Pesti Napló, 1914. december (65. évfolyam, 303–332. szám)

1914-12-01 / 303. szám

,Budapest, kedd PESTI NAPLÓ 1914. december 1. (303. szám.) "3­ geink fognak mi felettünk győzedelmeskedni. (Élénk helyeslés a bal- és szélsőbaloldalon.) Abban a hit­ben és abban a meggyőződésben, hogy ugy a nem­zeti állameszme, mint a polgároknak jogai ebből a háborúból fokozottan és erőteljesen fognak kike­rülni, a Háznak engedelmével a függetlenségi és 48-as párt deklarációját felolvasom. (Halljuk! Ol­vassa.) • A függetlenségi és 48-as párt a háború ide­jére felfüggesztette a belpolitikai küzdelmeket és minden törekvését odairányítja, hogy a nem­zet összes erői a győzelem kivívására tömörülje­nek. A pártnak ezen magatartása nem jelenti azt, mintha álláspontja akár elvi tekintetben, akár a közelmúlt tényeinek megítélése tekintetében meg­változott volna, hanem csupán azt, hogy ezekben a történelmi órákban kerülni akar mindent ami a nagy és döntő jelentőségű nemzeti erőfeszítést megzavarná. Ettől a gondolattól vezéreltetve, a párt a politikai bírálat gyakorlását arra az időre halasztja, amikor az a haza ügyének veszélye nélkül érvényesülhet és kijelenti, hogy a hadvise­léssel kapcsolatos javaslatoknak törvényerőre emelkedése elé akadályokat ne­m gördít és azokat csupán technikai szempontokból veszi bírálat alá. A most tárgyalás alatt levő jelentés tudomásul vételéhez azonban kifejezetten hozzájárul — büszke örömérzettel afelett hogy honvédségünk és népfelkelőink nemcsak megfeleltek a hozzájuk fűzött várakozásnak, hanem azt, ha lehet, még felül is múlták. Egyáltalán örömét fejezi ki a párt a nemzet példátlan áldozatkészsége fölött, lanka­datlan kitartásra és önbizalomra hívja fel a nem­zetet, bámulat- és szeretetteljes üdvözletét küldi a hazáért hősiesen küzdő katonáinknak. (Zajos helyeslés a baloldalon.) A jövőben pedig a párt őrködni fog afölött, hogy az önálló és egységes magyar nemzeti államnak a megpróbáltatás nap­jaiban kidomborodott katonai és politikai jelen­tősége, valamint hazánk egész népének magasz­tosan megnyilvánult hűsége és áldozatkészsége megteremte gyümölcseit úgy a népjogok kiter­jesztésének, mint a magyar nemzet törvényes és természetszerű követelései teljesítésének terén. (Zajos helyeslés és taps a baloldalon.) (Andrássy Gyula nyilatkozat­tétele) Gróf Andrássy Gyula: Én­­is annak a meg­győződésnek kifejezésével kezdem rövid felszólalá­somat amelyet a­­ miniszterelnök úr is kifejtett azzal, hogy ez a háború elkerülhetetlen volt (Igazi így van! Régi meggyőződésem vol­t nekem az, hogy a délszláv kérdést másként, mint vérrel és vassal megoldani nem lehetséges. (Igazi Ügy van­ a jobb- és baloldalon.) Meggyőződésem­ volt már évek óta, amikor láttam, hogy Szerbia következetes, makacs akarattal tör afelé, hogy a monarkiána­k, hogy Magyarországnak területeiből egy nagy szerb királyságot csináljon. (Igaz! Úgy van­ a jobb- és baloldalon.) Amióta láttam és megfigyeltem, hogy ez nem egy elmélet csupán, nemcsak ideál, hanem nyilvánvaló, hogy napról-napra fáradozik azon a szerb királyság, hogy ennek előfeltételeit, a győze­lem biztosítékait megszerezze, azzal az aknamunká­val, amelyet hazánkban országszerte, szerblakta vi­dékeken már évek óta folytattak. (Igaz! Ugy vanl a jobb- és baloldalon.) Mondom, régi meggyőződé­sem