Pesti Napló, 1912. december (63. évfolyam, 284–308. szám)

1912-12-01 / 284. szám

2 Budapest, vasárnap PESTI NAPLÓ 1912 december T. 284. szám. A váltógazdaság hiánya kedvezőtlenül be­folyásolja a politikusok látókörét is. Az ellen­zék, ha nem megy át a kormány és a kormány­pártiság iskoláján, könnyen elveszti a felelősség érzését. Ha ígéreteit nem kell megvalósítani, programm­ja, kritikája túlzó lesz. Könnyen el­veszti a realitások, a hatalmi viszonyok iránt való kellő érzékét. Megvan a veszély, hogy a népszerűség hajhászata, a tetszés vágya nála minden más tekintetet háttérbe szorít. A kor­mány ellenben abba a hibába eshetik, hogy egyedül a király akaratát tiszteli, a nemzet akaratát pedig semmibe sem veszi. Az állami élet könnyen elveszítheti egyensúlyát. Bizonyos valószínűség van arra, hogy demagóg, fakció­­zu­s ellenzék és lefelé követelő, dölyfös, fel­felé engedelmes többségnek hatalmi önzése fog­nak egymással szemben állani. Mivel a politikusok egyik csoportja arra rendezkedik be, hogy állandóan ellenzéken lesz, ez a csoport csak az ellenzéknek szabadabb mozgásában látja az ország üdvét, a másik párt azt tartja, hogy állandóan kormányon lesz s csak a kormány hatalmi érdekeit érti meg és szol­gálja, azzal a kitartással, amelyet rendesen min­denki csak saját személyes érdeke iránt szokott tanúsítani. Holott ott ahol a váltógazdaság meg­van, minden irányzatnak egyaránt érdekében van, hogy a többség eleget tehessen feladatá­nak és az ellenzék is megélhessen. Ott a közér­dek azonos a pártok érdekeivel s ezért ott sok­kal könnyebben járhatni a helyes középúton. Ez a különbség különösen minden olyan kérdés tárgyalásánál lesz érezhető, amely a hatalmi vi­szonyokra hat, mint például a házszabályok kér­désénél, amely csak ott oldható meg valóban jól, ahol a többség arra az eshetőségre is gon­dol, hogy kisebbséggé fog válni s ezért a kisebb­ség jogairól nem mondhat le, másfelől meg a kisebbség is számít arra, hogy kormányra jut s ezért okvetlen lesz ellenfele a többségi jog megerősödésének. Különösen végzetes hatással van a hatalmi monopólium fennmaradása olyan országban, amely mint a magyar, más gazdagabb, népesebb és sok tekintetben előrehaladottabb országgal van­ szervileg összekötve s amelynél a kormány ha­talma túlságosan nagy, főleg ha a szigorú ház­szabályok a parlamentben magában való ellen­­­állást is lehetetlenné teszik. Ebben az esetben a hatalmi monopólium könnyen idegen akaratot tehet az ország urává. Az a párt ,amely független a közhangulat vál­tozásától, amelyet a nép­akarattól független ha­talmi apparátus tart többségben, amelynek nincs­­ állandó és természetes vezére, hanem a király által a változó politikai helyzet szerint kineve­zett vezére, — amely a hatalmat felülről nyeri meg és csak fent veszti el — lefelé zsarnoki erőt gyakorolhat ugyan, de felfelé tehetetlen. Felfelé csak az a kormány és az a párt veheti a többség jogait igénybe, amely létét a nemzet szabad aka­­ratának köszöni és sohasem az, amely hatal­mát a felülről rendelkezésre bocsátott m­ester­­séges eszközöknek köszönheti. Hogyan várjuk, hogy az ilyen többség ellentálljon a felülről jövő esetlegesen centralisztikus követeléseknek s hogy az ilyen többség megakadályozza azt a politikát, amely esetleg a magyar állameszmét háttérbe kívánná szorítani. Ehez nagy erény kellene. S rosszul van az az érdek megvédve, amely csak a nagy erény uralma esetében van biztonságban. Csak az az alkotmány jó, amely mellett a hatalmasok önzése a közérdek előmoz­dítását is követeli. A magyar mindig pártos volt. Objektív po­litikus közöttünk mindig kevés volt. Nálunk mindig kevés olyan államférfi volt, aki az ellen­féllel szemben igazságos tudna lenni. Ezt az örökölt pártos szellemet növelte nálunk a par­lamenti életben minden más erőnél nagyobb pártérdek és a pártönzés, mert a parlamentariz­­musban a pártérzéshez csúnya motívumok mel­lett szépek és elfogadhatók is kapcsolódnak. Az a pártvezér, aki mindenek fölé helyezi pártja ér­dekeit, indirekte