Pesti Napló, 1915. szeptember (66. évfolyam, 243–273. szám)

1915-09-01 / 243. szám

. Szerda küldi volt elvtársait és küld mindenki mást is, akit az o ország védkötelezettségi törvénye kezébe ad. Az egykori radikális szónok heka­tombákat áldoz annak a nacionalizmusnak, amelyet azért támadott fiatalkorában, hogy később ő maga válhassék annak leghirhed­tebb főpapjává. Galambból ölyl, védőből uszító, ez a Briand karrierje, ez a nép ellen-ségének pályafutása. Az egészséges társada­lom kilöki magából ezt a testet, a nép ha­ragos szava fogja az uszítót küldeni a kö­nyörtelenség mezőire, a föld halálsáncaiba, a lövészárokba, abba a gyalogjáró pokolba, a háborúba, amelynek ma ő managerje, ő, Briand és társai a többi uszítók, akik tizen­három hónap keserűségei után sem akarnak megtérni Franciaország egyetlen mentségé­hez, a békességhez. A hangulat Olaszországban Az Avanti augusztus 16-iki száma arról elmélkedik, mi lett volna Olaszországgal, ha háborút nem kezdett volna? (Quale sarebbe la situazione in Italia e­ senza guerra?) De csak nyolc sort írhatott, mert az olasz cenzúra irgalmatlanul „fehér ablakot" csinált a cikk­ből. Mi folytathatnók az olasz lap helyett, de erről eleget beszélnek az Isonzó-menti jelen­tések, amelyekhez nekünk nincs mit hozzá­tenni, elvenni annál kevésbbé. Az olasz szocialisták azonban bebizonyí­tották a világháborúban, hogy ők tisztán lát­ják a Salandra-Sonnino-kormánynak közönsé­ges rablóhadjáratát, különösen a monarkia nyilvánosságra jutott ajánlata után és gondol­kozik, mi lett volna, ha Olaszország semleges marad és a győzelmes volt szövetségesek mel­lett kitart, legalább a semlegesség dolgában? Ebben az esetben tökéletesen kielégültek volna Olaszország világpolitikai ambíciói. De meg­vásárolt olasz kormánynak, lapoknak és kapi­talistáknak kellett a háború. Kellett a háború a Schneide-Creusot-gyár által kitartott népsze­rűségében egyik legelterjedtebb olasz lapnak, a Terni ágyúgyár zsoldjában levő Idea Nazionale­nak, az angol pénzen élő Tribuna-nak és Gior­nale d'Italia-nak, különöse­n a Corriere della­­Sera-nak, amely már a semlegesség idején is leplezetlenül „kívánatosnak és szükségesnek" mondotta az orosz szövetséget. — Dobbiamo aiutare le Russia, perch­é sola non potrebbe vincere a Germania. „Se­gítenünk kell Oroszországot, mert egyedül nem tudja legyőzni Németországot." Ugyanaz a lap itt így, mely a racconigi találkozás előtt szen­zációs jelentéseket adott le az egész Olaszor­szágban lefolyt cárellenes tüntetésekről. " A népét szolgaságban tartó cár ne me­részelje Olaszország szabad földjére tenni a lábát! — írta akkor vaskos cimbetükkel az egyik tiltakozó olasz népgyűlés kifakadása alapján. Az olasz szociáldemokraták azonban bá­mulatos magatartást mutatnak a világháború­ban. Olaszországnak semmiféle oka nem volt a háborúra s most teljes a felfordulás. Az olasz szocialisták látják, mint vásárolta meg és mint szakítja szét Anglia az olasz népet, annyifelé, ahány irányban szüksége van reá. A legol­csóbb zsoldos portéka neki az olasz katona­ság, mert míg a saját zsoldosainak mintegy 150 koronát fizet havonta, addig az olasz katonák­nak bebeszélték, hogy hazafiságból áldozzák fel magukat és napi három szoldót — mintegy 6 krajcárt, talán háborúban ennek a kétsze­resét — kapják. Olaszországban legjobban is­merik Cavour­e mondását: „Ostromállapottal minden szamár tud kormányozni az olasz szociáldemokraták mégis százszámra börtönöz­tetik be magukat és minél tovább tart az Olasz­országra