Pesti Napló, 1915. február (66. évfolyam, 32–59. szám)
1915-02-01 / 32. szám
HÍSER5 PESTI NAPLÓ 1915. február 3 Csontos az orosz uralom után Kísérteteknek nézték a mi csapatainkat ! rA Pesti Napló kiküldött munkatársától • Ungvölgye, január 29. A legészakibb tájak hangulatai és csodálatosan változatos képei cserélődnek egymással a Csontos felé vezető országúton. Ha az ember egy kicsit szabadjára engedi a fantáziáját, úgy tűnik fel, mintha valahol az örökös hóval fedett, messzi, kulturálatlan orosz fehérmezőket róná. A csillogó, kristályos liszttel telehintett környéket most eszkimók járják. Egy végeláthatatlan tronkolon vonul el mellettünk és ezeken a mindenféle holmikkal, élelmicikkekkel, téliruhákkal, ládikókkal és hadianyagokkal megrakott szekereken báránybőr-bekecses, nagy kucsmás lengyel parasztok, rutén földmivelők, cseh napszámosok és egyéb más nemzetiségekhez tartozó emberek ülnek. A fuvarosok roppant be vannak panyókálva, elannyira, hogy csak a lelógó bajuszuk és bozontos szakálluk ordit ki a meleg sapka alól. A lassan poroszkáló penny-lovak előtt fehérbe öltözött bácsik baktatnak és olykor-olykor torkukszakadtából kiáltják az előttük haladókra: — Levó! Levó! Ez annyit jelent, hogy kitérni. Cammognak a szomorú szekerek, kígyózik, kanyarog a trón, megy a hegyek felé, a csapatok után, melyeknek egy nagy része már Csontoson túl van. Egy ski-csapat jön velünk szemközt. Ezek is úgy néznek ki, mint az eszkimók, kucsmások és fehérbe vannak öltözve. A kárpáti hegyek most alaposan meg vannak tűzdelve ilyen fehér katonákkal, akik hosszú és kecses szántalpakon ereszkednek alá a meredek hegygerinceken. A természeti törvények parancsolta akklimatizálódás elméletét ragyogóan oldották meg a katonák és most már mindenütt úgy vannak felszerelve, ahogy ezt a helyzet és környezet diktálja. Egy útkereszteződéshez értünk és itt a hosszú tronkoron eltávolodott, elvonult az országútról, letért a mellékútra és ott folytatta azt, amit ezelőtt hat hónappal kezdett meg. Az út szabaddá lett előttünk és gyorsabb tempóban mehettünk Csontos felé, ahol már osztrák-magyar csapatok táboroztak. A sokat szenvedett falu vakolatmárt, lőtt tornya már messziről integetett felénk. A kis község előtt leszállottam a kocsiról és gyalogosan folytattam utamat. Szeméttdombbá alakított házsorok mellett, megrongált gazdaságok, feldúlt lakások mentén haladtam a község szívéhez. Befagyott patakokon és erecskéken vitt az út. Sokáig mentem, de élő embert a legélesebb figyelésem dacára sem találtam. Egy rogyadozó, paticsos ház előtt találtam az első élőlényt: egy ősz parasztasszonynyal álltam szemközt. Köszöntöm a nénit. — Dicsértessék az Úr... — Mindörökké. — Asszonyság átélte az orosz uralmat? — Itt voltam az első perctől az utolsóig. — Nem félt? — Mitől, jó uram, öreg és szegény vagyok. Mikor az oroszok bejöttek a faluba, hozzám is ellátogattak. Enni kértek, adtam, pénzt kértek, nem adtam. Azt mondottam ,hogy szegény vagyok, erre megfizettek az élelemért. Az oroszok csak a zsidókkal kegyetlenkedtek. A szegény, jámbor zsidók házait kifosztották és a bútorokat felégették. Ha valaki kifogásolta, amit cselekedtek, korbácscsal válaszoltak. Többször hallottam szívszaggató jajgatást. Ilyenkor a zsidókat verték. Nem tudom megérteni, hogy miért haragszanak ezekre az ártatlan emberekre, akik olyan gyávák és félénkek, hogy még a légynek se tudnak ártani. Az orosz kegyetlenkedések különösen éccalra hatottak borzalmasan. Bizony gyakran orditozásra ébredtünk, tudtuk, hogy miről van szó: zsidót kínoztak. — A községháza merre van? — Mindenütt egyenesen tetszik menni ezen az úton. A községháza felé tartottam. A házak és udvarok mindenütt üresen tátongtak. Megpróbálkoztam néhány lakásban embert keresni, de nem