Pesti Napló, 1904. szeptember (55. évfolyam, 241-270. szám)

1904-09-01 / 241. szám

241. szám Budapest, csütörtök PESTI NAPLÓ. — " 1904. szeptember 1. ki, hogy viszonyt folytat a karme­lita apácák fejedelemnőjével, egy él­­tesebb kisasszonynyal. És bevádolták XIII. Leó pápánál. XIII. Leó megvizsgáltatta az ügyet — és félretette az aktákat. Ettől fogva a breton nemesség duzzogott a pápára is, és mikor X. Pius került a trónra, elérkezettnek vélte az alkalmat, hogy megújítsa a vádas­kodást. Több ezer aláírással ívet küldtek a Vatikánba, ismét elmondván a püspök és a fejedelemnő romantikus történetét. A har­cias, kevésbbé elnéző X. Pius komoly vizs­gálatot indított és maga elé citálta Geay-t. A francia kormány megtudta a dolgot, ellenke­zésbe került a Vatikánnal és ez elég volt arra, hogy a különben jelentéktelen perpat­var világtörténeti eseménynyé dagadjon. És Geay püspök áldozatául esett a világtörténe­lemnek. — Lehetséges külömben, hogy a püspöki állás betöltése újabb bonyodalmakat fog okozni a pápa és a köztársaság kormánya közt. Az erdély­i szászok pángerma­­nizmusa. Levél a szerkesztőhöz. — Budapest, augusztus 31. Keddi számunkban ily címmel közölt cikkünkre ismert kézből az alább következő megjegyzéseket kaptuk. Szívesen közöljük e megjegyzéseket, annál inkább, mert egy részük teljesen megegyezik a mi felfogásunkkal. Az a részük pedig, amely a mi álláspontunkkal nem egyezik, nem olyan, hogy le­rontaná cikkünk köz­étkeztetéseit. A válasz a kö­vetkező: Az elmúlt hetekben Erdélyben időzvén, a vé­letlen úgy hozta magával, hogy tanúja és részt­vevője lehettem az egy héttel ezelőtt Keresztény­falván lefolyt szász egyleti ünnepeknek, amelyekkel a «Pesti Napló» keddi száma oly részletesen fog­lalkozik. Jelen voltam az egyes egyesületek köz­gyűlésein, — hisz ezek a legteljesebb nyilvánosság mellett a templomban folytak le, — végig­hallgattam a különböző népies és tudományos elő­adásokat, meghallgattam a diszebűden mondott fel­­köszöntőket és igyekeztem magamnak teljesen el­fogulatlanul fogalmat alkotni az erdélyi szászok céljairól, az ő törekvéseikről és a magyar állam­eszméhez való viszonyukról. Ezen tapasztalataim alapján veszem magamnak azt a bátorságot, hogy a «Pesti Napló» cikkét egyben­ másban talán he­lyesbítsem is, úgy hiszem, jó ügynek teszek ezzel szolgálatot. Én legalább, éppen a nemzetiségi kér­dés tanulmányozása közben arra a meggyőződésre jutottam, hogy nekünk magyaroknak az a legnagyobb bajunk, hogy csak ösztönszerű­leg érezzük a veszélyt, mely bennünket fenyeget, de nem veszszük magunk­nak azt a fáradságot, hogy világos fogalmat alkos­sunk magunknak róla. Ennek következtében gyakran teljes erélylyel küzdünk önmagunk alkotta rém­képek ellen, míg a valóságos veszélylyel szemben teljesen tétlenül maradunk. Sehol sem jöttem ennek világosabban tudatára, mint éppen Brassó vidékén, hol három faj folytat egymással zajtalan, de szívós és lankadatlan harcot, nem politikai eszmékért, de fenmaradásáért, terjeszkedéséért­ és gazdasági jó­létéért. Aki nem tanulmányozta e három faj törek­véseit a maguk kölcsönös egymásra hatásában, an­nak nem is lehet helyes ítélete arról a politikáról, amelyet a magyarságnak ez exponált vidékeken kö­vetnie kell. . Az a kérdés, amelyre, úgy hiszem, mindenki, ki szászok lakta vidékre érkezik, először szeretne megfelelni, az, hogy