Pesti Napló, 1911. január (61. évfolyam, 1–26. szám)

1911-01-01 / 1. szám

Budapest, vasárnap PESTI NAPLÓ 1911 január I­­I. szám. 3 Fejlődésképesség és érvé­nyesülés. ^ Modern filozófia. — ( ' Budapest, december 31. .Gyermekkoromban megmaradt előttem egy öreg nagynénémnek a képe, szigorú pápasze­mével és fehér főkötőjével. Egy darab volt az elmúlt időkből, amely belefelejtkezett a mi ko­runkba. Neki érthetetlen volt a körülötte moz­gó, élő világ, fölösleges volt a nagy sietség, haszontalanság volt a táviró, amelyen mindig csak rossz híreket kapnak az emberek és bol­dognak tartotta azt az időt, mikor még kocsin utaztak Szabadkára. Használta a vasutat, de nem barátkozott meg vele, gyorsvonatra már nem ült, a személyvonat volt a leggyorsabb alkalmatosság, amire rámerészkedett. Az egyé­nisége negyven év előtti volt és negyven év előtti szemekkel nézte, ami körülötte történt. A múlt héten beszéltem egy öreg ezredes­sel, aki mérhetetlen lenézéssel vett róla tudo­mást, hogy új, modern érzések mozgatnak ben­nünket. Sajátságos Haudegen-filozófia nyilatko­zott meg benne: „Már­pedig én azt mondom magának. Öcsém, mind hiábavaló az, amin ma­guk törik a fejüket. Ha főbelőnék azt a sok nyomorult szegény embert, egyszeriben nem volna szocializmus a világon.“ E nézet mellett pedig az öreg abszolút puhaszívű ember volt, aki talán egy jottával sem szaporította a katonás brutalitások rovatát. Haladni nem akarás és gonoszság, — ebben foglalja össze a világ ítéletét az ilyen esetek fölött és mert az illetők már nem árthatnak, vállat von rájuk. Vállat vonnak azok is, akik talán húsz esztendő múlva ugyanígy nyilatkoz­nak majd a holnap dolgairól és vállat vonnak azok is, akik már azon a soron vannak, hogy elmaradjanak a világtól. Pedig ezek a még kö­zöttünk levő elmúlt emberek nemhogy nem akarnának haladni, egyszerűen már nem képe­sek rája, maradásra kényszeríti őket a fejlődés­képesség hiánya. Az élet technikája,hogy az ember gyűjti az impressziókat, feldolgozza és kifelé használja, alkalmazza őket. A belsőleg átformált impresz­­szió a tapasztalat. Hogy mely irányból szedi A. vagy X. impresszióinak legnagyobb részét, hogy mekkora és milyen értékű a gyűjtött be­nyomások összege, teremti meg az egyénekben észlelhető belső különbözőségeket. Egyben azonban mindegyik A. és X. közös: előbb vagy messzünnen valók, e szálas fiuknak gyékény­­bölcsője a napfényes Anatóliában ringott pál­mafák alatt, a hazavágyás olykor nehéz sóha­jokat fakaszt ki az ő széles mellükből is, de mégis nyugodtabban tűrik a világ sorsát. Né­mely részük már két esztendeje van itt s még mindig nem tudja, hogy mikor eresztik haza — azonban más Allát: Alláh akarja igy s ez ellen nem lehet szólni semmit. Élnek a szegénység zabkenyerén és merészen tagadják, hogy na­gyon, de nagyon szegények; mit gondoltok? a padisák katonáiról ilyent még gondolni sem szabad. És nevettek mindig és vidámak vol­tak a jólelkű ázsiaiak, lehet ugyan, hogy a szívgyökerekett rágódott a bú férge, de nem mondták és nem mutatták. Bár olykor beszél­tek a pálmákról és cédrusokról, amiktől ebbe a havas világba oly messzire estek. Bajrám van nálatok? — kérdezte moso­lyogva a bas-csausz Ibrahim — de nem gyürte azt a posta. De van — mondta titokzatosan — azér egy kis van. S csendesen előhúzta a kerevete alól a tilos italt, a rumos üveget. Fájdalomcsillapítónak sötétedett. A Lima völgyében aludt már minden, csak a katonák voltak ébren s a­ hul­lámok ugráltak mérges morajjal át a köveken. Azután egyszerre dörrenés hallatszik. Puska szólt s éles szavát a hegyek visszaverik. Meg­érkezett a posta-patról. És egyszerre vagy háromszáz katona ug­rik talpra ott az idegenben, szalad ki a barak­kokból, kantinból, török katonák szobájából s hangzik a völgyben az örvendező kiabálás: — Meggyütt anyátok Magyarországból, hozott kalácsot . .. utóbb bekövetkezik az az időpont, mikor az impressziók feldolgozása, a dolgok megértése, az egyéniséghez való alkalmazása és szerves beolvasztása megszűnik. A régi dolgok többé­­kevésbbé