Pesti Napló, 1910. október (61. évfolyam, 233-258. szám)
1910-10-01 / 233. szám
Budapest, szombat PESTI NAPLÓ 1910 október T. 233. szám. 3 maradó tagsági helyekből három a horvátoknak jut. A pártkörben azt beszélték, hogy a delegáció elnöke gróf Tisza István lesz, ha vállalja; ebben az esetben Láng Lajos a külügyi, Hegedűs Lóránt a hadügyi és Rosenberg Gyula a tengerészeti bizottság előadója lesz. Románok között. — Uj nemzetiségi harcok. — Szászváros, szeptember 30. 1. (Kiküldött munkatársunktól.) Aradtól kezdve a Maros mentén rohan a vonat Erdély felé. Szép, csendes este, csak árnyak látszanak a vidékből, amelyről nappal megállapítható, hogy a kora őszi esők után zöld, üde, vidám, jól termőnek látszik. A table d’hotenál zsúfolva van az étkezőkocsi s minden oldalról román beszélgetés hallatszik, némi franciával keverve. Ez az első jel, ez adja tudtunkra, hogy amerre megyünk, az a föld, az a hely, az országnak az a része más nyelven beszélő, talán más fából faragott emberekkel teli. Erdélyországnak hívják még mindig, noha több, mint félszázad óta összeforrott már velünk, összeforrott olyan erősen, ahogyan még országok alig egyesültek mind a két félnek szabad akaratából és örömére. Az örömben csak egy számra s újabban gazdasági erőre nézve is jelentékeny csoport, a románság nem osztozik. A román nemzetiségi — ahogyan ele mondják: nemzeti — Programm követeli egyedül Erdély autonómiájának visszaállítását. A politikusabb, taktikusabb románok magyarázata szerint csupán formálisan, azért, hogy azután teljes érvényességgel legyen kimondható az unió, amelyet eddig nélkülük állapítottak meg. S a románok gondoskodnak róla, hogy elhigyjük, Érdekben járván, hogy csakugyan más országba jutottunk. Erről az országról, erről a földről, lakóiról, a román ügyről, a román nemzetiségi kérdésről régen nem beszéltek. Írtak már annyit, mint mostanában. Most nagyon elmérgesedett a kérdés. Most tömegesen buktak ki a nemzetiségi képviselők, a vidék még nem heverte ki a választás izgalmait, most tehát a valóságos állapotok karrikatúrája gyanánt a béke gondolata kísért. Az eszmét Tisza István vetette fel, aki, mióta aktív kormányférfiú megszűnt lenni, veszedelmesen sok szállóigét, jelszót termelt. A nemzetiségi, a román béke is mintha ilyen lenne. Ilyennek látszott legalább a messzi Budapestről, ahol elméletileg annyit lehetett megállapítani, hogy a választások alatt szenvedett bukás a nemzetiségeket elkeserítette, de végképp le nem törte; a kerületekből állandóan érkeznek utócsatározások hírei s akik a választáson szemben álltak, azok között a viszony soha rosszabb nem volt. Alkalmas helyzet ez hasznos béke megkötésére? Nem, legalább is nem valószínű, hogy alkalmas. Tisza István azonban bízik — egy-két nap múlva talán már eldől, jogos volt-e bizakodása •— s úgy mondják, tárgyal, levelez is folyton a vidéken. Itt valahol kellene hát megtudni, megnézni, milyen a helyzet, mi történik, milyen irányban fejlődik az ügy, a béke, vagy a harc. Mindenről, mindenhonnan tapasztalatokat szerezni, ez sok volna. Mint ahogyan szokás, amikor valaki előre tudja, hogy mindent ellenőrizni nincs módjában, a kémlőpróba rendszeréhez folyamodtunk mi is. Egy vidéket jártunk be Hunyad megyében, amely ősidők óta valóságos tenyésztő telepe a nemzetiségi problémáknak. Az egész vármegye politikailag, gazdaságilag egyformán változatos ,és érdekes. A kémlőpróba céljaira kiválasztott szűkebb vidékről, Szászvárosról pedig mostanában egyre gyakrabban emlegetik, hogy valóságos laboratórium nemzetiségi problémák számára. Magyarok, szászok és románok laknak benne együtt. A szászok és a magyarok most teljes — legalább külsőleg teljes — egyetértésben s ez a harmónia már jó régi: a tizenhetedik század elejéről maradt fenn városi jegyzőkönyv, amely a magyarok és a szászok között szigorú egyformasággal osztja