Pesti Napló, 1906. december (57. évfolyam, 330-359. szám)

1906-12-01 / 330. szám

330. szám 3 Budapest, szombat PESTI NAPLaa 1906. december 1. figyelem közt fejtegette ezután Földes Béla az angol és a magyar szakszervezetek­­közt a feü­lömbséget s konstatálta, hogy a munkások nagy erkölcsi elvadulása a szakszervezetek működésével függ össze. Mezőfi beszédére re­flektált Szterényi József is, aki elmondta, hogy a szocialista képviselő olyan hangon be­szélt, mely még népgyűlésen is erős volna. A szakszervezetek keze minden sztrájk rendezé­sében benn van. Meg van arról győződve, hogy a munkások érdekeinek az izgatók ártanak legtöbbet, mert a társadalomban és a törvény­hozásban a szociálpolitikai reformok ellen csinálnak hangulatot. Az államtitkár okos és nyugodt beszédét nagy tetszéssel fogadták. Az ülés végén Sümegi Vilmos szólalt föl a Szé­kelyföld érdekében. A k­épviselő­ház ülése. *— Kezdete délelőtt tíz órakor. —­ Elnök: Justh Gyula. Az elnök bejelenti, hogy Polónyi Géza miniszter holnap válaszol Vlad Aurélnak a paktum és a Fejérváry-kormány vád alá helyezése dolgában mon­dott interpellációjára. A kereskedelmi költségvetés. Szmrecsányi György: Az északnyugati Fel­­föld érdekeinek gondozását ajánlja a kormány figyelmébe, hogy a tét nép az állam áldó kezeit látva és érezve, ne hallgasson többet az izgatókra. Lacimé Hugó: A kisiparnak az állami szál­lításokban való részesítését kivánja. Szterényi József: Az már megvan! Laehne Hugó: Az önálló vámterületre való átmenetet nem tartja ránk nézve veszedelmesnek. A vízi utak építését az önálló vámterület szem­pontjából is nagyon fontosnak tartja. A költség­­vetést elfogadja. Mezőfi Vilmos: A kisipari és munkásügyi kér­désekkel foglalkozik. Szerinte mindaz, amit a kor­mány a kisiparosok érdekében hirdet, benne volt az előbbi kormányok programmjában is és mégis egyre pusztul a kisipar. A gyárak létesítésével egy­­időben tönkremegy a kisipar, melyet ki­tesznek a tömegtermelés versenyének. Ha tovább is milliók­kal istápolják a gyáripart, a kisipari ágak lalan­­kint mind kipusztulnak. (Zaj.) Tiltakozik az el­len, hogy őt a néppárt kineveti. Szmrecsányi György: Te magad is nevettél azon, amit, mondtál. (Nagy derültség.) Mezőfi Vilmos: Egyszerre nem lehet egy száj­ból hideget és meleget fújni,­­ nem lehet egyszer­re a gyáripart is, kisipart is támogatni. Szeretné, ha a kormány sietne a munkával, nehogy az ígéret szociálpolitikai reformokat hirtelen elfúja valami hideg szél. A munkások szakegyesületeit szerinte nemcsak hogy fönn kell tartani, hanem fejleszteni kell és meg kell engedni, hogy minél több szak­egyesület keletkezzék. A bányász­munkások szö­vetségének alapszabályait jóváhagyni kéri. A bá­­­nyászokat szabadon zsákmányolják ki és amíg a bányászbárók gyarapodnak, a szegény bányászok pedig nyomorognak. Lesznek a N­­ázban egykor többen, akik hasonlóképpen gondolkoznak, mint a szónok, Ő csak előhírnöke a munkásképvise­lőknek. Förster Ottó: Hírnök jön s pihegve szól! (De­rültség.) Mezőfi Vilmos: Arról beszél, hogy minden té­ren az osztályur­om diadalmaskodik. Kossuth Ferenc: Nem áll! Mezőfi Vilmos: Föntartja állítását. A munká­sok komoly támogatást nem nyernek. Kossuth