Pesti Napló, 1923. szeptember (74. évfolyam, 196–220. szám)
1923-09-30 / 220. szám
Vasomag SZÍNHÁZ ÉS MŰVÉSZET i csodaszarvas A Renaissance-színház szombat esti bemutatója. Háromfelvonásos komédia, — mondja a színlap. Pedig dehogy komédia! Vagy nagyon is 03 kizárólag csak az? Nehéz eldönteni, mert Crommelynek csodálatos darabjában túlságos bizarr egységbe fonódik a drasztikus-banális bohózati, a szublimáltan költői és a tragikai elem. Hogy nem közönséges alkotásról van szó, már az első pillanatban érezzük s a darab szuggesztív ereje akkor is fogvatartja érdeklődésünket, amikor már a modort és a kisiklásokat is látni kezdjük. A tartalom? Torzított valóságdarabok és kegyetlen lelki villanások. Bruno, a flandriai kispolgár, a falu pennája, a költő, váratlanul patologikusan féltékeny lesz engedelmes, szép, fiatal feleségére. Az őrjöngő férj gyilkos gyötrelmek közepette válasznak, megerősítésnek veszi némán hallgató, félhülye írnokbarátjának rémült szótlanságáról visszapattanó szavait, a saját vádjait és monológjait. Legrettenetesebben a képzelt bizonytalanság bántja s őrjöngve követeli a szarvakat. Minthogy felesége hűségéről nem tud, legalább hűtlenségéről akar bizonyságot szerezni: rákényszeríti, hogy csalja meg egy hajóskapitánnyal, majd másokkal, az egész faluval. Felesége enged, remélve, hogy engedelmessége talán kigyógyítja a férjét, de az házasságtörésből házasságtörésbe hajszolja, várva az igazit, akit az asszony »szeret« s akivel lelkileg is megcsalja vagy megcsalná. Végül ő maga, a csodaszarvas látogatja meg feleségét, álruhában, de trükknek minősíti az aszszony engedékenységét s dühében a falu felbőszült asszonynépével a folyóba dobatja. Stellát megmenti a pásztor, de az asszony nem tart vele. A csodaszarvas ebből azt következteti, hogy a pásztor az igazi, feleségének támad, mire az asszony elkeseredésében csakugyan követi a derék fiút. »Csak azt engedd meg, hogy mindig hű lehessek hozzád.« — mondja új férjének, a csodaszarvas pedig csöndesen, őrjöngő töprengésben marad a színen. Ez a tartalom, az epizódok elhagyásával. Ennek alapján mindenki azt hihetné, hogy „A csodaszarvas« egészen hitvány, obszcén kasszadarab. Lehet, hogy az, de azonnal hozzá kell tennünk: van benne sok egy ad is! Alig gördül fel a függöny, rögtön érezzük, hogy itt minden irreális, hiba volna tehát kifogásokat emelni a realitás szempontjából. A fentebb vázolt bizarr cselekmény csak durva földi vetítése az őrült lelkében háborgó és halmozódó kételyeknek. Crommelynck nem tényeket akar adni a színpadra vitt tényekkel, hanem imaginárius lelki helyzetek testrajzát vázolja elénk. A színpad káosza a tébolyodott lélek káosza, nem igazi valóság. És csakugyan: bármily bántóan obszcén néhány jelenet és mondás, a groteszk játék és az egész darabon át síró hatalmas pátosz mindig kísérteties lírává tompítja az erotikát. Ezért aztán érdekes gicsnek , egyúttal nagyszerű költői alkotásnak is lehet találni ezt a különös komédiát. Ami azonban legfőbb érdeme (tudniillik a naturalizmustól való távolodás), az egyúttal legnagyobb hibája is a darabnak. Minden irrealitásban történik, az őrült logikája mindig következetesen illogikus, minden groteszk és stilizált, de éppen ezért minden ellenőrizhetetlen, mert hiszen az őrülttel (alapjában véve a többi szereplő is őrült) minden megtörténhetik. Bármily jónak mondaná is valaki Crommelynek irreális darabját, bizonyos, hogy jósága, értéke labilis, mert labilis és ellenőrizhetetlen dolgokat ad elő s ezeket a labilis dolgokat megmérni csak labilis eszközökkel, elsősorban a szubjektív