megmaradnak, az újak ellenben belső érték, jelentőség nélküli képek lesznek. Az agy, amely azelőtt minden irányban tevékenységet fejtett ki, egy irányban, a külső jelenségek igazi feldolgozásában beszünteti működését, a belső fejlődésre való képesség megszűnik. Kívülről nagyon nehéz ezt a belső folya­matot megítélni. Akárhányszor negyven éves emberek, erejük és munkabírásuk teljességé­ben, ezt a belső fejlődésképességet már elvesz­tették. Előmenetel, karrier még nyitva áll előt­tük, de belülről már nem fejlődnek. Őket már a társadalom mechanizmusa viszi előre, nem a maguk működő intellektusa. Érettségi kimuta­tások rubrikáiban találkozunk diákokkal, akik bemondják, hogy kishivatalnoki pályára men­nek, látunk munkásokat, akik huszonöt eszten­dős korukban, nem valamely külső kényszer hatása alatt, hanem önmaguktól lemondanak arról, hogy valaha is egyebet végezzenek ugyanazon vasdarab kiformálásánál, ezek még előbb, már a pályájuk kezdetén beszüntették a fejlődést. Ki ne emlékeznék éveiből arra a jeles diákra, aki egyszerre megcsökönyösödik és „nem akar tanulni“ és ki nem látott még cso­dagyereket, aki rövid és bámulatos fejlődés után összeroppan, ők képviselik a fejlődéské­pesség legalsó korhatását. Az amatőr fotográfusok nagy serege be­számolhat róla, hogy minél jobb a gép lencséje, esti szürkületben a lemez annál tovább veszi föl a képeket. Ugyanazon külső előfeltételek a különböző gépeken el­helyezett lemezeken más­más eredményt produkálnak. Fizikailag ez az impressziók feldolgozásának a különbözősége, amely az emberi mikrokozmoszban hasonló eredményeket hoz létre. Az állapotba, a meglevőbe való belenyug­vás az, amely körülbelül me­gadja a fejlődéské­pesség megszűntének a kritériumát. Okozója pedig ennek a külső impressziók feldolgozásá­nak a beszüntetése, a belső erőnek az ellanyhu­­lása, amelyet a fejlőd­sképesség feltételez. A régi morál pr vív légzőbb erénye, a b e a t u s i 11 e a fejlődésképesség szempontjából a cse­kélyebb értéket mutatja. Minél hamarább jutott valaki abba a stádiumba, hogy az ni ideáik keresését az ni eredm››mrr›v ntŕ n töltést ab­bahagyja, annál csekélyebb volt a fe­jlődéské­­pessége és ehhez kapcsolódó belső értéke. Ma az embereket alantában véve hamisan, illetőleg egyoldalúan értékeljük. A társadalmi berendezkedés rendszere csak a külső sikert adja értékmérőül. Pedig az legfeljebb csak re­latív érték a társadalomban elfoglalt pozíció szempontjából. Az abszolút érték a belső fejlő­­désképesség, az intellektuális haladni akarás és haladni tudás. Akinek van fogékonysága a kul­túra és civilizáció kérdései és jelenségei iránt, abszolút értelemben véve föltétlenül értéke­sebb, mint akiben az erre való tehetség idő előtt megszűnt, vagy akinél ez nem áll arányban a feldolgozandó impressziókkal. Ebből a szám­tiszt, aki még végez értékgyarapító intellektuá­lis munkát, értékesebb, mint a miniszteri taná­csos, aki már belekonzerválódott a viszonyok­ba és a haladást csak abban látja, hogy a rang­létrán, szóval egy külső valamin jusson előre, ami belső értékgyarapodással össze nem függ. Mégis, honnan van az a nagy különbség, amely az emberek belső fellődésképessége és látható külső fejlődése érvényesülése között mutatkozik? Hol van ennek a nagy igazságta­lanságnak a magyarázata, amely évszázadok óta gyötrő gúnynval nehezedik az egész embe­riségre? Ki az igazságszolgáltatnia az elhullott és nem érvényesült nagy tehetségeknek és a fejlődésképességüket régen beszüntetett, abszo­lút értékben elmaradt, de rangban tekintélyes senkiknek!? Az igazság az, hogy nem egyenlő terhelés­sel indulunk az életnek És ha igaz is az, hogy annál, aki akár vagyonban, akár tehetségben kiváló, szóval fajilag is kiválasztódott ősöktől származik, nagyobb valószínűség szerint ren­delkezik a fejlődésképesség előfeltételeivel, mint más, általánosítani ezt korántsem lehet. Ken­derben megyünk és a teher igen sok esetben, sőt a nagy számok törvényénél fogva a legtöbb esetben a belsőleg fejlődésképes egyéniségekre