Pesti Napló, 1909. július (60. évfolyam, 154-180. szám)
1909-07-01 / 154. szám
Budapest, csütörtök PESTI NAPLÓ ján az a meg nem fogható hatalom, a jó ügy jósága maga, amelynek a szolgálatában áll. A nagyspekuláció, bármily erőmennyiséggel rendelkezett is, végül deferált egy hangulatnak, a közvéleménynek. Maradjon meg ebből tanulságul az, hogy egy piac erkölcse, jó hire többet ér — de hatalmasabb is — a millióknál. .....— ■ ......................... ben a nyomozást megejteni és az esetre, ha a nyomozás adatai a cikkben előadottakat bizonyítanák, a vád képviseletét elvállalni méltóztassék. Tisztelettel dr. Aranyosi Ignác ügyvéd, Temesvár. Kíváncsian várjuk, hogy az ügyészség miképpen fogja elintézni a följelentést. Andrássy Gyula Budapesten. Gróf Andrássy Gyula belügyminiszter, aki a legutóbbi napokat tiszadobi birtokán töltötte el, ma este tíz órakor visszaérkezett a fővárosba. Budapest, június 30. Följelentés Metianu ellen. A Pesti Napló bővebben foglalkozott azzal az utasítással, amelyben Metianu nagyszebeni görkel. metropolita megtiltotta a hatáskörébe tartozó hitoktatóknak, hogy magyarul tanítsanak. Cikkünkben alaposan rámutattunk arra, hogy a metropolita cselekedetével a magyar nyelv és tételes törvény alapján lázított. A Pesti Napló nyomán most dr. Aranyosi Ignác temesvári ügyvéd a következő följelentést adta be az ottani ügyészségnek : Tekintetes kir. ügyészség! A „Pesti Napló“ című, Budapesten megjelenő politikai napilapnak 1909 évi junius hónap 20. napján megjelent ide eredetben csatolt számában „Csatangolás" cím alatt a következőket irta : „Nagyszeben görög keleti román metropolita érseke, az agg Metianu János megtiltotta az alája rendelt hitoktatóknak, hogy a vallástant magyarul tanítsák. A metropolita szóval arra szólította föl a hitoktatókat, hogy az 1907. évi népiskolai törvényt megszegjék. Apponyi közoktatásügyi miniszter a metropolita izgatására beérte azzal, a szerintünk elég gyönge és erélytelen válaszszal, hogy viszont a maga miniszteri hatásköréből kifolyóan arra utasította a görög keleti román egyházhatóságot, hogy magyar nyelven tanítsanak. A miniszter többet is tehetett volna e langymeleg intézkedésnél, aminek gyönge és elégtelen voltát bizonyítja az is, hogy Metianu érsek-metropolita nem sokat törődött Apponyi rendeletével, de a maga részéről másodszor is szigorúan megparancsolta a hitoktatóknak, hogy ne engedelmeskedjenek se a törvénynek, se a miniszteri rendeletnek, de továbbra is román nyelven tanítsák a hittant.“ Miután az esetben, ha az ezen cikkben előadott tények a valóságnak megfelelnek, Metianu János metropolita érsek a btkvbe ütköző büntetendő cselekményt követett el. Tekintettel arra, hogy minden állampolgár kötelessége mindama cselekedeteket, amelyek az állam alkotmánya, nemzeti jellege, továbbá az állam nyelvének a törvényben meghatározott alkalmazása ellen irányulnak, tőle telhetőleg megakadályozni, illetve üldözni, különösen akkor, ha az ilyen támadás oly magas és befolyásos helyről intéztetik, mint azt a már jelzett cikk említi, kötelességemnek tartom a fent említett cikket a kir. ügyészség tudomására hozni azzal, hogy ez ugybán kérdezősködött egyről is, másról is. Hogy kié a ház, hányan vannak testvérek, van-e még a házon kívül valami ingatlanuk. Szóval, háztűznézőben volt és bizonyosan nem elégítették