Pesti Napló, 1911. január (61. évfolyam, 1–26. szám)
1911-01-01 / 1. szám
Budapest, vasárnap PESTI NAPLÓ 1911 január II. szám. 3 Fejlődésképesség és érvényesülés. ^ Modern filozófia. — ( ' Budapest, december 31. .Gyermekkoromban megmaradt előttem egy öreg nagynénémnek a képe, szigorú pápaszemével és fehér főkötőjével. Egy darab volt az elmúlt időkből, amely belefelejtkezett a mi korunkba. Neki érthetetlen volt a körülötte mozgó, élő világ, fölösleges volt a nagy sietség, haszontalanság volt a táviró, amelyen mindig csak rossz híreket kapnak az emberek és boldognak tartotta azt az időt, mikor még kocsin utaztak Szabadkára. Használta a vasutat, de nem barátkozott meg vele, gyorsvonatra már nem ült, a személyvonat volt a leggyorsabb alkalmatosság, amire rámerészkedett. Az egyénisége negyven év előtti volt és negyven év előtti szemekkel nézte, ami körülötte történt. A múlt héten beszéltem egy öreg ezredessel, aki mérhetetlen lenézéssel vett róla tudomást, hogy új, modern érzések mozgatnak bennünket. Sajátságos Haudegen-filozófia nyilatkozott meg benne: „Márpedig én azt mondom magának. Öcsém, mind hiábavaló az, amin maguk törik a fejüket. Ha főbelőnék azt a sok nyomorult szegény embert, egyszeriben nem volna szocializmus a világon.“ E nézet mellett pedig az öreg abszolút puhaszívű ember volt, aki talán egy jottával sem szaporította a katonás brutalitások rovatát. Haladni nem akarás és gonoszság, — ebben foglalja össze a világ ítéletét az ilyen esetek fölött és mert az illetők már nem árthatnak, vállat von rájuk. Vállat vonnak azok is, akik talán húsz esztendő múlva ugyanígy nyilatkoznak majd a holnap dolgairól és vállat vonnak azok is, akik már azon a soron vannak, hogy elmaradjanak a világtól. Pedig ezek a még közöttünk levő elmúlt emberek nemhogy nem akarnának haladni, egyszerűen már nem képesek rája, maradásra kényszeríti őket a fejlődésképesség hiánya. Az élet technikája,hogy az ember gyűjti az impressziókat, feldolgozza és kifelé használja, alkalmazza őket. A belsőleg átformált impreszszió a tapasztalat. Hogy mely irányból szedi A. vagy X. impresszióinak legnagyobb részét, hogy mekkora és milyen értékű a gyűjtött benyomások összege, teremti meg az egyénekben észlelhető belső különbözőségeket. Egyben azonban mindegyik A. és X. közös: előbb vagy messzünnen valók, e szálas fiuknak gyékénybölcsője a napfényes Anatóliában ringott pálmafák alatt, a hazavágyás olykor nehéz sóhajokat fakaszt ki az ő széles mellükből is, de mégis nyugodtabban tűrik a világ sorsát. Némely részük már két esztendeje van itt s még mindig nem tudja, hogy mikor eresztik haza — azonban más Allát: Alláh akarja igy s ez ellen nem lehet szólni semmit. Élnek a szegénység zabkenyerén és merészen tagadják, hogy nagyon, de nagyon szegények; mit gondoltok? a padisák katonáiról ilyent még gondolni sem szabad. És nevettek mindig és vidámak voltak a jólelkű ázsiaiak, lehet ugyan, hogy a szívgyökerekett rágódott a bú férge, de nem mondták és nem mutatták. Bár olykor beszéltek a pálmákról és cédrusokról, amiktől ebbe a havas világba oly messzire estek. Bajrám van nálatok? — kérdezte mosolyogva a bas-csausz Ibrahim — de nem gyürte azt a posta. De van — mondta titokzatosan — azér egy kis van. S csendesen előhúzta a kerevete alól a tilos italt, a rumos üveget. Fájdalomcsillapítónak sötétedett. A Lima völgyében aludt már minden, csak a katonák voltak ébren s a hullámok ugráltak mérges morajjal át a köveken. Azután egyszerre dörrenés hallatszik. Puska szólt s éles szavát a hegyek visszaverik. Megérkezett a posta-patról. És egyszerre vagy háromszáz katona ugrik talpra ott az idegenben, szalad ki a barakkokból, kantinból, török katonák szobájából s hangzik a völgyben az örvendező kiabálás: — Meggyütt anyátok Magyarországból, hozott kalácsot . .. utóbb bekövetkezik az az időpont, mikor az impressziók feldolgozása, a dolgok megértése, az egyéniséghez való alkalmazása és szerves beolvasztása megszűnik. A régi dolgok