Pesti Napló, 1907. augusztus (58. évfolyam, 182-207. szám)

1907-08-01 / 182. szám

4 Budapest, csütörtök — —■ ——...­...............­ • — .............. ... I ~ ________ PESTI NAPLÓ. 1907. augusztus 1. 182. szám. i­­ Kevés vártásva meg is érkezett gróf Károlyi István többedmagával. Intettek a pincérnek arra felé mutatva: — Ott Jön. A pincér elébe sietett. De még nem volt eléggé tisztában a személyazonossággal, hát megszólította: •— Károlyi úrhoz van szerencsém ! — Igen, én vagyok. — A Pista! — Az. — Akkor erre tessék, így lett egyúttal demokratává a legelső mágnás gavallér, aki az előzékenységet azzal is meghálálta, hogy megdicsérte a malacpörköltet, de nem ette meg. Nagyúri voltában természetes modoráért és ga­­vallérságáért nagyon kedvelte Edvárd angol király, aki trónörökös korában többször járt nálunk. Ilyen­kor mindig kedvvel időzött gróf Károlyi István társaságában, akit barátságával tüntetett ki. Na­gyon népszerű ember volt az arisztokraták és a közélet vezetőinek körében is. Mint tudjuk, őt je­lölték ki a millenium alkalmával a diszbandérium vezetőjéül. Gyönyörű lovon, pompás diszmagyarban vezette az emlékezetes bandériumot s régi magyar buzogányt tartott a jobbjában. Parlamenti szereplése 1887-től kezdődött. Ek­kor választotta meg képviselőjévé a nagykárolyi kerület, pártonkivüli programmal. Az 1892-iki vá­lasztásoknál ugyanez a kerület küldte a parla­mentbe s ekkor a szabadelvű párthoz csatlakozott. Később ismét pártonkivüli lett s mint ilyent 1896-ban újra megválasztották. Az 1901-iki választások alkalmával nem lépett fel. Az 1904-iki események idején a függetlenségi párthoz csatlako­zott s 1905-ben újból megválasztotta e pro­grammal a nagykárolyi kerület. Mint a ve­zérlő bizottság tagja tevékeny részt vett a nemzeti küzdelemben s ő volt a lelke a szatmárvármegyei mozgalmaknak is. Neje Csekonics Margit grófnő volt s házassá­gukból egy fiú, György és egy leány, Melinda szár­mazott. Előbbi nevét sokat emlegették annak idején Frank Boriskával kötött házassága alkalmából. Melinda gróf Károlyi Gyula Arad megye és Arad város főispánjának neje s kiváló helyet tölt be a megye és város társadalmi életében« ' ’­Á : # A Kaszinóból. 'A Kaszinó (csakis a Kossuth Lajos­ utcai Nemzeti Kaszinót kell érteni ez elnevezés alatt) üres. Öt-hat mágnás kerül elő, hogy tudomást ve­gyen ama gróf Károlyi Pista elhunytéról, kinek a Kaszinó volt legnagyobb büszkesége és akinek legfőbb ambícióját az képezte, hogy az ő ideái ott megvalósuljanak. Üres a Kaszinó és pedig ép­pen az elhunyt rendszerének a meghonosodása folytán, hogy tudniillik az uraknak nyáron nincs keresni valójuk Budapesten, a nyár itt a saison morte és ebben az időben külföldön illik tartóz­kodni minden jól nevelt úri­embernek. Maga a Kaszinó a budgetjét is e felfogáshoz mérte. Sok pénze gyű­lt össze és nagyon nehezen tudja el­dönteni, hogy mire forditsa. Alantas és szörnyű módon polgárias lenne, ha a mágnáskaszinó tekin­télyesebb summákat fordítana közművelődési és jótékonysági célokra; majdnem lehetetlen és az elvtelenséggel egyértelmű volna, ha szociális, te­hát a szocietással ellenkező eszméket támogatna anyagi javaiból; a könyvtára zsúfolva van az arisztokrata családokat dicsőítő tucat-poéták mű­veivel és az új poéták hajlandósága már nem is keresi fel ezt a területet: hát mit tegyen a Ka­szinó a sok pénzével? Azt teszi, hogy hatvan­nyolcvanezer forintot szavaz meg évente a Ka­szinó renoválására. Ez is csak kényelmi cseleke­det. Renoválásra mindent el lehet költeni, anél­kül, hogy gondolkozni kelljen felőle. Gondolkoz­zék a vállalkozó és tapétázó, fényező, lakkozó, festő, kertész, törje az eszét azon, hogy miképpen csoportosítja a számokat és miképpen csinál ösz­­szeadást, hogy a nagy summa kijöjjön. Az ur nem gondolkozik, hanem fizet. A kaszinó pedig az urak uraságának összesége, tehát annál kevésbbé gondolko­zik és annál inkább fizet. Ennélfogva hogy a gon­doktól megszabadítsák, nyárára a kaszinó legtöbb termében állványokat állítanak fel és tataroznak. Mindenütt megjelenik heteken át egy-két mun­kás és babrálgat a falakon. A véletlenül idetévedt kaszinótagok ijedten menekülnek, még vendéglőse is becsukta a boltot. Négyen-öten egy emeleti te­rembe húzódnak össze , ott intézkednek, hogy ki­tűzzék a gyászlobogót. * így éppen gróf Károlyi Istvánon boszulódik meg a kaszinói rendszer, amelyik azt tartja, hogy nyáron a Kaszinót csak meszelni szabad, de oda bejárni nem elegáns.