Pesti Napló, 1904. július (55. évfolyam, 181-211. szám)

1904-07-01 / 181. szám

­ --------- . -4 Budapest, péntek PESTI NAPLÓ, 1904. Julius 1. 18 . szám fájdalom, időnek előtte ragadot el a halál közü­lünk és akit mindnyájan tiszteltünk és szerettünk. (Igaz! Úgy van a jobbfelől. Egy hang balfelől: Egész életében üldözték !) Én hosszú időn keresztül­­voltam politikai ellenfele, jól esik most is vissza­gondolnom rá, hogy soha oly kifejezést vele szem­ben nem használtam, amelyet sajnálnom kellett volna azután, midőn politikai és egyéni szoros barátság fűzött össze bennünket (Helyeslés jobbfelől.) Én konstatálhatom, hogy azon — fájdalom, rövid­­ idő alatt, amelyet egy párt kebelében töltöttünk, a bazal­lomnak, a fó csillésnek, a barátságnak olyan jeleiben részesített, olyan jeleivel örvendeztetett meg, ame­lyekre hálás szívvel fogok mindig visszagondolni. (Igaz! ügy van­ jobbfelől.) Az az ügy, amelyet Horánszky Lajos előadott, a kisbirtokosok ügye, már Horánszky Nándort is sokat foglalkoztatta. A kisbirtokosok hitelügyéről már valóban gondoskodni kell Sok helyen a kisbirtokosok előbbrevaló törek­vése, földvásárlása okozta a kisbirtok megterhelését. Ezen a terhen lehetőleg segíteni kell. Nem tudja azonban, hogy miként ? Mert egész sereg törvény­hozási intézkedésre s a társadalom közreműködésére is szükség van. Az első feladat, a Ház, igénytelen nézetem sze­rint gondoskodni arról, hogy lehető legolcsóbb ka­matláb mellett, lehetőleg könnyen hozzáférhető és mellékes költségekkel meg nem terhelt módon (Élénk helyeslés.) a rendes jelzáloghitelét kielégít­­hessük a kisbirtokosoknak, mert az természetes, hogy minden körülmények között a záloglevelek­kel kapcsolatos jelzáloghitel marad a legolcsóbb hitelnem amely rendelkezésre áll és hiba volna e­zt ki nem használni addig a határig, ameddig az ki­használható. De azután előáll azon része a hitel­­szükségletnek, amely ezen a módon, tudniillik ket­tős jelzálogi fedezet mellett nem fedezhető. És itt mindjárt meg kell jegyeznem hogy a kisbirtokosok hiteligényeinek ezen része korántsem bír azon ag­gályos és komoly jelleggel, mintha ugyanezek a bajok a nagybirtokosoknál is fenforognának, mert hiszen a kisbirtokosoknál a földterület nemcsak já­radékot hajtó tőke, hanem egyúttal munkakört is képez. Itt, azt hiszem, hogy az orvoslás útját a hi­­tels­zövetkezeti ügynek racionális, megfelelő fej­lesztése képezi és pedig nemcsak azért, mert az a legkönnyebben hozzáférhető, legkisebb költséggel járó, legegyszerűbb hitelezési forrást nyit, de azért is, mert ma egy jól vezetett hitelszövetkezetnek meg­van az egyéniségre az a fejlesztő, nevelő hatása, amely nélkül az ország nagy részében a kisbirtokos osztály hitelviszonyait megjavítani soha képesek nem leszünk. De ezenkívül fönmarad még egy kü­lön, nagyfontosságú része a kisbirtokosok hiteligé­nyeinek, mely — én is azt hiszem — speciális gon­dozást igényel és ez azon hiteligények kérdése, a­melyek a birtokvásárlásokkal állanak kapcsolatban. Az­ országnak azon részein, ahol szorgalmas, élet­erős, takarékos, igyekvő és gazdaságilag ambició­zus nép lakik, minduntalan látjuk a birtokvásár­­lások processzusát. Ugyanezen jelenségek, fájdalom, más vidékeken nem jelentkeznek, de némi analógiá­val ezekkel beállanak a nagy megterhelések egyes kisbirtokokra nézve a családokban beálló osztozko­dás és egyes örökösöknek kifizetése következtében. Úgy az egyik­, mint a másik­ esetben a kisbirtokosok vagyona tőkeértékének túlnyomó nagy részével tartozásba jut és meg van terhelve kedvező esetben 8—10, kedvezőtlenebb esetben — ha minden költ­séget hozzáveszünk, — még magasabb százalék­a adóssággal. Ennélfogva én azt hiszem,­­ Ház,hogy a magyar birtokpolitikának , és ha kiszabadítjuk magunkat bizonyos teoretikus sablonok spanyol csizmáiból, a jól felfogott telepítési politikának a kulcsa itt rejlik, hogy ezen birtokszerzéssel kapcso­latos