többékevésbbé megmaradnak, az újak ellenben belső érték, jelentőség nélküli képek lesznek. Az agy, amely azelőtt minden irányban tevékenységet fejtett ki, egy irányban, a külső jelenségek igazi feldolgozásában beszünteti működését, a belső fejlődésre való képesség megszűnik. Kívülről nagyon nehéz ezt a belső folyamatot megítélni. Akárhányszor negyven éves emberek, erejük és munkabírásuk teljességében, ezt a belső fejlődésképességet már elvesztették. Előmenetel, karrier még nyitva áll előttük, de belülről már nem fejlődnek. Őket már a társadalom mechanizmusa viszi előre, nem a maguk működő intellektusa. Érettségi kimutatások rubrikáiban találkozunk diákokkal, akik bemondják, hogy kishivatalnoki pályára mennek, látunk munkásokat, akik huszonöt esztendős korukban, nem valamely külső kényszer hatása alatt, hanem önmaguktól lemondanak arról, hogy valaha is egyebet végezzenek ugyanazon vasdarab kiformálásánál, ezek még előbb, már a pályájuk kezdetén beszüntették a fejlődést. Ki ne emlékeznék éveiből arra a jeles diákra, aki egyszerre megcsökönyösödik és „nem akar tanulni“ és ki nem látott még csodagyereket, aki rövid és bámulatos fejlődés után összeroppan, ők képviselik a fejlődésképesség legalsó korhatását. Az amatőr fotográfusok nagy serege beszámolhat róla, hogy minél jobb a gép lencséje, esti szürkületben a lemez annál tovább veszi föl a képeket. Ugyanazon külső előfeltételek a különböző gépeken elhelyezett lemezeken másmás eredményt produkálnak. Fizikailag ez az impressziók feldolgozásának a különbözősége, amely az emberi mikrokozmoszban hasonló eredményeket hoz létre. Az állapotba, a meglevőbe való belenyugvás az, amely körülbelül megadja a fejlődésképesség megszűntének a kritériumát. Okozója pedig ennek a külső impressziók feldolgozásának a beszüntetése, a belső erőnek az ellanyhulása, amelyet a fejlődsképesség feltételez. A régi morál pr vív légzőbb erénye, a b e a t u s i 11 e a fejlődésképesség szempontjából a csekélyebb értéket mutatja. Minél hamarább jutott valaki abba a stádiumba, hogy az ni ideáik keresését az ni eredm››mrr›v ntŕ n töltést abbahagyja, annál csekélyebb volt a fejlődésképessége és ehhez kapcsolódó belső értéke. Ma az embereket alantában véve hamisan, illetőleg egyoldalúan értékeljük. A társadalmi berendezkedés rendszere csak a külső sikert adja értékmérőül. Pedig az legfeljebb csak relatív érték a társadalomban elfoglalt pozíció szempontjából. Az abszolút érték a belső fejlődésképesség, az intellektuális haladni akarás és haladni tudás. Akinek van fogékonysága a kultúra és civilizáció kérdései és jelenségei iránt, abszolút értelemben véve föltétlenül értékesebb, mint akiben az erre való tehetség idő előtt megszűnt, vagy akinél ez nem áll arányban a feldolgozandó impressziókkal. Ebből a számtiszt, aki még végez értékgyarapító intellektuális munkát, értékesebb, mint a miniszteri tanácsos, aki már belekonzerválódott a viszonyokba és a haladást csak abban látja, hogy a ranglétrán, szóval egy külső valamin jusson előre, ami belső értékgyarapodással össze nem függ. Mégis, honnan van az a nagy különbség, amely az emberek belső fellődésképessége és látható külső fejlődése érvényesülése között mutatkozik? Hol van ennek a nagy igazságtalanságnak a magyarázata, amely évszázadok óta gyötrő gúnynval nehezedik az egész emberiségre? Ki az igazságszolgáltatnia az elhullott és nem érvényesült nagy tehetségeknek és a fejlődésképességüket régen beszüntetett, abszolút értékben elmaradt, de rangban tekintélyes senkiknek!? Az igazság az, hogy nem egyenlő terheléssel indulunk az életnek És ha igaz is az, hogy annál, aki akár vagyonban, akár tehetségben kiváló, szóval fajilag is kiválasztódott ősöktől származik, nagyobb valószínűség szerint rendelkezik a fejlődésképesség előfeltételeivel, mint más, általánosítani ezt korántsem lehet. Kenderben megyünk és a teher igen sok esetben, sőt a nagy számok törvényénél fogva a legtöbb esetben a belsőleg fejlődésképes egyéniségekre