Pesti Napló, 1904. szeptember (55. évfolyam, 241-270. szám)
1904-09-01 / 241. szám
241. szám Budapest, csütörtök PESTI NAPLÓ. — " 1904. szeptember 1. ki, hogy viszonyt folytat a karmelita apácák fejedelemnőjével, egy éltesebb kisasszonynyal. És bevádolták XIII. Leó pápánál. XIII. Leó megvizsgáltatta az ügyet — és félretette az aktákat. Ettől fogva a breton nemesség duzzogott a pápára is, és mikor X. Pius került a trónra, elérkezettnek vélte az alkalmat, hogy megújítsa a vádaskodást. Több ezer aláírással ívet küldtek a Vatikánba, ismét elmondván a püspök és a fejedelemnő romantikus történetét. A harcias, kevésbbé elnéző X. Pius komoly vizsgálatot indított és maga elé citálta Geay-t. A francia kormány megtudta a dolgot, ellenkezésbe került a Vatikánnal és ez elég volt arra, hogy a különben jelentéktelen perpatvar világtörténeti eseménynyé dagadjon. És Geay püspök áldozatául esett a világtörténelemnek. — Lehetséges külömben, hogy a püspöki állás betöltése újabb bonyodalmakat fog okozni a pápa és a köztársaság kormánya közt. Az erdélyi szászok pángermanizmusa. Levél a szerkesztőhöz. — Budapest, augusztus 31. Keddi számunkban ily címmel közölt cikkünkre ismert kézből az alább következő megjegyzéseket kaptuk. Szívesen közöljük e megjegyzéseket, annál inkább, mert egy részük teljesen megegyezik a mi felfogásunkkal. Az a részük pedig, amely a mi álláspontunkkal nem egyezik, nem olyan, hogy lerontaná cikkünk közétkeztetéseit. A válasz a következő: Az elmúlt hetekben Erdélyben időzvén, a véletlen úgy hozta magával, hogy tanúja és résztvevője lehettem az egy héttel ezelőtt Keresztényfalván lefolyt szász egyleti ünnepeknek, amelyekkel a «Pesti Napló» keddi száma oly részletesen foglalkozik. Jelen voltam az egyes egyesületek közgyűlésein, — hisz ezek a legteljesebb nyilvánosság mellett a templomban folytak le, — végighallgattam a különböző népies és tudományos előadásokat, meghallgattam a diszebűden mondott felköszöntőket és igyekeztem magamnak teljesen elfogulatlanul fogalmat alkotni az erdélyi szászok céljairól, az ő törekvéseikről és a magyar állameszméhez való viszonyukról. Ezen tapasztalataim alapján veszem magamnak azt a bátorságot, hogy a «Pesti Napló» cikkét egyben másban talán helyesbítsem is, úgy hiszem, jó ügynek teszek ezzel szolgálatot. Én legalább, éppen a nemzetiségi kérdés tanulmányozása közben arra a meggyőződésre jutottam, hogy nekünk magyaroknak az a legnagyobb bajunk, hogy csak ösztönszerűleg érezzük a veszélyt, mely bennünket fenyeget, de nem veszszük magunknak azt a fáradságot, hogy világos fogalmat alkossunk magunknak róla. Ennek következtében gyakran teljes erélylyel küzdünk önmagunk alkotta rémképek ellen, míg a valóságos veszélylyel szemben teljesen tétlenül maradunk. Sehol sem jöttem ennek világosabban tudatára, mint éppen Brassó vidékén, hol három faj folytat egymással zajtalan, de szívós és lankadatlan harcot, nem politikai eszmékért, de fenmaradásáért, terjeszkedéséért és gazdasági jólétéért. Aki nem tanulmányozta e három faj törekvéseit a maguk kölcsönös egymásra hatásában, annak nem is lehet helyes ítélete arról a politikáról, amelyet a magyarságnak ez exponált vidékeken követnie kell. . Az a kérdés, amelyre, úgy hiszem, mindenki, ki szászok lakta vidékre érkezik, először szeretne megfelelni, az, hogy