fel a hivatalokat. A dualizmusból most trializmus lett. A város ügykezelése ugyan egészen magyar, de háromféle nyelven: magyarul, németül és románul vezetik a közgyűlések jegyzőkönyveit. A román csatlakozott harmadiknak s a számot, de talán a leghelyesebb modern mértéket, a pénzt, a vagyont tekintve is ez a legerősebb. Az utcán járva, alig venni észre, hogy a románok oly gyors tempóban fejlődnek, gyarapodnak itt. Maga a kép, régi házait, szűk és görbe utcáit tekintve, német kisváros képe. A feljegyzések elmondják, hogy a legrégibb várostelepek közül való s a tizenharmadik században már bizonyosan voltak nyomai. A régi falak többnyire eltűntek, de ha nagyon kutatnánk, nyilván lelnének még itt középkori köveket. S ha nem is éppen fél ezredévről, de egy-két száz évről bizonyára beszélnek a magastetejű, szorosan egymás mellé húzódó, megkopott házak. A boltokon egymást váltja fel a háromféle cégtábla: magyar, német, oláh. Magának a névnek nem lehet hinni. Brassai: ez például teljesen oláh boltos, aki magyar voltáról, eredetéről tudni sem akar. Ahol az egyszerűbb, földszintes házak megkezdődnek, az a román negyed. Régen magyarok is sűrűn laktak erre, de lassanként eltűntek, beolvadtak még itt is, városi területen, ahol elegendő a magyar intelligencia, ahol a magyar nincs egészen magára hagyatva s ahol kellene, legalább is lehetne vigyázni reá. Nem volt még, aki pontosan megfigyelte volna, hogyan történik adott esetekben ez a beolvadási processzus. Az erdélyi magyarság egyik ismerője kissé paradox, de érdekes módon ezt a magyarázatot adta: — A magyar ember, az idegenektől körülvett magyar ember aránylag gyors beolvadásának oka, kulturhajlandósága és türelmetlenségtől ment felfogása. A román, a német, a szerb nehezen tanul meg magyarul, a magyar aránylag könnyen sajátít el — idegen környezetben — idegen nyelvet. Vegyes nyelvű falvakban mindig a magyarok beszélnek a szomszédjuk nyelvén. A nyelvtudás az első lépés. A második a házasság. A bigott román paraszt, akár görögkeleti, akár görögkatolikus, más vallású lányt nem vesz el. A magyar könnyen meghozza ezt az áldozatot. Ha azután románok között élő, románul tudó magyar román nőt vesz el, a gyermekei, legjobb esetben az unokái már bizonyosan nem is tudnak magyarul. Szászváros mintegy hatezernyi lakosa között különben maga a beolvadás nem gyakori s az arányt nem ez változtatja meg a románok javára, nem a magyarok abszolút számának csökkenése, hanem a románság erőteljes szaporodása. Termékenység és bevándorlás egyaránt elősegítik ezt a szaporodást. Aránylag rövid idő alatt fejlődött a földművelő oláhok mellé s többnyire az ő soraikból igazi román városi polgárság. A szászvárosi földmivelő oláh paraszt nem olyan, amilyennek ezt a népréteget el szoktuk képzelni. A háza s az udvara rendes, tiszta, a ruhája is, a hímzett fehér ing, a fehér nadrág. .Fiaik, akiket polgári pályára szántak, ezelőtt az ősi szászvárosi református gimnáziumban, a Kun-kollégiumban tanultak. Tavaly azonban úgyszólván egy román gyereket sem írattak be, mert az egyhházi hatóság nem engedte meg a román lelkészeknek, hogy — amint a gimnázium igazgatósága megkövetelte — magyarul oktassák a hittant. A gyerekeket elvitték Brassóba, Nagyszebenbe román gimnáziumokba s ha visszajönnek, talán — szemben az otthon tanult öregebbekkel — egyáltalában nem tudnak majd magyarul. A szaporodó románokkal szemben a magyarság stagnál, a szászok pedig egyenesen visszafejlődnek. Ez a szorgalmas, munkás fajta, mint általában, itt sem eléggé szapora. Úgy látszik, a modern ipar, gazdaság, kereskedelem nincs hasznára, nem tud az új keretek közé illeszkedni. A céhrendszer korában kitűnően boldogult. Most, ha nem is éli fel, de nem gyarapítja s végül is felosztja vagyonát. Nem ismeretlen s nem először megírt dolog a román politika újabb tendenciája, a