nehezedik a legjobban. Ha csak az abszolút érték volna az érvényesülés egyetlen faktora, a fejlődésképesség adná a sikerek kulcsát, így azonban nem. Fejlődésképesség és érvényesülés haladhatnak esetleg parallel, de sokszor szembeált, összeütköző fogalmak. Legtöbb fejlődésképesség az abszolút szabad pályákhoz szükséges, ahol az ember a köz kifejezése szerint teljesen a ,,saját erejére van utalva“. A szellemi gimnasztika sokkal nagyobb egy lap vezércikkírójánál, a pozitív hivatás nélküli szociológusnál, mint a báróban dolgozó hivatalnoknál. A tinta, kuli, aki a mai erősen differenciálódott újságírás mellett, foglalkozásába belesavanyodva, évrőlévre a maga napszámos munkáját végzi, majdnem hivatalnoki pontossággal, természetesen szintén az utóbbi kategóriába számít. Természetes azonban az is, hogy a szabad pályák, vagy éppen pályanélküliség, nagyobb zökkenésekkel járnak, sokkal több véletlen eshetőségnek vannak kitéve, mint a finiszter-ideált képviselő úgynevezett komoly pályák, amelyek a nyugdíj biztos révébe vezetnek. Ahhoz, hogy valakinek a nyugdíj legyen az egyetlen életcélja, fejlődésképesség igazán fölösleges. Ezek a pályák azonban biztosabbak, minden erőfeszítés nélkül könnyebben vezetnek olyan külső sikerekhez, amelyek a világ elismerésével járnak. Az igazi, nagy sikerek a szabad pályáknak és a fejlődésképességnek vannak fentartva, de a középsikerek, ha szabad így nevezni, emitt a gyakoriak. Hogy valaki segédmérnökből főmérnök legyen, fejlődésképesség egyáltalán nem szükséges, de hogy valaki gyenge irodalmi kísérletből kiindulva nagyot provokáljon, igenis. És ha az előbbi rangban, társadalmi állásban előrehalad, az utóbbi pedig nyögve küzd a meg-,élhetés gondjával, sőt elbukik, akkor itt csak ismétlődik a belső fejlődésképességnek és külső érvényesülésnek gyakori összeütközése. A taposó malom szorgalmas állatai ebből bizonyára a maguk, igazát olvassák ki, melynek szentháromsága az erőkkel való takarékoskodás, az erős szövetből készült nadrág és az évek kivárása. A tolvajkirálynak, Manolescunak emlékiratai, amelyek néhány év előtt nagyon olvasott könyv voltak világszerte, mindenfelé, mint minden más, a publikum számára készült memoár, szintén nem voltak mentesek a póztő és szántszándékolt ferde beállításoktól. Mégis, ha kihámozzuk belőle az igazságot, előttünk marad egy ember, aki csodálatos könnyedséggel tanult meg tíz nyelvet egymásután, aki minden helyzetben otthon találta magát, aki rögtön megtalálta a módját, hogy bármely eszközt felhasználjon a maga javára. Abszolút érték szempontjából tökéletesen közömbös, hogy a fejlődésképesség milyen irányban működött, de működött és anélkül, hogy glóriát akarnának vonni e tipikusan balkáni zseninek a feje köré, meg kell állapítani, hogy még az ilyen „szabad“ karrierhez is több fejlődésképesség szükséges, mint ahhoz, hogy valaki elnök legyen egy modern, szürke demokráciában, amelynek a cezárizums ellen egyetlen panaceája, hogy kiváltságokat nem tűr meg maga fölött. Minden nagy karriernek megvan a punctum saliense, megvan az a pont, ahonnan a nagy nekilendülés megindul, illetőleg, amely a lehetőséget erre a nagy nekilendülésnek megadja. Teljesen önmagában senki sem csinálja a saját pályájának, a külső körülmények kedvezése legalább is olyan fontosságú, mint a belső tényezők működése. Míg azonban ez a punctum saliens, ha fejlődésképtelen egyéneknél, vagy ha a fejlődésképesség korán túl adódik, nyomtalanul elvész, addig meglevő fejlődésképesség esetén a legnagyobb pályáknak lehet kiindulása. Százezer korona, amelyet a véletlen juttat A. vagy X. kezébe, az egyiknéllegfeljebb a polgári öt százalékos kamatot hozza meg, míg gazdasági irányú fejlődésképesség mellett megfelelő korban a másiknál megszámlálhatatlan millióknak lehet a kezdete. Amilyen bizonyos, hogy Rockefeller zsenije szükséges volt a világ legnagyobb vagyonának felhalmozásához, bizonyos az is, hogy húsz évvel később ő sem tudott volna a petróleumból annyi