tetszéssel lehet. Tetszeni pedig nagyon tetszett, újnak, izgató tettnek hatott »A csodaszarvas«. A tetszéshez nagyiban hozzájárult a véletlen is, mert az expresszionista színpad (a darab nem az!) még elég ismeretlen minálunk ahoz, hogy gyöngébb másolatban is újszerűen hasson. A valóban rendkívül meleg fogadtatás arra mutat, hogy a magyar közönség sokkal nagyobb örömmel látná színpadjainkon az új expresszionista drámát, — és legyen szabad a figyelmet itt ismét felhívnom Georg Kaiser igazán nagy drámáira — mint az agyonzúzott polgári-naturalista színműveket és vígjátékokat. A rendezés jobb volt az előadásnál, amely túlságosan tragikusnak fogta fel a darabot, annyira, hogy a publikum — nem tudván: illik-e, nem-e? — néha olyankor sem mert nevetni, amikor maga az író nem vette volna zokon a nevetést. Törzs rendkívül erős és lefegyverezten jó játékot nyújtott; szerepét hibátlanul értelmezte Tőkés Anna, a többiek játéka stílusban elégszer elütött a groteszk alapstílustól. Külön ki kell emelni Makláry Zoltán szinte tökéletes alakítását, aki színészeink közül Jahin legjobban érti és érzi az új játékstílust Az expresszionisztikus-kubisztikus díszletek merészen, de jól hatottak a nem-expresszionista, nagy rátörő, mély, de zavaros bravúr-darabban, amelynek színrehozatala esemény és még hibáival együtt is sokkal többet jelent, mint kifogástalan szórakoztató művek kifogástalanelőadása. Szaló Lőrinc, (*) »Tosen.« Taurino Farvis, az olasz vendég ma Searpiát énekelte, régi jelesszerepét, amelyben színészi kvalitásai talán legjobban érvényesülnek. Scarpiája nem a ma stixos démoni vonásokban, vagy az erőltetett kegyetlen kacajban sugározza a gonoszságot, Parvis grand seigneurt játszik, akinek gondosan fésült parókája, habfehér ingfodrai, pirossarkú lakktopánja adják karakterét. Kegyetlenkedései inkább politikai programként hatnak, érzéki fellángolásában pedig sokkal inkább ember, mint kényúr. Eszközeiben mindig nobilis, fél a túlzásoktól és meglepő, hogy mennyire nem v olasz. Felső hangjai ma is szépen csengtek, a középfekvésben hiányzó ércet nagy zenei intelligenciájával pótolja. Hangja az első felvonás nehéz fináléjában erőt, a második nagy duettjében pedig sok hajlékonyságot mutatott. Környei kitűnő diszpozícióban énekelte Cavaradossit, míg Walter Rózsi inkább játékával aratott tapsokat. (b. l. (*) A Nemzeti Színház decemberi reprízel. A Nemzeti Színház három érdekes felújításra készül decemberben. Először Moliére »Mizantróp«-ját mutatja be, Hevesi Sánddor új fordításában, utána az jedipuszt kerül felújításra, karácsony táján pedig Gárdonyi »Karácsonyi álom«-ját hozza színre. A reprízeket megelőzően még színrekerül a »Balatonis rege« is, amelynek két első felvonását az író teljesen átdolgozta. V. Strindberg a pesti színpadokon. A pesti talajban nehezen vert gyökeret Strindbergrs évtizedekre volt szükség, amíg nálunk is divatba jött. Régebben két egyfelvonásosát mutatta be az Új Színpad, amely annak idején modern irodalmi törekvésekért szállt síkra. A s Hattyúvér« és »A halál küszöbén« című egyfelvonásosok után sokáig nem láttunk Strindberg-darabot. Azután jött a »Julia kisasszony«, amellyel több kisebb színházunk is megpróbálkozott, amelynek azonban döntő sikere sohasem volt. Erre az időre esik, hogy dr. Mikes Lajos fordításában megjelent a nagy író önéletrajzának kilenc kötete, amelynek rendkívüli sikere volt. Strindberg Budapesten előzör a Belvárosi Színházban jelent meg egész estét betöltő darabbal, a »Mámort« adták és ezzel megindult a nagy érdeklődés Strindberg darabjai iránt. Előljár