Pesti Napló, 1904. június (55. évfolyam, 151-180. szám)

1904-06-01 / 151. szám

151. szám Budapest szerda PESTI NAPLÓ, 1904 június 1. 3 súlyozza, hogy a hadügyminiszter nyilatkozatainak, amelyek éppen az ellenkezőjét tartalmazzák annak, amit az osztrák ipar követelni j­ogosítva van, a leg­élesebb ellenmondást kell az osztrák ipar részéről felidézniük. Kink elnök kijelenti, hogy az állandó bizottság újabb beadványt intézett az osztrák dele­gációhoz, amelyben szembeszállanak a hadügymi­niszter nyilatkozataival. A delegációk. (Bosnyák­ ’költségvetés. — Hadügyi jelentés. — Osztrák delegáció.) Budapest, május 31. A magyar delegáció négyes albizottsága ,még adós volt a bosnyák költségvetéssel és ezt a tartozását ma kiegyenlítette. Rövid ülés­ben letárgyalta a megszállott tartományok költségvetését. A bosnyák költségvetéssel úgy állunk, hogy abba nem igen engednek mé­lyebben belepillantani, zárószámadást nem adnak, mindezt azon a címen, hogy katonailag megszállott területtel van dolgunk. Ilyenfor­mán az ellenőrzés a formalitásokra redukáló­dik. A mai ülésen báró Bur­ián István közös pénzügyminiszter elmondta expozéját, de abban semmi jelentőset nem adott. A kormány mindent megtesz, hogy a bosnyákokat ki­elégítse, s körülbelül ez a lényege a bos­nyák politikának. Ilyen körülmények között a bosnyákok a maguk emberségéből megélni nem tudnak, a nagyhatalom tehát kisegíti őket. A költségvetést, miután tételenként a bosnyák költségvetést a delegáció nem tár­gyalja, elfogadták.­­ A hadügyi albizottság ma hitelesítette az előadói jelentést, amelyen néhány módosítást is tett. Az osztrákok ma ismét teljes ülést tar­tottak és ezúttal a rendkívüli hadügyi hitelt tárgyalták. Egy része a hadügyi hitelt hazája iránt való kötelességből megszavazta, más­része ugyancsak hazája iránt való kötelesség­ből nem szavazta meg. Az előbbiek még a nagyhatalmi állásra is hivatkoztak, arra a nagyhatalmi állásra, amely immár második hazája lett az osztráknak. A napi­ politikával is foglalkoztak és helyi érdekű dolgokkal, amelyek már kevésbbé érdekelnek bennünket. Pitreich nagyobb részben azokat ismételte, amiket már elmondott, a részleteknél azonban kiterjeszkedett a híres Ledochovszki-esetre, amely nem egészen úgy történt, mint azt a­­ lapok írták. A bécsi hadtestparancsnok nem­­ tiltotta meg a tiszteknek, hogy a pármai herc­i cégnél látogatást tegyenek, csak azt a «ta­nácsot» adta nekik, hogy aki gondolja, hogy kellemetlenségei lehetnek ottan, mert egy, a párbaj ellen állást foglalt s emiatt lefokozott tiszttel kellene érintkezniük, az maradjon oda­haza. A tanács, vagy tilalom teljesen egyre megy. A rendkivüli tételt végre is elfogadták. A delegációk mai munkájáról következő tudósításunk számol be: A bosnyák költségvetés. A magyar delegáció négy egyesült albizottsága ma délelőtt féltizenegy órakor gróf S­z­a­p­áry Gyula elnöklésével tárgyalta a megszállott területen levő , parancsnokságok, csapatok és intézetek 1905. évi rendkívüli szükségletét. Münnich Aurél előadó ismerteti a szükségle­tet, megokolva az előző évre megszavazott költség­­vetéssel szemben fenforgó apróbb eltéréseket. Az 1905. évi tiszta szükséglet 7,583.000 korona. 