Pesti Napló, 1916. április (67. évfolyam, 92–120. szám)
1916-04-01 / 92. szám
3 Szombr. PESTI NAPI, 1916. áprils 1. ugy védik hazájukat, mint védelmezhetné nábob az ő kincsét. Tisztelet a hősöknek, akik a veszedelem napjaiban nem kérdezték meg, hogy mennyi jogot ad nekik a haza, csak azt érezték, hogy az ország, amelyért szenvedni és halni is kell, édes hazájuk nekik. Tisztelet és csodálat a hősöknek, de ez erkölcsi javakon túl emberséges megélhetést, becsületes munkabért, helyes közoktatást, igazságos közigazgatást és eleven politikai jogokat is kérünk a majdan hazatérő hadak javára. A nemzet eleven kegyelete lesz az, amely életükben adja meg a hősöknek azt, ami őket megilleti, — a hősöknek, magyar parasztoknak, kik béke idejében is ritkán esznek húst. Viharos ülés a francia parlamentben A német birodalmi gyűlés — szemben az entente kiéheztetés tervével — elhatározta a tengeralattjárók háborújának az eddiginél is erélyesebb folytatását. A német képviselők hivatkoztak arra, hogy a tengeralattjárók harca az angol-francia blokáddal szemben sikeresnek bizonyult és mindaddig folytatják ezt a sikeres tengeri háborút, míg Anglia kényszerítve lesz a békealkudozásokra, vagyis míg be nem vallja, hogy a blokád-tervet nem válthatta be s lemond a középkorba való elvről, hogy Anglia uralkodjék az összes tengerek fölött. A hivatalos angol kormánykörök gőgje még mindig nem tört meg, ez lehet az oka a német birodalmi gyűlés újabb elhatározásának.. Ezt a felfogást kénytelenek voltak azok a körök is elfogadni, akik az eddigi mértéket elég élesnek vélték és igazat adtak azoknak a köröknek, kik legjobban ismerve az angol elbizakodottságot, követelték a vizen és levegőben való elszánt és az eddiginél is nagyobbstilu harcot, különösen a szigetország ellen. A német tengeralattjárók újabb nagyarányú háborújának bejelentése nemcsak nagy nyugtalanságot keltett a központi hatalmak népeinek kiéheztetésére építő ententekörökben, de legutóbb a francia parlamentben éles és viharos üléseket provokált. Az újabb német-magyar-osztrák tengeralattjáró háború bejelentésének híre önmagában véve is még súlyosabbá változtatta az eddigi hajófuvart az enfente-államokban, az élet- és hajóbiztosítást, úgy hogy ha még továbbra is kényszerítenek bennünket a tengeralattjáró háborúra, a hajófuvar horribilis lesz az entente részére, ami természetesen a beviteli áruk árának újabb felszökkenését fogja vonni maga után. Durandy, az Alpes-Maritimes-deparlement képviselője meginterpellálta a francia kormányt a hajófuvar-probléma ügyében. Felsorolta, hogy a békeidőben Marseille kikötőjéből Angliába a hajófuvar tonnámként 8 frank 50 centime volt, 1915-ben a hajófuvar tonnánként 75 frankra emelkedett, 1916-ban 130 frankra. A helyzet azonban még kétségbeejtőbb Olaszországban, hol a mostani hajófuvar Angliából 230 frankot tesz ki tonnámként. Ez a körülmény azonban nem vigasztalás a francia hajózásra. Sembat közmunkaügyi miniszter alig tudott mást válaszolni a lázadó képviselőknek, minthogy előadta az okokat, anelyek miatt a hajófuvar és az élelemdrágulás oly páratlan módon emelkedett. Sembat azt mondotta, hogy Franciaország nem gondolt ily hosszú háborúra, azonkívül a tengeri háború óriási kiterjedésére; felsorolta, hogy a Dardanelláknál és a szalonikis csapatszállításoknál sok hajó pusztult el, nem kevésbé a szabadtengerek többi részein. Reméli azonban, hogy sikerül az angol kormánynyal rendezni a kérdést. A francia hajózásnak önmagának tehát milliárdokba kerül az angol szövetségessel való hajózási viszony, ami növeli Franciaországban éppen úgy, mint Olaszországban az elégedetlenséget Angliával szemben. Legutóbb a havrei községtanács követelt a francia kormánytól „erélyes intézkedéseket" a német tengeralattjárók ellen, melyek tökéletesen megbénítják a hajózást a La Manche-csatornán. Hogy a francia és az angol kormány alig tehet valamit a német tengeralattjárók ellen, bizonyítja az entene államaiban uralkodó lázadó hangulat — talán már nem is annyira Németország, mint az angol kormány ellen. Olaszországban olyan fenyegető az angolellenes hangulat, hogy Asqluith és Grey jónak látják egy látogatást lenni Rómában, hal igyekezni fognak az Anglia elleni mozgalmat, sőt különbékével való fenyegetőzést néhány frázissal elintézni. Mayor des Planches olasz szenátor mintegy négy hónapja járt Londonban az elviselhetetlen angol hajófuvar enyhítése dolgában és az volt a válasz, hogy a hajófuvart fölemeltek. A német-magyar-osztrák tengeralattjárók nagyszerűen alkalmasaknak bizonyultak arra, hogy a maguk részéről is segítsék szárazföldi seregeinket a háború sikeres befejezésére, minél élesebb lesz a tengeralattjáró háború, annál közelebb jutunk az angol gőg legyőzéséhez, vagyis a békéhez. Budapest, március 31. Az izlam vallás elismerése. A hivatalos lap pénteki száma közli az izlam vallás elismeréséről szóló törvényt, melyet a király e hónap 24-ikén szentesített. A hazátlan skupstina Parlamenti ülés Aix-les-Bainsban Bern, március 30. A volt belgrádi szerb parlament képviselői, mióta Szerbiát a központi hatalmak és Bulgária meghódították, hazátlanul bolyonganak részben semleges területeken, részint Franciaország kétes vendégszeretetét élvezik. Bolyongásaik közben csak egyszer kísértették meg, hogy tanácskozásra összejöjjenek. Ez volt az a bizonyos csonka szerb parlamenti ülés Rómában, ahol a 13 képviselő közül mintegy hetvenen találkoztak és mint annak idején a Pesti Napló közölte, erősen kikeltek Péter király, Pasics és általában a nagyzoló szerb háborús párt ellen, amely könnyelműen eljátszotta Szerbia függetlenségét. A római tanácskozás után híre ment, hogy a kevésbé vendégszerető olasz föld helyett vagy Korfuban, esetleg Szalonikiban, vagy Nizza, sőt a vérmesebb reményüek szerint éppen Párisban fognak a szerb képviselők formális üléseket tartani. Az a lelkes biztatás azonban, amelyet a szerb képviselők a francia kormány részéről vártak, elmaradt. Az entente nagy tanácskozásai, és még nagyobb bajai között a kis Szerbia sorsa egyelőre ad acta került. A legújabb hír szerint a szerb képviselők meglehetősen elszéledtek és sokan vannak közöttük, akiket a megélhetés legkezdetlegesebb kényszere fenyeget. Péter király, Sándor herceg, Pasics és minisztertársai még csak jól érzik magukat anyagiak szempontjából, mert az entente egyre-másra folyósít nekik pénzeket, de nagyon sok képviselő van, akiről csaknem megfeledkeztek, ezek azután kerülő utakon, mzár szégyenkezés között viszszaszállingóznak Szerbiába s egyszerre csak ott találjuk őket, mintha el sem menekültek volna. Úgy hírtlik azonban, hogy Sztojatovics Koszta, a volt belgrádi skupstina elnöke mindent elkövet, hogy valami tanácskozás féléve összetoborozza képviselőtársait. Sztojanovics most érkezett Aix-les-Bainsbe, ahol az ottani maire-rel értekezett arról, hogy melyik épület volna legalkalma- sabb parlamenti ülésezésre. Előreláthatólag valamelyik nagyobb szállodát választják, feltéve, hogy időközben nem emel a hatóság, vagy a francia kormány kifogást. Sztojanovics úgy tervezi, hogy az entente naiv tanácskozásainak befejezése után, tehát május elejére, jöjjenek össze a szerb képviselők. A tanácskozásnak azonban sokféle formai akadályai vannak, mert a francia köztársaság vezérférfiai cseppet sem lelkesednek azért, hogy francia terü . Az írta: Somlay Károly A Hókirálynő ködös országában, a rejtelmesen sötétedő erdélyi hegyek lábánál, — ahol