volt, hogy ezt az ellentétet másként, min­t há­borúval elintézni nem lehet. (Igaz! Ugy van!) Amióta az orosz — amit világosan, ezt elismerem, nem tudtam előre — magáévá tette a délszláv am­bíciókat, azóta tudnunk kell mindnyájunknak — és ebben nézeteltérés, azt hiszem, nemcsak e Ház­ban, de az egész országban el sem képzelhető,­­ hogy ez a h­áború létünket teszi kockára. (Igaz! Úgy van!) Ez a háború ugyanannak a nagy történelmi ellentétnek következménye, amely miatt már annyiszor vérzett a magyar nemzet (Igazi Úgy van!) ugyanannak a nagy ellentétnek következ­ménye, amely Kelet és Nyugat közt van. Követ­kezménye annak, hogy a Kelet nyers ereje, Közép­európa függetlenségét, civilizációját magának alá akarja vetni, ott uralkodni akar. Mi mindig útjában­ voltunk e törekvésnek és bármily formák között je­lent­keznék is, útjában leszünk mindig, mert ez­t a mi létérdekünk követeli. (Igazi Ügy van!) Létünk van kockán, mert oly irányokkal­ kell küzdenünk, amelyek nem valósíthatják meg más­ként a maguk céljait, mint Szent István koronája darabokra törésével. (Igaz! Úgy van!) Csak a mi vérünkből, a mi húsunkból erősödhetnek meg. (Igaz! Úgy van!) És létünk e háború szerencsés ki­meneteléhez fűződik természetszerűen azért is, mert el sem lehet gondolni annak borzalmas következ­ményeit amikkel járna egy vereség. El sem lehet gondolni azt a teljes tönköt, azt a gazdasági és po­litikai tönköt, amelynek ki volna téve maga a ma­gyar nemzet ki volna téve minden egyes magyar ember, ha a kozákok hordái győzelmesen vonul­nána­k végig rónáinkon! Azt hiszem, nem képzel­hető, hogy lenne magyar ember, aki ilyenkor másra is tudna gondolni, mint veszélyeztetett hazájának legszentebb érdekeire. (Igaz! Úgy van! Éljenzés és taps.) Az alkot­mánypárt ennélfogva azon az áll­pon­ton volt a háború kezdetétől fogva, és azon fog maradni a háború végéig, a győzelmes, sikeres há­ború végéig, hogy félretéve minden más tekintetet, félretéve minden pártpolitikai jogos ellenzéki szem­pontot (Élénk helyeslés a jobboldalon.), teljes erő­vel támogat minden oly ténykedést, amely Magyar­országot ebben az óriási harcában elősegíti. (Élénk helyeslés. Tapsok a baloldalon.) Különösen kötelez is minden magyar ember­ t az ilyen eljárásra az a hősiség, amelyet hadseregünktől látunk. (Élénk he­lyeslés és éljenzés.) Azt hiszem, hogy az egész had­sereg példás magatartást tanúsított, azt hiszem, hogy kétkedés nélkül mondhatjuk mindnyájan, hogy szé­les e világon jobb hadsereg nincs, mint a mienk. (Igaz! Úgy van!) Lehet ilyen, de ennél jobb nincs.­(Igaz! Úgy van!) A hadsereg a helyzet magasla­tán áll minden részeiben. Bizalommal tekinthetünk a vezetőség felé is, amely sokszor nehéz percekben megtalálta annak módját, hogy a hadsereget újból lábraállítsa és győzelmesen vezesse ki válságaiból. De azt hiszem, nem vagyok igazságtalan más fajok, más nemzetiségek irányában, ha különösen kiemelem, hogy lelki örömmel szemléltem mindig ezen háború alatt, hogy a magyar faj speciálisan milyen hősies magatartást tanúsított. (Úgy van! Ugy van! Élénk éljenzés és taps a bal- és szélső­baloldalon.) példát adott: elől volt mindig a veszély perceiben. (Úgy van!) Mondhatom, büszke vagyok arra, most megint, hogy magyar vagyok. (Éljenzés.) Egész életemen át büszke voltam erre, de