1883. óta 10,393.000 koronával keresbedett e szükséglet. A közös pénzügyminiszter Bosznia és Hercegovina költségvetését is előterjeszti, részletes megokolás­­sal együtt, ezúttal először. E költségvetésből meg­nyugvással győződhetik meg az albizottság arról, hogy a megszállott tartományok közbiztonsági, köz­­gazdasági és kulturális viszonyai folytonos haladást tüntetnek föl, valamint arról, hogy saját költségeit nemcsak saját bevételeiből fedezi Bosznia, hanem még fölösleg is van. Hegedűs Sándor csatlakozik az előadónak a közös pénzügyminiszter iránt kifejezett elismerésé­hez. Reméli, hogy a költségvetéshez előterjesztett megokolás később bővebb lesz és világos képét fogja adni az országnak ezzel kapcsolatos fejlődéséről is. Tartózkodik attól, hogy a bosnyák költségvetést té­telenként tárgyalja, de a pénzügyminiszter figyel­mébe ajánlja, hogy mindaz, ami Boszniában és Her­cegovinában a beladminisztráció terén történt, az előttünk terra inkognita, egyet-mást hall az ember kiszivárgó hírekből, de arról, hogy ott tulajdonkép­pen mi történik, nem tudunk. Óhajtja, hogy a közös pénzügyminiszter világosítsa fel az albizottságot az ott folyó adminisztrácionális intézkedésekről. Báró Burián István közös pénzügyminiszter: Ami azt a kívánságot illeti, hogy a megszállott tartományok fejlődéséről részletesebb jelentések terjesztessenek elő, ismételhetem azt a kijelentést, amelyet a múlt delegációban és az osztrák delegá­cióban is tettem, hogy magamnak is szándékom év­­ről-évre ilyen jelentéseket kidolgoztatni, és előter­jeszteni, ez azonban eddig az idő rövidsége miatt nem történhetett meg; még ez évi adatokkal sem rendelkezhetem kellő mértékben, remélem azonban, hogy a jövő delegációban e részben is teljesíthetni fogom mind a két országos bizottság által kifeje­­­­zett kívánságokat. Ami a jövedelmek fejlődését­­ illeti, jövedelmeink nem valami rugalmasak. Egy­­­­részt a dolog természetében rejlik, másrészt abban, hogy a fogyasztási adók, már a múlt esztendőben emelkedtek és nincs kilátás, hogy jövőre újból emel­tessenek. A megszálláskor a tartományokban a tö­­rök rendszert találták a maga egész terjedelmei­­ben. Ez a török rendszer visszaélésen alapult; a beszedett adók jórésze a közegeknél folyt be. Kér­lelhetetlen szigort kellett alkalmazni az adók ki-­­vetésénél és beszedésénél, ami a közegek túlbuzgód­ságára vezetett, úgy hogy a tizedből kilenced, sőt nyolcad is lett. Mikor a kormány észrevette­ ennek káros következéseit, segíteni törekedett el bajon, és segített is, amennyiben igazságosabb és méltányosabb alapra helyezte az adók beszedését,­ aminek megint kedvezőtlen következménye volt az, hogy a jövedelem megcsappant A jövedelem kü­­lönben meglehetős egyenletességet mutat évről­­évre és a­ nyolcvan millió korona mellett alig egy fél millió, vagy 600,000 korona a külömbség föl­vagy lefelé. Mikor látjuk ez eredményt, ez csak annak tulajdonítható, hogy mikor jó esztendő van, rosszabbak az árak, mikor rossz esztendő van, na­gyobbak az árak. Ami azt a megjegyzést illeti, hogy a megszállott tartományok közigazgatása terra inkognita traktáltatik, itt a múltra azért nem sze­retnék kiterjeszkedni, mert erre nézve boldogult; elődöm a maga meggyőződése szerint sokszor meg­felelt a hozzá intézett észrevételekre. Ami a jelent­és a jövőt illeti, Bosznia nyitva és zárva áll min­denki előtt. Mikor mi Boszniát átvettük, az ottani