Pesti Napló, 1908. január (59. évfolyam, 1–27. szám)

1908-01-01 / 1. szám

Budapest, szerda PESTI NAPLÓ. 1. szá v 3 1908. január IV Szlavonországok önállóan nem jelent­kezhetnek, úgy a királylyal szemben is a bán közvetlenül nem érvényesülhet, csak a magyar kormány utján érintkez­­hetik és a magyar kormány utján von­ható felelősségre. Ennek a kérdésnek beható ismertetése talán egy hosszabb cikksorozat keretében sem volna kime­ntve és talán lesz még alkalmam e kér­déssel behatóan foglalkozni. Nagyon is kell tartani attól, hogy a bán elmondott programmjával megindult horvát kibé­­kítési kísérlet még hosszú időn keresz­tül fogja a magyar közélet érdeklődését igényelni és alighanem már a legköze­lebbi időben a magyar képviselőház ta­nácskozásainak anyagát képezni. Az 1905. év szeptemberében bevezetett horvát barátkozás a maga savanyu gyü­mölcseit busásan megtermette. Már akkor a vezérlő bizottságban a rezolu­­cionistákkal való barátkozás veszélyei­re, a nemzeti küzdelem reménytelen voltától megrémített vezető­ politikuso­kat aggódva figyelmeztettem. Sajnos, eredménytelenül. Most is azt látom, hogy a felelős magyar kormány az egyezkedés és engedmények útjára lép­ve, egy reménytelen alkudozás sikerte­lenségéhez fog jutni. A mag­yar állam a maga területén lakó állampolgárokkal, önkormányzati területekkel nyelv és nemzetiségi töredékekkel egyezkedésre nem vállalkozhatik. A magyar állam­nak a maga egysége érzetében és tuda­tában bátorsággal és akarattal kell bír­nia, döntenie, természetesen mindig úgy, hogy az állampolgárok jogos igé­nyei kielégíttessenek, de sohasem azok­kal folytatott tárgyalások alapján, ha­nem mindig csakis saját elhatározásá­nak és akaratának érvényesítésével. A nagy probléma, az egységes magyar nem­zeti állam kiépítése vár megoldásra; ha ezt a célt szem elől tévesztjük, máról­­holnapra érhetünk el talán látszólagos sikereket, de eltérünk az útról, mely az egyetlen alkalom arra, hogy az egysé­ges magyar nemzeti állam létrejöjjön. Ha Horvát-Szlavónországok autonó­miájának javára a már 1868. XXX. tőikkel az állami egység rovására adott kedvezményen túl és azon törvénynek a horvátokra való tágító alkalmazásával engedményeket teszünk, egy lépést te­szünk a poliglott állam kialakulása felé és azzal a Wienből különben is, úgy lát­szik, kedvező szemmel nézett födera­­lisztikus alakulás javára munkálunk, reményt és kilátást nyújtva más nem magyar nyelvű állampolgároknak, nem­zetiségi csoportosulások igénybevétele mellett egyelőre nyelvi és azután két­ségtelenül területi kívánalmaik felállí­tására. Az az út, melyen a Rakodcza­-­­féle programm szerint a magyar kor­mány elindult, az a síkos lejtő, melyen megállás nincs. Aggódva látom az ala­kulás veszélyeit, nagyon is alaposan is­merem a mozgató erőket, melyek az egységes magyar nemzeti állam kiala­kulása ellen érvényesülni törekszenek. A Gross-Oesterreich réme kísért min­denfelé, a zágrábi kívánságok, a román, szerb,s tót és pángermán hangok terv­szerű aknamunka szüleményei és mind csak arra alkalmasak, hogy az egységes magyar nemzeti állam ki ne alakulhas­son, és előkészítse a talajt a föderali­­zált Gross-Oesterreich javára. Ez reánk magyarokra nagy csapás, de végeredményben nem hozza létre a Gross-Oesterreichet a maga föderalizált egységében sem, sőt ellenkezőleg: elő­készíti előbb vagy utóbb, de feltartóz­tathatatlanul a Habsburgok uralma alatt levő területek földarabolását. Ez a politika a Habsburg-dinasztia alatt alapjaiban ingatja meg a