Pesti Napló, 1905. október (56. évfolyam, 271-301. szám)

1905-10-01 / 271. szám

271. szám Budapest, vasárnap ________PESTI NAPLÓ. 1905. október 1. 3 második szerkezet aképpen, hogy aközös intézkedés (elintézés) kizárólag csak a sértetlenül fentartott alkotmányos fejedelmi jogok körébe soroztatik. A Deák Ferenc által harmadszor lediktált szöveg aztán igy szólt: «A hadügyre nézve ő felsége alkotmányos fejedelmi jogainak sértetlen fentartása mellett mindazt, ami az egész, hadseregnek és így a magyar hadseregnek is egységes vezérletére, vezényletére, belszervezetére vonatkozik, közös elintézés (intézkedés) alá tartozónak ismerjük el.» De akkor, mikor a 15-ös bizottság javaslatát 1867 januárjában tárgyalás alá vette a 67-es bizottság, — megjegyzendő, hogy az már az 1866-iki ,sadovai katasztrófa után történt, — ez a szöveg sem maradt meg. Ámbár teljesen az előbbinek intenciója szerint módosult aképpen, hogy az «alkotmányos fejedelmi jogok» után kihagyatott a «sértetlenül fentartatvány» (miután ez sub intelligitur), valamint a végén kihagyatott a «közös intézkedés», — mivelhogy az uralkodó, akire az intézkedés joga ráruháztatik, — úgy is közös. Ily módon állt elő, a fejedelmi jogokra nézve ugyanazzal a gondolatmzenettel, mint ami az első szövegezésben nyilvánult meg, az 1867: 11. §-ának jelenlegi szövege. Az a szöveg, melyből ma a ’ "korona azt magyarázza ki, hogy ebben benne van a közös hadsereg nyelve fölötti rendelkezési jogis, és hogy az 1868: XL. te., mely a védrendszert megállapítja, éppen azért nem terjeszkedett ki a nyelv kérdésre, mert ezt az 1867: XII. te. 11. §-ából kifolyólag kizárólagos fejedelmi jognak ismerte el. S melyből viszont azok, akik ma a magyar vezényszót követelik, azért magyarázzák ki az országgyűlésnek erre vonatkozó jogát, mert az 1867: XII. tc. sehol sem mondja, hogy az «egységes vezérlet, vezénylet és belszervezet» a nyelvre is vonatkozik, ben érvényesüljön», — választ se adjon, hogy még az alkotmány megsértésére, sőt esetleges felfüggesztésére is feljogosítva érezze magát, minthogy a koalíció, az alkotmányos jogok révén, oly felségjogokhoz nyúl, melyeket törvény védelmez meg, s még kevésbbé adhatnak jogcímet arra, hogy a király a fölvetett kérdésnek még tisztázását se engedje meg, hanem a merev non possum álláspontjára helyezkedve, készebb legyen a nemzetnek összes alkotmányos jogát illuzóriussá tenni, vagy elkobozni, mintsem egyetlenegy felségjogát, — melyet érinteni, vagy megsérteni senki sem akar, — alkotmányos diskusszió tárgyává engedje tenni. S miért nem adnak mindezek jogcímet mindezekre? Azért nem adnak, mert ha a király élénken emlékezik is mindazokra, amik az 1867. XII. törvénycikk meghozatalánál történtek, megfeledkezni látszik mindazokról, melyek a nemzetnek a hadsereggel szemben fentartott jogaira, azoknak alkotmányos konzekvenciáira, s az azokkal kapcsolatos és királyi jóváhagyást és szentesítést nyert törvényes megállapodásokra vonatkoznak, amikről legközelebb fogok szólni. Eáefe fények. A mai generáció szemében talán csak történelmi tények, de a király szentében, aki ezeket az eseményeket személyesen átélte, azokat vezette, azoknak minden részletét ismerte, csak olyanok, mintha tegnap történtek volna. A magyar közvélemény átalakulása is, melyben négy évtizednek tapasztalásai és evolúciói szűrődnek le, a király szemében úgy tűnik fel, mintha csak tegnapról mára változott volna