Pesti Napló, 1914. december (65. évfolyam, 303–332. szám)
1914-12-01 / 303. szám
,Budapest, kedd PESTI NAPLÓ 1914. december 1. (303. szám.) "3 geink fognak mi felettünk győzedelmeskedni. (Élénk helyeslés a bal- és szélsőbaloldalon.) Abban a hitben és abban a meggyőződésben, hogy ugy a nemzeti állameszme, mint a polgároknak jogai ebből a háborúból fokozottan és erőteljesen fognak kikerülni, a Háznak engedelmével a függetlenségi és 48-as párt deklarációját felolvasom. (Halljuk! Olvassa.) • A függetlenségi és 48-as párt a háború idejére felfüggesztette a belpolitikai küzdelmeket és minden törekvését odairányítja, hogy a nemzet összes erői a győzelem kivívására tömörüljenek. A pártnak ezen magatartása nem jelenti azt, mintha álláspontja akár elvi tekintetben, akár a közelmúlt tényeinek megítélése tekintetében megváltozott volna, hanem csupán azt, hogy ezekben a történelmi órákban kerülni akar mindent ami a nagy és döntő jelentőségű nemzeti erőfeszítést megzavarná. Ettől a gondolattól vezéreltetve, a párt a politikai bírálat gyakorlását arra az időre halasztja, amikor az a haza ügyének veszélye nélkül érvényesülhet és kijelenti, hogy a hadviseléssel kapcsolatos javaslatoknak törvényerőre emelkedése elé akadályokat nem gördít és azokat csupán technikai szempontokból veszi bírálat alá. A most tárgyalás alatt levő jelentés tudomásul vételéhez azonban kifejezetten hozzájárul — büszke örömérzettel afelett hogy honvédségünk és népfelkelőink nemcsak megfeleltek a hozzájuk fűzött várakozásnak, hanem azt, ha lehet, még felül is múlták. Egyáltalán örömét fejezi ki a párt a nemzet példátlan áldozatkészsége fölött, lankadatlan kitartásra és önbizalomra hívja fel a nemzetet, bámulat- és szeretetteljes üdvözletét küldi a hazáért hősiesen küzdő katonáinknak. (Zajos helyeslés a baloldalon.) A jövőben pedig a párt őrködni fog afölött, hogy az önálló és egységes magyar nemzeti államnak a megpróbáltatás napjaiban kidomborodott katonai és politikai jelentősége, valamint hazánk egész népének magasztosan megnyilvánult hűsége és áldozatkészsége megteremte gyümölcseit úgy a népjogok kiterjesztésének, mint a magyar nemzet törvényes és természetszerű követelései teljesítésének terén. (Zajos helyeslés és taps a baloldalon.) (Andrássy Gyula nyilatkozattétele) Gróf Andrássy Gyula: Énis annak a meggyőződésnek kifejezésével kezdem rövid felszólalásomat amelyet a miniszterelnök úr is kifejtett azzal, hogy ez a háború elkerülhetetlen volt (Igazi így van! Régi meggyőződésem volt nekem az, hogy a délszláv kérdést másként, mint vérrel és vassal megoldani nem lehetséges. (Igazi Ügy van a jobb- és baloldalon.) Meggyőződésem volt már évek óta, amikor láttam, hogy Szerbia következetes, makacs akarattal tör afelé, hogy a monarkiának, hogy Magyarországnak területeiből egy nagy szerb királyságot csináljon. (Igaz! Úgy van a jobb- és baloldalon.) Amióta láttam és megfigyeltem, hogy ez nem egy elmélet csupán, nemcsak ideál, hanem nyilvánvaló, hogy napról-napra fáradozik azon a szerb királyság, hogy ennek előfeltételeit, a győzelem biztosítékait megszerezze, azzal az aknamunkával, amelyet hazánkban országszerte, szerblakta vidékeken már évek óta folytattak. (Igaz! Ugy vanl a jobb- és baloldalon.) Mondom, régi