Pesti Napló, 1905. január (56. évfolyam, 1-31. szám)

1905-01-01 / 1. szám

2 Budapest, vasárnap PESTI NAPLÓ, 1905. január 1­­1. szám kol: az üldözés, a megfélemlítés, a lát­hatatlanság mindenütt, ahová lép. S hogy mit értenek a lex­ Daniel végre­hajtása alatt? Nem mondják meg. De bármit fognak tenni, úgy fogják hirdet­ni, hogy a nemzet­­megadta rá a szank­ciót és a felhatalmazást. S napirendre kerül a gazdasági kiegyezés, és a nem­zet követelni fogja a külön vámterüle­tet?­­— Jövel lex-Daniel! — S ha napi­rendre fog kerülni az uj véderő-reform, s a nemzet meg fog döbbenni a terhek­től, melyeket a vállaira készülnek rak­ni ? — Jövel lex-Daniel! — Tehát értsd meg magyar nemzet: semmiről másról nincsen szó a jelenlegi ex-lex-választá­­son, mint a technikai obstrukció megtö­réséről és a lex-Daniel végrehajtásáról. Semmi másról! De minek is ? Hisz min­den egyéb majd ebből következik. És ki lesz mindezekért felelős? Csak maga a felelős kormány, melyet azonban felelősségre nem vonhat senki. A többség, melyet a kormány pénze és hatalmi apparátusa hoz össze, nem bí­rája lesz a kormánynak, hanem enge­delmes rabszolgája. Az ellenzék? Az ellenzék csak addig beszélhet, míg a többség megengedi. Az egyes szónokok csak addig, míg az elnök meg nem vonja tőlük a szót. A képviselői immu­nitás megszűnt az ellenzékre nézve. A­kit az elnök kizárni akar, ki van zárva. Akit az elnök szóhoz jutni nem enged, nem juthat szóhoz. Az ellenzék testü­leti szolidaritása az egyesekkel merő illúzió. Mert ezentúl a parlament benső tanácskozásaiba is beavatkozhatik a fegyveres erő. Ezt értik a lex-Daniel vámijódlása alatt. Ki vonhatja hát fele­­ive ai kormányt, mely a parlamenti dikummal honosította meg? Így tervezik, így képzelik mindezt azok, akik a téli éjszakákra eső ex-lex­­választásokra építik reményeiket. így tervezik, így képzelik mindezt azok, akik megindítják az expozíciót a nem­zet nagy drámájához, melyhez hasonló már sokszor játszódott le a múltban, de melyekről a mai nemzedék már meg­feledkezett. A rosszhiszeműek felhasz­nálása és a jóh­iszeműek elámítása: ez a csataterv. Majdnem matematikai bi­zonyossággal lehet a győzelmet kiszá­mítani. És mégis! Mi lesz a vége? A világosság bajnokainak diadala ! És a sötétség cimboráinak bukása. Shakespeare tollára méltó drámai anyag ez, de mintha Shakespeare már meg is írta volna? A Shakespeare ki­rálydrámái közt már olvashatjuk pár­ját annak a harcnak, mely a küszöbön álló téli választásokon most fog megin­dulni. Olvassuk el III. Richárd záró­jelenetét, s hallani fogjuk azokat az ér­veket, melyekkel a szemközt álló tábo­rok, a maguk hadsorait a harcra lelke­sítik. — III. Richard és Richmond ál­lanak egymással szemben táboraik élén, s III. Richárd igy buzdítja vitézeit: Az öntudat csak szó, mit gyáva használ, S fel van találva az erőst lekötni. Tudatunk a fegyver, törvényünk a kard. Előre bátran a harc viharába! Gondoljátok meg, szemben kikkel álltok? Békén alvótok, ők nyugtalanítanak, Ti földdel és szép nőkkel vagytok áldva Azt elvitáznák, mig ezt meggyaláznák. És ki vezérli? Egy hitvány legény. Korbácsoljátok vissza tengeren túl az éhenkórász élenuntakat! Ezeké legyen jószágunk? Hitveseink Mellé feküdjenek? Leányainkat Szeplősitsék meg? Hah! — Dobjuk pereg! Harcolj angol nemes, szabad vitéz! Feszíts ijat, lövész agyig feszítsd, Sarkantyúzd paripád, gázolj a vérben! Ezzel szemben Richmond igy lel­kesíti saját katonáit: Részünkön