Pesti Napló, 1903. november (54. évfolyam, 299-328. szám)

1903-11-01 / 299. szám

4 Budapest, vasárnap 1903. november 1­299. szám­y _______PFFTT NAPLÓ___________ része szintén, a vezérek közül egyedül Széll Kálmán jött el, aki ma sokáig konferált az új miniszterekkel. Tisza István is csak nyolc óra tájban érkezett meg, miután Bécsből vissza­érkezve, előbb másfelé járt. Az első öröm már elmúlt, a hangulat valamivel komorabb lett és a bizalom Tiszához leapadt. A volt nemzeti pártiak elégedetlenkedtek, amiért kimarad­tak, de a régi szabadelvűek is, mintha nem volnának egészen megelégedve a miniszteri ál­lások elosztásával. Sokan kimaradtak, akik bi­zony szívesen meghozták volna ugyanazt­­az áldozatot, amit Tisza, hogy tudniillik kivezes­sék az országot az anarkiából. A régi minisz­terekről is hallatszott, hogy egyikük-másikuk szívesen maradt volna. Láng Lajossal állító­lag nem voltak megelégedve, ellenben Darányit szerették az agráriusok, de az ellenzéken is szimpátiákká­ dicsekedhetett. Azonban össze­­külömbözés történt közte és az öreg Tisza Kálmán között, azóta haragosa volt Tisza Ist­vánnak is, úgy hogy az ő távozása Tisza kandi­­dációjával egyazon percben lett elhatározott dolog. Wlassics Gyula már régen meg­unta a kultuszminiszterséget, az utóbbi idő­ben feléje se nézett még a hivatalának se. Ma azután egészen csendben elbúcsúzott a tiszti­kartól is. Ő még aránylag­­ fiatalon megy nyugdíjba, bárha az ő minisztersége kilenc évig tartott. Az ő utóda lesz Berzeviczy Albert, akinek már­is nehézségei vannak az államtit­kárság miatt. Tudvalévően eddig mindig az volt a szokás, hogy a kultuszminiszteri állam­titkár református ember legyen. Ez alól éppen csak egyszer tettek kivételt, akkor, amikor Berzeviczy volt közoktatásügyi államtitkár. Most a szabadelvű párt református tagjai ra­gaszkodnak hozzá, hogy kultuszminiszteri ál­lamtitkárnak továbbra is református embert nevezzenek ki, lehetőleg azonban maradjon meg Zsilinszky Mihály.­­ Azzal szemben, hogy Berzeviczy nem volt református, hivat­koznak arra, hogy Berzeviczy liberális volt, aki­ben megbíztak, annál inkább, mert ő államtit­kársága előtt protestáns jogakadémián volt professzor. Egyelőre azonban ez nem aktuális még, miután az államtitkári állásokra nézve nem döntöttek. Szó van ugyan egyről és más­ról, de befejezett tényekről­­ valóban korai volna még beszélni. Regisztráljuk mégis, hogy a belügyi államtitkárságot újabban Vojnich vonakodik vállalni és erre U­r­b­á­n aradi főis­pán nevét hozzák forgalomba, a földmivelés­­ügyire pedig az agráriusok továbbra is ra­gaszkodnak Rubinekhez, akinek igen erős versenytársa báró Feilitzsch. A honvédelmi ál­lamtitkárságban egyelőre aligha lesz változás, miután N­y­i­r­y új ember és nem ismeri az adminisztrációt, tehát súlyt helyez, legalább kezdetben, Gromon megtartására. Nyiry ma meg is látogatta úgy Kolossváryt, mint Gro­­mont. Még egy igen érdekes hírt beszéltek ma este a körben. Eszerint a közös hadügyminisz­ter január elsején rendeletet fog intézni az összes magyarországi csapatparancsnokokhoz, hogy a kaszárnyák felirata minde­nütt magyar legyen. Az államtitkári állások betöltésére nézve a félhivatalos «Bud. Tud.» ma a következőket jelenti: Minthogy a kabinetváltozás folytán egyik-má­sik államtitkári állás valószínűleg megüresedik, a napilapok a legkülönbözőbb személyeket emle­getik leendő államtitkárokként. Illetékes helyről felhatalmaztak bennünket annak kijelentésére, hogy ez állások betöltése tekintetében csak a legköze­lebbi napokban történik döntés, úgy­hogy az ide­vonatkozó eddigi jelentéseket alaptalanoknak kell mondani. A függetlenségi pártkörből. Csend van a függetlenségi pártkörben. A képviselők nagy része vidékre utazott. Csak éppen Kossuth Ferenc, az elnök és