meggyőződésem volt, hogy ezt az ellentétet másként, mint háborúval elintézni nem lehet. (Igaz! Ugy van!) Amióta az orosz — amit világosan, ezt elismerem, nem tudtam előre — magáévá tette a délszláv ambíciókat, azóta tudnunk kell mindnyájunknak — és ebben nézeteltérés, azt hiszem, nemcsak e Házban, de az egész országban el sem képzelhető, hogy ez a háború létünket teszi kockára. (Igaz! Úgy van!) Ez a háború ugyanannak a nagy történelmi ellentétnek következménye, amely miatt már annyiszor vérzett a magyar nemzet (Igazi Úgy van!) ugyanannak a nagy ellentétnek következménye, amely Kelet és Nyugat közt van. Következménye annak, hogy a Kelet nyers ereje, Középeurópa függetlenségét, civilizációját magának alá akarja vetni, ott uralkodni akar. Mi mindig útjában voltunk e törekvésnek és bármily formák között jelentkeznék is, útjában leszünk mindig, mert ezt a mi létérdekünk követeli. (Igazi Ügy van!) Létünk van kockán, mert oly irányokkal kell küzdenünk, amelyek nem valósíthatják meg másként a maguk céljait, mint Szent István koronája darabokra törésével. (Igaz! Úgy van!) Csak a mi vérünkből, a mi húsunkból erősödhetnek meg. (Igaz! Úgy van!) És létünk e háború szerencsés kimeneteléhez fűződik természetszerűen azért is, mert el sem lehet gondolni annak borzalmas következményeit amikkel járna egy vereség. El sem lehet gondolni azt a teljes tönköt, azt a gazdasági és politikai tönköt, amelynek ki volna téve maga a magyar nemzet ki volna téve minden egyes magyar ember, ha a kozákok hordái győzelmesen vonulnának végig rónáinkon! Azt hiszem, nem képzelhető, hogy lenne magyar ember, aki ilyenkor másra is tudna gondolni, mint veszélyeztetett hazájának legszentebb érdekeire. (Igaz! Úgy van! Éljenzés és taps.) Az alkotmánypárt ennélfogva azon az állponton volt a háború kezdetétől fogva, és azon fog maradni a háború végéig, a győzelmes, sikeres háború végéig, hogy félretéve minden más tekintetet, félretéve minden pártpolitikai jogos ellenzéki szempontot (Élénk helyeslés a jobboldalon.), teljes erővel támogat minden oly ténykedést, amely Magyarországot ebben az óriási harcában elősegíti. (Élénk helyeslés. Tapsok a baloldalon.) Különösen kötelez is minden magyar ember t az ilyen eljárásra az a hősiség, amelyet hadseregünktől látunk. (Élénk helyeslés és éljenzés.) Azt hiszem, hogy az egész hadsereg példás magatartást tanúsított, azt hiszem, hogy kétkedés nélkül mondhatjuk mindnyájan, hogy széles e világon jobb hadsereg nincs, mint a mienk. (Igaz! Úgy van!) Lehet ilyen, de ennél jobb nincs.(Igaz! Úgy van!) A hadsereg a helyzet magaslatán áll minden részeiben. Bizalommal tekinthetünk a vezetőség felé is, amely sokszor nehéz percekben megtalálta annak módját, hogy a hadsereget újból lábraállítsa és győzelmesen vezesse ki válságaiból. De azt hiszem, nem vagyok igazságtalan más fajok, más nemzetiségek irányában, ha különösen kiemelem, hogy lelki örömmel szemléltem mindig ezen háború alatt, hogy a magyar faj speciálisan milyen hősies magatartást tanúsított. (Úgy van! Ugy van! Élénk éljenzés és taps a bal- és szélsőbaloldalon.) példát adott: elől volt mindig a veszély perceiben. (Úgy van!) Mondhatom, büszke vagyok arra, most megint, hogy magyar vagyok. (Éljenzés.) Egész életemen át büszke voltam