Pesti Napló, 1913. november (64. évfolyam, 259–283. szám)
1913-11-01 / 259. szám
2 Budapest, szombat PESTI NAPLÓ 1391. november T. 259. száza. nemzeti életünk győzhetetlen erejű őrskatonája. Történelmi idők nagy emberei munkásságuk javát annak szentelték, hogy e két őrszemet felvértezzék, hatalmát, tekintélyét növeljék. Most guzsba kötik őket s betömik a szájukat, hogy egyszers mindenkorra végezhessenek velük. Temetésrendezőink azt remélik, ha ezek felett is bezárult a sír, ennyi pusztítás árán megvásárolták maguknak végre az életet. Itt állnak hát véres kezekkel a szerencsétlen Macbeth-utódok, kiknek végzete, hogy egyik szörnytetüük kényszeríti őket a másiknak elkövetésére, önmaguktól borzadva ölnek és temetnek szüntelen sorozatban. És most egyszerre, Halottak napján feltámadnak, a temetőből kisuhannak, körülöttük nyüzsögnek áldozataiknak félelmes kisértetei... ...Ki innen a munkapárti temetőből! Verőfényes napsugár fonja körül a várost. Emberek mosolyogva, boldog megértéssel haladnak el egymás mellett; remény gyűl a szemekben, bizalom kél a szívekben. Minek örülünk, miben reménykedünk? Valami belső sugallat ígéri, hogy ma sírásóinknak van Hallottak-napja. Kiket eltemettek, feltámadnak nekünk, ők pedig visszatérnek, honnan előkaparták őket, a megsemmisülés kriptáiba. Budapest, október 31. A delegációk előtt. A jövő héten szerdán, mint Bécsből jelentik, ismét közös miniszteri értekezlet lesz Bécsben, hogy a november 18-án összeülő delegációk figyelt tárgyalásra előkészítse. A létszámemelés költségei. A hadügyi budget erős emelkedéséről ad jelentést a „N. Fr. Presse“. A rendkívüli és csak egy esztendőre szóló kiadások a közös hadseregnél 108, a magyar honvédségnél 52,48, az osztrák landwehrnél 76.36, összesen 236.84 millió koronát tesznek ki. Az állandó kiadás a közös hadseregnél 41, a A szép asszony szeme különös mosolylyal villogott rám.? úgy éreztem, hogy megbarátkozott velem. A szeméből csak szimpátiát tudtam kiolvasni. — A nagyanyámnak is ilyen szép, szelíd, kék szeme volt— szóltam Pankovicsnéhoz hangosan, mert szükségét éreztem, hogy valamit mondjak. • Óriási hahota támadt, talán inkább a szögletességem, mint a bókohi miatt. — No hát ilyen bókót sem kapott még a szép Pankovicsné — jegyezte meg nevetve egy társaságbeli úr. Egy hölgy gúnyosan kérdezte: — Hány éves a kedves nagymamája? Pankovicsné nyomban megvédett engem. — Ennél szebb bókot nem is mondhatott volna nekem — szólt hozzám — mert meg vagyok győződve, hogy nagyon szereti a nagymamáját. Én fölszegtem a fejem és nyugodtan,ünnepiesen szóltam: — Olyan jóság sugárzik ki szeméből, nagyságos asszonyom, hogy nélküle a szépsége olyan volna, mint valami gyönyörű tájék napfény nélkül. Furcsán és kenetteljesen hangzott a bókom, hogy magam is megdöbbentem tőle. — Bravó! bravó! — kiáltották egyszerre az idősebb urak, néhányan még tapsoltak is nekem. Az öreg urak még mindig megbecsülik a bókot, amelyről a mai fiatalság már szinte egészen leszokott. A diadalom csak akkor lett teljes, amikor a szép Pankovicsné kivett a hajából egy égőpiros rózsát és átnyújtotta nekem. A férfiak irigy, meglepett pillantásokat küldtek felém, de annál édesebbé tették a sikereimet. Kissé el is kábultam tőle. A nyelvemet megoldotta a győzelem mámora és kipirulva beszéltem mélyértelműen hangzó csacsiságokat, amelyek furcsa komolyan hangzottak el ott, ahol az emberek könnyedén, tréfásan, léhán társalognak. A szép Pankovicsné büszkén nézett körül, mintha mondaná: ,,Lám, milyen pompás gavallérom akadt! Minden szava virág és hódolat“. De én éreztem, hogy irigyeim és ellenségeim vannak, akik