Pesti Napló, 1910. április (61. évfolyam, 77-102. szám)
1910-04-01 / 77. szám
ú Budapest, péntek PESTI NAPLÓ 1910. április 1. 77. szám. Ú sabb. És mindaz, ami azóta tltkint, csak megerősítette ezt a gyanút. A kormány sohase nyilatkozik őszintén, Tisza mindig nyíltan az általános választói jog ellen szónokol és a miniszterelnök mégis csak egyre azok barátságát keresi, akik éppen Tiszával vannak a legrosszabb viszonyban. Vagy Tisza fog tehát pórul járni, vagy az általános választói jog barátai fognak csalódni. De hogy mindabból, ami e kényes probléma körül a kormány részéről szakadatlanul történik, csak valami ilyesfélére lehet következtetni, az úgy látszik, egészen kétségtelen. Vasárnap a főváros polgársága gyűlésezik a Vigadóban, három hét múlva országos nagygyűlés lesz ott, s mind a kettőt az általános, egyenlő és titkos választójog hívei rendezik. Jóstehetség nélkül biztosra lehet venni, hogy sok közöség, zsúfolt terem lesz ezeken a gyűléseken, s nagyobbrészt diplomás emberek. A március 19-iki emlékezetes gyűlés rendezésénél, amely a „választójog nemzeti reformja“ jelszavával hivatott össze, egy és más hamisság történt a közvélemény igaz megnyilatkozása ellen. A művelt polgárok ezrei jól teszik, ha ilyen csalafintaságokra megadják a választ. De ez nem elég. Ne állapodjunk meg a külső siker beszédes jelenségei mellett. A közvéleménynek kisebbik, bár még mindig súlyos része ugyanis fascináló okoknak tudja be az egész választójogi mozgalmat. Ilyen ok ennek a kiszámíthatatlan hatású reformnak valóságos misztériuma, s hogy a tömegek az általános választójogban „a politikai irányzatoknak nagy loteriáját“ látják, ez kelti fel a lázas érzést, ez hozza működésbe az érvek kifogyhatatlan sorának megtalálásában a fantáziát és eleven leleményességet, amivel a természet ilyen lelkiállapotban az új dolgok iránt való nyugtalan hajlamot felruházza. Amily mértékben bízóvá teszi a nagyközönséget a rejtélyekbe burkolt igazság láza, épp olyan mérvben teszi bizalmatlanokká és tartózkodókká azokat az embereket, akik gondolataikkal az előkelő magányba szoktak visszavonulni. E féltő tartózkodás leküzdése végett tehát az általaeséstől. Mert imádja az asszonyt, aki őt már nem szereti, a gyermeket, aki nem az övé. És eltűr mindent inkább, semhogy a drága két lény folytonos jelenlétéről lemondjon. A férj gazdag, — Berthelin szegény. S a férj nem kíván egyebet a haláláig csak látni, érezni a nő, a gyermek jelenlétét. Pedig halála nem fog soká késni, — mert sokat — retteneteset, folytonosan szenved. Aztán . . . Berthelin azt teteti, amit akar. Érti-e már, miért nem szabad tertheliinnek megnősülni? Érti-e, hogy a házasig bűn volna és három ember szerencsétlenigét vonná maga után. Érti-e már, miért adni a tanácsot: — Mindenkit inkább, csak Bernellnt nem! — Értem. És ön . . . ilyen mértékben bizalmasa e három embernek? — Igen. — S azt a nőt . . . ösmerem? — ösmeri. — Milyen szomorú, rejtélyes, rettenetes irama! Szegény emberek . . . szegény aszszony! Ugyan hol találkozhattam vele. Talán önöknél .. .? — Igen. Nálunk. — És az ön szelíd, komoly felesége szintén ösmeri e titkot? — Igen, ösmeri. — A gyermeket is? A meggyötört ember torkából ekkor kínos, zokogó hang tör elő, és Mme. Férel zavarodottan, ámulva látja, hogy székében hátrahanyatik és mint egy szívén sebzett oroszlán, felhördül: — Ne kínozzon tovább! Hiszen tudja, hogy gyermeket Jaques Cernisnek hívják! s Konzervatív szempontok. Budapest, március 31. nos választójog kérdését ki kell ragadni a lélektani káprázatok köréből. A konzervatív felfogásnak úgyszólván félhomályába kell helyezni. Akkor talán az urak előtt is szabatosan fognak mutatkozni az igazság kontúrjai. A etikai fordulatok most legutóbb, néhány év .V ogy váratlan gyorsasággal érlelték meg a klist, hogy most már konzervatív szempontból is meg lehet okolni az átmenet szükséges voltát. A magyar konzervatív politika tétele az, hogy rendületlenül