erre, de mondh s hatom, inkább a nemzet múltjáért, mint azért amit a politikai életben kezdettől végig tapasztaltam. (Úgy van! Úgy van! a bal- és szélsőbaloldalon,s most azonban büszke vagyok, hogy magyar vagyok azért, amit cselekszik a magyar nemzet a vérmezőökön, cselekszik napról-napra, hősies kitartással, igazán csodálatos hevosi tulajdonságokkal! (Igazi Ügy van! Élénk éljenzés és taps a bal- és szélsőbaloldalion.) Ezen álláspontomból, amelyet az alkotmánypárt megbízásából kifejtettem, természetesen korántsem következik az, hogy ez a párt felelősséget vállalna azért a politikáért, amelyikel ez a háború előkészíttetett, azokért a külpolitikai, katonai, belpolitikai cselekedeteikért, amelyek a háborút megelőzték és amelyek a háború alatt történtek. (Úgy van bal felől.) Ezekre befolyásunk nem volt, ezekért felelősek nem vagyunk. Fentartjuk magunknak ezt a jogot, sőt kötelességünknek fogjuk ismerni a háború után bírálallal illetni mindazokat, akik az ország sorsa felett ma döntenek. (Élénk helyeslés a bal- és szélsőbaloldalon.) Addig azonban számíthatnak lelkes, szívből jövő, hazafias támogatásunkra. (Élénk helyeslés.) Természetesen — ezzel végzem röviden szavaimat, — ebből az álláspontból az sem következik, hogy ne vegyük bírálat alá azokat a javaslatokat, amelyek felett döntenünk kell, mert az ellenzéknek természetesen kötelessége arra hatni, hogy ezek a javaslatok olyan formában oldassanak meg és fogadtassanak el a Ház által, amint lelkiismerete ezt megszabja.Élénk helyeslés és taps a bal- és szélsőbaloldalon.) Zsófia 'A' „Berliner Tageblatt' galíciai haditudósítója írja ezt a megrendítő epizódot: Jászló, novemberben. Egy furcsa kis hotelben lakom. A háziasszonyom fiatal lengyel nő, németül csak nehezen, akadozva beszél és — talán ezért — minden pillanatban elpirul. A beszélgetés nehezen indult, de mikor a kezdet nehézségein túljutottunk, folyékonyabban társalogtunk. Megtudtam, hogy a fiatalasszony egy gimnáziumi tanár özvegye, béke idején zene- és nyelvleckéket adott. A háború elvette tőle ezt a kenyérkeresetet és ő kénytelen volt elfogadni a házvezetőnői állást ebben a szállóban. Úgy vettem ki a szavaiból, hogy nagyon nehéz egy fiatal, művelt asszonynak ilyen elhagyott városban élni. Hanem az élet sokszor nagyon kegyetlen kérdések elé állítja az embereket, a legkegyetlenebbek elé az anyát, aki nem menekülhet el a háború elől, hanem kénytelen gyermekével barát és ellenség között ingadozva, az eseményeket bevárni. Most, hogy az oroszok eltávoztak, kissé fellélegzik. Egy napon belovagoltak a városba, egy másik napon eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket. Vonakodva, balsejtésekkel telve bár, de lassanként visszatért a lakosság. Mindenki aggódva gondolt házára, vagyonára: mit fog az elhagyott helyen találni? A házak még mind a régi helyen állnak. Az oroszok itt nem pusztítottak, csak az ágyneműt, edényeket vitték el és az ablakokat zúzták be. Megmenekült a lakosságnak csaknem egész vagyona. Különös, hogy mégis mindenki bánatosan siratja az elveszett apróságokat. Mindnyájunkkal közös emberi vonás ez; a remegve féltett nagy értékeket hallgatva veszik át és sírva, jajgatva keresik az elveszített jelentéktelen tárgyakat. Mégis vannak sokan, akiktől mindent