Pesti Napló, 1910. október (61. évfolyam, 233-258. szám)

1910-10-01 / 233. szám

Budapest, szombat PESTI NAPLÓ 1910 október T. 233. szám. 3 maradó tagsági helyekből három a horvátoknak jut. A pártkörben azt beszélték, hogy a delegáció elnöke gróf Tisza István lesz, ha vállalja; ebben az eset­ben Láng Lajos a külügyi, Hegedűs Lóránt a hadügyi és Rosenberg Gyula a tengerészeti bi­zottság előadója lesz. Románok között. — Uj nemzetiségi harcok. — Szászváros, szeptember 30. 1. (Kiküldött munkatársunktól.) Aradtól kezdve a Maros mentén rohan a vo­nat Erdély felé. Szép, csendes este, csak árnyak látszanak a vidékből, amelyről nappal megálla­pítható, hogy a kora őszi esők után zöld, üde, vidám, jól termőnek látszik. A table d’hotenál zsúfolva van az étkező­kocsi s minden oldalról román beszélgetés hallatszik, némi franciával keverve. Ez az első jel, ez adja tudtunkra, hogy amerre megyünk, az a föld, az a hely, az or­szágnak az a része más nyelven beszélő, talán más fából faragott emberekkel teli. Erdélyor­­szágnak hívják még mindig, noha több, mint félszázad óta összeforrott már velünk, össze­forrott olyan erősen, ahogyan még országok alig egyesültek mind a két félnek szabad aka­ratából és örömére. Az örömben csak egy számra s újabban gazdasági erőre nézve is je­lentékeny csoport, a románság nem osz­tozik. A román nemzetiségi — ahogyan ele mondják: nemzeti — Programm követeli egyedül Erdély autonómiájának visszaállítását. A politikusabb, taktikusabb románok magyará­zata szerint csupán formálisan, azért, hogy az­után teljes érvényességgel legyen kimondható az unió, amelyet eddig nélkülük állapítottak meg. S a románok gondoskodnak róla, hogy elhigyjük, Érdekben járván, hogy csakugyan más országba jutottunk. Erről az országról, erről a földről, lakóiról, a román ügyről, a román nemzetiségi kérdés­ről régen nem beszéltek. Írtak már annyit, mint mostanában. Most nagyon elmérgesedett a kér­dés. Most tömegesen buktak ki a nemzetiségi képviselők, a vidék még nem heverte ki a vá­lasztás izgalmait, most tehát a valóságos álla­potok karrikatúrája gyanánt a béke gondolata kísért. Az eszmét Tisza István vetette fel, aki, mióta aktív kormányférfiú megszűnt lenni, ve­szedelmesen sok szállóigét, jelszót termelt. A nemzetiségi, a román béke is mintha ilyen lenne. Ilyennek látszott legalább a messzi Buda­pestről, ahol elméletileg annyit lehetett megál­lapítani, hogy a választások alatt szenvedett bukás a nemzetiségeket elkeserítette, de vég­képp le nem törte; a kerületekből állandóan ér­keznek utócsatározások hírei s akik a választá­son szemben álltak, azok között a viszony soha rosszabb nem volt. Alkalmas helyzet ez hasznos béke megkötésére? Nem, legalább is nem való­színű, hogy alkalmas. Tisza István azonban bí­zik —­ egy-két nap múlva talán már eldől, jogos volt-e bizakodása •— s úgy mondják, tárgyal, levelez is folyton a vidéken. Itt valahol kellene hát megtudni, megnézni, milyen a helyzet, mi történik, milyen irányban fejlődik az ügy, a béke, vagy a harc. Mindenről, mindenhonnan tapasztalatokat szerezni, ez sok volna. Mint ahogyan szokás, amikor valaki előre tudja, hogy mindent ellenőrizni nincs módjában, a kémlő­­próba rendszeréhez folyamodtunk mi is. Egy vidéket jártunk be Huny­ad megyében, amely ősidők óta valóságos tenyésztő telepe a nemzetiségi problémáknak. Az egész vár­megye politikailag, gazdaságilag egyformán vál­tozatos ,és érdekes. A kémlőpróba céljaira ki­választott szűkebb vidékről, Szászváros­ról pedig mostanában egyre gyakrabban em­legetik, hogy valóságos laboratórium nemzeti­ségi problémák számára. Magyarok, szászok és románok laknak benne együtt. A szászok és a magyarok most teljes — legalább külsőleg tel­jes — egyetértésben s ez a harmónia már jó régi: a tizenhetedik század elejéről maradt fenn városi jegyzőkönyv, amely a magyarok és a szászok között szigorú egyformasággal osztja fel a