kell ragaszkodni a magyar jogrendhez, hagyományokhoz, a magyarság létének követelményeihez, a politika állandóságához. Egy életképes állami individualitásnak s rendszernek — ez életképességről ezer esztendő beszél — éppen az állandósága teremti meg a gyarapodás feltételeit. Márpedig az esztendők óta tartó helyzet teljes korhadtságban mutatja be egész közéletünket, a parlamentet és ami a legfőbb ok: választási rendszerünket. Mentsük meg tehát azt, ami menthető állami, nemzeti, faji individualitásunkból. Ha korhadt a törzs, vissza kell menni a gyökerekhez. Magyarország sem kerülheti el ezt a sorsát. Mert mindenütt, ahol a közélet dekadenciában volt, ahol a politikai jogokkal felruházott osztályok nem teljesítették híven az állam iránt tartozó kötelességüket, vissza kellett térni az állam őserejének tartalékához, a munkálkodó, a birtoktalan és bizony jobbára nem teljes műveltségű néphez. Mostani választási rendszerünkkel a régmúlt banderiális szervezet jelenségei élénken mutatkoznak. A választók száma kerületenként csekély, azt a latifundiális hatalom, megyei vagy városi klikk-rendszer, a községbírói tekintély szövevényei többnyire elég biztonsággal fel tudják ölelni. Történelmi nevek kultuszával övezett országos urak köré csoportosulva, így vonulnak fel a vidéki hatalmasságok bandériumokkal a politikai küzdőtérre, és végül minden küzdelem aszerint dől el Magyarországon, hogy ízlése, hangulata és pártérdeke szerint az urak közül ki érkezik meg és ki késik Mohácsnál? Nem a magyar jogszellem tüzeli a választójog „nemzeti“ reformjának legtöbb szószólóját, hanem senki sem engedi magát közlegénynyé lefokozni, érdeke és hiúsága folytán minden kortes a csapata élén akar a hadba lovagolni és félti a közjogi különállását. A képviselő pedig szívesebben ragaszkodik a mostani állapothoz, amikor meglevő, talán éppen örökölt összeköttetéseire támaszkodhatik, és nem pusztán a propagáló tehetség, nem a népérdekek őszinte védelme szabják meg a képviselői kvalifikációt. E különcködő rendszer ellenében, amelyből az egyeseknek túlságos hatalmi érzete és a magyarság pártos szelleme táplálkozik, melyre visszavezethető politikánk állandó bizonytalansága, a folyton megújuló „kigombolhatatlan“ helyzetek — a nagy néptömegek egyetemesebb belátásához és az állami s népérdekeknek öszszefoglaló erejéhez kell folyamodnunk. Az általános választójog az egyesek és csoportok szeszélye ellen igazán azt a széles alapokon nyugvó bizonyosságot nyújtja, amivel a biztosító társulatok szolgálnak, amelyek a kockázatoknak óriási számát vállalják el. Az egyesek véleménye a milliónyi összeségben ugyanazt az állandó és idők folyamán csekély változású igazságot produkálja, amelyet például a statisztika szokott létrehozni. Az állami élet mai fejlettsége mellett az ügyeknek menetében állandóságot egyáltalában csak úgy teremthetünk, ha más irányban is lehetőleg ellensúlyozzuk s megszüntetjük bizonyos választópolgári szubjektivitásoknak az államra való zavaró hatását. A politika régebben néhány irányelv alkalmazásából telt ki, ezekben mindenki, kinek választójoga volt, felfogása és ízlése szerint könynyen állást foglalhatott A gazdasági kérdéseknek mai túltengése, e kérdéseknek nehezen áttekinthető vonatkozásai, és általában a modern állami élet fokozódó bonyolultsága olyan tájékozottságot követelnek, amelynek a választók igen csekély töredéke tud megfelelni. Mekkora minuciózus érzés volna még szükséges ahoz, hogy a választó felismerje a hangzatos, de a lényegre alig kiható elvek mellett a javaslatokban a látszólag csekély, de döntő jelentőségű részleteket. A kormány és a törvényhozás igen könnyen tetszetős formával tévesztheti meg a közönséget, de ténye közgazdasági vagy közjogi szempontból az országra káros. Hovatovább oda jutnánk, hogy a választóknak ellenőrzése s az egész parlamentáris alkotmányrendszer csődöt mondana, s hogy a nehéz s szinte megoldhatatlan kérdések a korrekt