Pesti Napló, 1903. március (54. évfolyam, 59-89. szám)
1903-03-26 / 84. szám
5odik évfolyam. 84. szám. ELŐFIZETÉSI ÁRULK: Efén éne _ 98 kot. — BU. Filim _ 14 . — Negyed éne — 7 . — „ Egy hóm... _ 8 . 40 „ Enn Kim _ _ _ 8 fill. Vidéken». . _ 10PESTI NAPLÓ Apré hirdatések ti. Egy szó 4 fillér, vastagabb beütve 8 fillér. Hirdetések nonpareil!« számítással, díjszabás szerint. Megjelenik minden nap, fisnep és vasárnap után is. Budapest, 1903. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VL, Andrássy-út 27. Csütörtök, március 26. Kérjük azokat a tisztelt vidéki előfizetőinket, kiknek előfizetése március 31-én lejár, hogy előfizetésüket az illető postahivatalnál szíveskedjenek minél előbb megújítani, hogy a lap szétküldésében fennakadás ne legyen. Parlament és társadalom. Budapest, március 25. Tisztán áll a dolog. A parlamentben megvádoltak egy embert. A vádról kiderült, hogy merőben koholt. Kimondotta róla a megtámadott és az érdekelt hatóság egyaránt, sőt szemlátomást elejtette maga a vádló is. Hogy történhetett hát, hogy olyan vádat, amelyet ilyen hirtelenséggel utolér a sánta kutya, minden fentartás, minden «talán» nélkül, sőt a legnagyobb határozottsággal el lehet mondani ? Hogy történhetett, hogy bizonyíték nélküli vádat egyáltalán el lehet mondani a magyar törvényhozás színe előtt, a törvényhozói nagy felelősség tudatában? Ez a kérdés az, amely mindenek elméjébe tolul az ügy fontolgatása közben s veszedelmes örvény szájadékát nyitja meg a szemlélődő előtt. A vádlott a magyarországi szocialisták egyik vezetője, a vádló a politikának és a publicisztikának régi érdemes tagja. A vádlott tisztességének tanúja egész szereplése, amely csak nélkülözést és a hatalom durva, kemény üldözését szerezte meg a számára. A vádló egyéni integritása, jóhiszeműsége kétségen felül áll. Hogy történhetett mégis, hogy tisztességes ember tisztességes embert ilyen váddal illethetett; hogya parlamentben árulónak, hivatalos kémnek bélyegezhetett egy embert, aki ott nem volt jelen, aki nem semmisíthette meg menten a rut vádakat, s hogy mindezt megtehették egyszerű állítással, bizonyíték nélkül, sőt azzal a kijelentéssel, hogy bizonyíték nincs is. A politikai harc legádázabb gyűlölködése sem magyarázza meg és nem menti ezt a jelenséget és nem menti ezt a törvényhozást, amelyben ilyetén dolog lehetséges. Hova jutottunk, mikor a képviselőség módot ad bárki egyéni becsületének megtámadására, nemcsak egyszerű módot, hanem olyant, amilyent más emberek becsületgátolása aligha találhat. A parlament minden szava a nagy nyilvánosságé, sokkal messzibbre ható, mint egy vagy több újságé, mert minden szavának terjesztője az egész sajtó. Egy ilyen parlamenti vád százezerszeres visszhanggal verődik rá a képviselő urak szerencsétlen áldozatára s nagy szerencse kell hozzá, Hogy a rossz látszat elmúljék, mielőtt az áldozat belepusztul az odadobott vádba. Ily körülmények között százszoros a képviselő felelőssége, több annál, mint amit a törvény statuál, mert általános emberi, erkölcsi törvények róják azt rája. De elegendő volna az egyszerű felelősség tudata is, hogy ilyetén esetek elő ne forduljanak. A parlamenten kívül álló embernek nincs utalma a támadás ellen. A duellum? Az nem védelem, nem cáfolata a vádnak, nem bizonyítéka az ártatlanságnak, hanem csak megtorlás. És ki áll jót érte, várjon legalább megtorlás lesz-e? Nem válik-e újabb meghurcolás forrásává, nem ad-e módot arra, hogy a parlamentárisan elgázolt becsületet most már lovagiasan is megtéphessék. Rendes, épeszű viszonyok között a bizonyítás terhe mindig a vádlót illeti. A lovagias procedúrában azonban egyszerre fordulhat a józan jogfelfogás szabta kötelesség. Azt mondhatja az alaptalanul vádló: — Nem verekszem ilyen emberrel, amíg integritását be nem bizonyítja. S akkor az egyszer már inzultált, elégtételt kereső ember az előtt a helyzet előtt áll, hogy a bizonyíték nélküli vád ellen bizonyítékkal kénytelen védekezni. De ott a törvényes út, a bíróság i kar. — Guy de Maupassant hagyatékából. Az emberek Bermutier vizsgálóbíró körül tolonganak, aki elmondta a véleményét a st.cloudi titokzatos esetről. Egy hónap óta borzongatta ez a megmagyarázhatatlan bűntény Paris városának a