­ Még van valami, ami inkább tragikus mozza­nathoz hasonló. A nagy gavallér lovagias rend­szabályaihoz tartozott a kaszinói — kinézés. Az olyan gavallért, aki ellen máskülönben semmit se lehet tenni, mert sem nem csalt, sem nem sik­kasztott, sem nem lopott, az ilyet másképen nem lehet büntetni, mint — kinézéssel. Ki kell nézni a kaszinóból. Az erkölcsi 1­útást jelenti a kinézés becsületbíróság nélkül és nyilvá­nos ítélet nélkül, sőt legtöbbször formális határo­­zat nélkül is. A Károlyi István által meghonosí­tott úri szokások között néha ez volt a legrettene­tesebb és legőrjítőbb. Az az úr, aki a kaszinóbeliek felfogásával esetleg tudtán kívül is ellentétbe ke­rült, egy szép napon, amikor felmegy a lépcsőn és szembetalálkozik a barátjával és köszönti, egy­szerre azt veszi észre, hogy az lehajol és a cipője zsinórját igazítja. Semmi, gondolja, csak rossz­kor mentem el mellette, sokkal bizalmasak.­ ba­rátságban vagyunk, minthogy számon kérhessem tőle s tán nevetségessé is válnék. Aztán beljebb megy. A kártyaasztalnál hirtelen lebújnak a na­gyon el vannak merülve a játékba. No, gondolja, ez máskor is igy szokott lenni, ha nagyba megy a játék. Tovább halad. A társalgóban leül egy asztalhoz. A többiek még beszélgetnek egymás közt. De egyszerre csak feláll az egyik, mintha hirtelen náthát kapott volna és elmegy. Egy perc múlva a másik, ámbár minden ablak be van csukva, azt mondja: „Jaj, de nagy léghuzam van.“ Kiszalad. A harmadik utána szalad. „Ugyan hova futsz.?“ A negyedik már semmit se szól csak az orrához szorítja a zsebkendőjét és szin­tén elmegy. A szerencsétlen úr most már láthatja, hogy egyedül maradt. Most már tudhatja azt is, hogy a Kaszinóban elitélik őt azért, mert rang­ján alul házasodott és minthogy e miatt őt sem kigolyózni nem lehet, sem párbajra hívni nem lehet, hát­­ kinézik. Ha még inkább meg akar bizonyosodni felőle, szólítson meg bárkit a jelenlevők közül, tapasztal­hatja, hogy az egyszerre megsikerült. Ugyanilyen kinézés jár azok részére is, akik valamely hivatalt vállaltak, amely hivatal a Kaszinó helyeslésével nem találkozik, de ami miatt az illetőt szintén nem lehet provokálni. Gróf Károlyi István leginkább értett a kiné­zés ezen módszereihez. És most legutóbb az tör­tént, hogy az ő módszere szerint való kinézésben részesült az, aki hozzá nagyon közel állott és aki­nek ő haldoklása közben már meg is bocsájtotta azt, hogy életét nem a Kaszinó felfogásai szerint rendezte be és hogy a Károlyi Pista kódexnek nem volt hive. A haldokló bocsánata azonban már nem vál­toztathatta meg az élő által alapított szokásokat. Játékban a szerencse hajszolása az ő felfo­gása szerint nem volt diszkvalifikáló. De a sze­rencsének komoly számítással való keresése igen. Aki a kártyaadósságot huszonnégy óra alatt meg nem tudja fizetni, az lőjje magát főbe. Aki ha­misan játszik, annak kezébe adhatja bárki a töl­tött revolvert. Aki a szerencsét kaszinótársai gyenge állapotára számítva keresi, az a kinézen­­dők osztályába sorozandó. Ezen elveinek a pusztulását kellett megérnie gróf Károlyi Istvánnak. Tudomásul kellett vennie, hogy a józan, számítással játszók százezreket nyer­nek becsípett gavalléroktól és a főbelövés helyett megelégesznek több évre terjedő részletfizetésekkel, mintha csak proletár emberek szomorú szabókontó­járól lenne szó. Meg kellett érnie, hogy a hamis játékosok kiszabadulnak a kaszinói szabályok alól és a nép oltalmába veszi, mert elhiszi, h°gy nem vétkesek, csak az urak akarták irigységből le­­durrantani. Akadt köztük olyan is, aki aztán a Kaszinón kívül más pályán boldogul. A változásokon gróf Károlyi István annyira elkeseredett, hogy