miben áll tulajdonképpen a Szászok hírhedt «pangermanizmusa». Az a vád, hogy a szászok «pangermánok», már magában is nehezen érthető. Hisz a szászok aránylag nem nagyszámúak, ezen felül oly messze élnek fajrokonaiktól, oly teljesen el vannak tőlük szigetelve, hogy valamely, a nyelv közös volta által adott határokon túlterjedő vagy éppen politikai természetű közösség közöttük egyenesen lehetetlenség, és ha akadna olyan, aki ilyenre gondol, azt egyenesen az őrültek házába kellene csukni. De ilyen eszmék és ilyen törekvések a szászok körében soha fel nem merültek; én legalább — bár élénk figyelemmel kísérem évek óta a szászoknak úgy sajtóját, mint tudományos munkásságát, soha ilyen törekvéseknek még csak nyomára sem tudtam akadni. Az előfordul, hogy egyik-másik fiatalember, kinek nincsenek teljesen tisztult gondolatai és fogalmai, politikai természetű kitételeket használ ott, hol voltaképpen ő is csak fajrokonságról akar beszélni, — ha ezért felelősségre vonják, jól teszik — de tudatosan, szándékosan pangermán eszméket hirdetni, közösségre törekedni a német birodalommal vagy az osztrák németséggel, senkinek esze ágában sincs. Nem talált tápot az a szemrehányás, hogy a szászok pángermán irányzatot követnek, a keresztényfalvi ünnepeken sem. Ama három német professzor között, kik ez ünnepeken megjelentek és ott felköszöntők formájában beszédeket is tartottak, az egyik arra a kijelentésre szorítkozott, hogy a nép fegyelmezése és nevelése terén a birodalmi németek is tanulhatnak a szászoktól, a másik egyszerűen csak bámulatának adott kifejezést, hogy Magyarország szabad intézményei lehetővé tették a szászok fennmaradását, a harmadik pedig egyenesen azt fejtegette, hogy a szászoknak politikai céljaik Magyarország határain kívül nem lehetnek. Ami pedig a Gusztáv Adolf-egyesületet illeti, az ennek pángermán irányzatáról szóló állítások a mesék országába tartoznak. Egyenesen kijelentették ezt a szász egyesületi ünnepek alkalmából, de én magam is emlékezetből nem egy, de egyszerre tíz magyar evangélikus egyházközséget tudnék idézni, mely az egyesülettől támogatást nyert, és még fülemben kong egy valóban pángermán szellemű német profeszornak mondása, akivel ez év tavaszán Olaszországban találkoztam, és aki azt mondta, hogy ő azért nem lépett be soha a Gusztáv Adolf-egyesületbe, — dacára annak, hogy jó protestáns — mert ez az egyesület angol, magyar és cseh egyházközségeket is támogat. Különben az egyesületnek már neve is megcáfolja azt a vádat, hogy pángermán irányzatot követ. Hiszen ha ez igaz volna, talált volna az egyesület német hőst is, kinek nevét felvehette volna. Nem nevezte volna el magát ama svéd király nevéről, kinek politikai törekvései nagyon is ellentétben voltak annak idején a német nemzeti érdekekkel és csak azért nem valósultak meg, mert képviselőjük idő előtt elesett. A Gusztáv Adolfegyesület protestáns egyesület és semmi más. Az, ami a távolból szemlélve, nemzetellenes, pangermán iránynak látszik, voltaképpen egészen másként magyarázható meg. A német fajnak tulajdonaihoz tartozik, hogy tagjai erősen csüggnek szüleik földjén, községeiken, esetleg megyéiken, de hogy érzelmeik annál inkább elhalványodnak, minél magasabb közületekről van szó. Egy provence-i francia költő ezt az érzést pregnánsan abban a mondatban fejezte