Pesti Napló, 1918. szeptember (69. évfolyam, 204–228. szám)
1918-09-01 / 204. szám
gH Vasárnap PESTI NAPLÓ 1918. szeptember 1. Mis Isjimi ii Jiiiis" »telel beket Kötni A feltétel? a ragynémetek letörése — Lord Cecil nyilatkozata Az Allhanda és az Aftonbladed hasábjain megjelent békecikkek alkalmából, amelyekről a Times stockholmi tudósítója azt hitte, hogy egyenesen német oldalról sugalmazták, a Stockholms Tidningen tudósítója lord Robert rühni-Shakespeare kortársa volt az a William Burleigh, vagy Burghley nevű egyszerű angol nemes, aki Lord Cecillé emelkedve, negyven Vmpisbn volt szinte korlátlan befolyású minisztere Erzsébet királynőnek. Trónralépésének napján nevezte, ki Cecilt államtitkárává Erzsébeté ,em vált meg tőle mindaddig, amíg a levét nem szólította el a trón mellől a hatalmi,a miniszteri. Cecilnek van egy ragi, történeti cselekedete. Neki köszönheti Anglia, hogy a tenger urává lett, vagy legalább sokkal inkább neki, mint Domindinak és Cromwoll annyit emlegetett Navigations Act-jának. Négyszáz év előtt németalföldi bárkák halásztak még az angol partokon és németalföldi halászoktól vásárolták a heringet az angol parti városok. Az angolok számára még idegen elem volt atenger. Cecil első rendelete az angol kereskedelmi hajózás fejlesztéséről ugyanazon a napon kell, amelyen Erzsébet kinevezte államtitkárát. És negyven éven át aprólékos gonddal, a kis és a nagy kedvezmények egész sorával vitte a tengerre Cecil az angol partok népét. Legérdekesebb ilyen intézkedése az a rendelet, amely a pénteki böjtön kívül még két hústalan napot állapít meg a halfogyasztás növelésére és a halászat jövedelmezőségének érdekében. A rendeletet szigorúan végrehajtották. A hústalan napok alól csak a püspökök adhattak felmentést egészségi okokból, orvosok meghallgatásával. Cecil természetesen még a hústalan napok elrendelése előtt kitiltotta a németalföldi halászokat az angol partok mellől és az angol polgárok kiváltságává tette halászatát. Cecil negyven éven át tudott miniszter maradni a szeszélyes Erzsébet oldalán és ezt a szívósságot örökül hagyta családjára. A Cecil-nemzetség negyedfél évszázadon át megtartotta szerepét és befolyását az angol politikában. Cecil leszármazottja Lord Cecil, az angol külügyi alállamtitkár és a Cecil-nemzetségihez tartozik B Balfour is. Balfour családja révén természetesen fiatalon és egyhangú választással kapott helyet az alsóházban. A fiatal képviselőt csakhamar „parfőmös - liliom"-nak nevezték el, választékos eleganciája, finom, halk viselkedése és esztétikai olvasottsága következtében. De politikai becsvágya nem volt Balfournak, noha nagybátyja, Salisburyy, márki, Viktória király-Ezzel Párisban voltam sokat együtt, egy Rue St. Jaquesbeli penzió ötödik emeletén panaszolta a fülembe most tíz esztendeje, — sok eleven párisi éjszakán duruzsolta sirós hu Cecilt, aki ez idő szerint a külügyminisztert mórral, hogy milyen baj is az: ő nem tud, helyettesíti, nyilatkozatra kérte fel a skandinem tud szerelmes lenni, holott voltaképpen szeretne és boldog irigylésben élvezi másokon. — Ugye ebből is látni, hogy hó ez egy kicsit, de igazán nem nagyon, és most nem tudok felőle mást, mint hogy ott rekedt kimi a háború kitörésekor. Már négy esztendeje internált fogoly szíve hazájában, hová minden évben kivitte összespórolt harminc krajcárját, hol egyformán rajongva imádott házat és temetőt, kertet és multat, könyvet és grizetteket. — Most egy kaszamatában föld alatt lakik négyszáz társával, de (különös kedvezésből) aaindeniap •"» járhat ki szamárfogattal a kútra vizért. . . . Ám mindezekről semmit se tudtunk a Gyönyörű Völgyben. Itthon volt, el se ment, el se készült többé; szabad volt és szerelmes, ... de milyen szerelmes! Karonfogóztak a kis matematikával — két könnyű, karcsú, táncos ember; fütyültek és ugrálva