Pesti Napló, 1915. november (66. évfolyam, 305–334. szám)

1915-11-01 / 305. szám

Kecra vetéssel egy ellenséges lövészárokban tüzet idéztünk elő, amely két óráig tartott. Sedil Bahrnál tüzérségünk két ellenséges bomba­vető állást jobbszárnyunkkal és centrumunk­kal szemben elpusztított. Egyéb újság nincs. Elsülyesztett francia tenger­­alattjáró Konstantinápoly, október 31. A Dardanelláknál egy francia tengeralatt­járót elsülyesztettünk. A hajó legénységét el­fogtuk. Elsülyed­t aknakutató London, október 31. A Ruter-iroda jelenti hivatalosan : A Hythe segédaknakutató az október 28-ra hajló éjjel Gallipolinál összeütközött egy másik hadihajóval. A hajón a legénységen kívü­l 250 ember volt. Két tisztnek és 153 embernek nyoma veszett Az olasz háború Olaszországnak ntem engedüssik át területet Bécs, október 31. Noha az egész monarkia egységes hangu­lata és az egész osztrák és magyar sajtó hangja az olrosz háború kezdete óta nem hagy fenn kétséget ily gondolat visszautasítása Jal­gában, külföldön mégis tendenciózus híresz­telések merülnek fel oly irányban, mintha Ausztria-Magyaror- ig hajlandó volna az olasz királyságnak a békekötés alkalmával mindjárt, vagy később bizonyos területeket át­engedni. A császári és királyi távirati irodát illeté­kes helyről felhatalmazták, hogy az ilyen kép­telen híreszteléseket a leghatározottabban meg­cáfolja. Qian­tti a királynál Essen, október 31. A Generalanzeiger-nek jelentik Luganon át Turinból, Giolittit a királyhoz hívták. Tiszthiány Olaszországban Lugano, október 31-Az olasz kormány tiszti tanfolyamokat léte­sített katonatisztek gyors kiképzése céljából. Kö­rülbelül 4750 jelöltet fognak e tanfolyamra föl­venni. A fölvételt minimális előképzettséghez kö­tik. 22 és 23 éves fiatalembereket főhadnagyokból kapitányokká fognak kiképezni. Az olasz lapok gyászjelentéseket közölnek ka­pitányokról, akik a háború elején még tartalékos hadnagyok voltak. Ez újabb bizonyítéka annak, hogy az olasz hadsereg óriási tiszti veszteségeket szenvedett. Olasz lap a „Giolitti banda" ellesi Lugano, október 31-Az antantnak Salandrához intézett figyelmez­tetései, hogy Olaszország csatlakozzék a balkáni hadműveletekhez, egyre sürgetőbbek, helyesebben mind fenyegetőbb hangúak lesznek. A Popoto d' Itália például „A népek nevében" — már­mint az antant népei nevében — azt a kategorikus köve­telést támasztja Salandrával szemben, hogy 500.000 embert küldjön Szalonikiba, akik meg segítsék akasztani a „barbár Németországnak" a Földközi­tenger felé való előretörését. — Nem Trieszt vagy Trient kedvéért éreztük annak kényszerét, hogy háborut kezdjünk, — mondja a lap fejtegetéseinek további során — ha­nem hogy összemorzsoljuk a német barbarizmust s megóvjuk tőlülk a Földközi-tengert. Ma, hogy Né­metország­ Görögországot és Romániát is megnyerte a maga számára és Szerbia csaknem a megsemmi­sülés előtt áll, a kormánytól a szövetségesek ol­dalán való azonnali beavatkozást kivonunk. Ezt akarja a nép, Salandra úr! — és érvényt is fog szerezni akaratának. Az angol követség orgánuma még egy másik sürgető figyelmeztetést is intéz Salandrához, neve­zetesen azt, hogy tiporja el a Giolitti nevű kígyó­nak és egész Olaszországot behálózó táborának a fejét. Mert „ez a banda" már annyira elmérgesí­tette a dolgot, hogy Piemontban és más tartomá­mányokban is erős­ áramlat észlelhető a háború el­len, amelyet olybá festenek, mint minden inség és szociális baj kútfejét. Salandra tehát legyen rajta, hogy elrettentő módon végezzen ezzel az áruló bandával. S akkor a nép ismét olyan egy­ségesen fog mögéje állani, mint májusban állott. Oroszország, október végén Krakón keresztül most már „gyorsvonat" visz Kelet-Galícia felé, azon a nagy és e hábo­rúban oly nevezetes vasúton, igazi hadak út­ján, melyen annyi ezren indultak el úgy, hogy nem térnek vissza, mely a