Ferenc: Nem igazi Mezőfi Vilmos: Mindenütt csak osztalékpoliti­kát csinálnak. Kossuth Ferenc: Ez se igaz! Az elnök Figyelm­eztetem a miniszter urat, ne tessék zavarni a szónokot! (Nagy zaj.) Zajos felkiáltások: Éljen Kossuth! Éljen Kossuth! Az elnök (erősen csönget): Ne tessék az elnök­kel szembeszállni! Kérem a házszabályt figyelemben tartani. . Mezőfi Vilmos: A rettentő sok munka és az emberek túlterhelése miatt sehol sincs annyi elme­beteg, mint nálunk. Negyvenezer elmebeteg futká­­ros ebben az országban szabadon. Hentaller Lajos: És vezetik a szocialistákat! (Viharos derültség.) Mezőfi Vilmos: A sztrájkolok zsarnokoskodá­­sát emlegetik. Nem nagyobb zsarnokság-e, hogy Békésben egy tízezer holdas mágnás Kínából kuli­kat akar hozatni, hogy akkor, mikor évente száz­ezrek vándorolnak ki Magyarországból, mert nincs kenyerük, itt még silányabb munkabéreket zsarol­jon ki. Felkiáltások: Nagyon helyesen van ez így! Ne izgasson a kormány ellen! A kuli nem fog sztrájkolni! Mezőfi Vilmos: A tervezett sztrájktörvénynek legfölebb csak az az eredménye lesz, hogy az állam új­­egyházakat építhet. Ha Szterényi kívánsága sze­rint csak azokat a sztrájkolókat akarják lehetet­lenné tenni, melyek miatt közszü­kségletek nem elégíttethetnek ki, kisülhet, hogy csak cim­balom­­szögkészítők és titkos tanácsodók sztrájkolhatna!­, mert ezek nem elégítenek ki közszükségletet. .Nem hiszi, hogy Kossuth Lajos fia, aki 1848-ban­ fel­szabadította a jobbágyokat, most meg akarja te­­remteni az ipari jobbágyságot. (Nagy zaj.) Kossuth Ferenc: Tisztelt Ház! Nincs a szán­dékomban koszosabban reflektálni az elhangzott beszédre. (Fölkiáltások: Helyes! Nem is érdemes!) Azt hiszem, hogy az egész Ház egyet fog velem érteni abban, hogy a t. képviselő úr a szólás jogával ez alkalommal visszaélt. (Igaz! Úgy van!) Balogh Mihály: Mint minden alkalommal! Kossuth Ferenc: A kereskedelemügyi kor­mánynak esze ágában sincs, hogy a munkások ellen ellenséges indulattal viseltessék. Minden alkotásá­ból kitűnik az, hogy el­lenkz­ezőleg, a munkásoknak anyagi és szellemi jólétét szívén hordozza. (Igaz! Úgy van!) Hanem a kereskedelemügyi kormány mindig tiltakozni fog az ellen, hogy a munkásokat a magyar nemzet kebeléből mint különálló részt igyekezzenek egyesek kiragadni (Élénk helyeslés.) és ellentétbe hozni a magyar munkás érdekeit A magyar nemzet összeségének érdekeivel. (Helyeslés és taps.) Amíg én ebben a székben ülök, senkinek ezt megengedni nem fogom. (Általános élénk he­lyeslés és taps.) Szünet után Bozóky Árpád. Személyes kérdésben szólal föl, egy közbeszólásra ugyanis azt mondotta Mezőfi Vilmos, hogy Bozókynak nincs érzéke a munkásügy iránt. Ezzel szemben kijelenti, hogy igenis van érzéke a szociális kérdések iránt, ha nem akarja is ezt az értéket kamatoztatni. (He­lyeslés.) Földes Béla: Mindent abból a szempontból kell megítélni, hogy mi a magyar nemzet érdeke. Ebből a szempontból ítéli meg a szociális kérdé­seket. Az egész szociális mozgalomnak a gyökere a szakszervezetekben van. Legelőször Angliában in­dult meg a szervezkedés, ott azonban egészen más a szakszervezt, mint nálunk; ott a szakszervezet csak akkor engedi meg a sztrájkot, h­a azt