sikerült. A kerítések a legtöbb helyen ki vannak törve, a kapuknak csak rozsdás sarkcsavarai látszódnak, az ablakokon duhajul száguld a hideg szél, egyik-másik helyütt fekete gerendák hevernek és falromok éktelenkednek .Ezek az ismert orosz bélyegek, melyek mindenütt láthatók, ahol elvonultak. Útközben egy suhanccal találkozom. Amint meglát, futásnak ered. Utána kiáltok, hogy álljon meg. Fut. Szegény legényke fél, ki tudja, miféle ellenséget sejt bennem. Láttam, hogy hová szaladt be. Elértem a lakást és érdeklődni kezdtem- A gyerek helyett egy asszony jött elém. — Megijedt a fiam, azt hitte, hogy orosz teccik lenni. — A férje nincs itthon? — Katona. A fiam is katona, a nőm is katona. Ezzel a gyerekkel maradtam itthon, de bár ne maradtam volna. Az oroszok elvitték még az utolsó párnámat is. Ettek-ittak és mikor érezték, hogy el kell menniök, összeszedték a párnáim, takaróim, meleg ruháim és magukkal hurcolták. Én könyörögtem, hogy ne tegyenek tönkre, hisz megvesz az Isten hidege. Ekkor egy kozák nekem esett, a földre tepert és azt mondta, ha még egy szót szólok, agyonszúr. Engedtem. Most élelem és ruha nélkül állok itt. De már nem bánok semmit, csakhogy elpusztultak a bitangok. Ennivalót adtam a szegény asszonynak és elköszöntem tőle. Az oroszok Csontoson is kifosztották az üzleteket és korcsmákat. Mindenekelőtt a szatócsokat látogatták meg és összeszedték az élelmicikkeket A lovakat a szobákban helyezték el, itt csináltak részükre almot. Ez alaposan meg is látszik. Mielőtt a városházára mentem volna, egy jobb lakásba nyitottam be. Itt már embereket találtam, akik az oroszok után maradt piszkot takarították össze. A szobákban mindenütt rémes bűz terjengett. Fojtó, penetráns szag áradt ki az egykoron tiszta és rendes szobákból, melyeknek falai kopáran meredtek a tisztogatókra. Az oroszok ebben a lakásban egyetlen bútordarabot se hagytak épségben. A szekrényeket feltüzelték, a képeket összetörték, a takarókat és pokrócokat elvitték, az edényeket, poharakat, üvegeket pozdorjává zúzták. A lakásban orosz tisztek lakhattak, mivel leveleket találtak itt, gazdag női kezektől származó írásokat, melyek között volt egykettő nagyon érdekes. A ház ura jól tud oroszul és lefordította a leveleket, melyek közül az alábbi élesen világítja meg az orosz viszonyokat: Kedves Ljubovics Alexejem! Nem bírom tovább a távollétedet. Úgy fáj a szomorú szívem, hogy nem láthatom a Te szőke fejed, a te tiszta, szép szemed, úgy fáj, hogy nem csókolhatsz csókkal, csak írással, ami már beteggé gyötör. Nem kell a leveled, Te magad jöjj, Te robogj, vagy sántíts hozzám, de jöjj, mert meghalok. Kívánom Neked, hogy sebesülj meg, kívánom, hogy lőjjék át a karodat, nem a karodat, mert akkor nem tudsz ölelni, hanem a lábadat és betegen, sántítva jöjj vissza, jöjj Ljubovics Alber, mert ez itt tarthatatlan mindenféleképpen. Arról már nem is beszélek, hogy a nép rabol és fosztogat oly nagy a szegénység. Engem nem bántanak, mert reggelente ételt osztok ki a szegények közt Halálnál, hogy milyen szépen dolgozom. A kastély tornácán állok, mellettem cselédek forgolódnak és osztom az ételt, a nép pedig hálálkodik. Férfiember nincs a környéken, csak sebesültek vannak, de ezek aztán vannak. A városok Földönfutó románok A Pesti Napló kiküldött munkatársától , január 31. Az Erdős Kárpátokban megváltozott a helyzet. Az ellenséges seregek súlyos veszteségek után visszavonulnak az egész vonalon s egy meghiusult tervvel ismét többről számolhat be az orosz hadvezetőség hivatalos jelentéseiben. A megszállott bukovinai helységeket egymásután ürítik ki s mikor a falvak végén a távol ködében az utolsó kozák is eltűnik lovával, nagyot, mélyet sóhajtanak az emberek. A kegyetlen pusztítás és rombolás minden borzalma marad a