dicstelen, eredménytelen és céltalan háború, annál fenyegetőbben viselkednek az olasz szocialisták. Ez a lelkiállapot annál erő­sebben fog fokozódni, minél gyorsabban száll el a nyár, mely az olasz népnek úgyszólván egyetlen életeleme. A háború csak az olasz had­seregszállítóknak hozott hasznot; a nép leg­nagyobbrészt az idegenforgalomból él, mely­nek évi jövedelmét kétmilliárd Urára teszik. A nyomor és munkanélküliség óriási az Avanti szerint — a délolasz nép azonban nem harcias és egy darab kenyérért nem áldozza fel az életét, ha azt a háborúban való részvétel után­­érheti csak el. S milyen hadsereg lesz ebből az elemből, ha besorozzák őket? Ha a felső­olaszországi ezredek, az olasz hadsereg legjava paralizálódik, Lamarmora tábornok custozzai katasztrófája egész biztosan meg fog ismét­lődni. A Corriere della Sera katonai szakértője nem tudja kivonni magát a katonai tisztán, látás alól s így lépten-nyomon tökéletes ellen­tétbe jut a lap páratlanul korrupt tulajdono­sával, Torre gróffal. Míg kénytelen elismerni a központi hatalmak csodálatos eredményeit addig Torre legutóbb is arról ír, hogy „Olasz­országnak "küzdenie kell egy győzelmes ger­mánizmus ellen". Mit mondanak ehez azok az olasz hazafiak akik harmincnégy éven át Né­metország és a monarkia oldalán látták Olasz­­ország nemzeti függetlenségének biztosítékát! Olaszország mindent Németországnak köszön­het. Goethetől és Gregoroviustól kezdve Momm­senig és Baedekerig valósággal németek fedez­ték fel Olaszországot. Szedán után elfoglalhat­ták Rómát, Königgrätz után Velencét. Az olas­i kereskedelmet és ipart német kéz szervezd meg. Az olasz kormány bűneit a nép rettene­tesen megszenvedi Olaszországban. A szén­hiány miatt már eddig is egész vidékek gyára beszüntették munkáikat, a gyorsvonatok pe­dig mintegy hat hete egyáltalán nem közleked­hetnek. Anglia most, hogy beugratta Olaszor­szágot, dróton rángatja, kénye-kedve szerint ötmilliárdot ígért, mint más államoknak, egés országrészeket ígért mint más államoknak,­­ semmit nem tart be, mert nincs meg hozi sem az anyagi, vagy fizikai lehetősége, sem a akarata,­ még­ kevésbbé a bőkezűsége. ötmi­liárdot ígért Anglia az olasz kormnynak. A PESTI NAPLÓ 1915. szeptember L­ I Archibald csalódása Írta: Zsoldos László Van nekem egy író ismerősöm. Igaz, hogy nem sokat irt még életében, és amit irt is, az sem valami sok, hanem azért mind a két műve ott fekszik brokátselyem kötésben az Íróasztalán. Egyik az íróasztal jobboldalán, másik a balon. És a két könyv közt a közé­pen (de az már nem az asztalon, hanem az asztal mögött pompás bőrkarosszékben) maga az író. Festeni való kép ! Nos, ennek az író ismerősömnek a kettő közül egyik műve, cím szerint „A kökörcsin", humoros regény, a másik pedig „A fegyenc oldalági rokona" részben szentimentális, rész­ben pediglen tragikus. Nem az én roszmájú­ságom, hanem pusztán a véletlen különös já­téké az oka, hogy keresve is ritkán lehet ta­lálni szomorúbb, sőt elkeserítőbb olvasmányt Archibald „A kökörcsin" című humoros mű­vénél (a szóban forgó írót tudniillik Archi­baldnak hívják) és legalább én, a magam nyárspolgári eszemjárásával már régen ka­cagtam annyit és olyan jóízűen, mint amikor Archibald „A fegyenc oldalági rokona, társa­dalmi regény az életből merítve" került a ke­zembe. Archibald némelykor megszólítással szo­kott kitüntetni (de ezt sem akármikor, hanem kizárólag csakis olyan alkalmakkor, amikor találkozunk), s ilyen esetekben rendszerint karonfog és el nem bocsát maga mellől addig, amíg