gazdálkodás nagyon természetesen katonai alapon­ kezdőtött s lassan kint ment át a polgári alapra, hanem­ szabályszerűen eljárni nem lehetett, de tapintat­tal és a helyzet mérlegelésével kellett esetről­­esetre sürgősen intézkedni. Mikor én a közigazga­t­­ást átvettem, mondhatom, bámulatosan lelkiisme­retesnek, rendszeresnek találtam. A panaszoknak nem volt titjuk a teljes nyilvánosság elé,­ de meg­­volt a vezető fórum elé és boldogult elődöm be­hozta azt a nagyon hathatós módot, melyet én szán­dékoztam folytatni, hogy mikor ő maga bement a­ megszállott tartományokba, úgyszólván a fa alá ült, és boldognak, boldogtalannak meghallgatta a pa­naszát és igyekezett azt elintézni. Hosszabban szól ezután a reformokról és a községi autonómiáról, a­melyre Bosznia népét alkalmasnak tartja. A bos­nyák a közügyek iránt melegen érdeklődik. Eb­ben a tekintetben a bosnyák a magyarhoz hason­­lít és elég ügyességet és alkalmazkodó képességet tanúsít az ügyek ellátására. Még Kállay kezdésére segélyalapok létesültek, ezekből magtárakat is föl­állítottak, amelyeknek célja a gabonaárak szabá­lyozása. Most már maguk a bosnyákok is alapítanak ilyen magtárakat A költségvetés tételes letárgya­­lását nem tartaná helyesnek, mert az ellenkeznék a delegáció hatáskörével, különben is kész minden­ fölvilágosításra. A fizetésjavítás dolgában a bosnyák­ kormányzat pragmatice fokról-fokra járt el és pe­dig magyar mintára. Gondoskodás történt most az tanítók helyzetének javításáról is. Süünnich Aurélnak a vasúti kamatkölcsönre vonatkozó kérdésére báró Burián István közös, akié lenni akart és akitől elszakították. A hozzá való törhetetlen ragaszkodás, az édes emlékek varázsa óvják az elbukástól; lelké­nek az a biztos tudat ad erőt, hogy van, aki őt szereti, — van, akit ő szeret — csak a kegyetlen végzet választotta el egymástól, de azért ők egyek s a síron túl is azok ma­radnak. Armande Béjart ilyen érzelem hiján ment férjhez. Szive üres volt: nem őrködhetett hát léptei fölött egy magasztos, titkos hatalom, melynek parancsára ura lett volna esküvő szavának; nem kisérte nászútján a szerelmes ifjú szellemalakja, kinek kedvéért tartózkodott volna a hűtlenség bűnébe esni. A színházban, a deszkák festett világában, hol feslettség és kétes erkölcsök ütöttek tanyát,­­ nem is fa­kadhatott és érhetett meg olyan földöntúli, szent érzés, mely őt végigvezette volna az erény becsületes útján és elhárította volna előle a csábítás csapófogóját. A házasélet harmadik esztendejében, egy délutáni próbáról hazajövet, nem talált Moliére a cselédeken kívül senkit otthon. Felesége háló­szobájában rendetlenül az ágyra dobva látta Armande nappali pongyoláját. Felvette, hogy összehajtogassa és úgy tegye el. Keze va­lami papírdarabot érzett, mely a ruha zsebé­ben zizegett. Önkéntelen gyanútól ösztökélve, előkereste és ime, egy levél volt. Főrangú címer, grófi korona ékesítette. Találkozóra hívták benne Armandeot, aznap este hét órára, a Montmartre egyik sötét utcájába, hol kocsi­val fogja várni az imádó. A levél túlbizalmas hangja, félre nem érthető célzásai arról győz­ték meg, hogy neje szerelmi viszonya nem egészen újkeletű. Felháborodásában s a csaló­dás első és legkínosabb rohama alatt elfu­tott hazulról, hogy neje üldözésére és becsü­letének megboszulására