Pesti Napló, 1913. november (64. évfolyam, 259–283. szám)

1913-11-01 / 259. szám

2 Budapest, szombat PESTI NAPLÓ 1391.­ november T. 259. száza. nemzeti életünk győzhetetlen erejű őrskato­­nája. Történelmi idők nagy emberei mun­kásságuk javát annak szentelték, hogy e két őrszemet felvértezzék, hatalmát, tekintélyét növeljék. Most guzsba kötik őket s betömik a szájukat, hogy egyszers mindenkorra vé­gezhessenek velük. Temetésrendezőink azt remélik, ha ezek felett is bezárult a sír, ennyi pusztítás árán megvásárolták maguk­nak végre az életet. Itt állnak hát véres kezekkel a szeren­csétlen Macbeth-utódok, kiknek végzete, hogy egyik szörnytetüü­k kényszeríti őket a másiknak elkövetésére, önmaguktól bor­zadva ölnek és temetnek szüntelen sorozat­ban. És most egyszerre, Halottak­ napján feltámadnak, a temetőből kisuhannak, körü­löttük nyüzsögnek áldozataiknak félelmes kisértetei... ...Ki innen a munkapárti temetőből! Verőfényes napsugár fonja körül a várost. Emberek mosolyogva, boldog megértéssel haladnak el egymás mellett; remény gyűl a szemekben, bizalom kél a szívekben. Minek örülünk, miben reménykedünk? Valami belső sugallat ígéri, hogy ma sírásóinknak van Hallottak-napja. Kiket eltemettek, fel­támadnak nekünk, ők pedig visszatérnek, honnan előkaparták őket, a megsemmisülés kriptáiba. Budapest, október 31. A delegációk előtt. A jövő héten szerdán, mint Bécsből jelentik, ismét közös miniszteri ér­tekezlet lesz Bécsben, hogy a november 18-án összeülő delegációk figyelt tárgyalásra előkészítse. A létszámemelés költségei. A hadügyi bud­get erős emelkedéséről ad jelentést a „N. Fr. Presse“. A rendkívüli és csak egy esztendőre szóló kiadások a közös hadseregnél 108, a ma­gyar honvédségnél 52,48, az osztrák landwehr­­nél 76.36, összesen 236.84 millió koronát tesznek ki. Az állandó kiadás a közös hadseregnél 41, a A szép asszony szeme különös mosolylyal villogott rám­­.? úgy éreztem, hogy megbarát­kozott velem. A szeméből csak szimpátiát tud­tam kiolvasni. — A nagyanyámnak is ilyen szép, szelíd, kék szeme volt­­— szóltam Pankovicsnéhoz hangosan, mert szükségét éreztem, hogy vala­mit mondjak. •­ Óriási hahota támadt, talán inkább a szög­letességem, mint a bókohi miatt. — No hát ilyen bókót sem kapott még a szép Pankovicsné — jegyezte meg nevetve egy társaságbeli úr.­­ Egy hölgy gúnyosan kérdezte: — Hány éves a kedves nagymamája? Pankovicsné nyomban megvédett engem. — Ennél szebb bókot nem is mondhatott volna nekem — szólt hozzám — mert meg va­gyok győződve, hogy nagyon szereti a nagy­mamáját. Én fölszegtem­ a fejem és nyugodtan,ünne­­piesen szóltam: — Olyan jóság sugárzik ki szeméből, nagy­ságos asszonyom, hogy nélküle a szépsége olyan volna, mint valami gyönyörű tájék napfény nélkül. Furcsán és kenetteljesen hangzott a bókom, hogy magam is megdöbbentem tőle. — Bravó! bravó! — kiáltották egyszerre az idősebb urak, néhányan még tapsoltak is ne­kem. Az öreg urak még mindig megbecsülik a bókot, amelyről a mai fiatalság már szinte egé­szen leszokott. A diadalom csak akkor lett teljes, amikor a szép Pankovicsné kivett a hajából egy égőpiros rózsát és átnyújtotta nekem. A férfiak irigy, meg­lepett pillantásokat küldtek felém, de annál éde­­­­sebbé tették a sikereimet. Kissé el is kábultam tőle. A nyelvemet megoldotta a győzelem mámora és kipirulva be­széltem mélyértelmű­en hangzó csacsiságokat, amelyek furcsa komolyan hangzottak el ott, ahol az emberek könnyedén, tréfásan, léhán társa­lognak. A szép Pankovicsné büszkén nézett körül, mintha mondaná: ,,Lám, milyen pompás gavallé­rom akadt! Minden szava virág és hódolat“. De én éreztem, hogy irigyeim és ellenségeim van­nak, akik