libegtek, mint két becsípett diák a juliusi ünnepen a Montmartre dombján; és kacagtak, ugy kacagtak! . . . Boldog, huncut tekintetük együtt csúfolta az egész külső világot, mely valahol messzi maradt, nehézkesen és idegenül . . . s mi mind egyre kisebb mentünk már belőle. Egy gonoszka chansont dúdoltak hümmögve, pajzán kihagyásokkal — bizonyos Madeleine-ről, ki mákvirágot szedett a réten és épp arra lovagolt három ifjú lyoni katona . . . nő nagy külügyminisztere mindenáron miniszterelnököt akart nevelni fiatal rokonából. Salisbury márki híres volt erélyéről, úgy, ahogy Balfour hamar hiressé lett, nagy közönyösségéért, a politikai sikerek iránt. És Salisbury erélye legyőzte unokaöccse indolenciáját. Balfour csakugyan miniszterelnöke volt Angliának, néhány éven át. Mikor az agg Satishuny 1902-ben lemondott a számára már terhes miniszterelnökségről, Viktória királynő Balfourt nevezte ki nagybátyjának utódává. Részben Balfour energiátlanságának köszönheti a konzervatív párt nagy vereségét, az 1905-ben megejtett választásokon, amelyek a liberálisokat, Campbell Bannerman-t, Asquith-et és Lloyd George-ot emelték kormányra. Az ellenzék vezetése Angliában a bukott miniszterelnökök feladata. De Balfour sietve átadta a pártvezéri méltóságot Bonar Law-nak és birtokán telepedett le, könyveket lapozgatni, könyveket írni. A háború szólította vissza az aktív politikába Balfourt. Pártjának kívánságára elvállalta a külügyi hivatal vezetését Lloyd George kormányában, és családjának egyik fiatalabb tagját, Robert Cecil-t vette maga mellé, alállamtitkár gyanánt. Hetvenéves korára sem lett aktívabb politikus Balfourból, mint amilyen negyven esztendő előtt volt. A munka és a szereplés nagyobb része tehát Robert Cecil-nek jutott. Cecil volt a konzervatív ellenzéknek egyik legfrissebb temperamentuma, legharciasabb szónoka a háború előtt és harcias temperamentumát megtartotta a külügyi hivatalban is. A temperament,ara néha kissé elragadta az alállamtitkárt. Egyik beszédében például azt találta állítani, hogy a német kormány megengedte a bigámiát, mert így akar gondoskodni a háborús vérveszteség pótolara. A túlzott következetességet is bajos volna szemére lobbantani Cecilnek. Hiszen egy ideig egyik nap kacérkodott az osztrák-magyar monarkiával, másnap pedig új térképet rajzolt a monarkia helyén. A náv közönség részére a felszólításra válaszolva, Cecil a következőket jelentette ki: Teljesen valótlan, hogy az enterbe vezető államférfiai, mint az Allehanda és az Aftonbladed állítják, nem hisznek a német vereség lehetőségében. A németek gyakran hangoztatják azt a meggyőződésüket, hogy egyetlen fél sem érheti el a katonai döntést. Ez kétségkívül áll Németországra, de nem az ententera. Foch fényes eredményei és a kimeríthetetlen amerikai erősítések állandó özönlése az entente-kormányoknak és katonai tanácsadóiknak minden okot megad a bizalomra. Az entente nem szándékozik magát a német népen mint egyénen megbeszülni, vagy Németország jövendő létét és nemzeti virágzását megfenyegetni. De el van határozva annak kikényszerítésére, hogy Németország teljes elégtételt adjon a bűnökért, amelyeket elkövetett, elsősorban Belgiummal szemben. Egyébként addig, amíg a német nép világosan nem mutatja, hogy elveti azt a fegyverkezési és világhatalmi politikát, amely a többi között a hallatlan katonai gépezet megteremtésében, illetve ennek nyugodt tűrésében állott s amely Európa terrorizálását célozta, amíg a német nép tehát nem mutatja, hogy elitéli ezt a politikát, az entenk nem fogja idejét vitatkozásokkal tölteni, melyek hiábavalók volnának, mert csakis azon az alapon épülhetnének fel, hogy az ellentétek forrása a maga egészében megmaradna. • Bár Anglia lakossága nem szenvedi azokat a nélkülözéseket, amelyeket a háború, sajnálatos módon Skandinávia lakosságára