adósságnál, mentsük meg a kisbirtokost azon nyomasztó kamattehertől, amely alatt ma nyög és nagyon sok esetben elvérzik. (Általános helyeslés.) Méltóztassék megnézni minálunk és a külföldön, a mai modern társadalmi viszonyok között milyen óri­ási anyagi erőfeszítéseket kell egy államnak tennie, hogy megvalósítsa azt a bizonyos sablonszerű típu­sát a telepítéseknek, amely bevált a múltban, a jobbágyság idejében s amely abban állott, hogy egy községet államhatalmi eszközökkel felállítsunk egy azelőtt lakatlan területen és benépesítsük más vidékekről odahozott lakossággal. Milyen órási mun­kával és költséggel, milyen csekély eredményt le­het elérni, holott szemeink előtt folyik egy másik processzus. Bajokat bocsát ki számos község a szomszédos nagybirtok­­ra, nigyé­zi azokat, meg­települ ott minden előfeltételével a sikernek és az államnak aránytalanul kisebb erejébe kerül a ka­­matlábviszonyokon segíteni és megmenteni őket attól, hogy váltókölcsönt vegyenek igénybe (He­lyeslés.) és teremteni egy olyan nemet a telepítési kölcsönnek, egy olyan kölcsönadási típust, amely­­lyel ezeken a bajokon segíteni lehet. (Helyeslés a jobb- és baloldalon.­ Én azt hiszem t. Ház, ezen hármas irány az, amelyben a kisbirtokosok hitel­­igényeinek fokozatos fejlesztésére és javítására tö­rekednünk kell, hozzáférhetővé tenni a jelzálogüz­letet, fejleszteni a szövetkezeti kölcsönt és megte­remteni ezen kivételes kölcsöntípust telepítésekre, parcellázásokra és más birtokvásárlásokra. (A nemzetiségi kérdés.) A nemzetiségi kérdés talán legkönnyebben ke­zelhető éppen a Felvidéken, azon nagyfontosságú körülménynél fogva, hogy a Felvidék tótajkú lakos­sága olyan egyházak kötelékébe tartozik, amely egy­házak nagyszámú magyar hívekkel és egészben véve magyar jelleggel bírnak. Nincsen meg tehát az a komplikáció, amely a dolog természeténél fogva áll be mindenütt, ott, ahol a Nemzetiségi határvonal egy­úttal egyházi határvonalat is képez. Ilyen körülmé­nyek között, t. Ház, csak mély sajnálattal lehet kon­statálni azokat a jelenségeket, hogy a legfőbb ve­zetésükben teljesen hazafias szellemű egyházak­nak is exponált közegei azon a vidéken nem mindig teljesítik ama kötelességeket, amelyeket a hazafiság szempontjából tőlük megvárni lehet. Az államnak direkt beavatkozási joga ezen a téren kevés. A feladat, a hazafivá kötelesség első­sorban az egyházakra, a római katolikus és az ágostai egyházra hárul. (Úgy van­ jobbfelől.) Én csak azt jelenthetem ki, hogy az államkormány egész erejé­vel, egész odaadással támogatni fogja ezen egyhá­zak vezetőségeit azon törekvéseikben, hogy kérlel­hetetlen szigorral irtsanak ki kebelükből minden hazafiatlan elemet­ke­t. Hát, ha ettől a nagyon fontos körül­ménytől eltekintünk, akkor az a kérdés körülbelül egyformán áll az országnak idegen polgárok által lakott összes vidékeire nézve. A helyzet mindenütt az olyan békés honpolgárokat, akiknek ősei századokon keresztül jóban és rosszban mindig ha fiai voltak ennek az országnak, mindjobban kezébe igyekszik keríteni egy olyan agitáció, amely a magyar állam ellen, de ezután ezzel egyúttal saját vesztükbe hajtja őket. (ügy van­ jobbfelől.) és én azt hiszem, hogy a kérdés lényege, a feladat kulcsa abban fekszik: leküzdeni, megfékezni, ártalmatlanná tenni a magyar államnak, idegenajkú polgártársainknak és a nemzetiségeknek ezen közös ellenségeit. Ti­gr­on Gábor: A bécsi bujtogatókat! Gróf Tisza István: Mert hiszen annak az igaz­ságnak, annak a ténynek mind jobban napfényre kell derülnie, hogy az Európa ezen részén lakó kis népekre nézve a jólétnek, a fejlődésnek, az etno­gráfiai egyéni jelleg fentartásának egyedüli alap­­feltételét a magyar állam fennállása, megerősödése képezi. (Igaz! Úgy van­ jobbfelől.) A mi nemzetiségeink némely része, különösen a románok és a szerbek, a határon túl az ő faji jellegükkel ellátott külön, önálló államot is látnak, és én egészen természetesnek találom azt, hogyha az ország határain belül élő románok és szerbek teljes szimpátiával, teljes rokonszennel nézik a román és szerb önálló államok fejlődését és boldo­gulását, de éppen e szempontból kellene meggon­dolnuk azt, hogy a Balkán-félszigeten élő összes ál­lamok függetlenségének és fejlődésének egyedüli biztos előfeltételét és garanciáját az képezi, hogy ha itt a Duna völgyén, ezen geográfiai területen, amely a Balkán felé irányuló minden hatalmi törekvésnek kulcsát képezi, egy olyan nagyhatalom áll, amelynek politikájára. 