Pesti Napló, 1904. július (55. évfolyam, 181-211. szám)
1904-07-01 / 181. szám
--------- . -4 Budapest, péntek PESTI NAPLÓ, 1904. Julius 1. 18 . szám fájdalom, időnek előtte ragadot el a halál közülünk és akit mindnyájan tiszteltünk és szerettünk. (Igaz! Úgy van a jobbfelől. Egy hang balfelől: Egész életében üldözték !) Én hosszú időn keresztülvoltam politikai ellenfele, jól esik most is visszagondolnom rá, hogy soha oly kifejezést vele szemben nem használtam, amelyet sajnálnom kellett volna azután, midőn politikai és egyéni szoros barátság fűzött össze bennünket (Helyeslés jobbfelől.) Én konstatálhatom, hogy azon — fájdalom, rövid idő alatt, amelyet egy párt kebelében töltöttünk, a bazallomnak, a fó csillésnek, a barátságnak olyan jeleiben részesített, olyan jeleivel örvendeztetett meg, amelyekre hálás szívvel fogok mindig visszagondolni. (Igaz! ügy van jobbfelől.) Az az ügy, amelyet Horánszky Lajos előadott, a kisbirtokosok ügye, már Horánszky Nándort is sokat foglalkoztatta. A kisbirtokosok hitelügyéről már valóban gondoskodni kell Sok helyen a kisbirtokosok előbbrevaló törekvése, földvásárlása okozta a kisbirtok megterhelését. Ezen a terhen lehetőleg segíteni kell. Nem tudja azonban, hogy miként ? Mert egész sereg törvényhozási intézkedésre s a társadalom közreműködésére is szükség van. Az első feladat, a Ház, igénytelen nézetem szerint gondoskodni arról, hogy lehető legolcsóbb kamatláb mellett, lehetőleg könnyen hozzáférhető és mellékes költségekkel meg nem terhelt módon (Élénk helyeslés.) a rendes jelzáloghitelét kielégíthessük a kisbirtokosoknak, mert az természetes, hogy minden körülmények között a záloglevelekkel kapcsolatos jelzáloghitel marad a legolcsóbb hitelnem amely rendelkezésre áll és hiba volna ezt ki nem használni addig a határig, ameddig az kihasználható. De azután előáll azon része a hitelszükségletnek, amely ezen a módon, tudniillik kettős jelzálogi fedezet mellett nem fedezhető. És itt mindjárt meg kell jegyeznem hogy a kisbirtokosok hiteligényeinek ezen része korántsem bír azon aggályos és komoly jelleggel, mintha ugyanezek a bajok a nagybirtokosoknál is fenforognának, mert hiszen a kisbirtokosoknál a földterület nemcsak járadékot hajtó tőke, hanem egyúttal munkakört is képez. Itt, azt hiszem, hogy az orvoslás útját a hitelszövetkezeti ügynek racionális, megfelelő fejlesztése képezi és pedig nemcsak azért, mert az a legkönnyebben hozzáférhető, legkisebb költséggel járó, legegyszerűbb hitelezési forrást nyit, de azért is, mert ma egy jól vezetett hitelszövetkezetnek megvan az egyéniségre az a fejlesztő, nevelő hatása, amely nélkül az ország nagy részében a kisbirtokos osztály hitelviszonyait megjavítani soha képesek nem leszünk. De ezenkívül fönmarad még egy külön, nagyfontosságú része a kisbirtokosok hiteligényeinek, mely — én is azt hiszem — speciális gondozást igényel és ez azon hiteligények kérdése, amelyek a birtokvásárlásokkal állanak kapcsolatban. Az országnak azon részein, ahol szorgalmas, életerős, takarékos, igyekvő és gazdaságilag ambiciózus nép lakik, minduntalan látjuk a birtokvásárlások processzusát. Ugyanezen jelenségek, fájdalom, más vidékeken nem jelentkeznek, de némi analógiával ezekkel beállanak a nagy megterhelések egyes kisbirtokokra nézve a családokban beálló osztozkodás és egyes örökösöknek kifizetése következtében. Úgy az egyik, mint a másik esetben a kisbirtokosok vagyona tőkeértékének túlnyomó nagy részével tartozásba jut és meg van terhelve kedvező esetben 8—10, kedvezőtlenebb esetben — ha minden költséget hozzáveszünk, — még magasabb százaléka adóssággal. Ennélfogva én azt hiszem, Ház,hogy a magyar birtokpolitikának , és ha kiszabadítjuk magunkat bizonyos teoretikus sablonok spanyol csizmáiból, a jól felfogott telepítési politikának a kulcsa itt rejlik, hogy ezen birtokszerzéssel kapcsolatos