meg. S mindezek nagy szerepet játszanak abban a lelki harcban, mely az uralkodó előtt a magyar nemzetet hamis színben tünteti fel. Ámde, ha mindezek valóban igy történtek is, ha az 1867. XII. törvénycikk alkotói: Deák, Andrássy, Lónyay, stb. az 1867. XII. törvénycikk 11. §-át tényleg abban az értelemben hozták meg, amint azt a vezényszóra nézve a király magyarázza, ha való is az, hogy ez a pont nemcsak törvény volt, hanem paktumszerű megállapodás, melynél fogva a magyar nemzet, midőn a király az alkotmányt visszaállította és arra megesküdött, nemcsak jogokat nyert, hanem oly kötelezettséget is vállalt, melyet a király éppen olyan becsületbeli tartozásnak tekintett, mint magára nézve a koronázási eskü megtartását; ha való is, hogy az országgyűlés tényleges többsége ma is hatvanhetes alapon áll, s a korona szerint kötelezve van a katonai felségjogokat oly értelemben tisztelni, mint azt a hatvanhetes alap megalkotói tették, de mindezek még akkor sem adhatnak jogcímet a koronának arra, hogy a nemzet többségével, mint jogtalan tényezővel álljon szembe, hogy a többség feliratára, mely azt kívánja, hogya hadseregben a nemzeti jelleg, nyelvben és jelvények Tözcsóva és olajág. Budapest, szeptember . 30. A szocialisták táborából egyazon időben békés és háborús hangok hallatszanak. Pártlapjuk a béke olajágát kínálja a koalíciónak, pártvezetőségük pedig a polgárság tüntető ünnepének megzavarását hirdeti. Ezt a két tünetet behatóbb figyelemre kell méltatni és meg kell állapítani a kettő közül, melyik az igazi szándék. Végezzünk előbb a háborús jelszavakkal. Tudvalevő, hogy a polgárság az egyetemi ifjúsággal egyetértően tüntető fáklyásmenet rendezését határozta el. Ennek a tüntetésnek az a célja, hogy a polgárság rokonszenvét nyilváníthassa a nemzeti jogokért küzdő koalícióval szemben, és bizonyos ünnepies formában juttassa kifejezésre a polgárság együttérzését azokkal a férfiakkal szemben, akiken keresztül a nemzetet az utóbbi napokban oly méltatlan megalázás érte. Az ilyen tüntetések mindig jogosak és szabad országban nem is lehet őket megakadályozni. Azonban a szociáldemokraták, meggondolatlan hevességgel beleizgatván magukat abba a felfogásba, hogy minden küzdelmet abba kell hagyni, minden megalázást el kell viselni, mert először az általános titkos választói jogot kell megvalósítani, kiadták a jelszót, hogy a koalíciót, amely az ő felfogásukat nem volt hajlandó magáévá tenni, nem szabad ünneplésekkel megtisztelni. Az erőszak terére léptek és mint a legutóbbi véres összeütközések mutatták, nagyon is komolyan vették jelszavukat. Most is azzal fenyegetnek, hogy az október 3-ikára tervezett fáklyás menetet megzavarják és hogy fenyegetésüknek komoly színt adjanak, ma délelőtt a polgárok bejelentése után ők is bejelentették a főkapitánynak, hogy ugyanabban az időben és majdnem ugyanazon az útvonalon ők is fáklyásmenetben fognak felvonulni a szocialista pártlap szerkesztősége elé. Ennek a fáklyásmenetnek nyilvánvalóan nincs más célja, mint az, hogy megzavarja a polgárok ünnepét. Épp azért már csak ebből az okból sem szabad megengedni, hogy ez a felvonulás megtörténjék. Formailag különben sem lehet megengedni, mert a polgárság előbb jelentvén be a maga menetét, elsősorban neki van joga arra, hogy az útvonal számára biztosíttassék. Az ellenfáklyás menet, amelyet a szocialisták terveznek, semmiképpen sem engedélyezhető, illetve nem