4. (Zajos felkiáltások a bal- és szélsőbaloldalon: Magyar királyság, nem nagyhatalom! Független Magyaror­­szá­g! Nagy zaj. Az elnök csenget. Csendet kérek a tisztelt Ház minden oldalán.) Magyarország egymagá­ban tartós szövetség nélkül ezen világtörténelmi misszió megoldására nem volna képes. (Helyeslés jobboldalon. Mozgás a szélsőbaloldalon.) De, igenis, olyan nagyhatalomnak kell itt állania, amelynek po­litikájára a­­magyar nemzet a maga szabadságszerető szellemével döntő, irányadó befolyást gyakorol. Éppen azért én meg­ vagyok róla győződve, ha az a nagy igazság, amelynél fogva a magyar nemzet és a hazában élő nemzetiségek között teljes érdekazonosság, teljes összhang fog létezni, utat fog törni magának, csak mi ne téveszszük el eljárá­sunkban szemünk elől azt a nagy igazságot, hogy a mi egész politikánknak, a mi egész szigorunknak, a mi egész fellépésünknek nem­ a nemzetiségek nagy tömege ellen, hanem azon izgató elemek ellen kell irányulnia (Úgy van! ügy van! jobbfelől.), amely azokat félrevezetni, amely azokat ellenünk fordítani törekszik. (ügy van! jobbfelől.) Ezt az államot a magyar nemzet alkotta meg, erre rányomta a maga egyéni bélyegét, ez az állam más, mint nemzeti jelleggel bíró állam nem lehet és ennek az államnak kultúrpolitikája más, mint magyar nemzeti kultúr­politika nem lehet. De ez nem teszi azt, hogy a magyar állam a maga erejével, a maga hatalmával elnyomni akarná e haza idegen ajkú polgárainak kulturális törek­véseit, ez nem teszi azt, hogy megfosztani akarná őket azon nyelvekre vonatkozó jogaiktól, melyeket a magyar törvény nekik a nemzet ünnepélyes ígé­retei alapján biztosított és amelyekhez fogva ők — érthető — lelkük egész melegével ragaszkodnak. Azt tartom, hogy kormányzati és törvényhozási intézkedések egész sorozatával el lehet érni azt a célt, amelyet el kell érnünk: a hazafiasan, haza­ellenes izgatások megfékezését és az állami felügye­letnek kellő érvényesülését. (A költségvetés védelme.) Ezek után szabad legyen azokkal a kritikákkal és támadásokkal foglalkoznom, amelyek első­sorban a kormány pénzügyi politikája ellen irányulnak. Be­vezetésül gr. Apponyi Albert t. barátomnak egy incidentális megjegyzését kell­ felemlítenem, akinek azon sok kellemetlen impresszió mellett, amelyet a költségvetés tanulmányozásából merített és ame­lyekre vissza fogok térni, aggodalmait különösen fo­kozta egy bizonyos antiszociális irány, amelyet ő a kormány politikájában tapasztalt, pedig az ő állítása szerint azon körülményből kifolyólag, hogy a hét éven felüli gyermekek gondozására a Széll­­kormány által felvett százezer korona a költségvetés­ből töröltetett. Az 1904. évi költségvetésben ezen száz­ezer korona ismét ott szerepel, tehát ez az anti­­szocialisztikus tendencia legalább ezen a téren egyál­talában nem tapasztalható. (Derültség jobbfelől.) Lássuk magát a költségvetést. Az én jó barátom, gróf Apponyi Albert azt mondta, hogy az ő bizal­matlanságának a pénzügyi politikában rejlő oka is van, mert hisz látjuk a visszaesést a pénzügyi múl­túnknak azon sötét időszakába . . . stb. Az a be­ruházási javaslat, amelyet a kormány nevében sze­rencsém volt beterjeszteni, egyes tételeire nézve el­tér ugyan a Széll-féle kormány által benyújtott ja­vaslattól, de épp elvi diszpozícióra nézve, ép azon szempontból, hogy a beruházási