hivatalokat. A dualizmusból most trializ­­mus lett. A város ügykezelése ugyan egészen magyar, de háromféle nyelven: magyarul, né­metül és románul vezetik a közgyűlések jegyző­könyveit. A román csatlakozott harmadiknak s a számot, de talán a leghelyesebb modern mér­téket, a pénzt, a vagyont tekintve is ez a leg­erősebb. Az utcán járva, alig venni észre, hogy a ro­mánok oly gyors tempóban fejlődnek, gyarapod­nak itt. Maga a kép, régi házait, szűk és görbe utcáit tekintve, német kisváros képe. A feljegy­zések elmondják, hogy a legrégibb várostelepek közül való s a tizenharmadik században már bizonyosan voltak nyomai. A régi falak több­nyire eltűntek, de ha nagyon kutatnánk, nyil­ván lelnének még itt középkori köveket. S ha nem is éppen fél ezredévről, de egy-két száz évről bizonyára beszélnek a magastetejű, szo­rosan egymás mellé húzódó, megkopott házak. A boltokon egymást váltja fel a háromféle cég­tábla: magyar, német, oláh. Magának a névnek nem lehet hinni. Brassai: ez például teljesen oláh boltos, aki magyar voltáról, eredetéről tudni sem akar. Ahol az egyszerűbb, földszintes házak megkezdődnek, az a román negyed. Ré­gen magyarok is sűrűn laktak erre, de lassan­ként eltűntek, beolvadtak még itt is, városi te­rületen, ahol elegendő a magyar intelligencia, ahol a­ magyar nincs egészen magára hagyatva s ahol kellene, legalább is lehetne vigyázni reá. Nem volt még, aki pontosan megfigyelte volna, hogyan történik adott esetekben ez a beolva­dási processzus. Az erdélyi magyarság egyik ismerője kissé paradox, de érdekes módon ezt a magyarázatot adta: — A magyar ember, az idegenektől körül­vett magyar ember aránylag gyors beolvadá­sának oka, kulturhajlandósága és türelmetlen­ségtől ment felfogása. A román, a német, a szerb nehezen tanul meg magyarul, a magyar aránylag könnyen sajátít el — idegen környe­zetben — idegen nyelvet. Vegyes nyelvű fal­vakban mindig a magyarok beszélnek a szom­szédjuk nyelvén. A nyelvtudás az első lépés. A második a házasság. A bigott román paraszt, akár görögkeleti, akár görögkatolikus, más val­­lású lányt nem vesz el. A magyar könnyen meghozza ezt az áldozatot. Ha azután románok között élő, románul tudó magyar román nőt vesz el, a gyermekei, legjobb esetben az unokái már bizonyosan nem is tudnak magy­arul. Szászváros mintegy hatezernyi lakosa kö­zött különben maga a beolvadás nem gyakori s az arányt nem ez változtatja meg a románok javára, nem a magyarok abszolút számának csökkenése, hanem a románság erőteljes szapo­rodása. Termékenység és bevándorlás egyaránt elősegítik ezt a szaporodást. Aránylag rövid idő alatt fejlődött a földművelő oláhok mellé s több­nyire az ő soraikból igazi román városi polgár­ság. A szászvárosi földmivelő oláh paraszt nem olyan, amilyennek ezt a népréteget el szoktuk képzelni. A háza s az udvara rendes, tiszta, a ruhája is, a hímzett fehér ing, a fehér nadrág. .Fiaik, akiket polgári pályára szántak, ezelőtt az ősi szászvárosi református gimnáziumban, a Kun-kollégiumban tanultak. Tavaly azonban úgyszólván egy román gyereket sem írattak be, mert az egyhházi hatóság nem engedte meg a román lelkészeknek, hogy — amint a gimná­zium igazgatósága megkövetelte — magyarul oktassák a hittant. A gyerekeket elvitték Brassóba, Nagyszebenbe román gimnáziumokba s ha visszajönnek, talán — szemben az otthon tanult öregebbekkel — egyáltalában nem tud­nak majd magyarul. A szaporodó románokkal szemben a ma­gyarság stagnál, a szászok pedig egyenesen visszafejlődnek. Ez a szorgalmas, munkás fajta, mint általában, itt sem eléggé szapora. Úgy lát­szik, a modern ipar, gazdaság, kereskedelem nincs hasznára, nem tud az új keretek közé il­leszkedni. A céhrendszer korában kitűnően bol­dogult. Most, ha nem is éli fel, de nem gyara­pítja s végül is felosztja vagyonát. Nem isme­retlen s nem először megírt dolog a román po­­litika újabb tendenciája, a középosztály