Pesti Napló, 1923. szeptember (74. évfolyam, 196–220. szám)

1923-09-30 / 220. szám

Vasomag SZÍNHÁZ ÉS MŰVÉSZET­ ­i csodaszarvas A Renaissance-színház szombat esti bemutatója. Háromfelvonásos komédia, — mondja a színlap. Pedig deh­ogy komédia! Vagy nagyon is 03 kizárólag csak az? Nehéz eldönteni, mert Crommelynek csodá­latos darabjában túlságos bizarr egységbe fonódik a drasztikus-banális boh­ózati, a szublimáltan költői és a tragikai elem. Hogy nem közönséges alkotásról van szó, már az első pillanatban érezzük s a darab szuggesztív ereje akkor is fogvatartja érdeklődésün­ket, amikor már a modort és a kisiklásokat is látni kezdjük. A tartalom? Torzított valóságdarabok és kegyet­len lelki villanások. Bruno, a flandriai kispolgár, a falu pennája, a költő, váratlanul patologikusan fél­tékeny lesz engedelmes, szép, fiatal feleségére. Az őrjöngő férj gyilkos gyötrelmek közepette válasz­nak, megerősítésnek veszi némán hallgató, félhü­lye írnokbarátjának rémült szótlanságáról visszapattanó szavait, a saját vádjait és monológjait. Legrettene­tesebben a képzelt bizonytalanság bántja s őrjöngve követeli a szarvakat. Minth­ogy felesége hűségéről nem tud, legalább hűtlenségéről akar bizonyságot szerezni: rákényszeríti, hogy csalja meg egy hajós­kapitánnyal, majd másokkal, az egész faluval. Fele­sége enged, remélve, hogy engedelmessége talán ki­gyógyítja a férjét, de az házasságtörésből házasság­törésbe hajszolja, várva az igazit, akit az asszony »szeret« s a­kivel lelkileg is megcsalja vagy meg­csalná. Végül ő maga, a csodaszarvas látogatja meg feleségét, álruhában, de trükknek minősíti az asz­szony engedékenységét s dühében a falu felbőszült asszonynépével a folyóba dobatja. Stellát megmenti a pásztor, de az asszony nem tart vele. A csoda­szarvas ebből azt következteti, hogy a pásztor az igazi, feleségének támad, mire az asszony elkesere­désében csakugyan követi a derék fiút. »Csak azt en­gedd meg, hogy mindig hű lehessek hozzád.« — mondja új férjének, a csodaszarvas pedig csöndesen, őrjöngő töprengésben marad a színen. Ez a tartalom, az epizódok elhagyásával. Ennek alapján mindenki azt hihetné, hogy „A csoda­szarvas« egészen hitvány, obszcén kasszadarab. Le­het, hogy az, de azonnal hozzá kell tennünk: van benne sok egy ad is! Alig gördül fel a függöny, rög­tön érezzük, hogy itt minden irreális, hiba volna te­hát kifogásokat emelni a realitás szempontjából. A fentebb vázolt bizarr cselekmény csak durva földi vetítése az őrült lelkében háborgó és halmozódó ké­telyeknek. Crommelynck nem tényeket akar adni a színpadra vitt tényekkel, hanem imaginárius lelki helyzetek test­rajzát vázolja elénk. A színpad káosza a tébolyodott lélek káosza, nem igazi valóság. És csakugyan: bármily bántóan obszcén néhány je­lenet és mondás, a groteszk játék és az egész dara­bon át síró hatalmas pátosz mindig kísérteties lírává tompítja az erotikát. Ezért aztán érdekes gicsnek , egyúttal nagyszerű költői alkotásnak is lehet találni ezt a különös komédiát. Ami azonban legfőbb érdeme (tudniillik a natu­ralizmustól való távolodás), az egyúttal legnagyobb hibája is a darabnak. Minden irrealitásban történik, az őrült logikája mindig következetesen illogikus, minden groteszk és stilizált,­­ de éppen ezért min­den ellenőrizhetetlen, mert hiszen az őrülttel (alapjá­ban véve a többi szereplő is őrült) minden megtör­ténhetik. Bármily jónak mondaná is valaki Crom­melynek irreális darabját, bizonyos, hogy jósága, ér­téke labilis, mert labilis és ellenőrizhetetlen dolgokat ad elő s ezeket a labilis dolgokat megmérni csak labilis eszközökkel, elsősorban a szubjektív tetszéssel lehet. Tetszeni pedig nagyon tetszett, újnak, izgató tettnek hatott »A csodaszarvas«. A tetszéshez nagy­iban hozzájárult a véletlen is, mert az expresszionista színpad (a darab nem az!) még elég ismeretlen mi­nálunk ahoz, hogy gyöngébb másolatban is új­szerűen hasson. A valóban rendkívül meleg fogad­tatás arra mutat, hogy a magyar közönség sokkal nagyobb örömmel látná színpadjainkon az új ex­presszionista drámát, — és legyen szabad a figyelmet itt ismét felhívnom Georg Kaiser igazán