adósságnál, mentsük meg a kisbirtokost azon nyomasztó kamattehertől, amely alatt ma nyög és nagyon sok esetben elvérzik. (Általános helyeslés.) Méltóztassék megnézni minálunk és a külföldön, a mai modern társadalmi viszonyok között milyen óriási anyagi erőfeszítéseket kell egy államnak tennie, hogy megvalósítsa azt a bizonyos sablonszerű típusát a telepítéseknek, amely bevált a múltban, a jobbágyság idejében s amely abban állott, hogy egy községet államhatalmi eszközökkel felállítsunk egy azelőtt lakatlan területen és benépesítsük más vidékekről odahozott lakossággal. Milyen órási munkával és költséggel, milyen csekély eredményt lehet elérni, holott szemeink előtt folyik egy másik processzus. Bajokat bocsát ki számos község a szomszédos nagybirtokra, nigyézi azokat, megtelepül ott minden előfeltételével a sikernek és az államnak aránytalanul kisebb erejébe kerül a kamatlábviszonyokon segíteni és megmenteni őket attól, hogy váltókölcsönt vegyenek igénybe (Helyeslés.) és teremteni egy olyan nemet a telepítési kölcsönnek, egy olyan kölcsönadási típust, amelylyel ezeken a bajokon segíteni lehet. (Helyeslés a jobb- és baloldalon. Én azt hiszem t. Ház, ezen hármas irány az, amelyben a kisbirtokosok hiteligényeinek fokozatos fejlesztésére és javítására törekednünk kell, hozzáférhetővé tenni a jelzálogüzletet, fejleszteni a szövetkezeti kölcsönt és megteremteni ezen kivételes kölcsöntípust telepítésekre, parcellázásokra és más birtokvásárlásokra. (A nemzetiségi kérdés.) A nemzetiségi kérdés talán legkönnyebben kezelhető éppen a Felvidéken, azon nagyfontosságú körülménynél fogva, hogy a Felvidék tótajkú lakossága olyan egyházak kötelékébe tartozik, amely egyházak nagyszámú magyar hívekkel és egészben véve magyar jelleggel bírnak. Nincsen meg tehát az a komplikáció, amely a dolog természeténél fogva áll be mindenütt, ott, ahol a Nemzetiségi határvonal egyúttal egyházi határvonalat is képez. Ilyen körülmények között, t. Ház, csak mély sajnálattal lehet konstatálni azokat a jelenségeket, hogy a legfőbb vezetésükben teljesen hazafias szellemű egyházaknak is exponált közegei azon a vidéken nem mindig teljesítik ama kötelességeket, amelyeket a hazafiság szempontjából tőlük megvárni lehet. Az államnak direkt beavatkozási joga ezen a téren kevés. A feladat, a hazafivá kötelesség elsősorban az egyházakra, a római katolikus és az ágostai egyházra hárul. (Úgy van jobbfelől.) Én csak azt jelenthetem ki, hogy az államkormány egész erejével, egész odaadással támogatni fogja ezen egyházak vezetőségeit azon törekvéseikben, hogy kérlelhetetlen szigorral irtsanak ki kebelükből minden hazafiatlan elemetket. Hát, ha ettől a nagyon fontos körülménytől eltekintünk, akkor az a kérdés körülbelül egyformán áll az országnak idegen polgárok által lakott összes vidékeire nézve. A helyzet mindenütt az olyan békés honpolgárokat, akiknek ősei századokon keresztül jóban és rosszban mindig ha fiai voltak ennek az országnak, mindjobban kezébe igyekszik keríteni egy olyan agitáció, amely a magyar állam ellen, de ezután ezzel egyúttal saját vesztükbe hajtja őket. (ügy van jobbfelől.) és én azt hiszem, hogy a kérdés lényege, a feladat kulcsa abban fekszik: leküzdeni, megfékezni, ártalmatlanná tenni a magyar államnak, idegenajkú polgártársainknak és a nemzetiségeknek ezen közös ellenségeit. Tigron Gábor: A bécsi bujtogatókat! Gróf Tisza István: Mert hiszen annak az igazságnak, annak a ténynek mind jobban napfényre kell derülnie, hogy az Európa ezen részén lakó kis népekre nézve a jólétnek, a fejlődésnek, az etnográfiai egyéni jelleg fentartásának egyedüli alapfeltételét a magyar állam fennállása, megerősödése képezi. (Igaz! Úgy van jobbfelől.) A mi nemzetiségeink némely része, különösen a románok és a szerbek, a határon túl az ő faji jellegükkel ellátott külön, önálló államot is látnak, és én egészen természetesnek találom azt, hogyha az ország határain belül élő románok és szerbek teljes szimpátiával, teljes rokonszennel nézik a román és szerb önálló államok fejlődését és boldogulását, de éppen e szempontból kellene meggondolnuk azt, hogy a Balkán-félszigeten élő összes államok függetlenségének és fejlődésének egyedüli biztos előfeltételét és garanciáját az képezi, hogy ha itt a Duna völgyén, ezen geográfiai területen, amely a Balkán felé irányuló minden hatalmi törekvésnek kulcsát képezi, egy olyan nagyhatalom áll, amelynek politikájára. 