nehezedik a legjobban. Ha csak az abszolút ér­ték volna az érvényesülés egyetlen faktora, a fejlődésképesség adná a sikerek kulcsát, így azonban nem. Fejlődésképesség és érvényesülés halad­hatnak esetleg parallel, de sokszor szembeá­lt, összeütköző fogalmak. Legtöbb fejlődésképes­ség az abszolút szabad pályákhoz szükséges, ahol az ember a köz kifejezése szerint teljesen a ,,saját erejére van utalva“. A szellemi gim­nasztika sokkal nagyobb egy lap vezércikkíró­jánál, a pozitív hivatás nélküli szociológusnál, mint a báróban dolgozó hivatalnoknál. A tinta, kuli, aki a mai erősen differenciálódott újságírás mellett, foglalkozásába belesavanyodva, évről­­évre a maga napszámos munkáját végzi, majd­nem hivatalnoki pontossággal, természetesen szintén az utóbbi kategóriába számít. Termé­szetes azonban az is, hogy a szabad pályák, vagy éppen pályanélküliség, nagyobb zökke­nésekkel járnak, sokkal több véletlen eshető­ségnek vannak kitéve, mint a finiszter-ideált képviselő úgynevezett komoly pályák, amelyek a nyugdíj biztos révébe vezetnek. Ah­hoz, hogy valakinek a nyugdíj legyen az egyetlen életcél­ja, fejlődésképesség igazán fölösleges. Ezek a pályák azonban biztosabbak, minden erőfeszí­tés nélkül könnyebben vezetnek olyan külső si­kerekhez, amelyek a világ elismerésével jár­nak. Az igazi, nagy sikerek a szabad pályáknak és a fejlődésképességnek vannak fentartva, de a középsikerek, ha szabad így nevezni, emitt a gyakoriak. Hogy valaki segédmérnökből főmér­nök legyen, fejlődésképesség egyáltalán nem szükséges, de hogy valaki gyenge irodalmi kí­sérletből kiindulva nagyot provokáljon, igenis. És ha az előbbi rangban, társadalmi állásban előrehalad, az utóbbi pedig nyögve küzd a meg-,­élhetés gondjával, sőt elbukik, akkor itt csak ismétlődik a belső fejlődésképességnek és külső érvényesülésnek gyakori összeütközése. A ta­posó malom szorgalmas állatai ebből bizonyára a maguk, igazát olvassák ki, melynek szenthá­romsága az erőkkel való takarékoskodás, az erős szövetből készült nadrág és az évek kivá­rása. A tolvajkirálynak, Manolescunak emlékira­tai, amelyek néhány év előtt nagyon olvasott könyv voltak világszerte, mindenfelé, mint min­den más, a publikum számára készült memoár, szintén nem voltak mentesek a póztő­ és szánt­szándékolt ferde beállításoktól. Mégis, ha kihá­mozzuk belőle az igazságot, előttünk marad egy ember, aki csodálatos könnyedséggel tanult meg tíz nyelvet egymásután, aki minden helyzetben otthon találta magát, aki rögtön megtalálta a módját, hogy bármely eszközt felhasználjon a maga javára. Abszolút érték szempontjából tö­kéletesen közömbös, hogy a fejlődésképesség milyen irányban működött, de működött és anélkül, hogy glóriát akarnának vonni e tipiku­san balkáni zseninek a feje köré, meg kell álla­pítani, hogy még az ilyen „szabad“ karrierhez is több fejlődésképesség szükséges, mint ahhoz, hogy valaki elnök legyen egy modern, szürke demokráciában, amelynek a cezárizums ellen egyetlen panaceája, hogy kiváltságokat nem tűr meg maga fölött. Minden nagy karriernek megvan a punc­tum saliense, megvan az a pont, ahonnan a nagy nekilendülés megindul, illetőleg, amely a lehetőséget erre a nagy nekilendülésnek meg­adja. Teljesen önmagában senki sem csinál­ja a saját pályájának, a külső körülmények ked­vezése legalább is olyan fontosságú, mint a belső tényezők működése. Míg azonban ez a punctum saliens, ha fejlődésképtelen egyének­­nél, vagy ha a fejlődésképesség korán túl adó­dik, nyomtalanul elvész, addig meglevő fejlő­­d­ésképesség esetén a legnagyobb pályáknak lehet kiindulása. Százezer korona, amelyet a véletlen juttat A. vagy X. kezébe, az egyiknél­­legfeljebb a polgári öt százalékos kamatot hoz­za meg, míg gazdasági irányú fejlődésképesség mellett megfelelő korban a másiknál megszám­lálhatatlan millióknak lehet a kezdete. Amilyen bizonyos, hogy Rockefeller zsenije szükséges volt a világ legnagyobb vagyonának felhalmo­­zásához, bizonyos az is, hogy húsz évvel ké­sőbb ő sem tudott volna a petróleumból annyi

Next