nagy drá­máira — mint az agyonzúzott polgári-naturalista színműveket és vígjátékokat. A rendezés jobb volt az előadásnál, amely túlsá­gosan tragikusnak fogta fel a darabot, annyira, hogy a publikum — nem tudván: illik-e, nem-e? — néha olyankor sem mert nevetni, amikor maga az író nem vette volna zokon a nevetést. Törzs rend­kívül erős és lefegyverezten jó játékot nyújtott; szerepét hibátlanul értelmezte Tőkés Anna, a többiek játéka stílusban elégszer elütött a groteszk alap­stílustól. Külön ki kell emelni Makláry Zoltán szinte tökéletes alakítását, aki színészeink közül Ja­hin legjobban érti és érzi az új játékstílust Az ex­presszionisztikus-kubisztikus díszletek merészen, de jól hatottak a nem-expresszionista, nagy rátörő, mély, de zavaros bravúr-darabban, amelynek színre­hozatala esemény és még hibáival együtt is sokkal többet jelent, m­int kifogástalan szórakoztató művek kifogástalan­­előadása.­­ Szal­ó Lőrinc, (*) »Tosen.« Taurino Far­vis, az olasz ven­dég ma Searpiát énekelte, régi jeles­szerepét, amelyben színészi kvalitásai talán legjobban érvényesülnek. Scarpiája nem a ma­ stixos dé­moni vonásokban, vagy az erőltetett kegyetlen kacajban sugározza a gonoszságot, Parvis grand seigneurt játszik, akinek gondosan fé­sült parókája, habfehér ingfodrai, pirossarkú lakktopánja adják karakterét. Kegyetlenkedé­sei inkább politikai programként hatnak, ér­zéki fellángolásában pedig sokkal inkább em­ber, mint kényúr. Eszközeiben mindig nobilis, fél a túlzásoktól és meglepő, hogy mennyire nem v olasz. Felső hangjai ma is szépen csengtek, a középfekvésben hiányzó ércet nagy zenei intelligenciájával pótolja. Hangja az el­ső felvonás nehéz fináléjában erőt, a második nagy duettjében pedig sok hajlékonyságot mutatott. Környei kitű­nő diszpozícióban éne­kelte Cavaradossit, míg Walter Rózsi inkább játékával aratott tapsokat. (b. l.­ (*) A Nemzeti Színház decemberi reprízel. A Nemzeti Színház három érdekes felújításra készül decemberben. Először Moliére »Mizantróp«-ját mu­tatja­ be, Hevesi Sánddor új fordításában, utána az jedipuszt kerül felújításra, karácsony táján pedig Gárdonyi »Karácsonyi álom«-ját hozza színre. A rep­rízeket megelőzően még színrekerül a »Balatonis rege« is, amelynek két első felvonását az író telje­sen átdolgozta. V. Strindberg a pesti színpadokon. A pesti talajban neh­ezen vert gyökeret Strindberg­rs évtizedekre volt szükség, amíg nálunk is di­vatba jött. Régebben két egyfelvonásosát mu­tatta be az Új Színpad, amely annak idején modern irodalmi törekvésekért szállt síkra. A s Hattyúvér« és »A halál küszöbén« című egy­felvonásosok után sokáig nem láttunk Strind­berg-darabot. Azután jött a »Julia kisasszony«, amellyel több kisebb színházunk is megpróbál­kozott, amelynek azonban döntő sikere soha­sem volt. Erre az időre esik, hogy dr. Mikes Lajos fordításában megjelent a nagy író ön­életrajzának kilenc kötete, amelynek rendkí­vüli sikere volt. Strindberg Budapesten előzör a Belvárosi Színházban jelent meg egész estét betöltő darabbal, a »Mámort« adták és ezzel megindult a nagy érdeklődés Strindberg da­rabjai iránt. Előljár e téren a Vígszínház, amely — mint értesülünk — négy Strindberg­darabot vásárolt meg s a darabok közül kettőt még az idei szezonban szándékozik előadni. A négy darab a­ következő: »Krisztina királynő«, »Álomjáték«, »Damaszkus felé«, »A vihar«. A Renaissance-szinház a híres »Haláltánc«-ot mutatja be az idei szezonban, míg a Belvárosi Színház, mint már feleltük, a »Mámor« reprí­zére készül. (*) »Anna Christen«. Amerikában évek óta ily'cí­men érdekes társadalmi színművet játszanak, ame­lyet most Lengyel Menyhért Budapestre hozott. A darabot, értesülésünk szerint, az Unió szerezte meg előadásra és az, Titkos Ilonával a címszerepben, még az idei szezonban színre kerül. (*) Ellopták a "balga szüzet. Nem kell megijedni csak egy operettlibrettóról van szó, amelynek »A balga szüze a címe és amelyet Berlinben és Bécsben" meglehetős sikerrel játszanak. Egy berlini moziren­dező meglátta az operettet, megtetszett neki a lib­rettó és elhatározta, hogy f­ilmet csinál belőle. Egy­, ben megbízott egy komponistát, hogy a filmhez kü­lön zenét szerezzen. Már megszerződtette a színésze­ket, megrendelte a­ dekorációkat és kosztümöket, amikor az utolsó pillanatban az operett szerzői tudt ­ Ivanovi Víg­színház szombati Csehov bemutatója.