Pesti Napló, 1913. szeptember (64. évfolyam, 207–231. szám)
1913-09-02 / 207. szám
2 Budapest, kedd PESTI NAPLÓ 1913. szeptember 2. 2117. szám. tajdonképpeni horvátok a trializmussal kacérkodnak: meg kell fosztani őket autonómiájukttól. Most le van bonyolítva a balkáni konfliktus, — tehát — igy szól a bécsi erdré — legyen béke túl a Dráván is. Ezért oly lágyszívű Tisza. Ezért fuvolázik Zágráb felé, ezért ígéri a vasúti pragmatikát a horvátoknak. S ebből megérthetjük, hogy mi magyarok, akik a leglényegesebb kérdésben eddig is oly jó fiúk voltunk, most sem számíthatunk külön engedményre, jutalomra. Ilyesmi csak a megtért bárányoknak dukál, de ezeknek aztán akkor is, ha muszáj volt megtérniük. Fordulatok a világpolitikában dig minden valószínűség szerint gróf Forgách János drezdai követ kerül, akit most ideiglenesen berendeltek a külügyminisztériumba és aki tudvalevőleg az annexió alatt Belgrádban képviselte a monarkiát, kétségkívül sok energiával és éleslátással. Gróf Forgách új pozíciójában feltétlenül egyike lesz jövő külpolitikánk irányító tényezőinek és a Balkánon szerzett tapasztalatait belátható időn belül még fontosabb helyen is érvényesítheti. Eldöntetlen még herceg Fürstenberg bukaresti nagykövet szerepe, aki sokak szerint Berchtold székének várományosa volna, de aki romániai tevékenységével — Brontel francia és Sebeko orosz nagykövet sikeres politikájával szemben — egyáltalán nem szolgáltatott okot arra, hogy mint külügyminiszter Berchtold jobb utódja legyen. Sokkal valószínűbb, hogy Fürstenberg rövid időn belül várakozási állományba kerül, feltéve, hogy Bécsben nem akarnak az eddigieknél is nagyobb baklövéseket elérni. Többször járt az uralkodónál Mérey Kajetán római nagykövet is, akinek szintén rendkívül, fontos szerepe volt a balkán krízis során. Olaszországgal való szorosabb együttműködésünk biztosítása Mérey érdeme, ámde kétséges, várjon ez az együttműködés meddig és milyen határig fog túlterjedni a tartalékos szövetséges szerepén? Bizonyos az, hogy Bécsben Méreyt sem kapcsolják ki — Bilinski mellett — a külügyminiszterség jogos aspiránsai sorából. Olaszország és a monarkia viszonya az utolsó hetek óta — Conrad vezérkari főnök közeli látogatása folytán — mindjobban érdekli az európai közvéleményt. A balkáni krízis alatt, legalább látszatra, meg volt az összhang a két szövetséges között, most azonban egyre élénkekebbé és tolakodóbbá válik Franciaország kacérkodása latin fajtestvéreivel. Legutóbb Barthou francia miniszterelnök nyilatkozott a „Corriere della Sera“ munkatársa előtt Franciaország és Olaszország viszonyáról és kijelentette, hogy hazugság, mintha Poincaré ellensége volna Olaszországnak: az elnök csodálja és szereti Itáliát. Franciaország Albánia határainak megállapításánál is Olaszország barátjának bizonyult és általában: a két ország különböző hatalmi csoportosulása egyáltalán nem szabályozza a szilárd és szabad baráti viszonyt, miután, nincs közöttük semmiféle zavaró momentum. A francia kormányelnök udvarlását kiegészíti az a fentartásos hír, hogy Delcassé kerül Rómába nagykövetnek, vagyis a legkiválóbb és legtekintélyesebb francia politikusok egyike, Pétervár után Rómát akarja a francia világpolitika irányainak és terveinek meghódítani. Delcassé Péterváron nem működött teljes sikerrel, aminthogy Isvorsky, a párisi orosz nagykövet sem tudta a Franciaországgal való állandó harmóniát biztosítani, de sem Decassé, sem Isvorsky nem bukott ember. Delcassé római szereplése kétségkívül rendkívül veszedelmes lesz az amúgy is laza szövetséges viszony, ra, Isvorsky pedig, akit hír szerint Párisből szintén Rómába helyeznek át, a nagy pánszláv eszmét Albánián át fogja szítani, amelyhez