ki, hogy: «la petite patrie vent mient que la grande», és ez az érzés, a « Heimatsgefühl» oka az egész német partikulirizmusnak, mely az egész német nemzetet oly gyakran végveszéllyel fenyegette. Moltke egy ízben, mikor a német partikularizmusról panaszkodott, azt mondta: «Mi németek sohasem vagyunk németek, de mindig poroszok, württembergiek vagy bajorok, sőt még szász-kóburg-gótaiak sem, hanem csak vagy szászok, vagy kóburgok, vagy bajorok.» Ez igaz is és ezt a sajátságos fajvonást megtartották az erdélyi szászok is. Amit ők szeretnek és meg akarnak tartani, az első sorban szüleik földje, az ott kifejlődöttszokásokkal, nyelvükkel és művelődésük egyéb tartozékaival. Ha valóban kifelé gravitálnának, azon kellene dolgozniok, hogy lehetőleg elenyésztesek a köztük és a nagynémetek közt fennálló különbségeket, amint a felvidéken a pánszláv eszme képviselői igyekeznek elenyésztetni a csehek és tótok közt fennálló nyelv- és művelődésben különbségeket. A szászok azonban éppen ellenkezőleg járnak el, és egyenesen kultiválják ezeket a különbségeket, aminek legjobb bizonyítéka, hogy falusi iskoláikban és templomaikban lehető tág mértékben használják az illető község dialektusát, tehát oly nyelvjárásokat, melyeket nemcsak a birodalmi német, de még a távolabb élő erdélyi szász sem ért meg. A szászoknak emez elzárkózottságát lehet talán sajnálni, de mindenképpen meg kell érteni. Az, amit a szászok féltett kincsként őriznek, az csupán otthonuk, gazdasági jólétük, vallásuk, nyelvük, szokásaik. Abból a kultúrából, amit megteremtettek guknak, egy darabot sem akarnak feláldozni, mert attól tartanak, hogy az ilyenformán támadóik következtében a többi javaik is elvesztik támaszukat és összedőlnek. A kérdés csak az, hogy milyen viszonyban állnak ezek a törekvések a magyar nemzeti törekvésekhez? Ha a szóban forgó vidékeken a magyarok és szászok egyedül találnák magukat szemben, a kérdés a magyar nemzeti politika szempontjából talán könnyen volna megoldható. De az, aki e kérdésre könnyű szívvel relmondja, hogy a magyar nemzeti politikának a szászok faji exisztenciája ellen kell küzdenie, elfelejti, hogy éppen ezeken a vidékeken létezik még egy harmadik, erősen előre törekvő tényező, az oláhság. Oly községekben, hol 50 évvel ezelőtt az oláhnak még hire-hamva sem volt, ma a községek kétharmada román nemzetiségű és százakra megy azoknak a magyar községeknek a száma, amelyekben az egyensúly az utolsó félszázadban a románok javára billent. Ha az oláhság hasonló módon szaporodik továbbra is, elnyeléssel fenyegeti úgy az erdélyi magyarságot, mint a szászokat. A különbség csak az, hogy a szászok, részben éppen erős faji ösztönük következtében, az oláhokkal való ellentállásban sokkal szívósabbak, mint a magyarok, kik fájdalom, mihelyt gazdasági exisztenciájuk veszélyeztetve van, abbahagyják a harcot, eladják mindenüket és kivándorolnak. Szász községben román ember nem tud a község belterületén házat venni, a régi magyar községekben ma keresztül-kasul lakik magyar és román, csakhogy a gyermekek mind nagyobb és nagyobb arányszáma kizárólag románná lesz. A szászok erős faji érzése a románok által veszélyeztetett vidékeken ez idő szerint legnagyobb, majdnem egyedüli akadálya a románok terjeszkedésének. Ha ez a faji érzés gyöngülne, nem a magyarság látná