nyáron csendes faluk álmodoznak a bükkök között — egy napkeleti szkitha harcos szállt le álomlovagként a föltesre a legendás Csaba-útjáról. Leszállott a földre a tejszínü égi ösvényről. Megnézte a csukafejes harisnyanadrágban szántogató szikuluszokat és a faragásos oszlovátán lenvásznat szövögető piroscsizmás menyecskéket; meghallgatta a Küküllő és Olt partján dallozó pártás szüzeket, amint körbefogózva énekelték, hogy: Fújjad, fújjad szerelmesem, én is voltam király lánya,, de most vagyok jávorfából furulyácska . . . Meghallgatta a gyöngypártás hajadonok énekét, aztán megsimogatta szakállát és bekavártélyozta magát a zsibói tornyos kastélyba. Sokszor ki- és kitekintgetett a góthajtású, kőpárkányos ablakon a sokfordulós gabonaföldekre és az illatot párázó kaszálókra, meg a karcsúfüves puskámon legelésző több ezer firhra. — Eb, kriminál teremtette, nem vagyok én turósgancán csámcsogó móc, hogy itt a havasok között aszaljam magamat a koravépségre! — dobbantott tarajos sarkantyújával a tölgypadlóra és kiment a bástyás udvarra. Szironyos nyerget, bogláros szügy elöl szíjazott a bogárszin csikóra és elvágtatott Galíciába, a bécsi császár híres lovasezredébe, a Barkó-huszárokhoz. Nagy dolog volt akkor huszárnak lenni, hisz a huszárhagyomány szerint a huszár még az ezüstfelhőkre épített Mennyországba is paripaháton lovagol be. Mint daliás huszártiszt ismerte meg István grófot is, a legnagyobb magyart, aki akkor Simonyi óbester ezredében kapitányoskodott. Nemsokára svadrony-kommandánus lett az Álomlovag és leveleket irogatott a kecses, édes Cserey Sielenkának. Irkálta, firkálta a leveleket a galíciai unalmas garnizonokból hitmeiszter uram és addig-addig rótta ludtollkalamusával a rajongó sorokat, mig hozzája illő lovagos romantikával feleségévé nem tette a kincsem-édesöm Helenát, Cserey Farkas császári konziliátus drága szemefényét. Aztán! ... Az esküvő után mindaddig a zsibói kastélyban élte patyolattois menyecskéjével a hitvesi gyönyöröket, amíg egyszer meg nem haragudott a harmadik faluban lakó gorbói garófra. Gróf Kaller János felboszantotta az Álomlovagot. Az ázsiai vér kieső tűzön is felforr; a magyar feu de paille hamar vet lobot. A haragos Álomlovag hat ágyúkkal és ötszáz lovas hajdúval jelent meg a gorbói vár bástyáinál. Mint valamikor Bendegúz fia Aquileia alatt . . . Csakhogy a zsibói kiskirálynál, a kalandos napkeleti lovagnál nagyobb ur is volt ám akkor a Szilágy- ságban, az Agaste-Mare völgyeiben: a kalapos* király. A kalapos király a gorbói gorombaság miatt Kufsteinba záratta a középkor utolsó lovagját, a szines káprázatok között mozgó, forrófejű Álomlovagot. — Kufsteinban majd megpuhul a kéményi szikulusz, — gondolta József császár. Ő, mennyi könypatak csörgedezhetett a puhalelkű Heléna szemeiből a négy esztendő alatt, mikor az Álomlovag a kufsteini sziklafalak között hallgatta a tiroli orkánok mozgását. Kedélyizgalmában hányszor sóhajthatta el a párjavesztett menyecske a német apácáknál hallott szentimentális strófákat: Ich suche Ruhe, Ruhe für mein einsam Herz , . . A magyar urak nem tudták elfelejteni a császár rendelkezését, amelylyel puhító kúrára internálta a sűrű régi álmodozó lovagot, a goromba Wesselényi Miklóst. Az erdélyi országgyűlésen — amelyen az időközben szabadjára engedett Álomlovag is részt vett — csak pár szót emelt a kufsteini ügyben Turi Gergely uram, de ez a pár szó is elégok volt a vihar felköltésére. — Ki védi a jogot, ha ily nagy férfiút is bilincsbe mertek zárni? Ha ledől a magas cédrus, remegjetek alacsony erdők! — sürnteti a szónok faljajdulása. Az akkori országgyűlési protokollumban ezt jegyezték fel a kalandos Álomlovagról: A tanácskozás Wesselényi Miklós atyánk*