legfrissebb történe­lem fixpontjait köti össze: Bochniát, Tarnoiot, Jaroszlavt, Przemyslt, Grodeket, Lemberget. A gyorsvonatot nem kell éppen szó szerint venni. Jelentőségét nem a túlzott gyorsaság adja meg, hanem az, hogy valóban menetrend sze­rint közlekedik s két-három óránál nem szo­kott többet késni. Tarnovon túl, Debicánál, mi elhagyjuk ezt a gyorsvonatot s jóval las­sabb tempóban megyünk észak felé, a Visztu­lának. Ismét Oroszor­szágba készülünk, Rozva­dovon át, a Tanév vidékét átszelő vasúton Lublinba s innen egyenesen kelet felé, amerre csak lehet. Az első állomás, ahol kiszállunk: Krasznik. Itt már nincs háborús izgalom, nincs véres romantika és szenzáció, itt csak egymásra torlódó emlékek vannak. De mi ép­pen ez emlékek útvesztőjében akarunk elin­dulni. Különleges, komoly missziót vállaltunk ezen az első állomáson: egy sírt keresünk. Ke­resünk egy sírhelyet, egyet a sok ezer közül, mely a lövészárkok, e nyitott és üres sirok végtelen sorával együtt a hadak útját mutatja. A sir egy fiatal vitézé. Hadnagy volt, katoná­nak indult s mikor megkezdődött ez a nagy birkózás, még a haditudományokat tanulta a bécsújhelyi akadémián. Két évig kellett volna még tanulnia. E forró idők azonban gyorsan érlelnek — s még gyorsabban perzselnek. A fiu áprilisban megkapta az arany kardbojtot; néhány fotográfiát küldött haza emlékül s — körülbelül a gorlicei áttörés idejében — el­indult a harctérre. Egy-két levelet irt, aztán nem irt semmit, nagy szünet következett s végül, sok kérdezősködésre megjött az értesí­tés, hogy a fiú nem tűnt el, fogságba se ke­rült, hanem meghalt hősi halállal s el van te­metve Krasznik mellett egy kis faluban, mely­nek neve Slodkov. Most tehát megyünk Krasz­nik felé. Velünk van a fiatal hős apja, maga is katona, kapitány. Az apa különleges pod­gyászt is hozott: nagy faládába csomagolva vaskeresztet s egy négyszögletes kockakövet, mely alapja lesz a keresztnek, ha rábukka­nunk a sírra. A vonat lassan halad az oroszok építette gyenge vasúton, végtelen homokmezők között, de tiszteletreméltó pontossággal ragaszkodik menetrendjéhez. Éjjel tizenegy órakor indul­tunk el Debicáról s délelőtt tizenegykor meg­állunk a kraszniki erdőben. Az eső csendes konoksággal esik. Az állomás végtelen nagy s szerteágazik az erdő minden része felé. Kis bódékban dolgoznak a vasutasok, a fák között egy hatalmas fából épült kórházcsarnok falai látszanak; a háborús gyorsépitészet e remekét három hét alatt épittette katonáival egy ma­gyar nép­fel­kelő­ mérnök. Átvonuló katonák kiszállanak s áldoznak a leküzdhetetlen katona-szenvedélynek: vásárolnak. Kraszniki zsidólányok és asszonyok, rongyokba bur­kolva, bőrig ázva árulnak csokoládét és cuk­rot, gyufát és cipőzsinórt. A község innen négy kilométernyire van. A vállalkozó szellemű krasznikiak azonban fáradhatatlanul jönnek ki kora reggel, sárban, vízben, egész árukész­letükkel s mennek vissza este a keresettel. Mi kocsit fogadunk, nyomorúságos két pa­rasztszekeret kapunk, zsidó kocsissal, s fel­tesszük a keresztet és talapzatát. Az állomáson azzal biztatnak bennünket, hogy benn a köz­ségben a csendőrségnél pontos jegyzék van a sirokról. Emberek, akik sírokat keresnek, ó, ez a fajta nem ritkaság most erre. Minden nap jön egy-kettő. Tegnap is volt: egy ezre­des, aki a fiát kereste, egy özvegy, aki az urát. A kocsik megindulnak. Jobb volna gya­log menni, a lelkünket rázzák, de lesz még al­kalmunk ma ázni és sarat taposni. Útközben néztük a sírokat, de még csak messziről, aho­gyan a vonat ablakán át figyeltünk most minden sírt. Ezret és ezret láttunk tizenöt hónap alatt, de most küldetésünkhöz tartozó­nak éreztük, hogy néma üdvözletet küldjünk feléjük. Néhol egész temetőket láttunk, máshol magános, elhagyatott sírdombokat. A kereszt zsindelyből van összetákolva az egyiken s ez már nemsokára jeltelenné