házát. És senki sem tudta felderíteni. Bermuller úr háttal a kandallónak támaszkodva állt, beszólt, kiselejtezte a bizonyítékokat, bírálta a véleményeket, de maga nem mondott ítéletet. Egy pár hölgy felállt, hogy közelebb lehessen, ott álltak vele szemben, nézték a hivatalnok simára borotvált száját, amelyből oly komoly szavak keltek szárnyra. Reszkettek, borzongtak kiváncsi félelmükben, s a borzalmasra való égő, olthatatlan vágyukban, amely a lelküket tépte, kínozta. Az egyik közülük, aki sápadtabb volt, mint a többi, igy szólt: — Hisz ez borzasztó! Itt valami természetfeletti dolog van a játékban. Sohasem fogja senki megtudni az igazságot. A vizsgálóbíró feléje fordult: — Igaz, asszonyom, valószínű, hogy nem fogjuk megtudni az igazságot, de természetfeletti dologról szó sem lehet. Nagyon ügyesen kigondolt, s véghetetlenül ügyesen végrehajtott bűnténynyel állunk szemben, amely úgy el van leplezve a titokzatosság fátyoléval, hogy az ismeretlen mellékkörülményeket nem vagyunk képesek felfedni. De hajdanában nekem is volt hasonló esettel dolgom, abba is mintha valami fantasztikus hatalom ártotta volna bele magát. S a nyomozást ott is meg kellett szüntetni, mert nem lehetett semminek a nyomára jönni. Több hölgy olyan egyszerre kiáltott fel, hogy a hangjuk egybecsendült: — Ah, Istenem, mondja el! A hivatalnok elmosolyodott, komolyan, mint ahogy vizsgálóbírónak illik mosolyogni, s azt mondta: — Csak azt ne higgyék, hogy egy pillanatig is azt véltem, hogy valami természetfeletti van a dologban. A véleményem szerint minden természetes úton-módon megy végbe. De ha a «természetfeletti» szó helyébe a «megmagyarázhatatlan»t teszszük, az sokkal okosabb lesz. A dologban, amelyet el fogok önöknek mondani, engem a mellékkörülmények érdekeltek legfőképpen. A következőkről volt szó: Abban az időben Ajaccióban voltam vizsgálóbíró, ebben a kis fehér városban, amely csodás öböl mellett, köröskörül hegyektől övezve áll. A legtöbb dolgom ott vendetta-esetekkel volt. Csodálatos esetek fordultak elő, a lehető legtragikusabbak, vadak, szenvedélyesek. Évszázados gyűlölség, amely csak kissé elhalaványul, de el nem alszik soha. Hihetetlen álnokság, gyilkolások, tömeges vérengzések, sőt néha valóságos hőstettek is. Két éve már mindig csak a vérboszuról hallottam, erről a rettenetes torz előítéletről, amely kényszeríti az embereket, hogy a sértést ne csak azon az emberen torolok meg, aki elkövetette, hanem a gyermekein és a rokonain is. Láttam a vérboszunak áldozatul esni aggastyánokat, gyermekeket, tele voltam ilyen történetekkel. Ekkor megtudtam egy nap, hogy egy angol több évre kibérelt egy villát, amely az öböl hátterében feküdt. Francia szolgát hozott magával, akit Marseilleben fogadott fel. Csakhamar mindenki erről a különös emberről beszélt, aki egyedül élt a házban, s csak vadászni, meg halászni járt ki. Nem beszélt senkivel, nem járt be a városba, s minden reggel egy-két órahosszat pisztoly- vagy karabélylövésben gyakorolta magát. Mindenféle legenda kezdett képződni e körül az ember körül. Azt állították róla, hogy nagyon előkelő személyiség, s politikai okokból menekült el hazájából. De az a hír is járta, hogy valami rettenetes bűn elkövetése után rejtőzött el itt, még borzalmasabb részletek is keringtek. Vizsgálóbíró mivoltomban meg akartam tudni valamit erről az emberről, de lehetetlen volt. A neve sir John Rowell volt. Megelégedtem tehát azzal, hogy közelebbről megfigyeltem, s csak annyit mondhatok, hogy sehol sem tudtak semmi gyanúsat tudtomra adni. De mivel a hírek csak jártak az én angolomról, s mind különösebben kezdtek hangzani, elhatároztam, hogy magam szemügyre veszem az idegent, s elkezdtem rendszeresen vadászgatni a birtoka szomszédságában. Sokáig vártam valami alkalomra. Ez végre úgy kínálkozott, hogy az angolnak az orra elől lőttem el egy foglyot. A kutyám odahozta hozzám, én felvettem, bocsánatot kértem sir Johntól, s udvariasan kértem, hogy fogadja el a zsákmányt. Nagy, vörösszakállú ember volt, a válla széles, erős, aféle nyugodt, udvarias Herkules volt. Nem volt meg benne semmi a közmondásos angol merevségből, élénken köszönte meg a figyelmességemet, angolos színezésű franciasággal. Mai számunk 18 oldal.