gyűlésén. Keressétek azt az ideált, mely­­lyel a Petőfi Sándor lelke összeforrt, amiért megírta a «Talpra magyart!» — Keressétek azt a kultuszt, melynek oltá­rán az ő szive lángolt, — a szabadság, egyenlőség, testvériség kultuszát. Ez a szellem, ez a kultusz az, ami kezd a divatból kimenni már. És Jókainak, a költő-királynak nagy oka volt, hogy erre rámutasson. Ezer és ezer kéz tapsolt neki. Óriási tömeg ember hódolata feküdt a lábai előtt, de ő mégis túl komoly, sőt bánatos volt. Ne­gyedszázada, hogy a Petőfi-Társaság meg­alakult, több mint félszázada, hogy Jókai utoljára szorított kezet Petőfivel , é­s maga maradt, csillagnak a sötét éjszaká­ban. — Se nagy idők emlékei mintegy mérlegre tették Jókai lelkében a jelent és múltat : — s hova billent a mérleg ? —­ Odabillent, hogy Petőfi is, Jókai is, meg a sok többi mind, egy dologban hiában éltek ! — Abban az egy dologban, hogy amivel a letört nemzetet összefor­­rasztották a balsors napjaiban, hogy ugyanazt az összeforrasztó erőt megb­becsülje a nemzet a győzelem és újjá­születés eredményeiben is. Avagy mi a költő, ha csak időtöltésre és szórakozásra való ? — mi a költő, ha legszebb ideál­jait sárbatiporják, és elfordulnak irányt mutató ujjától ? — Mi a költő akkor ? — Udvari bolondja egy dőzsölésben el­durvult és állattá vált szuverénnek. Petőfi-kultusz van, az kétségtelen. Bizonyítja a Petőfi-Társaság bámulatos vonzóereje. Soha az Akadémia nagy­terme annyi embert nem látott együtt, mint tegnapelőtt. De ez a nagy tömeg csak addig imponál, mig együtt van. Mi­helyt szétoszlik, elvegyül atomokká, s nem ad szint és jelleget többé annak az óriási gépezetnek, melynek közélet a neve. Ez a közélet nem a régi többé. Jobban érdeklődik a Petőfi koponyája­láncban, melyet elöl a ruha dereka vetett a vézna, elgyengült kis gyerek-asszony csenevész mellére. Benne még a kezében is, melyet el­­durvitott a házi dolog s amely most szapora betűket vetett a papírra. Egykor Dusikának hitták. S akkor Dusika fehér volt, puha, rózsás és boldog. Kék ruhát viselt, lenge, illatos batu­sztát, nagy, sallangos csokorral a karcsú derekán. Szőke haját három ágba fonta, — nagy napokon még négybe is, — s a homloka köré apró bodrokat csavarin­­tott. Fehér csipke fodrok remegtek a lángos keblén, aranyláncon korálszivecskét hordott, a kezét csókolgatta valaki s a kisujja hegyét majd hogy meg nem ette. Milyen régen volt ez ! Két hosszú év előtt. Ilyen volt Dusika akkor, de férjhez ment tiszta, önzetlen, ideális szerelemből, abból, melynek szava is alig van, de annál több könyv. És tessék, most itt ülhet egyedül s Írhatja a véget nem érő levelet. Már éjszaka volt. A vékony, fővárosi falon át hallani lehetett, hogy az óra odaát a másik lakásban ütni kezdett. Előbb négy vékonyat s utána teljes tizenkettőt azzal a szinte rejtel­mes, mély zúgással, mely igy éjjel, a nagy csendességben, szomorú magányban úgy hang­zik, hogy bizony hideg fut tőle végig a hátun­kon. Ah, az az óra odaát szép óra lehetett. Bizonyosan a falon lógott, régi képek, családi emlékek között. Az ingája méltóságteljesen sé­tált fel, le a kis üveg­ablak mögött s a hangja amint igy eláradt, puha függönyöket, süppedő szőnyegeket, párnás pamlagokat simogatott végig. A kandallóból piros szemű parazsak néztek szembe vele s egy szép, nagy virág­nak csontváza, mint a lelke iránt. Sem szeretni, sem gyűlölni nem tud együtt Petőfivel. Gyűlöl sok olyat, amit Petőfi szeretett, és szeret sok olyat, amit Petőfi gyűlölt. Hogy többet és egyebet ne mondjunk, szereti a hangzatos címeket, az embereket megkülömböztető cafran­­gokat, szereti a hatalmasoknak talpát nyalni, szereti az ember értékét születés, atyafiság, osztály és felekezet szerint megállapítani , szereti a szabadságot, ha valakinek több szabad, mint másnak, szereti az egyenlőséget, de csak fölfelé, és rajong a testvériségért, ha nagyurak­kal ihatik Bruderschaftot. Hogy fér mind­ez össze a Petőfi-kultuszszal ? — Se­hogy ! — Ha csak úgy nem, mint aho­gyan a Jókai-kultuszszal összeegyeztet­­hetőnek tartják igen sokan, hogy míg a homlokát megkoszorúzzák, addig tövist szúrnak a szivébe. Sohasem