távozó kozákhordák mögött. Földúlt falvak, leégett házak, asszonyok sírása és gyermekek jajja jelzi az orosz csapatok útját s a legtöbb siró asszony, a legtöbb rajongó gyermek a román. Megemlékeztünk már azokról a kegyetlenkedésekről, amiket az oroszok pár napos kirsibabai uralkodásuk alatt az ottani román lakossággal véghezvittek. De nemcsak a kizsibabai románok vannak tele panaszszal, hanem egész Bukovina románjai. Akik nem tudtak Bukarestbe, vagy Besztercére menekülni, azok nem kerülhették ki az oroszok kegyetlenségeit s most bánatosan, kényes szemekkel beszélik el szomorú történeteiket. Rongyos ruhájú, éhes emberekkel van mostanában tele a besztercei határrendőrség előszobája. Bukovinai menekültek ezek, akik gyalog és kocsikon jöttek át a havas Rotundán s most Budapestre, vagy Bécs felé szeretnének utazni. Csöndes, békés emberek, többnyire hosszú szakállal, révedező tekintettel; némelyik órákig is ott áll az előszobában és nyugodtan vár a sorára, míg a munkájába valósággal beletemetkező Stanzel határrendőrkapitány elé juthat, aki sok, meleg és emberi szeretettel támogatja a háború szerencsétlen földönfutóit. Egy délelőtt alacsony, nagy bajuszú, borotválatlan arcú s lerongyolt külsejű emberke álldogált türelmesen a szűk előszobában. Soká kellett sorára várnia, mert az előszoba tele volt már, amikor jött. Megszólítottam, mire vár. Csöndesen felelte: — Passzizseiit szeretnék kérni. — Hová? — Bécsbe. A családomat Bukarestben hagytam s én Bécsbe szeretnék utazni, ahol a rokonaim laknak. Pénzt akarok tőlük kölcsön kérni, mert a családom éhezik, nyomorog. Aztán lassan elmondta szomorú históriáját. Tíz évvel ezelőtt költözött Bukovinába, ahol nagy kiterjedésű földbirtokot vásárolt, házat épített és gazdálkodott a bőven termő földeken. Külföldre is szállított gabonát, néhány esztendővel ezelőtt pedig szeszgyárat is rendezett be a birtokán. Rengeteg tehene, lova volt. Később a családja is elköltözött Romániából s a kis bukovinai városkában telepedtek le. Mikor az oroszok közeledésének híre jött, első dolga volt a családját biztonságba helyezni s ezért hazavitte őket Bukarestbe, ő maga pedig visszautazott a gyárába, hogy megóvja az oroszok pusztításaitól. Egy reggel két kozák vágtatott be a gyár udvarába, ahol már napok óta szünetelt a munka. Az első kérdésük ez volt: .-«u. — Mit csináltak ebben a gyárban? — A kocsis, mert őt fogták meg legelőször, reszketve felelte: — Pálinkát. Az oroszoknak fölcsillogott a szemük. —• A gazdád hol van? Bent az irodában. Időközben öt ujabb kozákcsoport érkezett s most együtt rontottak be az irodába, ahol előfogták a meglepett gyárost. — Vezess minket a pincékbe — hangzott a parancs. Levezette őket a föld alá, ahol hosszú sorokban állottak a hordók, szinig töltve szeszszel. Megcsapolta az egyik hordót . Most kóstold meg. Megkóstolta, mire az oroszok is mertek inni belőle, de csak keveset, úgy látszik, attól féltek, hogy ha berúgnak, könnyen érheti őket árulás. Két óra múlva hatalmas szürke folt látszott a messzeségből. Megérkezett az orosz sereg. A tisztek a gyáros lakásában rendezkedtek be, a katonák pedig a gyárban helyezkedtek el. A pincék kulcsát a tisztek vették magukhoz, nehogy a legénység lerészegedjen a rengeteg italtól. Mégis másnap reggel föltörve találták a pincék ajtajait s a legénység nagyrésze mámoros fejjel aludt egész délelőtt. Kiderült, hogy az éjszaka folyamán néhányan betörtek a pincékbe s mikor a többiek megtudták a dolgot, azok is utánuk mentek. A tisztek nem bánták, nem büntették meg őket. Attól fogva szabadon itták az oroszok a román földbirtokos szeszkészletét s pillanatig sem gondoltak arra, hogy semleges állam, Románia polgára az, akinek a vagyonát fosztogatják. A gyáros panaszkodni kezdett a tiszteknek