igyekeznek aknát rakni elém. Az egyik zsur­ifja, aki Pankovicsné udvará­hoz tartozott és akinek, ha jól emlékszem, Bo­­ronay volt a neve, minden különösebb ok nélkül a „tangó“ nevű táróra terelte a beszélgetést. Én boldog voltam, hogy műveltségemet és jól értesültségemet fitogtathattam. Beszéltem a tangóról, Argentínáról, Dél-Amerikáról és az em­berek áhitatosan figyeltek. — És tudja-e ön­ azt a táncot? — kérdezte tőlem hirtelen Boronay, akit társalgásbeli sike­­kereimmel féltékenynyé tettem. — A lépéseit ismerem a tangónak, de tán­colni nem tudom — feleltem szerényen. — Mutassa meg legalább a lépéseket — kér­lelt engem a szép Pankovicsné és bársonyos, lágy hangjának ki tudott volna ellenállni? Éreztem, hogy vakmerőség, amire vállal­kozom, de a szerelem és a győzelem elszédí­­tett, minden áron ki akartam tüntetni magamat és felálltam, hogy a tangó lépéseit bemutassam. A társaság nagy félkört hagyott szabadon a számomra a síkos, fényes parketten. Mindenki csendben volt és figyelt. Asszonyok, leányok a szép szemükkel biztattak, különösen Panko­vicsné, aki ragyogó mosolyát egyenesen rám szegezte. — Én majd fütyülöm hozzá a zenét — ajánl­kozott Boronay. És elindultam a szabadon hagyott félkörben tangó-lépésekkel, amiket egy éjjeli mulatóhelyen láttam és jól-rosszul utánozni igyekeztem. magyar honvédségnél 16.54, az osztrák land­­wehrnél 28.59, összesen 86.13 millió korona. Az egész költség 322.97 millió koronát jelent, amelyből Magyarországra 120 millió korona jut. Az új Balkán. A Balkán-államok új egyensúlya most van kialakulóban. Ma még csupa véres zűrzavar minden, csupa nyugtalanság és csupa tisztázat­lanság , szimpátiák és antipátiák támadnak máról-holnapra és szinpátiák és antipátiák fosz­­lanak széjjel a máról-holnapra. A háború por­felhőjéből egy nagy Balkán-szövetség kontúrjai bontakoztak ki, egy szövetség, amely a Dunától a Fekete-tengerig mindent magába ölelt volna, Szerbiát, Romániát, Bulgáriát, Montenegrót, Görögországot, Törökországot. A londoni kon­gresszus után már csak szűkebb államszövetsé­gek terve kísértett — a fantázia felhőkarcolói fölé új meg új alakulatok rajzolódtak, egyik po­litikai vízió a másikat kergette és ami tegnap még olybá tűnt föl, mint az egyedül való lehe­tőség, az mára az ötletek hullajegyzékére ke­rült. És valóban: hiányzik az a szilárd pont, akár faji, akár nemzetiségbeli, akár felekezet­­beli, amely körül a szimpátiáknak és antipátiák­­nak, az együvétartozásoknak és a szembenállá­soknak egy új politikai típusa alakulhatna ki. Az érdekek közössége — ez az, ami az egész vonalon hiányzik, az, hogy máról-holnapra vál­takozó formák, tények, érzések szerint akarják szabályozni azt, aminek a szabályozása egész generációkat köt. És az érdekek közösségét nem pótolja a sérelmek közössége: a sérelmek közössége legföljebb egy bellum omnium contra omnest támaszthat egy sohse nyugvó, egyre vadabbá váló káoszt, mert az uj határok ij nemzetiségi izgalmakat hoztak min­denüvé, uj szolgaságokat és uj elnyomatásokat. Az első Balkán-háború proklamált jelszava: az elnyomottak fölszabadítása volt; alig van — mondták — Balkán-nép, amelynek egy foszlá­nya ne görnyedne egy idegen uralom alatt. Nos, háború után alig van Balkán-nép, amely­nek egy foszlánya ne görnyedne egy másik Balkán-nép uralma alatt. És — Szerbiát kivéve — szinte minden Balkán-nép elnyomó és el-­­­nyomott egyúttal és ez teszi oly lassúvá, olyan lomha üteművé a török-görög, a török-bolgár, az albán-görög tárgyalásokat, ez árnyékolja be — mind a két részről — a szerb-bolgár közele­dés botorkálásait. Emellett a háttérben ott álla­nak a nagyhatalmak szinte valamennyi Balkán­állam (sokszor