hallottuk még Jókait olyan komor energiával szólani, mint tegnap. Irodalmi társaságban, óriási tömeg jelen­létében az írókhoz szólott, hogy ne hagyják a kezeikből kicsavartatni a zászlót, melylyel nekik kell előljárniok a nemzeti haladásban. Az a korszak volt a legna­gyobb ennek a nemzetnek történetében, midőn az irodalom vezette a politikát. A nemzetet emelő erőnek szárnya a toll volt. Éhez kellett nyúlni mindenkinek, Széchenyinek, Kossuthnak, Wesselényi­nek, Eötvösnek, Keménynek, Deáknak, vázában dús ibolya-csokor hervadt a tűnő per­cek után. Ideát nem volt semmi. Mindent, ami szép, ami hasznos, ami tartós csak a szomszédból kapták kölcsön. Még az óraütést is. És az ilyen szoba, melyben még csak óra sem ketyeg, olyan mint az a mesebeli táj, hol kivész a fűszál s még csak a madár sem jár. Nem is volt itt se régi kép, puha függöny, se szőnyeg. Még csak egy fehér kályha sem, melynek rácsa mögül a haldokló tűz áraszt egy kis hangula­tot. Az egyetlen virágtartó füle régen letört­­ ibolya helyett egy fűszeres­ számla meg egy adóintés volt legyezőformában belegyömöszölve. Bizonyosan azért, hogy hamarabb szembe­tűnjék, mert vannak az embernek néha olyan bolondos, nagyzoló gondolatai, hogy azt hiszi , másként az ilyet még el is lehet felejteni . . . Szóval, az egész lakás olyan volt, amilyen csak lehetett egy fiatal, fellobbanó, szabad és teljesen bizonytalan jövedelmű ember lakása, ki egyszer csak meglát egy csinos és teljesen vagyontalan leányt s nőül veszi hozomány, appanázs, sőt családi óra nélkül önzetlen és ideális szerelemből. Készséggel elismerte, val­lotta is azt a költői állítást, hogy neki a sze­relem mindent pótol s nem pótolhatná az egész világ. Viszont méltányosan követelhette a szerelemtől is, hogy a pótolás munkájában ne álljon hátrább s pótolja ki a háztartásban mindazt, ami a szerelmen kívül még hiányzik. Hát a szerelem pózolgatott is, ahogy lehe­tett. Az üres fal mellé tett egy zörgős bölcsőt s a kosárba egy siró gyereket. A régi virág­tartóba fűszeres számlát, meg adóintést. Már amint talált. Nem tehet ő arról, hogy ilyesmi Messziről . . . — A Pesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Szabóné Nogáll Janka. Egy fiatal asszony ült az asztal mellett és közönséges, buksifejű petróleumlámpa világa mellett levélpapírokat irt tele bizonytalan, dü­­löngő betűkkel. De minél többet irt, annál kevesebb írás maradt az asztalon, mert ő a sorokat vagy azonnal újra ki is törölte, vagy összemorzsolta s eltüntette az egész pa­pirost. Bocsánatot kérek, de ez az asszony nem volt szép. S ha igy vagyunk, most már igazán nem is tudom : történni fog-e hát vele valami ne­vezetes. Mert hiszen summi egymás csakis a szépekkel szokott megesni s azokkal olyan sok, hogy ezeknek a másformáknak már alig-alig jut valami. De ha aztán mégis jut, ezek meg­becsülik , átvirrasztják érte az éjszakákat, tele firkálnak miatta egy doboz levélpapírt s elsír­ják érte minden könycseppjüket. Hát ő sem volt szép. Sovány volt, sápadt és nagyon szomorú. Csupa olyan tulajdonság, mely csak akkor tetszik a férfiaknak, ha az illető hölgy a másé. Pedig a házi szomorúság mindig olyan igazi. Ez is az volt. Igaz, mély, nehéz szomorúság, mely a sápadt kis arcot egészen elborította. A szája szögleteiben csak ez sötét lett, az állán is ez remegett s benne volt még abban a meggondolatlan hanyagság­ban is, melylyel furcsa, hegyes kontyot csava­­rintott a feje tetejére. Benne volt még e ru­hájában is, a kopott, piszkos, rosszul szabott szürke ruhájában és ott volt abban a két mély 53-dik évfolyam. 7. szám. ---------------— ... - — -.......... . . _ ELŐ’nZEÍÍSI ÉSLZ& Ee*sa am _ 26 Lee. — fin. Félévi#__ 14. ^ mm O Negysdévra _ 7 9 "" 9 Ff? tfia— — S . -»« » Egyes Káns „ _ — 8 fin VidéketL— , „ 10 V Szerkesztőség és kiadóhivatal: TI., Andrássy­ út 27. 4préh»r­ioUsek ir». Egy szó 4 3T.61, vastagabb betűvel 8 fillér. Hirdetések petit számítássá!« díjszabás szerűt. Megjelelt minden nap, filmen és vasárnap ntmn is. Budapest, 1902. F­őszerkesztő: Főmunkatárs: if­j. Ábrányi Kornél. Surányi József. Szerda, január 8. Mai számunk oldal.

Next