Isten harcol, s jó ügyünk: Szentek, s imája bántott szellemeknek Magasra nőtt védfal arcunk előtt. A diadalt az ellen is nekünk kívánja inkább, mint akit követ. Mert kit követnek ők? Egy zsarnokot­,a Ki görbe úton szerzé, amivel bir* S megölte, akik útain segítek. Silány hamis kő, a trón fénye által Lett drága, melybe ármány foglalá. "* Ha zsarnokot buktatni izzadoztok, , A zsarnok esvén, békében nyugodtok. Azért az Isten s a jogok nevében * Lobogjon a zászló* villogjon a kard! S mi lett ennek a harcnak a vége? Az lett, hogy az ország értéke annyira alászállt, hogy ha a pillanatnyi szükség egy lovat kívánt, hát egy országot kí­náltak egy­­ lóért. De ezt a lovat, mely a zsarnokot, és rendszerét megmenthette volna, még egy egész ország árán sem tudták többé megszerezni. Tehát, akármilyen borzalmas is a kezdet, s akármilyen sötét is a láthatár, a­mi mégis a jogok védőinek és mind­azoknak, akik készek és elszántak a jo­gokért harcba menni, boldog újévet kí­vánunk ! Budapest, december 31. A képviselőház kedden, január 3-án dél­előtt tizenegy órakor ülést tart. A főrendiház ugyancsak kedden, délután négy órakor tart ülést. A kereskedelmi szerződések felmondása. A Magyar Gazdaszövetség felterjesztést intézett gróf Tisza István miniszterelnökhöz, melyben utalva arra, hogy könnyen megeshetik, hogy Németország a kereskedelmi szerződést és az azzal kapcsolatos állategészségügyi egyezményt felmondja, felkérte a kormányt, hogy ezen felmondással egyidejűleg a szerződések részünkről is felmondassanak a keleti államoknak és Oroszországnak is. A felterjesztés kiemeli, hogy a felmondás különösen Szerbiával szemben nagyon fontos, melynek állatbehozatala a magyar állattenyésztést és állatértékesítést károsan befolyásolja. Kiadatási szerződés Ausztria és Magyar­­ország és Görögország közt. Azénből jelentik, hogy az ottani újságok közlése szerint Ausztria és Magyarország kiadatási szerződést kötött Görög I­mája volt az altató dala, s most, hogy este feküdt le, nagy némaság, valami nyomasztó csend borult köréje, s ez a csend nyugtalaní­totta. El-elszunnyadt néhány percre, de a nagy csend felriasztotta. Felült az ágyában, cigarettára gyújtott, olvasott, aztán megint megpróbálta az elalvást, Kern ment sehogyse. Éjjeli konflisok zörögtek végig az ablaka alatt. Úgy gondolt rájuk, mint az idegenben élő ván­dor a távozó darvakra, akik az ő hazája felé röpülnek. És nyugtalan fészkelődés vett rajta erőt. Az ágya fölmelegedett, a feje izzott, úgy érezte, hogy láza van. De erőt vett magán és hajnal felé elaludt. A gazdasszonya reggel nyolckor felköltötte, s az ifjú ekkor felöltö­zött és kiment az utcára, a napon sétálni. Szerényen ment, bujkált az emberek közt. Nem szokta meg, hogy ennyi embert lásson az utcán. Óh, az éjszakának egyik édes, meg­nyugtató érzése, hogy kevés embert látni az utcán, s akit látni, az is mind, mind jó em­ber. Vagy valami szegény, züllött teremtés — és ezek mind jószívűek, mint a bukott an­gyalok — vagy valami részeg ember, aki min­dig rokonszenves, akár garázda, akár csön­desen motyogva támolyog és monologizál. Ez a sok idegen, siető alak bántotta. Sza­ladt közülük ki, a város végére. De akkorra már dél lett és ezrével jöttek a munkások a gyá­rakból. — Mennyi ember! — gondolta az ifjú és visszafordult. Menekült előlük, de unosonta­­lan emberekbe ütközött­. Mikor a kocsiúton átment, majdnem elgázolták. Éjjel nem jár cssk egy-két kocsi, s ez a nappali