Pesti Napló, 1913. augusztus (64. évfolyam, 181–206. szám)

1913-08-01 / 181. szám

.­­ PESTI NAPLÓ_____ 1913. augusztus 1.­2 Budapest, péntek 181. szám. Gazdasági kiegyezés. A Gyáriparosok Országos Szövetségének Bszi m­unkaprogrammjáról beszélt minap Chorin Ferenc s az Ausztriával megújítandó kiegyezés előkészítését jelölte meg a tulajdonképpeni fe­­adatnak. Külön bizottságok fogják megvitatni a közös, illetőleg az önálló vámterület, a közbe­eső és agrárvámok, a kikészítési eljárás, az őr­lési forgalom kérdéseit, a forgalmi és tarifális ügyeket s végül azokat a pénzügyi kérdéseket, amelyek a kiegyezéssel vannak összefüggésben s Ausztriával közös egyetértéssel oldandók meg. Ha meggondoljuk, hogy hónapok óta működik már a vámpolitikai központ is, amely a legapró­lékosabb gonddal igyekszik kikutatni azokat az érdekeket, melyek a mai vámtarifa fentartásához vagy esetleges módosításához fűződnek, akkor először lehet reménységünk arra, hogy végre mi magyarok is felkészülve kezdjük meg Ausz­triával a tárgyalásokat és alkudozásokat. Mert nem szabad magunkat ámítanunk. Nem szabad tisztán Ausztria erőszakosságára visszavezet­nünk azt, hogy eddig még minden kiegyezésben mi voltunk a vesztesek s hogy eddig mindig az történt, amit Ausztria akart. Ennek oka nem is annyira abban keresendő, hogy Ausztria gazda­ságilag erősebb, mint mi; hogy hitelezőnk; hogy szerencsésebb földrajzi helyzete van; s hogy mint az önálló bank ellen királyi vető szegült, a teljes gazdasági függetlenségünknek is le­győzhetetlen akadálya van, amely végeredmé­nyében kényre és kegyre kiszolgáltat bennün­ket az osztrákoknak. Szó sincs róla: mindennek hatását éreznünk kellett, de mindez elenyésző csekély jelentőségű ahoz kérnt, hogy minden egyes alkalommal készületlenül mentünk a vám- és kereskedelmi tárgyalásokba. Kezdve az 1867-iki kiegyezésen, így volt ez az 1907ikiig kivétel nélkül. 1867-ben Ausztria azt követelte, hogy ha már politikailag különvá­lunk, váljunk külön gazdaságilag is, s legyen Ausztria is, Magyarország is külön vámterület. A mi hozzánem értésünk volt az oka, hogy ez akkor meg nem történt, s hogy azt, amiért most olyan óriási harcokat vívunk, hiába és ered­ménytelenül, akkor könnyű szerrel meg nem csináltuk. Egyenesen magyar követelés volt a közös vámterület s mikor Ausztria erre végül kos már megváltotta bérletét. És a férjek nem egyszer tudják, hogy feleségeiknek szeretője van. Buskomor, kenyérhaj-szagu kisvárosi élet, ahol a korzón hangosan kacagnak, de nem va­csoráznak! Istenem, még jól mosakodni sem ér­demes itt a nőknek, hisz a férfiaknak mindegy. És igen szerencsétlennek érzem magam, hogy e szegény és szomorú kisvárosi promená­­don üldögélek, ahelyett, hogy Kassán vagy A­ Mis­­kolcon volnék egy kávéházban, vagy talán Pesten . . . A flóra, amely időközben elhallgatott, most a sétatéren hangzott fel. A fuvolás fiatalember itt helyezkedett el valahol ... A sarkon régi ház állott, amelynek egy sarka a bástyába volt építve és olyan apró ablakok voltak rajta, ame­lyen csak egy nagyon finom, keskeny női fej férhetett volna ki. Még a csillagok sem ragyogtak ez életunt­estén, u­tán csillagok sincsenek e bús városka felett. Nagyon messzire egy petróleumlámpácska pislogott, félve és ijedten nézegetve jobbra és balra, vájjon nem éppen ma este van a tűzoltók majálisa? A távolban olyan keskeny házak áll­dogáltak, ahol bizonyára nem tesznek egyebet életük végéig az emberek, mint takarékoskod­nak és sírnak. És az asszony húsz éves korában már csak a nagymosásra tud gondolni. A flótás egy bús dalt fújt a fák alatt és hangszerét bizonyosan a bástya felé irányította. Lehetséges, hogy szerelmes szövege volt a dal­nak, a holdat énekelte meg a költő, aki azóta delirium tremensbe elpusztult, vagy a leánykát, aki nefelejts szemű, az elhagyott sétatéren azon­hajlandónak mutatkozott, csak öt évre volt haj­landó megkötni s ezt is csak oly­ módon, hogy három év múlva felmondható legyen. A magyar kormány óriási erőfeszítéseket tett az osztrák