válik. Máshol rend­ben, pontosan sorakoznak erős, faragott ke­resztek, kis táblák, a halott nevével, pázsitos, szabályos sírhelyek s köröskörül szép kerítés, dekoratív fehérkérgű nyárfából. Elázva, sárban és piszokban úszva, itt van előttünk Krasznik, annyi véres emlék színhelye. Csendes, szomorú, elhagyatott, ki­mondhatatlanul szegény. Messze a harcok színhelyétől most csak egy csendőrörs képvi­seli itt a legfőbb katonai hatalmat. Itt a csendőrörsön egy reménységgel lettünk sze­gényebbek: nincs meg a sirok jegyzéke. Azaz megvan, pontosan elkészült, bele van írva s bele van rajzolva a környék minden katona­sirja, de most elküldték a járásparancsnok­sághoz s az ide tizenöt kilométer. Vagyis leg­alább négy óra itt a rettenetes időben, a nyo­morúságos lovakkal. Lemondunk tehát a jegyzékről s elindulunk az értesítés szerint, mely még a nyáron érkezett, Slodkov felé. A falut megtaláljuk. Alig öt kilométerre van Kraszniktól, de viszont ugyancsak öt kilomé­ter hosszúságban húzódnak el apró házai. A falunak van birája — vujtja — s ez az egyet­len hivatalos személyiség elmondja, hogy igenis vannak itt sirok, tizével és százával. Vannak a falu alsó végén és vannak a felső végén s oldalt is vannak; vannak frissek a nyári harcokból s olyanok, melyek még a mult őszről maradtak. Az oroszok, akik köz­ben nyugodtan gazdálkodtak itt, nem bántot­ták a sírokat; nyilvánvalóan tiszteletben tart­ják a halottakat. Az eső vigasztalanul szakad; a legnyomo­rultabb lengyel parasztkunyhóban jobb most, mint itt a szabadég alatt. A sírt azonban meg kell keresni. A kis társaság tehát szétoszlik, minden ember önálló őrjárat gyanánt műkö­dik. Az egyik ilyen „patrus", egy lengyel festő, fényképező­gépet cipel magával, a holt hős anyja számára, aki messze innen, odahaza várja szorongva az expedíció eredményét, képet szeretne csinálni, ha engedné az eső és a veszedelmesen közeledő alkonyat. A falu üres, körül a dombok kopárak. Lövészárkok végtelen láncolata vonul rajtuk végig, és sirok mindenfelé. A régi, fakult fej­fákat meg se kell nézni; a fiú néhány hónapja nyugszik csak itt a kraszniki agyagos föld alatt, friss fejfának kell tehát jelezni sírját —­ gondoljuk — ha egyáltalában van jel rajta. Az idő múlik s még semmi eredmény; a kis csapat mint egy nagyon-nagyoti ,ritka raj­vonal járja a halmokat. Végre hosszú, meg­ismétlődő sípolás. A füttyszó a domb tete­jr­ől jön; az egyik katona, aki velünk jön, sipol és a sapkájával integet. Arra megyünk. Magas, messzire látható kereszt áll a domb tetején. Be van keritve négyszögletesen, rendes, szere­tettel ápolt sir. A kereszten tábla van: itt nyugszik X. Y. cs. és kir. hadnagy, hősi halált halt 1915 . . . Tehát ez az, megtaláltuk a sirt. Az apa némán áll a magasba mutató fakereszt előtt. A zuhogó esőben egy pillanatra min­denki leveszi sapkáját s némelyik ajak csen­des imát morzsol. Az egyik katona — a pol­gári életben kőmives volt — előszedi szer­szá­mait. Uttól ér bennünket a kocsi, leszedik a nagy ládát s kibontják belőle a vaskeresztet. Mielőtt a sír régi jelvénye eltünne, a lengyel festő elkészíti a fotográfiát, már végefelé jár a délután s az esőfátyol sűrü, de a kép mégis sikerül. Aztán gyorsan dologhoz lát a katona. Elhelyezi a kőlapot, egy kis cementet kever s a vaskeresztet megerősíti. Készen van. Cs­en­des ima avatja fel az uj sirt. Besötétedik, mennünk kell. A falu birája megígéri, hogy vigyáz a sirra ezentúl is. Mindenszentek napján gyertyát gyújt és ko­szorút tesz rá. Visszanézünk, sötét van, már nem látni a keresztet, semmit sem látni, az eső szakadatlan hull, keservesen nyikorog­nak a rossz szekerek kerekei. Az óra szerint még csak délután hat óra van, de itt már át­hatolhatatlan éjszaka vesz körül bennünket. Lengyel Géza — —­— Keresünk egy sirt­ ai Pesti Napló haditudósítójától PESTI NAPLÓ 1915. november 5. 11

Next