miben áll tulajdonképpen a Szászok hírhedt «pangermanizmusa». Az a vád, hogy a szászok «pangermánok», már magában is nehe­zen érthető. Hisz a szászok aránylag nem nagy­számúak, ezen felül oly messze élnek fajrokonaik­tól, oly teljesen el vannak tőlük szigetelve, hogy valamely, a nyelv közös volta által adott határokon túlterjedő vagy éppen politikai természetű közös­ség közöttük egyenesen lehetetlenség, és ha akadna olyan, aki ilyenre gondol, azt egyenesen az őrültek házába kellene csukni. De ilyen eszmék és ilyen törekvések a szászok körében soha fel nem me­rültek; én legalább — bár élénk figyelemmel kí­sérem évek óta a szászoknak úgy sajtóját, mint tudományos munkásságát, soha ilyen törekvéseknek még csak nyomára sem tudtam akadni. Az előfor­dul, hogy egyik-másik fiatalember, kinek nincse­nek teljesen tisztult gondolatai és fogalmai, politikai természetű kitételeket használ ott, hol voltaképpen ő is csak fajrokonságról akar beszélni, — ha ezért felelősségre vonják, jól teszik — de tudatosan, szándékosan pangermán eszméket hirdetni, közös­ségre törekedni a német birodalommal vagy az osztrák németséggel, senkinek esze ágában sincs. Nem talált tápot az a szemrehányás, hogy a szá­szok pángermán irányzatot követnek, a keresztény­falvi ünnepeken sem. Ama három német professzor között, kik ez ünnepeken megjelentek és ott felkö­szöntők formájában beszédeket is tartottak, az egyik arra a kijelentésre szorítkozott, hogy a nép fegyel­mezése és nevelése terén a birodalmi németek is tanulhatnak a szászoktól, a másik egyszerűen csak bámulatának adott kifejezést, hogy Magyarország szabad intézményei lehetővé tették a szászok fenn­maradását, a harmadik pedig egyenesen azt fejte­gette, hogy a szászoknak politikai céljaik Magyar­­ország határain kívül nem lehetnek. Ami pedig a Gusztáv Adolf-egyesületet illeti, az ennek pángermán irányzatáról szóló állítások a mesék országába tar­toznak. Egyenesen kijelentették ezt a szász egye­sületi ünnepek alkalmából, de én magam is emléke­zetből nem egy, de egyszerre tíz magyar evangé­likus egyházközséget tudnék idézni, mely az egye­sülettől támogatást nyert, és még fülemben kong egy valóban pángermán szellemű német profeszor­­nak mondása, akivel ez év tavaszán Olaszországban találkoztam, és aki azt mondta, hogy ő azért nem lépett be soha a Gusztáv Adolf-egyesületbe, — da­cára annak, hogy jó protestáns — mert ez az egye­sület angol, magyar és cseh egyházközségeket is támogat. Különben az egyesületnek már neve is megcáfolja azt a vádat, hogy pángermán irányza­tot követ. Hiszen ha ez igaz volna, talált volna az egyesület német hőst is, kinek nevét felvehette volna. Nem nevezte volna el magát ama svéd ki­rály nevéről, kinek politikai törekvései nagyon is ellentétben voltak annak idején a német nemzeti érdekekkel és csak azért nem valósultak meg, mert képviselőjük idő előtt elesett. A Gusztáv Adolf­­egyesület protestáns egyesület és semmi más. Az, ami a távolból szemlélve, nemzetellenes, pangermán iránynak látszik, voltaképpen egészen másként magyarázható meg. A német fajnak tulaj­donaihoz tartozik, hogy tagjai erősen csüggnek szüleik földjén, községeiken, esetleg megyéiken, de hogy érzelmeik annál inkább elhalványodnak, mi­nél magasabb közületekről van szó. Egy provence-i francia költő ezt az érzést pregnánsan abban a mon­datban fejezte ki, hogy: «la petite patrie vent mient que la grande», és ez az érzés, a « Heimatsgefühl» oka az egész német partikulirizmusnak, mely az egész német nemzetet oly gyakran végveszéllyel fenyegette. Moltke egy ízben, mikor a német par­­tikularizmusról panaszkodott, azt mondta: «Mi né­metek sohasem­ vagyunk németek, de mindig poro­szok, württembergiek vagy bajorok, sőt még szász-kóburg-gótaiak sem, hanem csak vagy szászok, vagy kóburgok, vagy bajorok.» Ez igaz is és ezt a sajátságos fajvonást megtartották az erdélyi szászok is. Amit ők szeretnek és meg­ akarnak tar­tani, az első sorban szüleik földje, az ott kifejlődött­­szokásokkal, nyelvükkel és művelődésük egyéb tar­tozékaival. Ha valóban kifelé gravitálnának, azon kellene dolgozniok, hogy lehetőleg elenyésztesek a köztük és a nagynémetek közt fennálló különbsé­geket, amint a felvidéken a pánszláv eszme kép­viselői igyekeznek elenyésztetni a csehek és tótok közt fennálló nyelv- és művelődésben különbsége­ket. A szászok azonban éppen ellenkezőleg járnak el, és egyenesen kultiválják ezeket a különbsége­ket, aminek legjobb bizonyítéka, hogy falusi isko­láikban és templomaikban lehető tág mértékben hasz­nálják az illető község dialektusát, tehát oly nyelv­járásokat, melyeket nemcsak a birodalmi német, de még a távolabb élő erdélyi szász sem ért meg. A szászoknak emez elzárkózottságát lehet talán sajnálni, de mindenképpen meg kell érteni. Az, amit a szászok féltett kincsként őriznek, az csupán otthonuk, gazdasági jólétük, vallásuk, nyelvük, szo­kásaik. Abból a kultúrából, amit megteremtettek guknak, egy darabot sem akarnak feláldozni, mert attól tartanak, hogy az ilyenformán támadó­ik­ kö­vetkeztében a többi javaik is elvesztik támaszukat és összedőlnek. A kérdés csak az, hogy milyen vi­szonyban állnak ezek a törekvések a magyar nem­zeti törekvésekhez? Ha a szóban forgó vidékeken a magyarok és szászok egyedül találnák magukat szemben, a kér­dés a magyar nemzeti politika szempontjából ta­lán könnyen volna megoldható. De az, aki e kér­désre könnyű szívvel relmondja, hogy a magyar nemzeti politikának a szászok faji exisztenciája el­len kell küzdenie, elfelejti, hogy éppen ezeken a vidékeken létezik még egy harmadik, erősen előre törekvő tényező,­­­ az oláhság. Oly községekben, hol 50 évvel ezelőtt az oláhnak még hire-hamva sem volt, ma a községek kétharmada román nem­zetiségű és százakra megy azoknak a magyar köz­ségeknek a száma, amelyekben az egyensúly az utolsó félszázadban a románok javára billent. Ha az oláhság hasonló módon szaporodik továbbra is, elnyeléssel fenyegeti úgy az erdélyi magyarsá­got, mint a szászokat. A különbség csak az, hogy a szászok, részben éppen erős faji ösztönük kö­vetkeztében, az oláhokkal való ellentállásban sok­kal szívósabbak, mint a magyarok, kik fájdalom, mihelyt gazdasági exisztenciájuk veszélyeztetve van, abbahagyják a harcot, eladják mindenüket és kiván­dorolnak. Szász községben román ember nem tud a község belterületén házat venni, a régi magyar községekben ma keresztül-kasul­­ lakik magyar és román, csakhogy a gyermekek mind nagyobb és na­­gyobb arányszáma kizárólag románná lesz. A­ szá­szok erős faji érzése a románok által veszélyez­­tetett vidékeken ez idő szerint legnagyobb, majd­nem egyedüli akadálya a románok terjeszkedésének. Ha ez a faji érzés gyöngülne, nem a magyarság látná hasznát, hanem