4. (Zajos felkiáltások a bal- és szélsőbaloldalon: Magyar királyság, nem nagyhatalom! Független Magyarország! Nagy zaj. Az elnök csenget. Csendet kérek a tisztelt Ház minden oldalán.) Magyarország egymagában tartós szövetség nélkül ezen világtörténelmi misszió megoldására nem volna képes. (Helyeslés jobboldalon. Mozgás a szélsőbaloldalon.) De, igenis, olyan nagyhatalomnak kell itt állania, amelynek politikájára amagyar nemzet a maga szabadságszerető szellemével döntő, irányadó befolyást gyakorol. Éppen azért én meg vagyok róla győződve, ha az a nagy igazság, amelynél fogva a magyar nemzet és a hazában élő nemzetiségek között teljes érdekazonosság, teljes összhang fog létezni, utat fog törni magának, csak mi ne téveszszük el eljárásunkban szemünk elől azt a nagy igazságot, hogy a mi egész politikánknak, a mi egész szigorunknak, a mi egész fellépésünknek nem a nemzetiségek nagy tömege ellen, hanem azon izgató elemek ellen kell irányulnia (Úgy van! ügy van! jobbfelől.), amely azokat félrevezetni, amely azokat ellenünk fordítani törekszik. (ügy van! jobbfelől.) Ezt az államot a magyar nemzet alkotta meg, erre rányomta a maga egyéni bélyegét, ez az állam más, mint nemzeti jelleggel bíró állam nem lehet és ennek az államnak kultúrpolitikája más, mint magyar nemzeti kultúrpolitika nem lehet. De ez nem teszi azt, hogy a magyar állam a maga erejével, a maga hatalmával elnyomni akarná e haza idegen ajkú polgárainak kulturális törekvéseit, ez nem teszi azt, hogy megfosztani akarná őket azon nyelvekre vonatkozó jogaiktól, melyeket a magyar törvény nekik a nemzet ünnepélyes ígéretei alapján biztosított és amelyekhez fogva ők — érthető — lelkük egész melegével ragaszkodnak. Azt tartom, hogy kormányzati és törvényhozási intézkedések egész sorozatával el lehet érni azt a célt, amelyet el kell érnünk: a hazafiasan, hazaellenes izgatások megfékezését és az állami felügyeletnek kellő érvényesülését. (A költségvetés védelme.) Ezek után szabad legyen azokkal a kritikákkal és támadásokkal foglalkoznom, amelyek elsősorban a kormány pénzügyi politikája ellen irányulnak. Bevezetésül gr. Apponyi Albert t. barátomnak egy incidentális megjegyzését kell felemlítenem, akinek azon sok kellemetlen impresszió mellett, amelyet a költségvetés tanulmányozásából merített és amelyekre vissza fogok térni, aggodalmait különösen fokozta egy bizonyos antiszociális irány, amelyet ő a kormány politikájában tapasztalt, pedig az ő állítása szerint azon körülményből kifolyólag, hogy a hét éven felüli gyermekek gondozására a Széllkormány által felvett százezer korona a költségvetésből töröltetett. Az 1904. évi költségvetésben ezen százezer korona ismét ott szerepel, tehát ez az antiszocialisztikus tendencia legalább ezen a téren egyáltalában nem tapasztalható. (Derültség jobbfelől.) Lássuk magát a költségvetést. Az én jó barátom, gróf Apponyi Albert azt mondta, hogy az ő bizalmatlanságának a pénzügyi politikában rejlő oka is van, mert hisz látjuk a visszaesést a pénzügyi múltúnknak azon sötét időszakába . . . stb. Az a beruházási javaslat, amelyet a kormány nevében szerencsém volt beterjeszteni, egyes tételeire nézve eltér ugyan a Széll-féle kormány által benyújtott javaslattól, de épp elvi diszpozícióra nézve, ép azon szempontból, hogy a beruházási