hasznát, hanem a románság, amint hogy tényleg ott, hol a szászok nemzetiségüket feladták, nem magyarok, de románok telepedtek helyükbe. Aki Felsőmagyarországon járt, tudja, hogy ott a dolgok hasonlóan fejlődtek, ahol a németség fajilag gyöngült, ott csakhamar gazdaságilag is megtört és elszegényedett. Egyes tagjai kiváló fiai lettek a hazának, zöme azonban eltótosodott és mindinkább tótosodik. Ugyanez történik Erdélyben is, de a románságnak erősebb terjeszkedési irányzatai miatt sokkal nagyobb mértékben. Ezek voltak azok a tanulságok, amelyeket a keresztényfalvi szász egyesületi ünnepekből magamnak le tudtam vonni. Az a körülmény, hogy az ünnepeken jelen volt a brassómegyei főispán, Székely György is, aki élénk figyelemmel kisérte a történteket és megjelenésével — mint erre a «Pesti Napló» oly helyesen utalt, — szolgálatot tett — a magyar állameszmének is, — talán azt mutatja, hogy a szászokról való jó véleményemmel nem állok egyedül. Egy jelen volt. A világ gabonatermése. — A földmivelésügyi miniszter jelentése. — Budapest, augusztus 31. Mint eddig minden évben, a földmivelésügyi miniszter ezúttal is közzéteszi a konzulátusok és gazdasági tudósítók jelentései alapján készült igen értékes összeállítását a világ gabonaterméséről. Soha nagyobb érdeklődéssel nem várta senki ezt az összeállítást, mint az idén, amikor a legkülönbözőbb körülmények játszottak közre, hogy se a világpiac, se a mi piacunk viszonyairól megbízható képet ne alkothassunk magunknak. Voltak ugyan megbízható jelentések egyik-másik országból, azonban egyetemes képet a piacok helyzetéről, az idei termés nagyságáról, a még rendelkezésre álló készletekről, és ami fő, a várható szükséglet, illetve fölösleg mennyiségéről senki sem adhatott. A miniszteri jelentés részleteinek egybevetése már most megadja erre a választ. A világ gabonatermése az idén, szemben a múlt évi végleges eredménynyel, 145,63 millió méter mázsával, vagyis közel 50%%-kal kisebb. Ez az arány azonban növekszik és csökken az egyes országokra és az egyes gabonaterményekre nézve, így Európa idei terméshozama például búzában 12%-kal, tengeriben 45%-kal, burgonyában pedig mintegy 20—25%-kal kevesebb a rendes átlagtermésnél. Különösen kapásnövényeiben és takarmányneműekben szenvedett sokat a fő európai termővidék, Magyarország, Románia,, Oroszország és Szerbia. Ellenben az amerikai Egyesült Államok visszaesése csak alig haladja meg az 5%-ot, ezt a hiányt azonban a bőséges tengeri- és a jó takarmánytermése teljesen ellensúlyozza. Dél-Amerika, India és Argentinia, az európai export-országok legveszedelmesebb ellenfelei, nagyon jó eredménynyel dicsekedhetnek. A helyzetet a számok világítják meg a legjobban. Ezek szerint a világ gabonatermésének idei (valószínű) eredménye a tavalyi (végleges) eredménynyel szemben a következő volt: Európa és a tengerentúli államok között pedig (ami az idén az export szempontjából a legfontosabb körülmény) így oszlik meg a világtermés: 1904-ben 1903-ban millió métermázsa búza 84445 883-64 rozs 393-60 435-30 árpa 291-16 310-54 zab 488-40 513-95 tengeri 806 69 827-15 Összesen: 2.824-00 2.970-58 Európa: 1904-ben: búza rozs árpa zab tengeri millió métermázsa 463-32 376-24 190-35 319-53 83-33 1903-ban: búza rozs árpa zab tengeri millió métermázsa 529-64 418-66 211-49 356-29 154-29