ellenállás leküzdésére s nagy áldozatokat kellett hoznunk, míg végre ki tudtuk eszközölni Bécs­­ben a tízéves és fel nem mondható vámközös­séget. Tíz év múlva már a viszonyok megvál­toztak, akkor már tisztába jöttünk azzal, mit játszottunk el, s hogy mi magunk voltunk azok, akik gazdasági fejlődésünk, megerősödésünk, gazdagodásunk útjai elé leküzdhetetlen akadá­lyokat gördítettünk. Akkor már akartuk volna az önálló vámterületet, de hiába. Akkor már Ausztria volt az, amely ragaszkodott a gazda­sági közösséghez. Simonyi Lajos kereskedelmi miniszter a képviselőház nyílt ülésén jelentette ki, hogy inkább lemond, de az ország érdeke el­len való vámszövetséget meg nem úyitja. Tisza Kálmán is beadta a lemondását; az egész ország, mint egy ember követelte az önálló vámterü­letet, mégsem sikerült kivívni. De egy másik nagy gyengeségünk is volt mindig a tárgyalások folyamán. Az egész ener­giánkat, egész figyelmünket mindig csak egyet­len egy pontra koncentráltuk, a többit elhanya­goltuk. S ha aztán az ostrom azon a ponton nem járt sikerrel, az egész vonalon vereséget szen­vedtünk. Az 1877-iki és az 1887-iki kiegyezések alatt az önálló vámterületeiért folytatott küzde­lem vette igénybe egész erőnket, de a vámkér­dések, a tarifális kérdések, a­ vasúti és a finan­ciális kérdések egészen háttérbe szorultak. Úgy, hogy mikor az önálló vámterületért folytatott harcunk kudarccal végződött, ezen felül még ezekben a kérdésekben sem tudtuk érdekeinket megvédelmezni. Nem azért, mert gyengék vol­tunk, hanem azért, mert mikor ezeknek a tárgya­lására került a sor, nem is igen voltunk tisztá­ban azzal, hogy mik az érdekeink s minő köve­telésekkel lépjünk fel. A Bánffy és Széll-féle ki­egyezési tárgyalások alatt az önálló vámterület már háttérbe szorult, de akkor meg a fogyasz­tási adók szétválasztására fordítottuk egész erőnket. Ennek kivívása annyira lekötötte fi­gyelmünket, hogy mikor az osztrák kormány felajánlotta az annabergi csatlakozást, azt, mint jelentéktelen ellenértéket visszautasítottuk, mert annak fontosságával nem voltunk tisztában. S mikor a fogyasztási adók szétválasztása sike­rült, a kiegyezés egyéb vitás kérdéseit teljesen elejtettük. A legutolsó kiegyezési harc már az annabergi csatlakozás s az önálló bank jegyé­ben folyt le, s azért, hogy szövetség helyett szerződés legyen a vámközösség neve, feláldoz­tuk a Szél­—Körber-féle kiegyezés összes elő­nyeit. Annyira nem voltunk tisztában azzal, mik is tulajdonképpen a magyar gazdasági élet ér­dekei, hogy a szerződéses vámtarifát cikkelyez­­tü­k be autonóm vámtarifaként. Igaz, hogy a mentséget erre meg lehet találni az idő rövid­ségében, de ez nem változtat azon a tényen, hogy nálunk egy autonóm vámtarifa készítésére még az előkészületek sem történtek meg, míg Bánffy Dezső, aki pedig a vámközösség híve volt, elkészíttette az autonóm tarifa tervezetét, sőt azt publikálta is. Mindig egyoldalúan s elfogultan kezdtük meg a tárgyalásokat Ausztriával s nem voltunk soha felkészülve az összes eshetőségekre, így történhetett meg az, hogy a kiegyezési tárgya­lások folyamán egyik-másik kérdésben sikert tudtunk ugyan elérni, de ha a kiegyezések mér­legét megcsináljuk, azt látjuk, hogy minden ki­egyezés végeredményében reánk nézve hátrá­nyosabb, mint volt az előző. És miután Ausz­triával szemben nem tudjuk megvédeni gazda­sági érdekeinket nem tudjuk a külfölddel szem­ben sem, hisz a külföldi szerződések sem épül­hetnek fel más alapelveken, s a külfölddel szem­ben sem érvényesülhet más erőegyenérték, mint az Ausztriával folytatott tárgyalásainkban. A vámpolitikai központ megalakulása s a Gyáriparosok Szövetségének munkálatai arra mutatnak, hogy már nálunk is tudatára kezde­nek ébredni annak, amit odaát Ausztriában már kezdettől fogva átláttak. Ott a kormány közvet­len érintkezést tart fenn a gazdasági élet min­den tényezőjével; ott állandóan működésben van egy nagy apparátus, mely a Magyarország­gal és a külfölddel kötött gazdasági szerződések eredményeit vizsgálja; adatokat