megteremtése. Ha Szászvárost, amely mosta­nában — amikor Arad vezető szerepe szünő­­ben van, Nagyszeben pedig nem eléggé hozzá­férhető — amúgy is kezd a román politika köz­pontja lenni, ha ezt példának tekintik, vagy kí­sérleti helynek, bizonyára fokozottabb mérték­ben látnak a cél eléréséhez. Szászvároson sike­rült a kísérlet. Talán évről-évre több a kapatos oláh. S ami a legfontosabb — amit mi magya­rok semmi agitációval, hírlapi cikkekkel el nem tudunk érni — az iparos- és kereskedő-osztály is növekedik. Igaz, hogy a románok céltalanul nem dobálóznak frázisokkal s nem követelik, nem is várják, hogy az ügyvéd, az orvos, aki diplomája révén többnyire mégis kényelmeseb­ben és jobban él, mint a közepes vidéki keres­kedő, hogy ez neveljen kereskedőt a fiából. A román iparos és kereskedő többnyire paraszt származású, akinek kereskedő volta magasabb osztályba jutást jelent, ambícióját sarkalja. Meg kell jegyezni — elfogultságot egyáltalában sze­retnénk kihagyni ezekből a sorokból , hogy maguk a szászvárosi magyarok a román keres­kedők nagy részét üzletileg igen megbízható és becsületes kalmároknak mondják. Tíz év óta tart — körülbelül — Szászvároson az oláhság ilyen fellendülése. Közgazdasági központja en­nek az ő bankjuk, az Ardeleána, amely mellett Dacia címen még egy, az utóbbi idő­ben személyes okokból alakult kisebb román intézet működik 200.000 korona alaptőkével. Az Ardeleána alaptőkéje ezzel szemben e­g­y m­i 1- 1­­­ó korona. Az erős vidéki pénzintézetek közé tartozik tehát. Jó vállalat, virágzó intézet. Nem olyan értelemben nemzetiségi, mint az Albina, nem áldoz — nyíltan — aránylag nagy össze­geket kulturcélokra s nem kurtítja meg ezért a dividenciát. Megelégszik azzal, hogy román hi­vatalnokoknak ad kenyeret, román ügyvédeket támogat, jól tudva, hogy a középosztály-erősí­­tésnek ez is egyik neme. Összeköttetései igen messzire elnyúlnak. Az el­múlt években állítólag cseh és morva pénzintézetekkel volt visszleszá­­mítolási viszonyban. Üzletköre a vidéki pénz­intézeteknél megszokott, sablonos. Ipari vállal­kozásokkal egyelőre nem foglalkozik. Váltóköl­­csönt, személyi hitelt ad a városi kereskedők­nek és betáblázott kölcsönt vidéki földművesek­nek. A szászvárosi magyarok és szászok állí­tása szerint ezek a kölcsönök meglehetősen bor­sosak. Kamatjuk a kezelési költségekkel együtt tíz-tizenkét százalékra is felmegy. A kölcsön­felvétel technikája az — s ez drágítja meg egy­­úttal,­­ hogy a két-háromszáz koronás össze­gek után az adós az első közvetítőnek, rend­szerint a papnak már ad ajándékot: egy öt-hat korona értékű bárányt. Amikor jelentkezik, a kölcsönkérelem felvételéért fizet a tisztviselő­nek, fizet a telekkönyvi szemléért és a bekebe­lezésért, fizet a kötvényért, amelyen kívül fe­dezeti váltót is kell adnia, a kamatot pedig kü­­lönféleképpen, de sohasem alacsonyan szabják meg. A szászvárosi magyar és szász intézetek már a konkurrencia miatt is jelentékenyen ol­csóbban dolgoznak. Ilyen kölcsönfeltételek mel­lett természetesen nem szokatlan, hogy az adós nem tud fizetni, perük, a pert elhúzzák, a költ­ségek felszaporodnak és a rom­ák fö­lmives kis birtokát a román bank, vagy a vagyonosodó román kereskedő, ügyvéd veszi meg. Úgy lát­szik való, hogy a román akció számára nem nagyon fontos most a parasztság meg­erősítése. Ebben a tekintetben bankjaik nem űznek­­ nemzetiségi politikát s nem válogató­sak, nem ragaszkodnak ahoz, hogy csak magyar kézen levő földeket szerezzenek meg. Az egyik román lap, a Severinul című írja meg pél­dául ez év május 21-iki számában a követke­ző esetet: — A bábolnai volt jobbágyoknak volt kü­lön egy közlegelőjük. Ezt a szegény emberek több, mint negyven év óta használták. Ezelőtt néhány évvel elárverezték a legelőt, melyet a per folyamán dr. Vlád Aurél akkori képviselő vett meg. A nagy nemzetiségbarát Vládnak az e vidék véréből származott képviselőnek volt

Next