nem vágyott többé a kaszinói elnökségre. Ellenben ráadta magát a puritánságra. Míg a többiek ezreseket dobáltak a versenytéren -*-------­------------------------------------—• egy-egy lóra, addig ő a maga lovára sohasem tett többet tíz forintnál. Hanem aztán, hogyha a ló nem jött be, borzasztóan dühös lett, nyílt színen­ leszidta a zsokét és a trénert, ilyen kiáltá­­kkal* — Mit ér az, hogy én nem csalok, ha ti az én bőrömre , velük együtt csaltok! Ilyen kifakadások alkalmával aztán a gróf Károlyi István fegyvereit amazok visszafordították, úgy tettek vele, mint az ő rendszere szerint a ka­szinóbeli kinézéseknél szokás: hallgattak mintha nem hozzájuk szólana, egyenként elpárologtak, lég­­huzemot éreztek, a zsebkendőjükkel voltak elfog­lalva és a bookmakereknél felvéve a nagy osztalé­­k kát „A pénznek nincs szaga“ jelszó mellett újabb üzletet kötöttek zsokékkal és trénerekkel.­­ A diplomácián túl. * A diplomácián túl a nép van. A „tö­­meglélekkel“ érző sokaság. Valamikor a diplomácia semmi tudomást sem vett róla, most néha rászedi, vagy megbecsüli, kike­rüli. Vagy pedig­­ meghódol előtte. A diplo­maták ma már a sokaságot valahogy számba veszik, ha egyébért nem, úgy azért, hogy, megtéveszszék. A nép a külső politikában még nem döntő elem, de már is súlyos té­nyező. A diplomaták kénytelenek az ő ja­vára a külpolitika monopolizálásából vala­melyest engedni. Ma már az ügyességük jó­részét arra kell fordítaniok, hogy a néppel elfogadtassák azt, amit, hol ravaszkodva, hol finomkodva kieszeltek. Hanem azért még mindig a diplomácia az ur a külpolitikában. Ebben a politikában is úgy volna, hogy „habár felül a gálya, s alul a víznek árja, azért a víz az ur“, csakhogy nincs úgy. Mert a külpolitikában, országok egymáshoz való viszonyainak intézésében még mindig a gá­lyán járók az urak. A nagyképű diplomaták, akik a titokzatosságot erőszakolják, hogy a rejtelmességben mesterkedés nagymesterei­nek tartsák őket. Még az­ olyan demokrati­kus államszervezetben is, amilyen a köztár­saság, nagyhatalmúak a diplomaták. Még a népkormányok diplomatái is titokzatosan mesterkednek, ötletekkel szerelmeskednek s nem helyzetekhez alkalmazkodnak. Terveket kovácsolnak s nem viszonyokat rendeznek. Az országokat csak médiumoknak tartják. Olyanoknak, amelyeken a művészetüket gya­korolhatják. A színpadon ágálhatnának, de a színfalak közt maradnak, s ott mulatnak. A külpolitikát a maguk külön művészetének tartják, s a l’art pour l’art elvét vallják benne. A diplomáciai sikert nem az országok érdekében keresik, hanem a maguk kedvte­lését elégítik ki vele. Keservesen eshetik ne­kik, hogy mégis tudomást kell szerezniük a népről, s hogy most abban is mesterkedniök kell, hogy azt a fölösleges, hiábavaló, de esetleg veszedelmessé válható elemet fur­fangosan kinullázzák.­­ Néha-néha ez a kellemetlen elem föllá­zad a diplomácia ellen, s tiltakozik ellene, hogy a művész urak az ő sorsával játszhas­sanak. Ilyenkor világgá kél az a jelszó, hogy a diplomácia lejárta magát, s hogy a­ külpolitikát is a népnek kell intéznie. Ilyen­kor azt hirdetik, hogy az ország életét nem lehet kettészelni, hogy nem lehet belső életét parlamentárisan, külső életét diplomatiku­san intézni. Még emlékezetes az a szenvedel­­mes támadás, amely nemrég a francia nem­zet lelkiismerete részéről a mesterkedő, ti­tokban ravaszkodó francia diplomáciát érte. A nemzeti lelkiismeret nevében Clé­­menceau és Jaurés háborogtak. ők tiltakoz­tak ellene, hogy a diplomácia, a maga művé­szete szépségét hajszolván, az országra ve­szedelmeket zúdíthasson. Azóta Clémenceau­­ból miniszter, kormányelnök lett, s azóta a­ francia kormány a diplomácia terén nagyi sikereket aratott. A régi módszer szerint, a régi mesterkedéssel. Igaz, hogy a néplelket mindig számba vette. Ellene semmit sem tett. A Nyugaton ugyanis a néplélek már annyi tekintélyt szerzett, hogy a diplomácia ellene nem mer diplomatizálni.­­ Emerre, kelet felé, még másképp va­gyunk. Itt még a néplélek nem igen jön­ számba, amikor a diplomácia az ő nagy.

Next