gyűjt; a közvé­leményt irányítja; felvilágosít és agitál. Úgy, hogy mire az az időpont elérkezik, melyben a tárgyalásokat ismét meg kell kezdeni, a legap­róbb részletkérdésig, az áruforgalmi statisztika legelrejtettebb kis számadatáig, minden fel van dolgozva a szakreferensek számára, s egy szer­vezett gazdasági közvélemény áll a tárgyaló kormány mögött. Nálunk az adatgyűjtés eddig teljesen rendszertelen volt; a kormány mindent a hivatalos titok leplébe burkolt; szándékairól az érdekelteket nem tájékoztatta; kívánságaikat meg nem hallgatta; követeléseik és felvilágosítá­saik elől fülét bedugta; úgy, hogy az élet igazi feltételeiről, a gazdasági termelés és forgalom igazi szükségleteivel nem volt tisztában, mert nem is akart tisztába jönni. Nálunk minden ki­egyezés és minden külföldi gazdasági szerződés a kínos meglepetések egész tömegét zúdította reánk, amelyekből az érdekeltek nem is a jóaka­rat hiányát látták, hanem a hozzá nem értés szo­morú bizonyítékait. Mert nálunk előkészítő mun­kálatok a kormányok részéről alig történtek. Mindig az utolsó pillanatban,esetről- esetre sze­rezték be az információkat, ami kitűnt az 1907-iki tárgyalások alatt, amikor a szakrefe­rensek állandóan információkért szaladoztak haza Bécsből. Méltánytalanság volna ezért csak őket fele­lősekké tenni. A hiba nem csak bennük volt, ha­nem abban a felületességben, mely közügyeinkre annyira jellemző. A munka- és felelősségáthárí­tás országa vagyunk, ahol a kötelességekből még akkor sem akarjuk kivenni a részünket, ha saját érdekeink védelméről van szó. Negyvenöt év kellett ahoz, míg végre a gazdasági körök szervezkednek, s a rendszeres adatgyűjtés ne­héz és fárasztó, de nélkülözhetetlen feladatát magukra vállalják. Míg végre átlátták, hogy utó­lagos panaszokkal és rekriminációkkal a bajo­kon már segíteni nem lehet, hanem hogy ők ma­guk kötelesek azokat a fegyvereket a kormány kezébe adni, am enekkel ez a harcot gazdasági érdekeinkért megvívni hivatva lesz. S csak ha az egész gazdasági közvélemény, mint falanx áll a kormány mögé, s ha a kormánynak is teljes fegyverzet áll rendelkezésére, csak akkor re­mélhetjük, hogy a legközelebbi kiegyezésben a múltak mulasztásait pótolni és hibáit helyrehozni legalább részben sikerülni fog, bár egyebet nem vélvén hallani, mint egy sze­gény kisvárosi fiatalember megalázkodását, ke­servét, pénztelenségét és egyetlen szórakozását az éjjeli fuvolázásban ... Istenem, én már francia szubretteket ismertem akkor! A fuvolázás mind panaszosabb lett. Szinte koldus módjára könyörgött a dal, hogy egy műveletlen, talán ostoba és tisztátalan hölgy oda­fent a bástyán meghallgassa egy fiatalember sze­relmét, aki szerencsésebb körülmények között talán műlovar lehetne vagy ruhatáros egy pesti mu­latóhelyen és gúnyosan felelgetne a nőknek . . . Jajgatott a fuvola, mint egy beteg macska és az ember látni vélte egy szerencsétlen fiatalember éhes arcát, akinek annyi pénze sincs, hogy a kuglizóban szórakozzon. A fájdalmas és butító szegénység, a rossz ruha és a még szegényebb­nek ígérkező jövendő beszélt a nótákból, midőn a tudatlan hölgy tán enged a kérésnek és egy csomó felesleges gyermeket szül a szegény if­júnak. Felálltam és megkerestem a bokrok között a flótázó fiatalembert. — Igen szegény és bánatos arcú ifjú volt, tán éppen írnok a városkában. Fedetlen fején mint a drótszeg állott szőke haja. — Menjen haza, ne rontsa a levegőt, — mondtam igen szigorúan. — Szégyelje magát, hogy megalázkodik egy nőért. Később felráztam alvó kocsisomat és még az éjszakán tovább utaztam a városkából, ahol egy rossz fuvolás miatt oly szerencsétlennek éreztem magamat. Budapest, Julius 31. Szkutari-i érsek a királynál, Ischlből jelen­tik: Őfelsége ma délelőtt 10 óra 50 perckor fo­gadta kihallgatáson S­e­r­e­g­g­i szkutari-i érse­ket. A kihallgatás féltizenkettőig tartott. Őfel­sége ezután M­a­r­­­a­s­k­a­i Ambrus franziská­­nus pátert, Sereggi érsek kísérőjét fogadta ki­hallgatáson. Sereggi érsek köszönetét fejezte ki

Next