jogosulta­nak és sikerrel biztatónak tartja. És még Angliá­ban is igen sok a panasz a szakszervezetek ellen, noha azok igen jelentékenyen hozzájárultak a mun­kások szellemi és erkölcsi színvonalának emelésé­hez. A mi szakszervezeteink azonban nagyon lénye­gesen különböznek az angolokétól; nálunk a szak­­szervezetek túlságosan szoros összeköttetésbe jutot­tak a szociáldemokráciával. A szakszervezetnek semmi közének se volna szabad lenni a politiká­val s bizonyos jogi és erkölcsi elveket respektá­l­­niok kellene. Nálunk valóságos elvadulás tapasz­talható: semmiféle kötelezettséget nem akarnak is­merni, csak jogokat s az általános demoralizáció jeleit mindenütt láthatjuk. A munkások körében most tapasztalható erkölcsi és jogi anarkista fölfo­gásnak tovább táplálékot adni nem szabad. A tár­sadalmi béke biztosításáról gondoskodni nekünk még nagyobb érdekünk, mint másnak, mert kevés olyan ország van, ahol nagy vagyonok igen kevés munkával, tisztán lukratív módon keletkeznek, mint nálunk. Az aggkor idejére való biztosítás és a békéltető eljárás helyes szervezése nagy mérték­ben hozzájárulhat a mai viszonyok javításához. Nevelni kell a munkásokat s gondolkozásukat sza­baddá kell tenni. Idézi a szocialisták folyóiratá­nak azt az ámítását, hogy még a szocialista vezé­rek nagy része se ért a szocializmushoz, hanem csak mélyesíti is a sajtó hatalmát. Nos, nézzük meg közelebbről és látunk egy igénytelen, szikár és szürke alakot, kissé kiálló arccsontokkal és a pápaszem mögött élénken villogó kék szemekkel. Az utcán nem fordulnak meg az emberek, hogy bámulják benne a hatalom birtokosát, amint azt nemcsak az uborkafán m­áról holnapra ringatódzó miniszterek, ha­nem milliomos bankárok, sőt néha színház­igazgatók irányában is megcselekszik. Annál inkább bámuljuk meg mi azt a férfiút, aki negyven éven át oly intenzív szellemi mun­kával szolgálta hazája minden nagy érde­két, mint rajta kívül senki más. „A hírlapírók pályatévesztett exiszten­­ciák.“ Mindenféle filiszterek szeretik Bis­marcknak ezt a gúnyos mondását idézni, amilyent éppen egy mindenható kancellár szívesen mond olyan emberekről, kik jelen­téktelen voltukban is neki kellemetlen perce­ket szerezhetnek. Ok van ennek a mondásnak is amellett nagyon kedvező értelme. Bis­marck maga elárulta tulajdonképpi vélemé­nyét, amikor egy alkalommal kereken kije­lentette, hogy a diplomácia legkényesebb dol­gait, a legfontosabb állami missziókat szíve­sebben bízná gyakorlott hírlapírói elmékre, mint céhbeli nagykövetekre és az állami ranglétrán felkapaszkodott hivataltársaira. Hogyne volna hát eltévesztett az olyan hír­lapirós exisztencia, aki tehetségének és mun­kájának felével a nyilvános szereplésnek leg­­hálásabb és legcsillogóbb feladataiban is ki­tűnne. Hogyne jelentene a hírlapirás pálya­­tévesztésű­ kivált minálunk, ahol a rendes jövedelem és biztosabb megélhetés kedvéért sokan szerkesztőségi műhelyekben, sötét iro­dalmi bányászatra kénytelenek elveszte­getni idejüket és erejüket olyanok is, akiket isteni adomány az irodalom és mű­vészet napfényes koncepcióira tenne ké­pesekké. Bismarck sarkazmusának úgy ta­láljuk meg valódi célzatát, ha kiegészít­jük Girardin Emilnek, a