egymásután le nem nyelem a legköze­lebbi regényeire vonatkozó összes terveit. Ennélfogva vajmi kevéssé lepődtem meg rajta, midőn múltkoriban egy budai hús gesztenye­fasorban váratlanul és hátulról, mondhatnám: orvul ismét belecsimpajkodott a karomba, s­­miután jobb lábáról ügyesen átugrott a bal lábára, hogy egyformán lépjünk) panaszos hangon a következő tanulságos dolgot beszélte el nekem: — Képzelje, tisztelt számellenőr úr, mi történt velem azóta, hogy utoljára találkoz­tunk! Minthogy ekkora képzelő tehetséggel, fáj­dalom, nem áldott meg az Isten, egyszerűen kérdőleg tekintettem reája.­­— Nos, — fűzte a szót Archibald, — tisz­telt számellenőr úr ezt úgysem fogja magától sosem kitalálni, hát inkább elmondom. S már mondta is, szóról-szóra úgy, miként az itt olvasható. * ön tudja, hogy hivatásomnál fogva mily előszeretettel vájom bele magamat a publi­kum lelkületébe, amelybe vérbetli író mindig ugy néz, akár a tükörbe. A köz lelkületében én folytonosan a magam egyéniségét keresem s éppen ezért megbecsülhetetlen élmény rám nézve, ha olyan emberekkel érintkezhetem, akik olvasták a műveimet, s akikben ennél­fogva közvetlenül észlelhetem a hatást, me­lyet az író a közre gyakorol, ön elhiheti nekem, hogy már számos esetben találkoztam olyan műveit egyénekkel, akik olvasták a műveimet; sajnos azonban, ezek mindnyájan személyes ismerőseim voltak, s így sohasem foglalhattam el velük szemben az ismeretlen, csöndes, hogy úgy mondjam: titkos megfigyelő álláspontját (— Igen, a megfigyelő! — suttog­tam fohászszerűleg, hasonló elnevezésű jeles elmekórtani intézményünkre gondolva), aki napfényre csalhatja az olvasó lelkéből mind­azt, amit az, mint a jó spongya, olvasmányai­ból magába szitt. Nem, az én olvasóimból nem lehetett kicsalnom a spongya titkait, vagyis a regényeimről szerzett impressziókat, mert éppen személyes ismeretségünkre való tekintetből valamennyien zárva tartották előt­tem olvasói lelkük fenekének mélységes kell­heit. Egy részüket a meghatottság nem e­gedte nyílt vallomástételre, (hogy tudniill szem­től­ szemben állnak egy ilyen férfiúval mint én), más részüket pedig, a selejtesebb elemet egyszerűen, a sárga irigység. Könnyű ezek után most már elgondolni önnek, hogy micsoda titáni gyönyör járta a keblemet akkor, amikor nemrégiben vasútól utaztamban egy rokonlélek látogatására, kupéban egy bájos hölgyet találok magamma szemközt, amint kényelmesen hátravervém magam­at az ülésen, az én „Kökörcsin" cím­i humoros regényemet olvasta. Nem tagadom, ahogy a könyv külső táb­láján szemembe ötlött nyomtatásban ez cím, hogy­­Archibald: A kökörcsin humoros regény egy kötetben, J— nos, attól a pillanattól fogva valami kü­l­­­nös, eddig még soha nem érzett izgalom fogt el egész valómat. — Ember! — szóltam magam­hoz gondo­latban. .— Archibald, nézd, téged olvasnak! Belesüppedtem az ülés bőrpárnájába, némán ráfüggesztettem a szemem az olvasásba merült hölgyre. Erős dohányos vagyok, s bor­zasztón szerettem volna rágyújtani (megjegy­­zendő, csak ketten voltunk a szakaszban) — nem tettem, mert máskülönben engedelme kellett volna félnem őnagyságától a szivarcí­zásra, s ezzel, ha csak pillanatra is, de mantha­tatlanul el­vontam volna a figyelmét a „Kökörcsin"-ről. Hát, kérem, csak nem fogoa kizavarni a tulajdon olvasómat a legjobb han­gulatból, amelyet írói vénám egész lüktetésé­vel alapoztam meg a számára? Nem. Lemondtam a dohányzásról , figyeltem. Olvasóm hangulata valóban méltó­­volt a „Kökörcsin" felsőbb rendű humorához

Next