Olaszország épp oly makacsul ragaszkodik, mint amilyen eleven lánggal ég az irredenta mozgalom Triesztért. És ilyen kényes helyzetben, amely a legteljesebb és legóvatosabb tapintatosságot követeli, az osztrák kormány a trieszti helytartó elhamarkodott dekrétumával újra alkalmat ad arra, hogy az irredentisták ország-világ előtt dokumentálhassák a maguk igazát. Igaz, hogy gróf Stürgh utólag a gyakorlatban legalább hatályon kívül helyezte a helytartónak az olaszságot mélyen sértő rendeletét, de ez már elkésett orvosság: Trieszt újra sajog az olaszoknak, ugyanakkor, amikor Barthou, Delcassé és Isvorsky egyesült erővel akarják a hármas entente keblére ölelni Itáliát. Sovány vigasz, hogy ugyanakkor Clémenceau, a volt miniszterelnök biztosít bennünket a „Neue Freie Presse“ útján, hogy Franciaország és a monarkia viszonya nemcsak jó, hanem szívélyes. Kár, hogy Glémenceau, most Karlsbadban üdülő magánzó beszél, Barthou ellenben, mint Franciaország reprezentatív férfiúja cselekszik... azért, mert uj, hanem mert oly ormótlan, olyan tolakodó, olyan szegényes és mégis cifra. Lőcse egyik legvedlettebb s legkedvesebb épülete a gimnáziumi templom; ez is középkori, gótikus, de a jezsuiták a maguk külön barokjávalnépesítették be s ez olyan pittoreszkké teszi a belsejét. Mellette volt a klastrom, egy darabja még látható, az egész a város szélén van, elhanyagolt, javításra szoruló és mégis oly szép. Most új gimnáziumot építettek mellé. Az állam csináltatta, óriási nagy, vigasztalan, szerénytelen ház, amelyet látva, folyton azon kell tűnődnünk: miért tudták a klastromból megmaradt négyszögű udvar architektúráját oly nemes és biztos egyszerűséggel megcsinálni a régiek s miért téved a mai építész oly végzetes ízléstelenségekbe, miért, hogy közömbös és sivár marad ezen a helyen is, amelynek minden köve a házépítő és városépítő mesterség csudálatos megértéséről beszél. A mi szemünkben az ilyen, nálunk oly ritka emlékgyűjtemény, mint Lőcse, valamiösszetartozó valami egységet jelent. Ezt az összetartozást, valami egységet jelent. Ezt az egységet meg kell látni már egy futó sétán, ezt nem szabadna megbontani, itt fokozott szerénységgel 5 fokozott ellenőrzés után szabadna csak új falat emelni, vagy hozzányúlni a régihez. Szentimentalizmus ez? Nem: a régi kincsek száraz értékelése ugyanezt követeli. Konzervativizmus? Még sokkal kevésbbé. Ez emlékek legveszedelmesebb ellensége a konok bürokrácia, amely konzervatív, nem tudja észrevenni, hol kell habozás nélkül áldozatokat hozni, viszont tudatlanul és értelmetlenül rombol, ha egyszer nyitásra szánta magát, ha nagynehezen kipréseltek belőle valami kaszárnyád vagy szomorú, szürke iskolaépületet. (A bécsi külügyminisztérium krízise. — Gróf Forgách János osztályfőnök. — Mérey előtérben. — Delcassé és Izvolsky. — Franciaország és Olaszország közeledése. — Az irredentizmus ujjáébredése.) Bécs, szeptember 1. A Balkán-krízis valóságos választóvize lett a petyhüdt európai diplomáciának: egymásután érkeznek jelentések a különböző metropolisokból, amelyek a nagykövetek szerepcseréjét vagy végleges félretétételét jelentik be. Elsősorban természetesen a bécsi diplomáciánál kezdődött meg a nagytakarítás, ugyanakkor, amikor a hágai békekonferencián Mandes von Svinderen azt ajánlja, hogy Grey, Szaszonov és Majorescu mellett Berchtold nevét is aranybetűkkel örökítsék meg a békepalota falain, a külügyminisztérium és balkáni nagykövetségeink körül nagy rettegés a sok balsiker személyi likvidációja küszöbén. Gr. Berchtold, az aranytetűs, már régen bukott ember és csak utódja kérdésében nincs döntés, de a külügyminisztérium vezető emberei közt is eltolódások várhatók. Jelentettük, hogy gróf Thury-Valsassina