a hazának is használni vél. Társai, barátja­, követői iránt kötelességét véli teljesíteni. S hozzájárul valami a játékszenve­délyből, a jogos ambícióból, a természetes hiú­ságból, a győzelemnek gyakran ellenállhatatlan vágyából. Csak az tudja, hogy milyen keserves azon az után megmaradni, amely nehezen vezet diadalhoz, s amelyen a teljes vereség veszélye is fenyeget, ha más kedvezőbb lehetőség is nyitva áll előtte, aki maga állt ilyen választás előtt. Ha valamire önérzettel tekinthetek vissza politikai pályámon, ez az, hogy a véletlen játé­kánál fogva nem egyszer voltam ilyen helyzet­ben s mindig azt a politikát választottam, ame­lyet hazafias lelkiismeretem szabott meg, ám­bár tudtam, hogy százszorta nagyobb a siker valószínűsége, ha másra határozom el magam. De ezen helyzetben én is éreztem, hogy milyen­­ erős, vonzó erőt gyakorol a megoldásnak az a módja, amely, hogy mást ne említsek, azzal a biztos tudattal kecsegtet, hogy ellenfeleim felett győzhetek, hogy nem fognak bennem csalódni azok, akik minden tétjüket reám rakták. Ilyen­kor nagyon nyomasztóan hatott reám az a til­tunk és egy álló óráig húztuk. Mikor elkészültünk, a király hozzám jött és igy szólt: „Boldizsár, ne­ked adom ezt az arany almát és kinevezlek nagy­bőgősömnek“. Mint látható, Boldizsárt a dicsőség vágya vitte el Hazulról­ Szaniszló, aki tudvalevőleg már öregebb ember volt, nem veszkődött ilyen apró földi hivságokkal. Neki nem kellett se babér, se aranyalma, se udvari cím, hanem pénz, sok, szép ezü­stpénz, melyet képzeletében egy vászon­­zsákba dugott és a mellénye alá rejtett. — Ha minden sikerül — szólt szemöldökét fölhúzva * *— megveszem a hegy tetején az öreg malmot és fölcsapok molnárnak. Ez a legszebb mesterség. Minden karácsonykor nálam fogtok ebédelni. Hideg szél fütyült végig a vékony füzesen, Szaniszló elhallgatott, Boldizsár pedig hörpintett egyet a kulacsából, aztán keresztbe csapta rövid karjait. Csak Jeromos nem érezte a hideget, hetykén vitte hóna alatt a klarinétját és séta­botjával vígan csapkodta macskanadrágját. Szeme a messzeségbe tekintett, ahol talán zöldek voltak a fák, kék az ég és a zizegő ligetben, fe­hér szobrok közt szép ifjú lánykák ültek és a lábaikat hintázták. Nyilván vártak valakire, ez a valaki nem lehetett más, mint egy délceg, macs­­kanadrágos ifjú, aki a klarinétot fújja, oly szé­pen és kitartóan, mint senki más a világon. Ez a tudat átmelegítette csontjait. A kis fekete kutya prüszkölve ugrált körülötte. Dél­után, mikor az elöregedett nap vörös kendőbe pólyálva fejét, nyugovóra tért, a mu­zsikusok fenyveserdőhöz érkeztek. Keresztül bal­lagtak rajta s a másik oldalára érve, hosszú, egyenes, mély árok közé tűzött hófehér utat lát­tak­ maguk előtt, amely elveszett a messzeség­ben. Az itt teli volt siető emberekkel, katonák­kal, hogy a politikában a siker szerint mérik mindig és mindenütt az elismerést és a gáncsot. Ha ezen motívumokhoz hozzáteszem azo­kat az exisztenciális tekinteteket, amelyek, saj­nos, nálunk sok emberre szükségszerűen döntő befolyással varrnak, mindenki beláthatja, hogy milyen kevéssé van a nemzeti politika érvénye­sülése biztosítva, ha felülről ezzel ellenkező nyo­mást fejtenek ki a többségre s ha a többség le­felé mindenható s csak csodás körülmények ösz­­játszása következtében bukhatik meg. Ha nincs olyan ellenzéki párt, amely a kormány hibáit kiaknázva, azonnal helyébe ülhet, vagy ha még olyan sincs, amely akarata teljesülését obstruk­­cióval megakaszthatja, ha a kormány még arra sem hivatkozhatik, hogy az ellenzék miatt nem meri a tőle kivárt politikát folytatni és ha ennél­fogva ellentállása miatt kizárólag magára kell az ódiumot venni, kevés valószínűség van arra, hogy a többség a nemzet érdekét az összbiro­­dalom ambíciója ellen akkor is megvédje, ami­kor az erélylyel lép fel. Nincs veszélyesebb helyzet államunk önál­lóságára nézve, mintha az a többség, amely ha­talmi eszközeinél fogva állandó monopóliumot élvez, lefelé a többségnek összes jogait gyako­rolja, felfelé