mondh s hatom, inkább a nemzet múltjáért, mint azért amit a politikai életben kezdettől végig tapasztaltam. (Úgy van! Úgy van! a bal- és szél­sőbaloldalon,s most azonban büszke vagyok, hogy magyar vagyok­­ azért, amit cselekszik a magyar nemzet a vérmező­­ö­kön, cselekszik napról-n­apra, hősies kitartással,­ igazán csodálatos hevosi tulajdonságokkal! (Igazi Ügy van! Élénk éljenzés és taps a bal- és szélső­baloldalion.) Ezen álláspontomból, amelyet az alkotmány­párt megbízásából kifejtettem, természetesen ko­rántsem következik az, hogy ez a párt felelősséget vállalna azért a politikáért, amelyik­el ez a háború előkészíttetett, azokért a külpolitikai, katonai, bel­politikai cselekedeteikért, amelyek a háborút meg­előzték és amelyek a háború alatt történtek. (Úgy van­ bal felől.) Ezekre befolyásunk nem volt, ezek­ért felelősek nem vagyunk. Fentartjuk magunknak ezt a jogot, sőt kötelességünknek fogjuk ismerni a h­áború után bírálallal illetni mindazokat, akik az ország sorsa felett ma döntenek. (Élénk helyeslés a bal- és szélsőbaloldalon.) Addig azonban számít­hatnak lelkes, szívből jövő, hazafias támogatá­sunkra. (Élénk helyeslés.) Természetesen — ezzel végzem röviden szavaim­at, — ebből az álláspont­ból az sem következik, hogy ne vegyük bírálat alá az­okat a javaslatokat, amelyek felett döntenünk kell, mert az ellenzéknek természetesen kötelessége arra hatni, hogy ezek a javaslatok olyan formában oldassanak meg és fogadtassanak el a Ház által, amint lelkiismerete ezt megszabja.­­Élénk helyes­lés és taps a bal- és szélsőbaloldalon.) Zsófia 'A' „Berliner Tageblatt'­ galíciai haditudósítója írja ezt a megren­dítő epizódot: Jászló, novemberben. Egy furcsa kis hotelben lakom. A házi­asszonyom fiatal lengyel nő, németül csak ne­hezen, akadozva beszél és — talán ezért — minden pillanatban elpirul. A beszélgetés ne­hezen indult, de mikor a kezdet nehézségein túl­jutottunk, folyékonyabban társalogtunk. Megtudtam, hogy a fiatal­asszony egy gim­náziumi tanár özvegye, béke idején zene- és nyelvleckéket adott. A háború elvette tőle ezt a kenyérkeresetet és ő kénytelen volt elfogadni a házvezetőnői állást ebben a szállóban. Úgy vettem ki a szavaiból, hogy nagyon nehéz egy fiatal, művelt asszonynak ilyen elhagyott vá­rosban élni. Hanem az élet sokszor nagyon ke­gyetlen kérdések elé állítja az embereket, a legkegyetlenebbek elé az anyát, aki nem me­nekülhet el a háború elől, hanem kénytelen gyermekével barát és ellenség között inga­dozva, az eseményeket bevárni. Most, hogy az oroszok eltávoztak, kissé fellélegzik. Egy napon belovagoltak a városba, egy másik napon eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket. Vonakodva, balsejtésekkel telve bár, de lassanként visszatért a lakosság. Min­denki aggódva gondolt házára, vagyonára: mit fog az elhagyott helyen találni? A házak még mind a régi helyen állnak. Az oroszok itt nem pusztítottak, csak az ágyneműt, edényeket vit­ték el és az ablakokat zúzták be. Megmenekült a lakosságnak csaknem egész vagyona. Külö­nös, hogy mégis mindenki bánatosan siratja az elveszett apróságokat. Mindnyájunkkal kö­zös emberi vonás ez; a remegve féltett nagy értékeket hallgatva veszik át és sírva, jajgatva keresik az elveszített jelentéktelen tárgyakat. Mégis vannak sokan, akiktől