nagy hírlapíró politikusnak ismert tételével. A hírlap­íróból minden lehet, ha az első érvé­nyesülés után pályáját elhagyja; semmi sem lesz belőle, ha megmarad rajta. És ezzel a mértékkel mérve, van-e e szellemi életnek még oly alakja, aki oly zseniálisan tévesz­tette el pályáját, mint Kaas Iver? Mert itt külön kell megjegyeznem róla, aminek jelzé­sét eddigi írásomban gondosan mellőztem, hogy báró, ősrégi dán bárói család ivadéka és nagyon előkelő magyar családokkal van közeli rokonságban, a társadalmi magasla­tokon otthonos gentleman. Hogy ebben a protekció­ áldott, pajtáskodó magyar világ­ban, ahol összeköttetések és pártfogolások révén a tökéletes értelmi és erkölcsi, semmit, mindenekké és minden egyebekké válhatnak, báró Kaas Ivor mégis konokul megmaradt az egyetlen pályán, ahol a protekció bűvös vesz­­szejének nincsen semmi hatása és csak a nagy tehetség telj® kifejtésének van nyo­matéka, ez különös dicsősége neki és különös dicsősége a magyar zsurnalisztikának. Éppen szellemi felsőbbsége arra késztette, hogy há­tat fordítson az üres nagyságok kényelmesen emelkedő országútjának és együtt kóborol­jon bokron, bércen, erdőn át a szellem ván­dorcigányaival, mert ,e szegény semmik kö­zött kizárólag a nagy lélek, a hatalmas érte­lem és a szakadatlan munka jogán vívhatta ki elsőbbségét. Mit jelent a korjubileum, az eltöltött munkaévek megdicsőítése az igazi hírlap­írónál ? Szinte furcsa benyomást tesz első tekintetre, mert ellenkezésben látszik állam­ a hivatásnak természetével. Nincs rajta mit­­ számítani, mert az efajta mindennapi munka kiválóan ideges jellegénél fogva nem ítél­hető meg úgy, mint a nyárspolgári foglal­kozások, amelyek értéke a gépies gyakorlat mindig egyforma lerovásából összegeződik. És nincs rajta mit számítani, mert a hírlap­­író leghatalmasabb inspirációi, legterméke­nyebb hatásai is csak a nap, az óra számára születnek, és mindennap, mint a pillanatnyi események kísérő muzsikája, belefuladva a feledékenység örökké habzó óceánjába, még a kor­társak számára, olyanok számára is, akik közvetlenül élvezték, sem marad semmi nyom, amely értéküket megkülönböztethe­­tővé tenné. És mégis, ha ez az ünneplés kizá­­rólag a semmiféle céhbeli fogalom és érdek alá nem sorolható kortársaknak, a zsurna­lisztika annyiféle típusának és irányzatainak egységes megemlékezésévé lesz, mentesen min­den idegen elemtől,­­ van olyan intim becse, amelyet minden konvencionalizmuson túl az avatottak és kiválasztottak méltatása jelent. A modern hírlapirodalomnak kétségtelenül megvan az a hibája, hogy sok hamis híres­séget gyárt és hoz közforgalomba. Rendesen a közéleti stréberség szerencsés virtuózai használják fel hírlapi összeköttetéseiket aképp, hogy a nyomtatott reklám léggömb­jén a magasba lendüljenek. Megesik persze az is, hogy egy-egy újság a maga köréhez tartozókat hű­-hűs dobveréssel szegzi a köz­bámulat el. Mindez csak a sajtó pillanat­nyi hatása. De amikor a hírlapirodalom oly szervezetlen tábora együtt hódol a maga jelesének, ez a horgony a felületes reklám és mesterkélt híresség habzása alatt az igaz, szilárd emberi és írói értékhez ér. Kaas Ivorban a magyar zsurnalisztika kijelölte tipikus hősét.

Next