e téren a Vígszínház, amely — mint értesülünk — négy Strindbergdarabot vásárolt meg s a darabok közül kettőt még az idei szezonban szándékozik előadni. A négy darab a következő: »Krisztina királynő«, »Álomjáték«, »Damaszkus felé«, »A vihar«. A Renaissance-szinház a híres »Haláltánc«-ot mutatja be az idei szezonban, míg a Belvárosi Színház, mint már feleltük, a »Mámor« reprízére készül. (*) »Anna Christen«. Amerikában évek óta ily'címen érdekes társadalmi színművet játszanak, amelyet most Lengyel Menyhért Budapestre hozott. A darabot, értesülésünk szerint, az Unió szerezte meg előadásra és az, Titkos Ilonával a címszerepben, még az idei szezonban színre kerül. (*) Ellopták a "balga szüzet. Nem kell megijedni csak egy operettlibrettóról van szó, amelynek »A balga szüze a címe és amelyet Berlinben és Bécsben" meglehetős sikerrel játszanak. Egy berlini mozirendező meglátta az operettet, megtetszett neki a librettó és elhatározta, hogy filmet csinál belőle. Egy, ben megbízott egy komponistát, hogy a filmhez külön zenét szerezzen. Már megszerződtette a színészeket, megrendelte a dekorációkat és kosztümöket, amikor az utolsó pillanatban az operett szerzői tudt Ivanovi Vígszínház szombati Csehov bemutatója.— Talán a meg nem értett jóság, a lejtőre került emberi tisztaság drámája? Vagy a tudat alatt lappangó önzésé? Bajos lenne eldönteni. Énígy mondhatnám, hogy a betegségig érzékeny lelkiismereté, vagy a töprengésben meddővé gyengült akaraté. Hiszen ezek a végzetes szakik mind ott bogozódnak az Ivanov hősének lelki szövetében, egymást keresztezve, sokszor kuszáltan, a dramaturg szerint mindvégig lazán, a pszichológus számára azonban mindig érdekesen. Ez a sokrétűség pedig nem véletlen a Csehovnál. Az orosz lélek minden megnyilatkozásában az az ázsiai világnézet tükröződik, amelyre először Vogüé világított rá Az életet így, egyszerre, a maga mindenfelé szétágazó vonatkozásában, csak orosz szem, ázsiai lélek tudja látni. Az alakok sincsenek hát som'se kivágva, elválasztva a miliőtől s még drámában sem fordítják felénk profiljukat. Mindig szembenéznek és mindent látnak. S nekünk is egyszerre kell látnunk őket, az élethez való minden relációjukban. Az európai dráma képszerű, egy síkját mindig áttörik s plaszticitásuk szoborszerű, körüljárható lesz. Ezért is olyan nehéz egyetlen szemszögletből jellemzően körülhatárolni őket. Az Ivanov e tekintetben tipikus orosz dráma. Hőse és cselekvése egyképpen bonyolult, Ivanov Nikoláj Alexejevics, a művelt, kontemplatív hajlandóságú, fiatal földbirtokos, aki a befelé élő emberek gyakorlatiatlanságával kissé könnyelműen gazdálkodik, ötévi házasélet után kiábrándul a feleségéből. De úgy tetszik , nemcsak a feleségéből, hanem az élet hitéből, kívánásából, vágyából is. Valami eltört benne, megpattant, mint hajszálrúgó a finom gépezetben s most már nem tud akarni. Se jót, se rosszat. Felesége, a kikeresztelkedett Abramson Sára, épily passzív természet, azzal a különbséggel, hogy még mindig szenvesélyesen szereti az urát. Az asszony azonban tüdőbajos s ennek a betegségnek tudata még nyomasztóbb érzéssel nehezedik a férj lelkére. Nem sajnálja az asszonyt, nem érez iránta részvétet, inkább nyugtalan mellette s esténként úgy menekül hazulról, mint valami börtönből. Ivanov Lebedevékhez jár s itt beleszerit a szép, okos és erős akaratú Szasába, akiről egy pillanatra azt hiszi, új életet tud számára teremteni. Szerelmükért fel kellene áldozniuk a haldokló asszonyt, de Ivanov csak töpreng s a kétségbeesésig gyötri magát. A harmadik felvonás végén, a darab egyetlen