elrabolt a háború. Nyomorúság, fájdalom mindig volt a földön, de most minden baj, szenvedés megnövekedett, elhatalmasodott. Férfiak meghalnak, vagy vérző sebbel bolyonganak kórházról-kórházra, az asszonyokat, a fiatalon elvirágzott leányokat vad tatárhadak gyalázzák meg. Ilyen a háború, ez maga a háború. Mindenkinek el kell viselnie a borzalmait. A felnőttek elviselik. Hanem a gyermekek szenvedései rettenetesek. A fiatal, gyönge teremtéseket megkapja a népeket pusztító vihar szele és kergeti őket, szüleiktől, mindenkitől elszakítva, úttalan utakon, szivettépő szenvedéseken át. Fiatal háziasszonyom egy szivettépő esetet mesélt el nekem. Egy napon, szeptember vége felé, kiment a pályaudvarra. A hatalmas vascsarnok egyik sarkában egy tizenhárom-tizennégy éves leányka feküdt a földön. Ruhája rongyokban lógott a testéről, piszkos, kopott volt az egész gyerek, de a rongyos, tépett ruhán látszott, hogy finom anyagból készült, a piszkos kis kezek is mintha ezelőtt ápoltak, szépek lettek volna. A fiatal asszony szíve megesett a mozdulatlanul fekvő leányon. Odament, letérdelt mellé és megfogta a kezét. A leány nem mozdult. Szólongatta, beszélt hozzá, a leány nem felelt. Ájultan feküdt a földön. A fiatal aszszony felnyitotta a ruháját, meleg ruhával dörzsölte, parfume-ot szagoltatott vele, az ájult leány végre magához tért. A fiatal asszony kikérdezte: — Hogy hívnak? Ki vagy? Na, felelj szépen kis leányom, mond meg, mi a neved! — Zsófia. — Mit csinálsz itt? — Nem tudom. — Honnan jössz?— Krakóból. — Hova akartál menni? — Haza. — Hol laknak a szüleid? — Lembergben. Azután a kis leány elkezdett kétségbeesetten, szakadozott, fel-felcsukló zokogással sirni. Egy zaklatott, sanyargatott lélek minden fájdalma talált utat az omló könyekben. Sirt, sirt, sokáig. Körülöttünk jöttek-mentek az emberek, zúgott, zsibongott a siető tömeg. A fiatal asszony megfogta a kis leány kezét és elvitte magával. Ők, akik ezelőtt magaik is jobb napokat láttak, meg tudják érteni a szerencsétlenek sírását. Zsófia szülei tehetős, majdnem gazdag emberek voltak, őt Krakóba adták a zárdába. Mikor az oroszok Krakó felé közeledtek, a polgári lakosságot kiutasították a városból. A zárda növendékeit hazaküldték. Zsófia is elindult, de időközben az oroszok elfoglalták Lemberget. Az előnyomuló orosz sereg a menekülők százezreit tolta maga előtt. A vonatok megálltak és visszafordultak. Mindenki futott, menekült. Zsófiát is elragadta az áradat. Napokon, heteken át utazott. Ide-oda vitte a forgatag, ment a tömeggel, az induló vonatokkal. A pénze lassanként elfogyott. Eleinte még sírt, kérdezősködött, kereste a szüleit, de kinek volt ahoz ideje, kinek volt kedve akkor egy siró kis leány kérdéseit meghallgatni, egy gyereket útbaigazítani? Azután nem kérdezősködött tovább, a könyei is kiapadtak végül. A sár, a por bepiszkolta, a ruhája lerongyolódott,a siető emberek ide-oda lökdösték. A fáradtság, az éhség elnyomta, elájult. Csak akkor ébredt fel, mikor a fiatal asszony magához térítette. Néhány hétig ott lakott a szállóban, a jószivü háziasszony fizette érte a napi egy korona bért. Azután egy falusi család felfogadta cselédnek. Most ott él és várja a háború végét, keserves munkában, kínlódva — tizenhárom éves korában.