né­hány párthíve gondoskodott róla, hogy ne le­gyen egészen üres. Egy képviselő, akitől a párt hangulatáról tudakozódtak, bizonyos melankóliával muta­tott az üres szobákra. _ — Ki tudja, a vihar utáni csendet, vagy a vihar előtti csendet jelenti-e ez a kép? Beszélgettek Tóth János tegnapi indít­ványáról, hogy a parlamenti reform árán meg­adná a párt az indemnitást; nem remélik azon­ban, hogy ezt az indítványt a kormányelnök elfogadja. Némelyek úgy hiszik, hogy ezúton Tisza szívesen ragadja meg az alkalmat, hogy népszerűen vonuljon választásba, ha csak rész­ben is kielégítené a párt nem éppen teljesít­hetetlen kívánságát. A hétfői és keddi értekezleten ez az in­dítvány lesz az ütközőpont a pártban. Kossuth m­a intézkedett, hogy úgy a hétfői, mint kü­lönösen a keddi értekezleten, amikor határozni fog a párt, a párttagok teljes számmal együtt legyenek, ezért mindenfelé elküldte a meg­hívókat. A néppárt. Az országyűlési néppárt ma este hat órakor a Ferenc József-rakparton levő új közhelyi­ségében gróf Zichy János elnöklésével értekez­letet tartott. A pártvezéren, gróf Zichy Nándoron kívül megjelentek Zichy János és Z­i­c­h­y Aladár grófok, Rakovszky István, Farkas József, Ajtics- Horváth Dezső, Szabó István, Jankovich Béla, Zbóray Miklós, Ernszt Sándor, báró Kaas Ivor, Szüllő Géza, Udvary Ferenc, Si­­monyi-Semadam Sándor és Trubinyi János. A párt többi tagja kimentette távolmaradását. Az értekezlet, a pártnak gróf Tisza István képviselő­­házi bemutatkozásakor elfoglalandó álláspontját tárgyalta. Vita után, amelyben gróf Zichy Nán­doron kívül gróf Zichy­­ János, báró Kaas Ivor, Zboray Miklós, gróf Zichy Aladár, Simonyi-Sema­­dam Sándor, Udvary Ferenc, Ernszt Sándor, Szüllő Géza vettek részt, az értekezlet egyhangú hatá­rozattal kimondotta, hogy a párt erélyes állást foglal el a régi rendszer feltámaszthatása ellené­ben és gróf Zichy Jánost bízta meg, hogy a párt állásfoglalását a Tisza-kormány bemutatkozásakor, a képviselőházban kifejtse. Gróf Zichy Nándor a régi rendszer ellen tiltakozva, különösen hangsúlyozta azt is, hogy a szabadelvű pártnak a felségjogokra, vonatkozó deklarációja alkotmányell­lenes. Ugyanezt hangoztatta báró Kaas Ivor is: köszön mindent, «megbocsátja magának sze­relmét erkölcsi és költői hasznáért...» Hat év van még hátra 1348-ig, Laura ezalatt, a költő bevallása szerint, egyre engedékenyebb, sőt kedvesebb lesz. Ha távol van, eped utána. Lenuccio nyiltan megírja Petrarcának, hogy tőle távol Laura boldogtalan, sőt «féltékeny rá...» Voltal oka erre a féltékenységre? Bi­zonyára, hisz a költőnek ekkor már fia és leánya volt egy ismeretlen nőtől-------1348-ban Petrarca ismét Itáliába megy. Búcsúzik Laurától, ki «sötét öltönyében» még busábbnak tetszik, s szinte könyörgőleg néz rá. Nemsokára Pármában éri a költőt a hír, hogy a pestis elragadta Múzsáját. Azon a na­pon halt meg, amelyen először látta, április 6-án. Férje, Hugues de Sade, hét hónapra rá már újabb házasságra lépett..« vemet»... Petrarca szenved, kezdődik húsz­éves Kálváriája, mely örökös menekülésből s örökös visszatérésből áll. Hiszszük, hogy az első hét év alatt az ifjú szenvedélyes olasz heve tényleg­­«kegyetlen» zárkózottságra bírta a szelidebb francia asszonyt, de nyilván szereti már ekkor is, mert a költő maga vallja, hogy ha túl szigorú talál lenni iránta, menten igyek­szik kibékíteni. Első pillanattól fogva nyilván­való, hogy Laura nem akarja elveszíteni őt... Vájjon nem azért oly habozó-e a Laura vise­lete, mert maga Petrarca is örökké habozott és sose tudta rászánni magát a férfias, drá­mai megoldásra? Szinte várnánk ezt tőle, — várta tán imádottja is!... De Petrarca bár emlegeti a végzetet és halált, csak virtuóz gondossággal csiszolja tovább rímeit. 