igazán drámai jelenetében kerül csak szembe vele. S Ivanov meg nem értettsége, szörnyű magárahagyatottsága ezen a ponton növekszik megrázóan tragikussá. A becstelenségnek, az aljas számításnak olyan látszat-hunokja fonódik nyaka köré, amilyenből erősebb akarat sem tudna kiszabadulni. Hiszen ő csakugyan adósst Lebedevnek, Szara apjának. Mit tegyen hát? Tehetetlensége végül is brutalitásban robban ki. De ez már nem segít. A talajt elvesztette lába alól s csak megpecsételt sorsának beteljesülését látjuk a negyedik felvonás végén, amikor második esküvője előtt főbelövi magát. A dráma tagadhatatlanul itt, van. De markáns vonala — éppen a fentebb elmondottak alapján — belemosódik az élet ezer, más, apró szaffirozottságába. Az orosz Hamlet tragédiája egy terjengős életkép tarka színeinek alján komorul. A nézőnek meg kell keresnie, külön ki kell választania a kusza anyagból. S a komplikációt növeli, hogy mind a darab felépítésében, mind hőseinek jellemzésében novellisztikus eszközökkel dolgozott a szerző. Az ellentétes erők itt sohasem találkoznak, még kevésbé ütköznek össze. Hiányzik minden drámai Spanning. Az alakok monolofikan számolnak be lelkiállapotukról s inkább magyarázzák, mintsem cselekvéseken keresztül mutatják meg magukat. Nem a francia drámatechnikát reklamálom hanem általában a dráma ősi technikáját, amelyhez Ibsen épúgy alkalmazkodott, mint Sophokles, mihelyst színpadra lépett Csehov nem drámaíró s ezért elfáraszt a színpadon, bár hangulatainak költőisége, irodaloansága, nagyszerű és csodálatos íróvolta egy pillanatra sem hagyja cserben. Legfinomabb dialógusai mögött is ott kísért az elbeszélő, aki soha sem jut túl a monológon. Fokozza a zavart, hogy a különben minden elismerést megérdemlő, pompás vígszínház előadás a negyedik felvonás elejét komédiává élezi ki s ezzel megtöri a darabnak amúgy sem túlságosan határozott stílusát. A darab női főszerepeit Varsányi Irén és Gombaszögi Frida játszották. Egyik sem teljes skálát kívánó szerep. A két nagyszerű művésznő annál bőkezűbben pazarolta rájuk talentumát. Varsányi beteg Sárájának fáradt, elomló gesztusai, rezignációba csukló feljajdulásai felejthetetlenek. Gombaszögi Lebedev Szasa kissé regény hősnői alakját ragyogó élettel, forró, perzselő hévvel, kicsapó rajongással telítette. Van egy mozdulata a harmadik felvonásban, mikor Ivanovnak csókra kínálja a száját s egy tébollyal határos, dermesztő ,sikolya a darab végén, Ivanov holtteste mellett, és ebben a két pillanatnyi momentumban sűrítettebb drámát érzékeltetett, mint amennyi tán az egész darabban van. Lukács Pál Iván óvja sokat megéreztetett az érdekes figura bonyolultságából. Hogy nem mindent, talán nem annyira rajta múlott, mint inkább a szerep novellisztikus karakterén. Ahol drámai megnyilatkozásra volt alkalma, ott teljes illúziót is keltett. Hegedűs Gyula egy öreg, elzüllött, tabetikus gróf groteszk figuráját aranyozta be művészetének sugárzó derűjével, míg Szerémy az öreg Lebedev Pávelt festette át az élet meggyőző színeivel. Góth a részeges, fantaszta Borhint túlkarikírozta, úgyszintén Góthné is Babakinát, a gazdag, fiatal özvelgyet. Ők ketten kabarészerűségükkel szinte ki is estek a stílusos együttesből, amelyből még Tanay, Pártos, Gyöngyösi, Földényi és Percei Oszkár nevét kell ide jegyeznünk. Az artisztikus díszleteket Málnai Béla tervezte. A darabot Jób Dániel rendezte s Tóth Árpád, a kiváló műfordító ültette át magyarra. A bemutató közönsége sokat és szívesen tapsolt a kitűnő szereplőknek minden felvonás után. Kárpáti Aurél" PESTI NAPLÓ1928 szeptember 30.