kiadások évről-évre quasi a költségvetés függelékeként kölcsönökből fe­deztessenek, hogy tehát a beruházási tételek egy része kölcsönből nyerjen fedezetet és ezen elvi szem­pontból teljesen változatlanul vette át a Széll-féle kormány koncepcióit. De hát hogy állunk a másikkal, a komparati­­vuszszal, az aggasztó ellenvonással ? Hogy a tiszt­viselői fizetések emelése nem tréfadolog, azzal talán senki sincs inkább tisztább, mint én, és hogy ezt a kormány teljes mértékben érezte és honorálta, azt talán eléggé bebizonyította azzal, hogy mindjárt kor­mányra léptekor azon óriási ódiumot vette magára, hogy az ország egész tisztviselői karának, amely már joggal számított, mint jóformán befejezett tényre, a Széll-féle fizetésrendezésre, azt a keserű igazságot mondta meg, hogy a dolgot rekonszide­­ráció alá kell venni, mert félő, hogy ily mérvű ren­dezése a fizetéseknek zavarba hozza az ország pénz­ügyeit. Az a javaslat, amely a Széll-kormány által nyúj­­tatott be, amint méltóztatik tudni, körülbelül három millióval nagyobb évi terhet reprezentált volna csak a szorosan vett állami tisztviselőknél. Ha tehát mi megmaradtunk volna azon javaslat mellett, de az­után megadtuk volna a fizetésrendezést a vármegyei tisztviselőknek is és a községi és közjegyzőknek is, akkor legalább is 4 és fél vagy 5 millió korona évi teherre növekedett volna az állam kiadása a fizetésrendezés címén, egészen eltekintve a dolog­nak azon további konzekvenciáitól, amelyeket a felekezeti tanítói és tanári fizetések megfelelő rendezése még csak a jövőben fog maga után vonni. Ennek folytán amiben mi eltérünk ezen a téren elődeinknek és a Széll-kormánynak politiká­jától, az csak abban áll, hogy nem fokoztuk, de leszállítottuk az állam terhét ezen a téren. Tehát az aggasztó jellemvonás ismét nem a jelenlegi kor­mány által, de egy ezelőtt majdnem két esztendővel beadott javaslatban lett volna felfedezendő. (Mozgás balfelől.) Lényegileg hasonló a helyzet, t. Ház, a katonai kiadásokra nézve is. (Halljuk.) Mert hiszen most túlkiadásokról, ugyebár, vagy egy újabb nagy kato­nai kiadásról, csak azon kölcsönjavaslat kapcsán beszélhetünk, mert az utolsó két esztendőben, az 1904. és 1905. évi közös költségvetésben tehertöbb­­let nem állott elő. Tehát csakis ezen 450 milliós költségről van szó. Már most vizsgáljuk meg, t. Ház, hogy ebben a 450 milliós kölcsönben mi az, ami tulajdonképpen új tehertöbbletet képez. A tarackokra és hegyi ütegekre vonatkozó költsé­gek megszavaztattak 1903-ban. Az új ágyuk első szükséglete 15 millió koronával beállíttatott az 1904. évi költségvetésbe. De ami a 220 millió koronából ezen 63 millión felül maradt, az csak logikai kon­zekvenciája ezen már megkezdett tételeknek. (De­rültség a szélsőbaloldalon.) És ha én most azt nézem, hogy minő szerepet játszott gróf Apponyi Albert ezen kérdéssel szemben, természetesen azt kell konstatálnom, hogy ő, mint a képviselőház elnöke, nemcsak a delegációnak tagja nem volt, de az általános politikai életben bizonyos rezervál­­tabb helyzetre volt vagy lett volna tulajdonképpen indíttatva. (Mozgás balfelől.) Ennek folytán az 1903-iki delegácionális határozatok révén az ő egyéni szolidaritása ki nem domborodik. A haditengerészet kiadásaira is szükség van. Csak azt konstatálom, hogy azon összegek, amelyek a haditengerészet számára most egyszerre egy ösz­­szegben felvetettek, tulajdonképpen nóvumot nem képeznek, hanem más alakban domborítják ki ugyanazt a szükségletet, amely a költségvetés meg­felelő tételeiben évről-évre nyilvánul. Ami pedig novum... (Zaj balfelől.) t. i. az ágyuk be­szerzése, úgy látszik Kaas Ivár­t. képviselőtár­samtól kezdve minden kielégítő szükségletnek tartja, én tehát elvárom t. barátomtól, hogy vád alá helyezné azt a kormányt, amely az állam ezen fontos szükségletének kielégítésére a megfelelő eszközö­ket elő nem teremti.­­Igaz­ ügy­ van! a jobbol­dalon.)

Next