a Balkánon se tudják, hol-me­­lyik, megannyi előretolt Örs), aminthogy az egész Balkán-háború nagyhatalmi diplomáciák, európai milíciák és tőkék hadgyakorlata volt. És amikor egy Balkán-nép mámorosan ujjongott a hadi és polgári erényei győzelmes glóriáján akkor egy párisi, berlini, londoni (a bécsiekről és budapestiekről — jaj — ne beszéljünk) ban­kár a hasát fogta nevettében. Az európai tőkék mérkőztek a Balkán­­harcmezőn — az új Iliás, ami Lüleburgász alatt, Tirnovo kövein és Kirkilissze zónáin született, sohse született volna meg, hogyha például a francia tőkét nem az a politika vezeti, hogy a belföldi kockázatokkal szemben a külföldi elhe­lyezésekben kell garanciát keresni. A Balkán­államok politikája csak függvénye volt a fran­cia pénz e politikájának, amelyet legutóbb szö­gezett le egy előkelő francia újság. Francia­­ország az emissziónál huszonöt-negyven száza­lékkal dolgozott és ez az, ami által a Balkán­­államok szinte belekergetődtek a fegyverkezés őrületébe. Már most az, hogy ez jó politika volt-e, hogy a belföldi kockázat valóban egalizá­­lódott-e a Balkánnak szórt pénzsugarakkal — az más kérdés. Valószínüleg nem erre a megálla­podásra jutott Edmond Féry, amikor össze­számlálta a milliókat, amiket Fran­ciaország a háborún vesztett. Valószínüleg nem erre vall az a lassúság is, az a sok akadály is, amibe a kétszázötven mil­liós szerb kölcsön most Párisban beleütközik. De ki ismeri a pénz misztériumait, amel­lett, hogy a háború egyetlen vesztesei az euró­pai tőkék voltak (Szerbiában még a moratórium alatt is fizettek), amikor az európai kis existen­­ciák sorra mondták be a hundát és a szerb, a bolgár, a török paraszt már rég üityörészve szántja a tarlót, amikor a szerb, a bolgár, a tö­rök háború a nyomor vizeire, a szegénység óceánjára, Kanada síkjaira, Pennsylvania gyá­raiba űzi a hajdúsági parasztot, amellett ügynö­kökkel, utazókkal, kereskedelmi képviselőkkel van tele az egész Balkán — és a mintakollek­ció rohama viharzik a szuronyrohamok helyén, a szuronyrohamok helyett... — Bravó! bravó! — mondta egy asszonyi hang, amelynek melegsége csak Pankovicsnétól eredhetett. Boronay annál dühösebben és félté­kenyebben fütyült, mennél jobban bravózott a szép Pankovicsné. Körüljártam a félkörben, óvatosan és lassan emelve a lábamat és egyszerre csak kimaradt a Boronay fütty­ kisérete . . . Kínos csend tá­madt . . . visszafojtott halk nevetést hallottam... a hátsóbb sorokban egész őszintén vihogtak. Hirtelen megálltam. A vér szinte meghalt ereimben. Éreztem, hogy baj van, de nem tud­tam, mit követhettem el . . . Körüljártattam a szemem a társaságon . . . Még mindig nem ér­tettem. És aztán véletlenül letekintettem a padlón és egyszerre világos lett előttem a baleset. A sima, fényes parketten, amelyen végig­lépkedtem, cipőnyomok feketéltek szabályosan, ahogy­ a lábamat raktam. Semmi kétség nem ma­radt, az én talpam nyomai voltak azok. Az ut­cai sár, amely hozzájuk tapadt, a fekete lakk­festék, amelyet a havas lucsok feláztatott, a cipőm talpának pontos rajzát hagyták a padló érzékeny viaszán. — Ezt nevezem szemléltető oktatásnak! — szólt gúnyolódva Boronay. És erre a halk viho­gások, a féken tartotta nevetések elszabadultak láncukról. Az egész terem kacagásba fűlt. Nem­ tudom már, hogyan tántorogtam ki a teremből, le a lépcsőkön, ki az utcára. Csak arra emlékezem, hogy amikor hazaértem, még na­gyon korán volt, az este rakott tűz még lobogott a kályhámban és én elátkozott bocskoraima­t egymásután belehajigáltam a tí­zbe. Ahogy ned­vesen is jobbot vetettek, a tűzsziporkák ugy ka­cagtak, sikongtak, mint a szép Pankovicsné és Boronay nevetése együttvéve.

Next