robogás, hajsza olybá tűnt neki, mintha valami verse­nyen lett volna, ahol azé a dicsőség, aki elébb ér valahová. Megállt kirakatokat bámulni, de ez meg elkeserítette. Mindent meg akart venni. Látta, mi minden csábítja az emberiséget arra,­­ hogy bemenjen a boltba és otthagyjon néhány forintot. — Levélpapírom sincs, — gondolta. Majd szép nyakkendőket látott. Egy’ jó cilinder ragyogott feléje az egyik kirakatból. — Sok minden kellene, — sóhajtott és ebédelni ment. Nem volt étvágya és ebéd után rettenete­sen elálmosodott. Gondolkozni kezdett. — Ebéd után — mondta magában — a rendes emberek is alusznak egy-egy órácskát. És hazament, lefeküdt a kanapéra. Az ab­lakon túl zsongott az utca, a kocsik muzsi­kálták az ő altató nótáját. Édesen, könnyen szállott az álom a szemére. Elaludt. Mikor fölébredt, hat óra volt. Alkonyo­­dott. Fölkelt és kinézett az ablakon. A lám­pákat most gyújtogatták az utcán, s a szem­közt levő ház ablakaiban egymásután csillant fel egy-egy kis fénypont, úgy érezte, hogy most kezdődik az­ este, most készülnek az em­berek a sötéthez, lámpákat gyújtogatnak, rollo­­kat eresztenek le. — Még nincs este, — mondta és vissza­­feküdt a kanapéra. Újra elaludt, ezúttal mé­lyen. Mikor újból felébredt, tíz óra volt. Kiné­zett az ablakon és most már büszkén ragyog­tak a lámpák az utcám s az ég vaksötét volt. Megmosakodott, rágyújtott, s elment vacso­rázni. Most friss volt, s mozgékonyságot ér­zett minden tagjában. Az ismerős pincérek köszöntek neki és az éjjeli kocsisok kalapot emeltek előtte. Éjszaka minden szegény em­ber ismerte, még a virstliárus is a nevét mondta, mikor köszönt neki. És ahogy vacsora után mindent feledve újra nekiindult az éjszakának, úgy érezte ma­gát, mint valami király, aki száműzetés után végre, ismét visszatért a birodalmába. Most megint az övé volt az egész gyalogjáró, mind az a sok aszfalt, amelyen nappal piszkos em­berek százai hemzsegtek. A boltok redőnyei leeresztve, a kapuk zárva — minden és min­denki mintha respektálta volna az ő ember- és világiszonyát, s mintha ő az ő szomorú lelkét épp úgy sétáltatta volna itt a lecsukott szemű házak közt, a kongó, üres városban, mint ahogy valamikor régen lady Godiva lovagolt végig meztelenül az utcákon, mikor minden polgár leeresztette az ablaka redőnyét és bezárta a kapuját, hogy a szép asszony szemérmes testét egy pillantás se sértse. És e pillanatban tisztán érezte, hogy soha, soha nem fog megnősülni... Bement egy kávéházba, tintát, tollat kért és megirta a kis leánynak a lemondó levelet. Rögtön bélyeget is ragasztott rá és bedobta a levélszekrénybe, hogy valahogy meg ne bánja. Aztán föllélegzett, felvidult, belebújt a télikabátjába és nekivágott az édes, csöndes éjszakának, amelyben az ember magamagának él, amelyben nincsenek vágyak, kötelezettsé­gek és robogó kocsik, amik végiggázoljanak rajtunk, amelynek csak nyugalmas csöndje, ba­rátságos árnyai vannak, s amelyben jólesik virrasztó embert találni, mert hisz ilyenkor olyan kicsi, olyan szűk, olyan kevés­s ember­ből áll a társadalom, hogy bánat nélkül lehet benne élni... A csillagok ragyogtak a feje fölött és a döcögő konfortabb­ bakjáról leköszönt neki a kocsis. — Jó estét, nagyságos úr, — mondta ví­gan a virtsliáruló ember és a fiú, az éjszaka magányos, gondtalan, hol bús, hol vidám fia úgy meg volt hatva, hogy megint majdnem­ sirt, mikor ezt felelte neki: iU1)J# ( Jó estét, édes, édes jó öreg barátom!

Next