trónt. Kétség­bevonhatatlan, hogy ma E E­rópában csak nemzeti államoknak van létjogo­sultságuk és ha már a nemzeti egységes jelleget a lajthántúli területeken foly­tatott évtizedes szerencsétlen politika lehetetlenné tette, a dinasztiának feltét­len, elengedhetetlen és egyedüli érdeke az, hogy egy egységes magyar nemzeti­ről-percre, a végén már hirtelen elmosolyodott és így szólt: — Ön most azt hiszi, hogy haragszom. Csalódik. Haragudni sem érdemes. Maradjon csak itt egész bátran, olvasson, amennyit tet­szik, csinálja azt, ami tetszik, tegyen úgy, mintha otthon volna, csak ne intézzen hozzám kérdéseket. Elővette a szivarládikáját, megkínált be­lőle és egy kis pohárba konyakot töltött a szá­momra. Végül kezet nyújtott felém, elbúcsú­zott és az ajtóban még így szólt: — Ha valami különös kívánsága van, itt a szomszéd szobában megtalálja az inasomat. Ezzel faképnél hagyott. Egy pár percig még vártam, aztán körül­néztem, hogy nem látja-e senki és mint a héja csaptam le egy piros jegyzőkönyvre, amely ki­nyitva hevert mellettem a­ pamlagon. Egész be­szélgetésünk alatt lopva erre a könyvre vetet­tem pillantásokat, mert dátumokat és rövid sorokat láttam benne messziről. A jegyző­könyvbe tíz év előtti dátummal egy májusi napon a következő volt beírva: „Csőd ... Május már nem vonz. A szere­lem fájáról lehulltak az utolsó szirmok is. Már magamat sem szeretem, hogyan tudnék máso­kat szeretni? Gyűlölet mozgatja és viszi előre a világot. A szerelem kénytelen elbújni. És én nm tudok elbújni, nem tudok félni, nem tudok félteni. Mindenben csalódtam, vagy ta­lán az az igazság, hogy csak magamban csalód­tam. Meghalni sem tudok.«... Nagyon, nagyon sokjáig |QZ­ MMsJ1j !^/j­ " Egy más lapon: „Az őseim a törökök ellen harcoltak. Ta­lán azért lettem én rosszabb a töröknél is. Nem tudok küzdeni. A félhold csak azért van a vi­lágon, hogy belebámuljak és kinevessem elei­met, akik harcoltak ellene. A holdvilág az egyet­len dolog, ami vonz. Ott kellene élnem, ki­aludt kráterek és kialudt szívek felett... Miért nem jön értem a holdbéli ember? Miért nem szólít magához? Miért néz be olyan gú­nyosan, mintha mulatna rajtam? Már őt is úgy megszoktam, hogy nem félek tőle és ezért nem jön értem. Szende halál, már téged sem kívánlak.“ Később: „A pincémben van egy virág. Letettem, hogy ne csírázzon annyit télen. És ott felej­tettem. Évek óta ott van, se vizet, se levegőt, se napfényt nem kap. Mégis tengeti az életét. Nem merek hozzá lemenni.“ Pár nappal odább. ..Ki felejtett itt engem a földön? Ki az, aki semmi áron nem akar észrevenni ? A város­ban a szemem előtt sújtott le a gerenda egy embert. Ha egy pillanattal hamarább érek oda, vége volna mindennek. Tehát mégis van va­lami, amit kívánok. A halál ?... Nem ér­demes.“ Egy oldalon kényektől, vagy vízcseppektől foltos írással: „Lídia... Húsz év múlva egy­szerre eszembe jut egy név. Valami emlék azt súgja nekem, hogy szerettem ezt a nőt. És nem hittem el neki, hogy ő is szeret engem. Mily keveset sáltosk igabej, ell­őtte is már az voltam, ami most vagyok. A taga­dás, a kétségbevonás. Soha életemben egy „igen“-t nem tudtam kinyögni. Pedig ezen múlik minden. „Szeretsz?“ Erre azt feleltem: „Azt hiszem.“ Már a feleleteimben is benne van a fűrész, am­elylyel magam alatt vágom a fát. És a magánosságban nem az a borzasztó, hogy az ember egyedül van, hanem az, hogy még ott is magával van elfoglalva.