középosztály megteremtése. Ha Szászvárost, amely mostanában — amikor Arad vezető szerepe szünőben van, Nagyszeben pedig nem eléggé hozzáférhető — amúgy is kezd a román politika központja lenni, ha ezt példának tekintik, vagy kísérleti helynek, bizonyára fokozottabb mértékben látnak a cél eléréséhez. Szászvároson sikerült a kísérlet. Talán évről-évre több a kapatos oláh. S ami a legfontosabb — amit mi magyarok semmi agitációval, hírlapi cikkekkel el nem tudunk érni — az iparos- és kereskedő-osztály is növekedik. Igaz, hogy a románok céltalanul nem dobálóznak frázisokkal s nem követelik, nem is várják, hogy az ügyvéd, az orvos, aki diplomája révén többnyire mégis kényelmesebben és jobban él, mint a közepes vidéki kereskedő, hogy ez neveljen kereskedőt a fiából. A román iparos és kereskedő többnyire paraszt származású, akinek kereskedő volta magasabb osztályba jutást jelent, ambícióját sarkalja. Meg kell jegyezni — elfogultságot egyáltalában szeretnénk kihagyni ezekből a sorokból , hogy maguk a szászvárosi magyarok a román kereskedők nagy részét üzletileg igen megbízható és becsületes kalmároknak mondják. Tíz év óta tart — körülbelül — Szászvároson az oláhság ilyen fellendülése. Közgazdasági központja ennek az ő bankjuk, az Ardeleána, amely mellett Dacia címen még egy, az utóbbi időben személyes okokból alakult kisebb román intézet működik 200.000 korona alaptőkével. Az Ardeleána alaptőkéje ezzel szemben egy mi 1- 1ó korona. Az erős vidéki pénzintézetek közé tartozik tehát. Jó vállalat, virágzó intézet. Nem olyan értelemben nemzetiségi, mint az Albina, nem áldoz — nyíltan — aránylag nagy összegeket kulturcélokra s nem kurtítja meg ezért a dividenciát. Megelégszik azzal, hogy román hivatalnokoknak ad kenyeret, román ügyvédeket támogat, jól tudva, hogy a középosztály-erősítésnek ez is egyik neme. Összeköttetései igen messzire elnyúlnak. Az elmúlt években állítólag cseh és morva pénzintézetekkel volt visszleszámítolási viszonyban. Üzletköre a vidéki pénzintézeteknél megszokott, sablonos. Ipari vállalkozásokkal egyelőre nem foglalkozik. Váltókölcsönt, személyi hitelt ad a városi kereskedőknek és betáblázott kölcsönt vidéki földműveseknek. A szászvárosi magyarok és szászok állítása szerint ezek a kölcsönök meglehetősen borsosak. Kamatjuk a kezelési költségekkel együtt tíz-tizenkét százalékra is felmegy. A kölcsönfelvétel technikája az — s ez drágítja meg egyúttal, hogy a két-háromszáz koronás összegek után az adós az első közvetítőnek, rendszerint a papnak már ad ajándékot: egy öt-hat korona értékű bárányt. Amikor jelentkezik, a kölcsönkérelem felvételéért fizet a tisztviselőnek, fizet a telekkönyvi szemléért és a bekebelezésért, fizet a kötvényért, amelyen kívül fedezeti váltót is kell adnia, a kamatot pedig különféleképpen, de sohasem alacsonyan szabják meg. A szászvárosi magyar és szász intézetek már a konkurrencia miatt is jelentékenyen olcsóbban dolgoznak. Ilyen kölcsönfeltételek mellett természetesen nem szokatlan, hogy az adós nem tud fizetni, perük, a pert elhúzzák, a költségek felszaporodnak és a romák fölmives kis birtokát a román bank, vagy a vagyonosodó román kereskedő, ügyvéd veszi meg. Úgy látszik való, hogy a román akció számára nem nagyon fontos most a parasztság megerősítése. Ebben a tekintetben bankjaik nem űznek nemzetiségi politikát s nem válogatósak, nem ragaszkodnak ahoz, hogy csak magyar kézen levő földeket szerezzenek meg. Az egyik román lap, a Severinul című írja meg például ez év május 21-iki számában a következő esetet: — A bábolnai volt jobbágyoknak volt külön egy közlegelőjük. Ezt a szegény emberek több, mint negyven év óta használták. Ezelőtt néhány évvel elárverezték a legelőt, melyet a per folyamán dr. Vlád Aurél akkori képviselő vett meg. A nagy nemzetiségbarát Vládnak az e vidék véréből származott képviselőnek volt