hárított, más tekintetben viszont rendkívül sok és nagy személyes és anyagi áldozatot kell hoznia. Anglia egyáltalában nem akarja a háborút fölösleges módon meghosszabbítani, de bármibe kerül is, hiven kitart elvei mellett, amíg ezek teljesen nem érvényesülnek. Bár Németországban vannak elemek, amelyek tárgyalásokat kívánnak, de ezek ez idő szerint mégis szemmel láthatóan azoknak az erőteljesebben fellépő elemeknek a hatása alatt állanak, akik Freyi Vig-Laringhofen tábornokkal együtt azon a nézeten vannak, hogy a történelem tanítása szerint sem Európában, sem a világ más részében az a politika, amely nem hatalmon épült, állandó sikereket nem arathatott. A tisztán hatalomra építő politika azonban tárgyaló- sokkal összeegyeztethetetlen, még ha azok, akik az ilyen politikát támogatják, a legutóbbi események hatása alatt arra a meggyőződésre jutottak is, hogy helyes dolog kissé elbújni és a tárgyalásokra hajló elemeknek a színpadon helyet adni, a magasabb német körök folytatnák a jövendő háborúról való elmélkedéseiket és a hatalmi politika hívei csak egy pillanatra állnának félre, de egész energiájuk újabb eredményes háború előkészítésére irányulna. — A németek — miként Morgenthau volt amerikai követ mondotta, — látják, hogy Németország hibát követett el, amikor nem készült hosszú háborúra, de ezt a hibát nem fogják ismét elkövetni, hanem legközelebbi elegendő mennyiségű gyapotot és rezet fognak összegyűjteni úgy, hogy legalább is öt esztendős háborút viselhessenek, még hogyha tárgyalásokkal békét teremthetnénk is, ez a hatalom és a jog között való végleges harcot csak elhalasztaná. Nem volna egyéb ideiglenes fegyverszünetnél azok között, akik azon a nézeten vannak, hogy a világuralom bármely hatalomé lehet, amely akaratát vérrelés vassal keresztülerőszakolja és azok között, akik azt hiszik, hogy a németek békés és barátságos kötelékben élhetnek, hogy nemzetközileg érvényes törvények szabályozhatják a nemzetek olyatén békés viszonyát, amilyen minden civilizált országban az egyes egyének között fennáll. E szemben álló álláspontok képviselői között megegyezés nem jöhet létre. — Ezt látjuk Németországban is, ahol mély ellentét van a nagynémetek és a nép belátásos része között, amely megértette az idők szavát és visszautasította a középkori elveket, így Delbrück a Preussische Jahrbücher augusztusi számában ezeket írja: „Helytelen úton járó hazafiasság mindig a legveszedelmesebb ellensége volt a helyes nemzeti politikának, így tehát senki sem hozhatja meg a békét, aki nem üzen előbb a nagynémeteknek hadat. Nem lehet az angoloktól kivárni, hogy békeakaratuk őszinteségében bízzanak, ha egyidejűleg fentartjuk a nagynémetekben a reményt, hogy azoknak titkos barátai és bizalmasai vagyunk". A Münchener Neueste Nachfrichten is a háborúra való visszapillantásában elvakultaknak és bolondoknak mondja a nagy németeket, akik eszköz és cél tekintetében minden mértéken túlmenő propagandát űznek, számításaikat arra az esztelen reményre alapították, hogy Angliát a búvárhajók legyűrik és hódítási politikát követnek, amely egyáltalában nem felel meg a német nép érzéseinek és óhajainak. Ily módon világos, hogy Németországban két elem áll egymással szemben. Ezek közül az egyik osztozik az ententenak az alldeutschokról vallott nézetében, tehát be kell látnia, hogy a szövetségesek nem köthetnek fegyverszünetet olyan emberekkel, akik el vannak határozva becsvágyó céljaikat megvalósítani, tekintet nélkül arra, hogy ez a német néptől és az egész világtól milyen áldozatokat követel. A tények meggyőzőbbek a szavaknál, márpedig a Németországban észlelhető tények arra mutatnak, hogy ahol lehetett, a nagy németek elvei valósultak meg. A német kormány a keleti tartományok fölött (Itt a cenzúra 52 sort törölt.) Stockholm, augusztus 31. (Vége következik.)