igyekeznek aknát rakni elém. Az egyik zsurifja, aki Pankovicsné udvarához tartozott és akinek, ha jól emlékszem, Boronay volt a neve, minden különösebb ok nélkül a „tangó“ nevű táróra terelte a beszélgetést. Én boldog voltam, hogy műveltségemet és jól értesültségemet fitogtathattam. Beszéltem a tangóról, Argentínáról, Dél-Amerikáról és az emberek áhitatosan figyeltek. — És tudja-e ön azt a táncot? — kérdezte tőlem hirtelen Boronay, akit társalgásbeli sikekereimmel féltékenynyé tettem. — A lépéseit ismerem a tangónak, de táncolni nem tudom — feleltem szerényen. — Mutassa meg legalább a lépéseket — kérlelt engem a szép Pankovicsné és bársonyos, lágy hangjának ki tudott volna ellenállni? Éreztem, hogy vakmerőség, amire vállalkozom, de a szerelem és a győzelem elszédített, minden áron ki akartam tüntetni magamat és felálltam, hogy a tangó lépéseit bemutassam. A társaság nagy félkört hagyott szabadon a számomra a síkos, fényes parketten. Mindenki csendben volt és figyelt. Asszonyok, leányok a szép szemükkel biztattak, különösen Pankovicsné, aki ragyogó mosolyát egyenesen rám szegezte. — Én majd fütyülöm hozzá a zenét — ajánlkozott Boronay. És elindultam a szabadon hagyott félkörben tangó-lépésekkel, amiket egy éjjeli mulatóhelyen láttam és jól-rosszul utánozni igyekeztem. magyar honvédségnél 16.54, az osztrák landwehrnél 28.59, összesen 86.13 millió korona. Az egész költség 322.97 millió koronát jelent, amelyből Magyarországra 120 millió korona jut. Az új Balkán. A Balkán-államok új egyensúlya most van kialakulóban. Ma még csupa véres zűrzavar minden, csupa nyugtalanság és csupa tisztázatlanság , szimpátiák és antipátiák támadnak máról-holnapra és szinpátiák és antipátiák foszlanak széjjel a máról-holnapra. A háború porfelhőjéből egy nagy Balkán-szövetség kontúrjai bontakoztak ki, egy szövetség, amely a Dunától a Fekete-tengerig mindent magába ölelt volna, Szerbiát, Romániát, Bulgáriát, Montenegrót, Görögországot, Törökországot. A londoni kongresszus után már csak szűkebb államszövetségek terve kísértett — a fantázia felhőkarcolói fölé új meg új alakulatok rajzolódtak, egyik politikai vízió a másikat kergette és ami tegnap még olybá tűnt föl, mint az egyedül való lehetőség, az mára az ötletek hullajegyzékére került. És valóban: hiányzik az a szilárd pont, akár faji, akár nemzetiségbeli, akár felekezetbeli, amely körül a szimpátiáknak és antipátiáknak, az együvétartozásoknak és a szembenállásoknak egy új politikai típusa alakulhatna ki. Az érdekek közössége — ez az, ami az egész vonalon hiányzik, az, hogy máról-holnapra váltakozó formák, tények, érzések szerint akarják szabályozni azt, aminek a szabályozása egész generációkat köt. És az érdekek közösségét nem pótolja a sérelmek közössége: a sérelmek közössége legföljebb egy bellum omnium contra omnest támaszthat egy sohse nyugvó, egyre vadabbá váló káoszt, mert az uj határok ij nemzetiségi izgalmakat hoztak mindenüvé, uj szolgaságokat és uj elnyomatásokat. Az első Balkán-háború proklamált jelszava: az elnyomottak fölszabadítása volt; alig van — mondták — Balkán-nép, amelynek egy foszlánya ne görnyedne egy idegen uralom alatt. Nos, háború után alig van Balkán-nép, amelynek egy foszlánya ne görnyedne egy másik Balkán-nép uralma alatt. És — Szerbiát kivéve — szinte minden Balkán-nép elnyomó és el-nyomott egyúttal és ez teszi oly lassúvá, olyan lomha üteművé a török-görög, a török-bolgár, az albán-görög tárgyalásokat, ez árnyékolja be — mind a két részről — a szerb-bolgár közeledés botorkálásait. Emellett a háttérben ott állanak a nagyhatalmak szinte valamennyi Balkánállam (sokszor a Balkánon se tudják, hol-melyik, megannyi előretolt Örs), aminthogy az egész Balkán-háború nagyhatalmi diplomáciák, európai milíciák és tőkék hadgyakorlata volt. És amikor egy Balkán-nép mámorosan ujjongott a hadi és polgári erényei győzelmes glóriáján akkor egy párisi, berlini, londoni (a bécsiekről és budapestiekről — jaj — ne beszéljünk) bankár a hasát fogta nevettében. Az európai tőkék mérkőztek a Balkánharcmezőn — az új Iliás, ami Lüleburgász alatt, Tirnovo kövein és Kirkilissze zónáin született, sohse született volna meg, hogyha például a francia tőkét nem az a politika vezeti, hogy a belföldi kockázatokkal szemben a külföldi elhelyezésekben kell garanciát keresni. A Balkánállamok politikája csak függvénye volt a francia pénz e politikájának, amelyet legutóbb szögezett le egy előkelő francia újság. Franciaország az emissziónál huszonöt-negyven százalékkal dolgozott és ez az, ami által a Balkánállamok szinte belekergetődtek a fegyverkezés őrületébe. Már most az, hogy ez jó politika volt-e, hogy a belföldi kockázat valóban egalizálódott-e a Balkánnak szórt pénzsugarakkal — az más kérdés. Valószínüleg nem erre a megállapodásra jutott Edmond Féry, amikor összeszámlálta a milliókat, amiket Franciaország a háborún vesztett. Valószínüleg nem erre vall az a lassúság is, az a sok akadály is, amibe a kétszázötven milliós szerb kölcsön most Párisban beleütközik. De ki ismeri a pénz misztériumait, amellett, hogy a háború egyetlen vesztesei az európai tőkék voltak (Szerbiában még a moratórium alatt is fizettek), amikor az európai kis existenciák sorra mondták be a hundát és a szerb, a bolgár, a török paraszt már rég üityörészve szántja a tarlót, amikor a szerb, a bolgár, a török háború a nyomor vizeire, a szegénység óceánjára, Kanada síkjaira, Pennsylvania gyáraiba űzi a hajdúsági parasztot, amellett ügynökökkel, utazókkal, kereskedelmi képviselőkkel van tele az egész Balkán — és a mintakollekció rohama viharzik a szuronyrohamok helyén, a szuronyrohamok helyett... — Bravó! bravó! — mondta egy asszonyi hang, amelynek melegsége csak Pankovicsnétól eredhetett. Boronay annál dühösebben és féltékenyebben fütyült, mennél jobban bravózott a szép Pankovicsné. Körüljártam a félkörben, óvatosan és lassan emelve a lábamat és egyszerre csak kimaradt a Boronay fütty kisérete . . . Kínos csend támadt . . . visszafojtott halk nevetést hallottam... a hátsóbb sorokban egész őszintén vihogtak. Hirtelen megálltam. A vér szinte meghalt ereimben. Éreztem, hogy baj van, de nem tudtam, mit követhettem el . . . Körüljártattam a szemem a társaságon . . . Még mindig nem értettem. És aztán véletlenül letekintettem a padlón és egyszerre világos lett előttem a baleset. A sima, fényes parketten, amelyen végiglépkedtem, cipőnyomok feketéltek szabályosan, ahogy a lábamat raktam. Semmi kétség nem maradt, az én talpam nyomai voltak azok. Az utcai sár, amely hozzájuk tapadt, a fekete lakkfesték, amelyet a havas lucsok feláztatott, a cipőm talpának pontos rajzát hagyták a padló érzékeny viaszán. — Ezt nevezem szemléltető oktatásnak! — szólt gúnyolódva Boronay. És erre a halk vihogások, a féken tartotta nevetések elszabadultak láncukról. Az egész terem kacagásba fűlt. Nem tudom már, hogyan tántorogtam ki a teremből, le a lépcsőkön, ki az utcára. Csak arra emlékezem, hogy amikor hazaértem, még nagyon korán volt, az este rakott tűz még lobogott a kályhámban és én elátkozott bocskoraimat egymásután belehajigáltam a tízbe. Ahogy nedvesen is jobbot vetettek, a tűzsziporkák ugy kacagtak, sikongtak, mint a szép Pankovicsné és Boronay nevetése együttvéve.