“ Aztán : „Kacagni nem tudok, sírni nem érdemes, meghalni nem lehet. Magamon kívül kellene keresnem egy pontot, amely megnyugtatna, vagy fölizgatna. De akármit csinál az ember, annak minden szála visszafut önmagához. Ön­önmagától nem tud az ember megszabadulni egy pillanatra sem és ezt a kellemetlen társa­ságot kell keresztülcipelnie egy életen! Ott hi­báztam-e el, amikor mindent kívántam, vagy akkor, amikor semmit sem kívántam?...“ Hirtelen egy kéz nehezedett vállamra. Özy Hamlet hajolt fölém és csak annyit mondott: — Ezért jöttem vissza — és kivette a ke­zemből a könvet. Vártam, hogy föllángoljon, kitörjön, valljon, hiszen most már tisztán áll előttem egész egyénisége és végre kiönthette volna magából azt a fáradt vulkánt, amely benne dobogott. Legalább is haragra lobban­hatott volna. Ehelyett közömbösen rám nézett világos szürke szemével, mintha azt mondaná: „—­ Nem érdemes... állam épüljön ki, mint a dinasztiának trónját messze századokra kiterjedően biztosítani hivatott és képes állami ala­kulás. Budapest, december 31. A közösügyi indemnitás. A hivatalos lap mai száma királyi kéziratot közöl, melyben az uralkodó a delegációknak az 1908. évi indemnitásra­ vonat­kozó határozatát jóváhagyja és megerősíti. A hi­vatalos lap közlése a következő: 6. császári és apostoli királyi felsége a közös ügyek tárgyalására kiküldött magyar országos bi­zottság következő határozatát legkegye­lmesebben jóváhagyni méltóztatott: A magyar országos bizott­ság határozata az 1908. év három első hónapjában, felmerülendő közös költségek megállapítása tár­gyában. A közösügyi rendes kiadásoknak s a Bosz­niában, Hercegovinában és a Lim területen levő parancsnokságok, csapatok és intézetek szükségle­teinek 1908 január 1-től március 31-ig leendő tel­jesítésére az 1907-ik évre e címen megszavazott költségeknek három hónapra eső arányos része ál­­lapíttatik meg. Ezen kiadások az 1908-ik évre megállapítandó költségvetés számszerin­ti keretébe lesznek beillesztendők. Ez nem prejudikál az 1908-adik évi költségvetés meg­állapításának sem egészben, sem pedig az egyes címek és tételekre nézve. A magyar szent korona országaira, illetőleg a birodalmi tanácsban képviselt királyságokra és országokra eső részös­­­szegek a törvényesen megállapított kvótaarány sze­rint lesznek kiszámitandók. Wien, 1907. évi de­cember hónap 21-én. Gróf Zichy Tivadar s. k., az országos bizottság elnöke. Edelsheim-Gyulay s. k., az országos bizottság jegyzője. K. sz. 1997. A magyar országgyűlés és a bi­rodalmi tanács részéről a közös ügyek tárgyalá­sára kiküldött és Általunk 1907. évi december 20-ára egybehívott bizottságoknak az 1908. év há­rom első hónapjában felmerülendő közös költségeik megállapitása tárgyában hozott fentebbi határoza­tot közös minisztériumunk előterjesztése folytán az 1867. évi XII. törvénycikk értelmében ezennel jóváhagyjuk és megerősítjük. Kelt Bécsben, 1907. évi december hónap 28-án. Ferenc József s. k., Aehrenthal s. k., Bár­án s. k., Schönnich s. k., tá­borszernagy. Bomlás a nemzetiségi pártban. Aradi levele­zőnk irja: Az országgyűlés nemzetiségi csoportja, amelytől félelmetes akciókat és obstrukciókat vár­tak, egy idő óta mély csöndben él. Ennek okairól egy beavatott nemzetiségi politikus ezeket mondta: — Tény az, hogy az országgyűlés nemzetiségi pártja züllésben van és hovatovább lehetetlen álla­potba jut. A nemzetiségi klub hat hónap óta nem tartott formális értekezletet. Azok a kommünikék, amelyek a nemzetiségi párt állásfoglalásáról, ha­tározatairól megjelennek, többnyire egy-két ember stíluspróbálgatásai. A pártéletből való visszavonás­

Next