bukásával gróf Szápáry Frigyes, jelenlegi külügyi osztályfőnök a legkomolyabb jelölt a pétervári nagyköveti állásra, helyére peromlanak. A gyönyörű berakott műves késmárki imaszékből apróbb darabok hullanak ki és be vannak foltozva otromba deszkákkal. A kórust tartó pillérek aljából egyszerűen kivágtak egyegy darabot — megvékonyították őket — hogy a padokat jobban el tudják helyezni mellettük. A templom rossz, régi fazsindely-teteje azzal fenyeget, hogy beengedi a vizet. Sem Lőcse városának, amely az egyház kegyura, sem a templomi alapnak úgyszólván egy fillére sincs arra, hogy folytonos hozzáértő felügyelet alatt s jókarban tartsa az ősi építményt. Romlik tehát a a főoltár is. A szu, a régi száraz fának ez a halálos ellensége csakugyan pusztít benne, s háta csupasz részének egy-egy darabját kézzel le lehet morzsolni. Sajnos, a látogatók, turisták nem is haboznak emlékbe elvinni egy-egy kis sárga, taplóssá vágott fadarabot. Az oltár tulajdonképpeni szobrászati része, közvetlenül, még nincs megtámadva. A festés, aranyozás védi, amint az olyan szabadon álló szobor, amelyen ép maradt az olajfestés, meg is menekül a szótól. Most mégis csak menteni akarják az oltárt s rendelkezésre áll megmentésére az állami költségvetésből húszezer korona. A mentést úgy képzelik el, hogy az egészet impregnálják Endrődi Sebő fakonzerváló preparátumával. Endrődi már lenn is járt a napokban Lőcsén, hivatalos megbízatásban, megnézte az oltárt s a munkához nemsokára hozzáfog. Lehet, hogy preparátuma csakugyan kiváló s a gyilkos rovart kipusztítja az oltárból. Ez azonban egyáltalában nem elegendő s az emlékműmentésnek ez a módja olyan primitiv, hogy megdöbbentő, ha a műemlékek bizottsága csakugyan hozzájárult. Ha valakinek, ennek a bizottságnak tudnia kell, hogy ez az oltár még gyönyörűen konzerválható — restaurálástól isten mentsen — konstruktív részei kicserélhetők, megerősíthetők, biztosítható minden porcikája, anélkül, hogy Lőcsei Pál mester keze művéhez kellene nyúlni s mindezenfelül, igen, impregnálhatók egyes részei Endrődi találmányával. Tehát rajta kivül s legelsősorban egy kitűnő építőművész és egy még kiválóbb asztalosművész kezébe kell adni ezt az oltárt. Nem: az egész templomot, talán egész Lőcsét. A városházán, amelynek egész restaurálását kissé szabadon hajtotta végre Schulek mester, van egy új, oda nem illő, gyári módon készült kapu. Az épület egyik oldalához egy kis faépületet biggyesztettek s ez az épület közegészségügyi szempontból nagyon hasznos — vasból készítve és szürkére mázolva feltalálható Budapesten is — de valóban nem való műemlékek tövébe. Benn az épületben a nehéz ajtóvasalást valami bádogféle helyettesíti. Egy magánház udvarán kegyelettel őrzik a régi Ketterhäuschen-t, a vasrácsból készült házikót, a hajdani városi szégyenpadot, de tetőt raktak rá, bevonták dróthálóval és galambháznak használják. Egyszóval minden kétségtelen jóindulat és kegyelet ellenére is nyilvánvaló, hogy történnek apró hibák, amiket nem lehet elkerülni mindaddig, amíg a páratlan hely minden emléke állandó, szigorú ellenőrzés alá nem kerül — s nem régészek, hanem művészemberek ellenőrzése alá — s amíg persze pénzt nem szereznek arra, hogy rendszeresen lehessen javíttatni az omló köveket, a porló oltárokat. Ezek a kis hibák. Vannak aztán nagyok is. A város akármilyen szegény, akárhogyan kiesett a forgalomból, mégis csak építenek benne , s amint mondottuk, többnyire közpénzen. Kaszárnyát, még egy kaszárnyát, iskolákat, hivatalokat. Máshol már belenyugszunk, hogy a kaszárnya — kaszárnya, hozzávaló, sivár környezetben fel se tűnik. Itt azonban, szinte műhelyben, remekbe készült házak között egyenesen fáj az új fal, nem Lengyel Géza.