politikusokat a szereplés teréről leszorítanák és ügyes szemfényvesztők vennék át a feladatok megoldását. Lássuk be, hogy nem az elv, nem az egyes ténykedés a fontos, hanem a kormány által követett politikának összhatása, és az a lényeges, hogy miként észleli a választó a maga exisztenciájában az ország közgazdasági viszonyainak javulását vagy rosszabbodását s a maga környezetében a közigazgatás, a magyar kultúra, vagy külső vonatkozásaiban az ország polikai súlyának fejlődését. Az igazi jó választó a maga személyében és anyagi létében eleven fokmérője, barométere az általános politikai helyzetnek. Az ilyen sohasem lesz bolondja a hamis jelszavaknak vagy a felforgató irányzatnak. Magyarországon mi a választóknak a politika esszenciális dolgai iránt gyakran valami érthetetlen, fonák állásfoglalását látjuk. Miért van ez? Szavazóink túlnyomó nagy tömege kisbirtokos. Adója a politika minden változásával szemben változhatatlan, mert földadót fizet. A külügyi politika nem érdekli, mert a közös vámterületen belül van terményeinek a piaca. A közigazgatásból csak a községi birót és a szolgabirót látja, s ezeket sem az állam tartja. Egyáltalában az ő léte és boldogulása nem az állam eleven testében, hanem az örök állandósága és érzéketlen anyaföldben gyökerezik. Mialatt ezek az emberek csökönyös elfogultsággal szemlélik és döntik el az ország dolgait, közel két millió ipari és mezőgazdasági munkás az állami életre semmi ingerenciával nem bír. Munkások, akiket egy kedvező politikai szél sok-sok munkanaphoz és emelkedő munkabérhez juttat, akiket a rossz politika keresetüktől megfoszt. Kiknek exisztenciáját a politikai zűrzavar, a hitelviszonyok roszszabbodása, a vállalkozás csökkenése kenyérkeresetükben károsít meg, az állandóság és a nyugodt fejlődés pedig gyarapítja. A függetlenségi párt politikája, melyet az önálló bank kérdésében folytat, azt involválja, hogy közös vámterületen az elkerülhetetlen magasabb kamatteher mellett versenyezzünk az osztrák gazdasági tényezőkkel. Arról a képviselőjelöltről, aki ilyen handicap-et követelne a programmbeszédében, az általános választójog közönsége egy szomorú igazságot suttogna egymás fülébe. Az irni-olvasni tudás szigorú megkövetelésével az alkotmányos szereplést a népnek azokra a rétegeire szorítottuk, amelyeknek megvan a politikai események helyes érzékelésére az átlagos képessége. A statisztika két és fél millión felül mutat ki írni-olvasni tudó nagykorú férfit. Jól ismerjük az ilyen felvételek felületességét, és bizonyos, hogy ezeknek jelentékeny része olvasni alig tud és nevét is csak fogyatékosan tudja leírni. Éppen ez okokból nem véletlen és nem csodálatos dolog az, hogy a trón közelében, ahol a konzervatív felfogások leghívebb reprezentálóját szoktuk keresni, az általános választójog legerősebb meggyőződésű hívét találjuk. De legfontosabb feladatunk talán a parlamenti morál szorosabb megkötése, különös közjogi helyzetünk miatt azonban ezt az alkotmányjogi kockázatot csak egy széles alapokra lefektetett választási rendszer biztosítéka mellett viselhetjük. Ettől a reformtól tehát senki sem zárkózhatik el, aggodalmak csak az értelmiség befolyásának és a magyarság szupremáciájának fentartása érdekében vannak. Hogy a választói inteligencia mit ér, azt már láttuk. De az állam magyar jellegét biztosítani kell a választói reformban, jobban, mint ma. Most a magyar vidéken az adócenzus ötször meg tízszer, a választók száma kétszer-háromszor akkora, mint a nemzetiségi kerületekben, és színmagyar városok vannak nemzetiségi községekkel majorizálva. Nyilvánvaló, hogy a kormány is tervez alapos biztosítékokat, s nemcsak a nemzetiségi hanem a másfajta demagógiával szemben is. De hát akkor miért késik ezeknek a közlésével? Hiszen tudhatja a dramaturgiából, hogy a jól előkészített szituációban van az igazi, mélyen járó hatás titka és a közönséget meglepetés elé állítani nem szabad. Dr. Székely Troll. 1