mindent elrabolt a h­áború. Nyomorúság, fájdalom mindig volt a földön, de most minden baj, szenvedés meg­növekedett, elhatalmasodott. Férfiak meghalnak, vagy vérző sebbel bo­lyonganak kórházról-kórházra, az asszonyokat, a fiatalon elvirágzott leányokat vad tatárhadak gyalázzák meg. Ilyen a háború, ez maga a háború. Mindenkinek el kell viselnie a bor­­­zalmait. A felnőttek elviselik. Hanem a gyerme­­­kek szenvedései rettenetesek. A fiatal, gyönge­­ teremtéseket megkapja a népeket pusztító vi­har szele és kergeti őket, szüleiktől, minden­kitől elszakítva, úttalan­ utakon, szivettépő szenvedéseken át. Fiatal háziasszonyom egy szivettépő esetet mesélt el nekem. Egy napon, szeptember vége felé, kiment a pályaudvarra. A hatalmas vascsarnok egyik sarkában egy tizenhárom-tizennégy éves leányka feküdt a földön. Ruhája rongyokban lógott a testéről, piszkos, kopott volt az egész gyerek, de a rongyos, tépett ruhán látszott, hogy finom anyagból készült, a piszkos kis kezek is mintha ezelőtt ápoltak, szépek lettek volna. A fiatal asszony szíve megesett a moz­dulatlanul fekvő leányon. Odament, letérdelt mellé és megfogta a kezét. A leány nem mozdult. Szólongatta, beszélt hozzá, a leány nem felelt. Ájultan feküdt a földön. A fiatal asz­szony felnyitotta a ruháját, meleg ruhával dör­zsölte, parfume-ot szagoltatott vele, az ájult leány végre magához tért. A fiatal asszony ki­kérdezte: — Hogy hívnak? Ki vagy? Na, felelj szé­pen kis leányom, mond meg, mi a neved! — Zsófia. — Mit csinálsz itt? — Nem tudom. — Honnan jössz?­­— Krakóból. — Hova akartál menni? — Haza. — Hol laknak a szüleid? — Lembergben. Azután a kis leány elkezdett kétségbeeset­ten, szakadozott, fel-felcsukló zokogással sirni. Egy zaklatott, sanyargatott lélek minden fájdalma talált utat az omló könyekben. Sirt, sirt, sokáig. Körülöttünk jöttek-mentek az em­berek, zúgott, zsibongott a siető tömeg. A fiatal asszony megfogta a kis leány ke­zét és elvitte magával. Ők, akik ezelőtt magaik is jobb napokat láttak, meg tudják érteni a szerencsétlenek sírását. Zsófia szülei tehetős, majdnem gazdag emberek voltak, őt Krakóba adták a zárdába. Mikor az oroszok Krakó felé közeledtek, a polgári lakosságot kiutasították a városból. A zárda növendékeit hazaküldték. Zsófia is elindult, de időközben az oroszok el­foglalták Lemberget. Az előnyomuló orosz se­reg a menekülők százezreit tolta maga előtt. A vonatok megálltak és visszafordultak. Min­denki futott, menekült. Zsófiát is elragadta az áradat. Napokon, heteken át utazott. Ide-oda vitte a forgatag, ment a tömeggel, az induló vonatokkal. A pénze lassanként elfogyott. Eleinte még sírt, kérdezősködött, kereste a szüleit, de kinek volt ahoz ideje, kinek volt kedve akkor egy siró kis leány kérdéseit meghallgatni, egy gye­reket útbaigazítani? Azután nem kérdezőskö­dött tovább, a könyei is kiapadtak végül. A sár, a por bepiszkolta, a ruhája lerongyolódott,a siető emberek ide-oda lökdösték. A fáradtság, az éhség elnyomta, elájult. Csak akkor ébredt fel, mikor a fiatal asszony magához térítette. Néhány hétig ott lakott a szállóban, a jószivü háziasszony fizette érte a napi egy korona bért. Azután egy falusi család felfogadta cselédnek. Most ott él és várja a háború végét, keserves munkában, kínlódva — tizenhárom éves ko­rában.

Next