a románság, amint hogy tényleg ott, hol a szászok nemzetiségüket feladták, nem magyarok, de románok telepedtek helyükbe. Aki Felsőmagyarországon járt, tudja, hogy­ ott a dolgok hasonlóan fejlődtek, ahol a németség faji­­lag gyöngült, ott csakhamar gazdaságilag is meg­tört és elszegényedett. Egyes tagjai kiváló fiai let­tek a hazának, zöme azonban eltótosodott és mind­inkább tótosodik. Ugyanez történik Erdélyben is, de a románságnak erősebb terjeszkedési irányzatai miatt sokkal nagyobb mértékben.­­ Ezek voltak azok a tanulságok, amelyeket a­ keresztényfalvi szász egyesületi ünnepekből ma­gamnak le tudtam vonni. Az a körülmény, hogy az ünnepeken jelen volt a brassóm­egyei főispán, Szé­kely György is, aki élénk figyelemmel kisérte a történteket és megjelenésével — mint erre a «Pesti Napló» oly helyesen utalt, — szolgálatot tett — a magyar állameszmének is, — talán azt mutatja, hogy a szászokról való jó véleményemmel nem ál­lok egyedül. Egy jelen volt. A világ gabonatermése. — A földmivelésü­gyi miniszter jelentése. — Budapest, augusztus 31. Mint eddig minden évben, a földmivelés­­ügyi miniszter ezúttal is közzéteszi a konzulá­tusok és gazdasági tudósítók jelentései alap­ján készült igen értékes összeállítását a világ gabonaterméséről. Soha nagyobb érdeklődés­sel nem várta senki ezt az összeállítást, mint az idén, amikor a legkülönbözőbb körülmé­nyek játszottak közre, hogy se a világpiac,­ se a mi piacunk viszonyairól megbízható ké­pet ne alkothassunk magunknak. Voltak ugyan megbízható jelentések egyik-másik országból,­ azonban egyetemes képet a piacok helyzeté­ről, az idei termés nagyságáról, a még ren­delkezésre álló készletekről, és ami fő, a vár­ható szükséglet, illetve fölösleg mennyiségé­ről senki sem adhatott. A miniszteri jelentés részleteinek egybe­vetése már most megadja erre a választ. A világ gabonatermése az idén, szemben a múlt évi végleges eredménynyel, 145,63 millió méter mázsával, vagyis közel 50%%-ka­l kisebb. Ez az arány azonban növekszik és csökken az egyes országokra és az egyes gabonaterményekre nézve, így Európa idei terméshozama például búzában 12%-kal, ten­geriben 45%-kal, burgonyában pedig mintegy 20—25%-kal kevesebb a rendes átlagter­mésnél. Különösen kapásnövényeiben és takar­­mányneműekben szenvedett sokat a fő európai termővidék, Magyarország, Románia,, Orosz­ország és Szerbia. Ellenben az amerikai Egyesült Államok visszaesése csak alig ha­ladja meg az 5%-ot, ezt a hiányt azonban a bőséges tengeri- és a jó takarmánytermése tel­jesen ellensúlyozza. Dél-Amerika, India és Argentinia, az európai export-országok legve­szedelmesebb ellenfelei, nagyon jó eredmény­nyel dicsekedhetnek. A helyzetet a számok világítják meg a legjobban. Ezek szerint a világ gabonater­mésének idei (valószínű) eredménye a tavalyi (végleges) eredménynyel szemben a következő volt: Európa és a tengerentúli államok között pedig (ami az idén az export szempontjából a legfontosabb körülmény) így oszlik meg a világtermés: 1904-ben 1903-ban millió métermázsa búza 84445 883-64 rozs 393-60 435-30 árpa 291-16 310-54 zab 488-40 513-95 tengeri 806 69 827-15 Összesen: 2.824-00 2.970-58 Európa: 1904-ben: búza rozs árpa zab tengeri millió métermázsa 463-32 376-24 190-35 319-53 83-33 1903-ban: búza rozs árpa zab tengeri millió métermázsa 529-64 418-66 211-49 356-29 154-29

Next