azonban függő viszonyban marad és felülről kinevezett, alulról meg nem bukható vezér alatt áll. Az ilyen helyzetben olyan törvények léte­sülhetnek, amelyeknek hatása Magyarország lé­tét és hozzáteszem, a dinasztiát is utólag ke­mény megpróbáltatásnak tennék ki. ss-Le­vonom okoskodásom következmé­nyeit. A váltógazdaság előnyei világosak. Az elméletben senki sem tagadja azokat, leg­feljebb olyanok vannak, akiknek fáj a váltó­­gazdaság, ha éppen őket fosztja meg a ha­talomtól s akik kormányon maradásukat a váltógazdaság minden előnyénél nagyobbra becsülik s akik ezért a kelleténél kevesebb fontosságot tulajdonítanak neki. Tényleg azonban valóban nagy, életbe­vágó jelentősége van a politikai váltógazda­ság biztosításának. Hiányában van egyik legfőbb oka jelenlegi parlamenti betegsé­günknek. Ha — ami pedig az új választói törvény következtében okvetlenül szüksé­ges lesz — a többség jogait a parlamentben iiTii-imnfi imbuii tn­,+txs»jmzzwam ~ A városi zenészek. írta: Lövik Károly. A tél beköszöntött, három városi zenész, teli szép reményekkel, útra kelt. A legöregebbet kö­zülük Szaniszlónak hittük: felesége volt és nyolc gyermeke, ő fújta a vadászkürtöt. A második szintén nős, de jóval ifjabb évjáratból; fiatal há­zas, a neve Boldizsár. A harmadik, aki alig ke­rült ki a katonasorból, még nőtlen és szeres, nagyralátó, vállalkozó kedvű. Ezt annak idején Jeromosnak keresztelték. — Csak vigyázz, ne menj közel a vasúthoz — szólt Szaniszló felesége és babos kendőt kö­tött az ura nyakába. — Írjál minden nap — mondta Boldizsár ,pi­rospozsgás, csinos oldalbordája. — És gondol­kodjál, hogy fogjuk hívni a kislányt! Jeromostól senki se búcsúzott, egy pajtása volt az életben, egy borzas, fekete kutya, amely útra készen­ ugrándozott körülötte. A zenészek tehát elindultak. Az itt sikos volt, Boldizsárnak, aki a nagybőgőt vitte, ugyancsak kellett vigyáznia, ne­hogy orra essen. Szaniszló fölti­zte sün­disznó-gallérját. — Ki tudja, mi lesz velünk? — szólt babo­násan. — A szarkák menekülnek előlünk, ez nem jó jel. — El —­ nevetett Boldizsár — rosszabbul nem mehet a sorunk. Ugyan mire vihetjük ebben az ócska vakondtúrásban?! A muzsikánk nem kell senkinek, pedig azt érzem, különb legények vagyunk, mint a­miknek itt tartanak. Meglássá­tok, dicsőséggel fogunk visszatérni, nagy embe­rek leszünk! 11a itthon lakodalomnál zenéltünk, egy ki­ hurka volt a jutalmunk. Az éjjel azonban azt álmodtam, hogy a király ebédjéhez muzsikál­ban, polgárokkal, mesteremberekkel, kocsikkal, málhás szekerekkel, szánkókkal. — Látjátok ezt a sok társzekeret? — szólt Szaniszló, aki egyszer már világot járt. — Ezek a kereskedők, akik vásárra mennek. Csupa gaz­dag ember, mást nem fogad el s mással nem fizet, mint aranynyal. Egyszer, fiatal koromban egy gyertyamártó lakodalmán muzsikáltam, tíz orosz aranyat adott, akkorákat, mint a tenyerem. Boldizsár más oldalról nézte az embereket. — Az volna szép — mondta — ha most mu­zsikálni kezdenénk és ez a sok ember, ló, szamár, öszvér mind — ebben a hidegben! — el kez­dene a nótánkra táncolni! Jeromost inkább a tarka rokolyák és selyem­­fejkendők érdekelték. — Mennyi asszony meg leány — szólt virgoncán. — Bizonyára szépek is vannak köz­tük, meg fiatalok. Letelepedtek, megvacsoráztak. Szaniszló a hátsó zsebéből kecskecombot kotort elő, Boldi­zsár a burgonyapálinkával teli kulacsokat rakta ki, Jeromos pedig egy fehér keszkenőt borított a földre. A kendőbe valaki csókolózó galambokat hímzett volt. • Estebéd után lefeküdtek a sovány fák közé. Újra havazni kezdett, ostoba szél rázta a fenyő­ket. Szaniszló rozsét hordott össze és meggyúj­­totta, de így is csak fázott. Boldizsár úgy bele­­bújt ócska, hétgalléros köpenyegébe, mint az ürge az odvába. Jeromos egy ideig a csillagokat nézte, aztán mind a hárman elaludtak és szép dolgo­kat álmodtak: az egyik pénzeszsákokkal, a má­sik babérágakkal, a harmadik pedig harmatos lánycsókokkal. Reggel alig tudták magukat a hóból kiásni. A vadászkürtös gödrösen prüszkölt, a nagybőgős

Next