vehető tudomásul,hacsak a főkapitány nem akarja valósággal előmozdítani annak a lehetőségét, hogy megint vér folyjon a főváros utcáin. Mert hogy annak, ha egyazon időben, egyazon útvonalon két ilyen ellenséges tömeg fog ellenkező céllal felvonulni, megint csak verekedés, öldöklés, gázolás és pusztulás lesz a következménye, abban kételkedni sem lehet. Semmiféle cél és semmiféle szempont nem lehet oly nagy, amelynek szolgálatában ez az áldozat meghozható volna. Annál kevésbbé, mert maga az ügy, amelyet szolgálunk, egy lépést sem jut előre, ha fáklyafény mellett szónoklatokat tartunk. Ellenben mindenesetre az ország, a város és sok család fog károsodni, ha a fáklyák fénye mellett mi a mentőknek adunk dolgot. Mindenképpen meg kell akadályozni tehát, hogy a két ellenséges tábor egymás ellen felvonulhasson. Az elsőség joga a polgárságé, tehát az engedély is őt illeti. Ha a főkapitány jog szerint határoz... De ha nincs bátorsága a jogot alkalmazni, vagy más utasítása van felülről, és csupa félelemből mindkét felvonulást akarja engedélyezni, mi úgy hiszszük, a polgárságnak az volna az érdeke, hogy akkor inkább semmiféle fáklyásmenet se legyen. Mert ha a főkapitány mindkét pártnak engedélyt ad, akkor nyilván nem a békét keresi, hanem az összeütközést akarja előmozdítani, amit, úgy látszik, Kristóffyék is akarnak. E harcias készülődés közepette Hangzik el a szocialisták részéről a béke megajánlása. Azt mondja ma a szocialisták lapja első helyen: «Még egyszer felkérjük a koalíciót. Mondja ki, hogy az általános, egyenlő, és titkos választói jogot követeli és azt lehető leghamarabban megvalósítja. És ennek az elhatározásnak a következményeképpen vállalkozzék parlamentáris kormányalakításra. Vállalkozzék a magyar vezényszó ideiglenes kikapcsolásával is___ Tessék hát kimondani azt az egy szót! Ma mint halálos ellenség állunk szemközt a koalícióval. Mondja ki azt a szót és holnap melléje állunk és Budapest népe mint egy ember fog vele küzdeni az igazi alkotmányosság és ezzel együtt az európai Magyarország, a nagy Magyarország megteremtéséért.» Ez — minden nagyzási hóbort mellett is — nyilván béke-ajánlat, amely azonban Háborúval fenyeget. Mi a béke leghalványabb sugarait is örömmel üdvözöljük, és ha minden osztály és minden réteg együttműködése biztosítható volna a nagy nemzeti cél érdekében, ezt igen értékes eredménynek tartanák. A szociáldemokraták azonban sehogy sem akarnak kijutni abból a zsákutcából, amelybe a választói jog minden ügy elé való helyezésével beleerőszakolták magukat. Nem akarják tudomásul venni, hogy az egész ország nyakig benne van egy küzdelemben, amelyet nem lehet és nem szabad máról holnapra lefújni. Ezt a küzdelmet végig kell harcolni, és legfeljebb arról lehet szó, amint ezt illetékes tényezők is többször kijelentették, hogy ezzel a küzdelemmel egyidejűleg elintézzük a választói jog kérdését is. Elvégre itt csak sorrendi kérdésről van szó, amelyért maguknak a szocialistáknak sem szabad mindenüket kockára tenni. A fő mégis csak az, hogy célhoz jussanak, és csak békés megegyezéssel juthatnak célhoz. Verekedéssel egyáltalában nem. Intézzük el a nemzeti küzdelmet, és akár aztán, akár vele egyidőben, intézzük el a választói jog kérdését is. Ez észszerű, ez — ma még — lehetséges megoldás. Más nem. És amíg a szociáldemokraták ezt nem akarják belátni és amíg nem akarják észrevenni, hogy itt csak sor- és időrendi kér-