kiadások évről-évre quasi a költségvetés függelékeként kölcsönökből fedeztessenek, hogy tehát a beruházási tételek egy része kölcsönből nyerjen fedezetet és ezen elvi szempontból teljesen változatlanul vette át a Széll-féle kormány koncepcióit. De hát hogy állunk a másikkal, a komparativuszszal, az aggasztó ellenvonással ? Hogy a tisztviselői fizetések emelése nem tréfadolog, azzal talán senki sincs inkább tisztább, mint én, és hogy ezt a kormány teljes mértékben érezte és honorálta, azt talán eléggé bebizonyította azzal, hogy mindjárt kormányra léptekor azon óriási ódiumot vette magára, hogy az ország egész tisztviselői karának, amely már joggal számított, mint jóformán befejezett tényre, a Széll-féle fizetésrendezésre, azt a keserű igazságot mondta meg, hogy a dolgot rekonszideráció alá kell venni, mert félő, hogy ily mérvű rendezése a fizetéseknek zavarba hozza az ország pénzügyeit. Az a javaslat, amely a Széll-kormány által nyújtatott be, amint méltóztatik tudni, körülbelül három millióval nagyobb évi terhet reprezentált volna csak a szorosan vett állami tisztviselőknél. Ha tehát mi megmaradtunk volna azon javaslat mellett, de azután megadtuk volna a fizetésrendezést a vármegyei tisztviselőknek is és a községi és közjegyzőknek is, akkor legalább is 4 és fél vagy 5 millió korona évi teherre növekedett volna az állam kiadása a fizetésrendezés címén, egészen eltekintve a dolognak azon további konzekvenciáitól, amelyeket a felekezeti tanítói és tanári fizetések megfelelő rendezése még csak a jövőben fog maga után vonni. Ennek folytán amiben mi eltérünk ezen a téren elődeinknek és a Széll-kormánynak politikájától, az csak abban áll, hogy nem fokoztuk, de leszállítottuk az állam terhét ezen a téren. Tehát az aggasztó jellemvonás ismét nem a jelenlegi kormány által, de egy ezelőtt majdnem két esztendővel beadott javaslatban lett volna felfedezendő. (Mozgás balfelől.) Lényegileg hasonló a helyzet, t. Ház, a katonai kiadásokra nézve is. (Halljuk.) Mert hiszen most túlkiadásokról, ugyebár, vagy egy újabb nagy katonai kiadásról, csak azon kölcsönjavaslat kapcsán beszélhetünk, mert az utolsó két esztendőben, az 1904. és 1905. évi közös költségvetésben tehertöbblet nem állott elő. Tehát csakis ezen 450 milliós költségről van szó. Már most vizsgáljuk meg, t. Ház, hogy ebben a 450 milliós kölcsönben mi az, ami tulajdonképpen új tehertöbbletet képez. A tarackokra és hegyi ütegekre vonatkozó költségek megszavaztattak 1903-ban. Az új ágyuk első szükséglete 15 millió koronával beállíttatott az 1904. évi költségvetésbe. De ami a 220 millió koronából ezen 63 millión felül maradt, az csak logikai konzekvenciája ezen már megkezdett tételeknek. (Derültség a szélsőbaloldalon.) És ha én most azt nézem, hogy minő szerepet játszott gróf Apponyi Albert ezen kérdéssel szemben, természetesen azt kell konstatálnom, hogy ő, mint a képviselőház elnöke, nemcsak a delegációnak tagja nem volt, de az általános politikai életben bizonyos rezerváltabb helyzetre volt vagy lett volna tulajdonképpen indíttatva. (Mozgás balfelől.) Ennek folytán az 1903-iki delegácionális határozatok révén az ő egyéni szolidaritása ki nem domborodik. A haditengerészet kiadásaira is szükség van. Csak azt konstatálom, hogy azon összegek, amelyek a haditengerészet számára most egyszerre egy öszszegben felvetettek, tulajdonképpen nóvumot nem képeznek, hanem más alakban domborítják ki ugyanazt a szükségletet, amely a költségvetés megfelelő tételeiben évről-évre nyilvánul. Ami pedig novum... (Zaj balfelől.) t. i. az ágyuk beszerzése, úgy látszik Kaas Ivárt. képviselőtársamtól kezdve minden kielégítő szükségletnek tartja, én tehát elvárom t. barátomtól, hogy vád alá helyezné azt a kormányt, amely az állam ezen fontos szükségletének kielégítésére a megfelelő eszközöket elő nem teremti.Igaz ügy van! a jobboldalon.)