1330-ban Lombezbe szökik Laura elől, Colonna bibor­­nokhoz, s ott, ha szenved is szerelmétől, egész nyáron át nyugodtan él másik kedvesének, az irodalomnak. Két év múlva ismét nem bírja tovább Avignonban s éjszaki nagy útjára in­dul. Bejárja a «piszkos és barbár» Párist, Gand-t, Liége-t, Aachen-t. Hogy szeretné sze­retni a szép kölni leányokat! De hát foglya imádottjának és «mindenütt szomorú neki, ahol nem látja édes gondolati kulcsát, a Laura szép szemét». Lyonnál megkéri a Rhőnet, vigye habjaival szerelmét kedveséhez, csókolja meg lábát vagy fehér kezeit... Avignonba térve, ismét látni igyekszik Laurát. A középkori etikett mellett alig akad esemény szerelmükben. Ha Laura egyszer ke­zét nyújtja neki, a költő hónapokig elábrán­dozik ez ártatlan gyönyörön. Olykor meglesi őt­­ a házuk előtti kőpadon, nyáron az északi fekvésű ablakoknál, télen a déli fekvésű erkélyen. Olykor követi a Rhone partjára,­­ nézi merengve, mint ül egyedül, s a szellő mint borítja el tavaszi virágokkal. Máskor szívdobogva hallgatja, barátnői közt mint éne­kel csónakban a folyón. A legnagyobb intimi­tás, amit Lauráról bevall, az, hogy egyszer, amint lehajtott fővel ült a sétány lócáján, kedvese mögéje lopódzott és befogta a sze­­­mét. Ő magáról bevallja azt a merészséget, hogy egyszer megleste a Rhonéban fürdő Laurát és azt is sejtteti velünk, hogy a szép asszony vizet vetett a szemébe­, s úgy kergette el... Legtöbbet találkozhattak a hű barát, Senuccio del Bene kertjében. Senuccio egyszer letépett két rózsát, s e szavakkal adta át nekik: «nincsen több ilyen szerető pár e földön...» 1334-ben Petrarca már Szent Ágoston «Vallomásait» olvassa és a vallással védekezik szerelme ellen. Szégyenli, lustának és gyává­nak tartja magát... 1336-ban újabb nagy útra megy. Toskánába, Spanyolországba és Angliába, végül 1337-ben, harminchároméves korában, bezárkózik a vaucluse-i vadon pa­radicsomába. Amire vágyódik, egyedül van itt egészen, kódexeket másol, történetet ir, s «Africa» című nagy hőskölteményébe kezd bele. Mind e tudós munkálatok mellett Laurát siratja... Ide, Vauclusebe jön hozzá a kül­döttség, hogy felajánlja neki a római költő­koronát. (Később szégyenkezve írja, hogy mennyit kellett leveleznie és ügyeskednie, míg ezt a kitüntetést kivívta a rómaiaktól!) Ugyan­az­nap jött hozzá egy másik küldöttség, mely a párisi egyetem nevében ajánlott fel neki költői koronát. Petrarca diadalmasan tér haza a Capito­­liumból, hogy Laura lábai elé tegye dicsőségét. 1442-ben vagyunk, — ha eddig hittük, hogy Laura ellentállt a költőnek, ezután azt kell hinnünk, hogy most már Petrarca is segített neki. Hogy akarhatta volna elveszíteni ihletét, mely ily magasra vitte őt, s melytől ő még egyre többet várt: a halhatatlanságot? A ki­sértés erősebb, mint valaha, de ő, ha olykor menekülnie kell is, erős marad, ápolja, táp­lálja szenvedését'... Beismeri, hogy Laurának III. . '!' Bármily lesújtó volt e halál, Petrarca mégis szinte megkönnyebbül: megszabadul a kisértés veszélyétől. Szerelme megtisztul min­den földitől, Laura tiszta eszménynyé lesz, ki után dantei hévvel száll a legszubtilisebb szférákba, abba a Vénusz-csillagba, hová az igaz szerelmesek költöznek. Mennyivel fensé­gesebbek a Canzoniere ezután következő szonettei, az érzékiségtől felszabaduló szíg mennyivel tisztább idealizmussal szól bel­­őlük!... "­­ De legyünk igazságosak: Laura halála után Petrarca negyvennégyéves korában le­mondott a szerelemről. Nagy munkásságának élt még hosszú huszonhat évig. Tizenhat órát dolgozott naponta, s mikor a halál hetvenéves korában lesújtott rá, könyvei közt, íróasztalá­nál találta, író volt... Szerette Laurát, de szerette szenvedését is, őrizte ihletét. Avig­­noni szép, szőke asszony, nemcsak te álltál ellent a kisértésnek, hanem, attól tartok, ő is....

Next