ki az anyagi állapotok. — így volt, szakasztottan így — fejezte be szomorú emlékezéssel Anna a beszédét. — Bocsánatot kérek, az egész dologról Semmi tudomásom nincs. — Pedig az azért jött, — erősíti az asszony. *— Ma is esküt mernék rá tenni. — Lehetetlen. — Hiszen ha ez nem történik, akkor mi egymásé vagyunk, mert tudom, hogy maga is nagyon szeretett. — Ma is szeretlek, talán még jobban, mint akkor, — mondta a férfi s eközben szelíden átkarolta az asszony derekát. Az asszony mosolygott. És a mosolyában gúny és szemrehányás volt. — Szeret? — Szeretlek. Jól esett az asszonynak ezt hallani, de azért rámondta: — Kár... Nincs értelme. — Miért? — Mert tiis...Megverne bennünket az Isten. Nekem uram van, magának felesége van, hát mit akarunk? Azután hozzátette: — Meg vének is vagyunk már. — Vének!... —Sütődött meg az ember. — Igen, igen ... — No, no, hát hiszen igaz, igaz, de végre is nem az embernek, hanem a szivnek kell fiatalnak lenni. — A szivnek. — kacagott a kipirult arcú asszony, aki most igen jól érezte, hogy az as Szony addig fiatal, amig szép és viszont az ember is addig fiatal csak, amig a szive erősen ver és lángolni bir. — Igen, a szivnek Annuskám ... Látod, a mi szivünk is fiatal még, mert szeretni tud. Egy időre megint elhallgattak. Az asszony megfogta a férfi kezét és nézte az ujján fénylő gyűrűket. Először a jegygyűrűn akadt meg a tekintete s ettől hirtelen elborult az arca. Szép, divatos, széles jegygyűrű szorult a csontos ujjon, melyre, mintha csak a szivéből szakították volna ki, bánatos irigységgel nézett. A fénye szinte perzselte a lelkét. Azután a másikat, a smaragdfejűt nézegette. Ez az öreg, elkoptatott gyűrű ismerőse volt, visszaemlékeztette a régi időre. — Ezt ismerem. Mégis megvan? — Meg, — felelte a férfi, — ezzel akartalak elgyűrűzni. — Persze!... Hiszen diákkorodban is meg volt már, akkor azt mondtad, hogy az anyád hagyta rád. És önkéntelenül elnézték a kicsi aranyjószágot, mely lassan kint visszaviszi az embert a múltba. És most egyszerre elkomorodik a férfi. Sötét lesz a tekintete, melylyel belemered az erdőbe. Néz, mintha ott lenne megírva a múlt története ... Hát persze. Most már tud mindent. Emlékszik mindenre. Tudja, hogy mi tépte széjjel a szívüket összekötő kapcsot. Mi kényszerítette az egyiket jobbra, a másikat balra. Csakhogy akkor nem mert szólni. Gyerek volt talán még, vagy gyáva, erőtlen szembe nézni azzal, akinek annyi egy leánynak a becsülete, mint rózsatőnek a bimbó. Ehhez is gondtalanul nyúl és letépi, ha mindjárt sebet is ejt a kezén. Megcsókolta a leányt és többé felé se nézett. A leány büszke volt, becsületes volt és tiszta, inkább vérezni engedte a szívét, minthogy utána menjen megkérdezni: mi ez? Később, mikor kibontakozik lelke az emlékekből, magához szorítja az asszonyt és beszélni kezd, mintha gyónna: — Nem a pénz volt az oka, Annuskám, te azt mondod, hogy a szegénységedért nem vettelek el. — Igen. — Csalódsz, kedvesem. — Hát? « — Látod, most emlékezem tisztán. Nem is vallanám magam becsületes embernek, — ha mindjárt gyermekészszel is — árunak néztem volna a leányt. Sokkal komolyabb oka volt annak, mint a vagyon. — Micsoda? — Hogy micsoda! ?... Hát... Különben meg ne bolygassuk ezt most már. Úgy sincs értelme. — Azt mondja, komolyabb oka! — húzta el magát az asszony a férfitől. — Micsoda