siessen. Beugrott az első bérkocsiba, megmondta az utca nevét és lóhalálában hajtatott oda. Végigszáguldott rajta, de semmi olyant nem vett észre, ami el­igazította volna. Néma és csendes volt az egész környék, csak egy-egy részeg munkás dülöngözött a házfalak mellett, vagy egy-egy kereskedő nézett ki szegényes boltja ablakán a novemberi nedves ködbe, várva a jószerencsét valami gazdag vevő személyében. A költő le­szállt a kocsiról, elküldötte és egymagában, zordon arccal és feldúlt kedélylyel rótta a gya­logjárót végesvégig. Várta, várjon mi fog történni? Jó háromnegyed órai várakozás után kocsirobogást hallott, mely gyors futással haladt, majd lassabban és lassabban közele­dett feléje. Hirtelen megállt az út szélén, alig húsz lépésre tőle s kinyílt a kocsi ajtaja. Egy sötét nőalak lépett ki, keze búcsúzólag az utánahajló férfi kezében, majd újra vissza­fordulva, még egy utolsó csókot váltva, le­ugrott a lépcsőről és nagy sietve eltűnt a sö­tétben. A nő felesége volt, a csábítóban Guiche grófot ismerte fel. Az asszony fejét és vál­lát széles, fekete kendő takarta, ami felismer­­hetetlenné tette s valami külvárosi munkás­nőnek, vagy cselédlánynak látszott. A kiját­szott férj, a haragtól és fájdalomtól űzve, utána rohant Armandenak, aki riadtan mene­kült előle. Negyedórás üldözés után mégis utolérte. — Asszonyom, nyújtsa a karját! Most én leszek a kísérője, ha ugyan személyem nem alkalmatlan önnek. A meglepett Armande reszketve lépke­dett ura mellett és egy szót sem szólt hazáig. Otthon azonban a bűnbánó Magdolna arcával, sírva fordult a felbőszült Moliérehez. Kezeit tördelve, térdenállva könyörgött ura bocsá­natáért. Megvallotta, hogy eltévelyedett, férje­ nevét gyalázatba vitte, de ígérte, esküdő­­zött, hogy ez volt első és utolsó botlása, soha, többé... És a nagy drámaírót nejének könyes, szí­véig ható bűvös hangja, szemének fájdalmat tükröző fénye annyira meghatották, hogy bo­­szája lehűlt, szándékát, hogy elűzi magától, megváltoztatta és a szerelem nemtörődésé­vel újból felemelte magához. A «Fameuse Co­­médienne», Moliére halála után tizenöt esz­tendővel keletkezett ironikus mű, közli is a­ költőnek tulajdonított és barátjához, Chapel­­lehez intézett szavait, melyben őszintén el­mondja, hogy nem képes neje nélkül élni S bár ismeri csalfaságát, mégsem tud meg­válni tőle. «Szenvedélyem — mond — oly magas fokra hágott, hogy mindent magamévá tettem, ami őt érdekli, s midőn elgondolom, mennyire lehetetlen legyőzni iránta való érzelmeimet, arra gondolok, hátha neki is épp oly nehéz legyőzni a maga kacérkodási hajlamát. Így az­tán inkább arra érzem magam indíttatva, hogy­ szánjam őt, mint hogy ócsároljam... A vilá­gon minden csak ővele függ össze szívemben. Elmém annyira el van telve vele, hogy az 5 távollétében semmi sem képes szórakoztatni. Ha pedig őt látom, oly felindulás, oly elragad­tatás vesz rajtam erőt, amit kifejezni nem, csak érezni lehet s ami elveszi gondolkozóké­pességemet. Hibái iránt akkor vak vagyok, csak azt látom, ami benne szeretetreméltó.». De Armande ígérete nem volt őszinte. Fo­gadását megtartotta ugyan egy ideig, de ami­kor uj viszonyra alkalom kínálkozott, nem­ tudta lebirni szenvedélyét. 1671. januárban játszták először a Payc­ex-n a Tuileriákban. A címszerepet Armande adta.

Next