komolyabb oka?... Talán nem szerettem magát szívből és igazán? — Nem. Dehogy... Nem az. — Hát micsoda? — Egészen más. Egyrészt nem is akarom, hogy megtudjad. Az asszony elbámult. Tudatlanul nézett az ember szemébe, melynek tüzes nézésétől szinte reszketett a lelke. Nem tudott gondolkozni sem. — Különben miért titkolódtam!... Most már úgyis mindegy. Nézd, megvallok mindent. Hiszen az egész dolog ma már olyan, mintha álom lett volna. A valóságot most fogjuk elkezdeni. Ugye jó lesz?... -‘-folyt kör.) A függetlenségi párt és Lukács (Megint harmónia? — A visszautasított homo regius. — Lukács nyilatkozatai. — Lukács Bécsben.) Budapest, junius 30. (Saját tudósítónktól.) Ha ezekben a furcsa és szomorú időkben bármit is szabad határozottan kijelenteni, konstatálhatjuk, hogy a kocka el van vetve. A függetlenségi párt mai értekezletén egyhangúlag, sőt a félhivatalos tudósítás szerint nagy lelkesedéssel elhatározta, hogy Lukács Lászlóval nem áll tárgyalásba. Ez az értekezletnek az az eseménye, amelyik nem szenzációs, mert előre láttuk. Sokkal fontosabb az a negatív esemény, hogy Kossuth tábora és a bankosok csoportja közt várt összeütközés elmaradt. Pedig kétségbeesetten készülődtek rá egész nap mindkét oldalról. Justh híveivel értekezletet tartott, hogy taktikájukat megbeszéljék s követet küldtek Kossuthoz: csakugyan támadtatni akarja-e őket? — Én nem — volt a válasz — de barátaim szóba akarják hozni a viselkedésteket s ezt se nem tudom, se nem akarom megakadályozni. El is határozta ezt, egészen addig, míg az értekezletre nem jutott. Itt a bankosok, akik látták, hogy kisebbségben vannak, vad zajjal tüntettek Kossuth mellett. — Éljen a vezér! Éljen az egység! — zúgott a jelszó. Sikerült is beléje fojtani a szót. A függetlenségi párt beléletéről így nem esett megjegyzés. Kossuth mellett azok tüntettek a leghangosabban, akik a legvehemensebb háborút viselik ellene. S Kossuth, aki tisztázni szerette volna végre a kérdést, hogy ki az úr a pártban, elhallgattatta magát azok által, akiket támadni akart. Hát nem méltók egymáshoz a párt és vezére? Ma tehát elmaradt az összecsapás. Az egység proklamálása után pedig Justh Gyula odament az értekezlet jegyzőjéhez s tiltakozott az eshetőség ellen, hogy a protokollumba a Kossuthnak szavazott bizalmat is odaiktassa. S az egységes pártnak vagy hatvan tagja külön — véletlenül kivétel nélkül a bankosok — megint együtt ment vacsorázni és megint együtt suttogott. Holnap pedig kezdődik a tülekedés, a gyilkos egymásra fenekedés éleiről... Az értekezleten Kossuth Ferenc hosszabb beszédet is mondott, melyben Lukácscsal szemben való álláspontját ismertette. Ebből leszögezünk egy mondatot : — Ó - szabadelvűekkel — mondotta — nem mehetünk egy kabinetbe. A társalgóban pedig Kossuth és Apponyi a bankprovizórium mellett érveltek. Ezek után pedig a helyzet tiszta megvilágítására vegyük tudomásul Lukács László nyilatkozatát, melyet ma este tett a Nemzeti Társaskörben. Lukács László híveinek beszámolt vállalkozása kudarcáról. A többi közt a következő érdekes részletekkel is szolgált, melyek sokait megmagyaráznak: — Megállapodtam Kossuthtal abban, hogy ha már összehívta az intéző bizottságot s ezzel lehetlenné tette nekem, a király megbízottjának, hogy tanácskozzam a párt vezető embereivel, az intéző bi 1909. julius T, 154. szám. 3