— Talán a meg nem értett jóság­, a lejtőre ke­rült emberi tisztaság drámája? Vagy a tudat alatt lappangó önzésé? Bajos lenne eldönteni. Énígy mondhatnám, hogy a betegségig érzé­keny lelkiismereté, vagy a töprengésben med­dővé gyengült akaraté. Hiszen ezek a végzetes sza­kik mind ott bogozódnak az Ivanov hősé­nek lelki szövetében, egymást keresztezve, sok­szor kuszáltan, a dramaturg szerint mindvégig lazán, a pszichológus számára azonban min­dig érdekesen. Ez a sokrétűség pedig nem vé­letlen a Csehovnál. Az orosz lélek minden megnyilatkozásában az az ázsiai világnézet tükröződik, amelyre először Vogüé világított rá Az életet így, egyszerre, a maga minden­felé szétágazó vonatkozásában, csak orosz szem, ázsiai lélek tudja látni. Az alakok sin­csenek hát som­'se kivágva, elválasztva a mi­liőtől s még drámában sem fordítják felénk profiljukat. Mindig szembenéznek és mindent látnak. S nekünk is egyszerre kell látnunk őket, az élethez való minden relációjukban. Az európai dráma képszerű, egy­ síkját mindig át­törik s plaszticitásuk szoborszerű, körüljárható lesz. Ezért is olyan nehéz egyetlen szemszög­letből jellemzően körülhatárolni őket. Az Ivanov e tekintetben tipikus orosz drá­ma. Hőse és cselekvése egyképpen bonyolult, Ivanov Nikoláj Alexejevics, a művelt, kon­templatív hajlandóságú, fiatal földbirtokos, aki a befelé élő emberek gyakorlatiatlanságával kissé könnyelműen gazdálkodik, ötévi házas­élet után kiábrándul a feleségéből. De úgy tet­szik , nemcsak a feleségéből, hanem az élet hi­téből, kívánásából, vágyából is. Valami eltört benne, megpattant, mint hajszálrúgó a finom gépezetben s most már nem tud akarni. Se jót, se rosszat. Felesége, a kikeresztelkedett Abramson Sára, épily passzív természet, az­zal a különb­ségg­el, hogy még mindig szenve­s­élyesen szereti az urát. Az asszony azonban tüdőbajos s ennek a betegségnek tudata még nyomasztóbb érzéssel nehezedik a férj lelkére. Nem sajnálja az asszonyt, nem érez iránta részvétet, inkább nyugtalan­ mellette s estén­ként úgy menekül hazulról, mint valami bör­tönből. Ivanov Lebedevékhez jár s itt belesze­rit a szép, okos és erős akaratú Szasába, aki­ről egy pillanatra azt hiszi, új életet tud szá­mára teremteni. Szerelmükért fel kellene ál­dozniuk a haldokló asszonyt,­­ de Ivanov csak töpreng s a kétségbeesésig gyötri magát. A harmadik felvonás végén, a darab egyetlen igazán drámai jelenetében kerül csak szembe vele. S Ivanov meg nem értettsége, szörnyű magárahagyatottsága ezen a ponton növekszik megrázóan tragikussá. A becstelenségnek, az aljas számításnak olyan látszat-hunokja fonó­dik nyaka köré, amilyenből erősebb akarat sem tudna kiszabadulni. Hiszen ő csakugyan adósst Lebedevnek, Szara apjának. Mit tegyen hát? Tehetetlensége végül is brutalitásban robban ki. De ez már nem segít. A talajt elvesztette lába­ alól s csak megpecsételt sorsának betel­jesülését­ látjuk a negyedik felvonás végén, amikor második esküvője előtt főbelövi­ magát. A dráma tagadhatatlanul itt, van. De mar­káns vonala — éppen a fentebb elmondottak alapján — belemosódik az élet ezer, más, apró szaffirozottságába. Az orosz Hamlet tragédiája egy terjengős életkép tarka színeinek alján ko­morul. A nézőnek meg kell keresnie, külön ki kell választania a kusza anyagból. S a kompli­kációt növeli, hogy mind a darab felépítésében, mind hőseinek jellemzésében novellisztikus esz­közökkel dolgozott a szerző. Az ellentétes erők itt sohasem találkoznak, még kevésbé ütköznek össze. Hiányzik minden drámai Spanning. Az alakok monolofik­­­an számolnak be lelkiálla­potukról s inkább magyarázzák, mintsem cse­lekvéseken keresztül mutatják meg magukat. Nem a francia dráma­technikát reklamálom hanem általában a dráma ősi technikáját, amelyhez Ibsen épúgy alkalmazkodott, mint Sophokles, mihelyst színpadra lépett Csehov nem drámaíró s ezért elfáraszt a színpadon, bár hangulatainak költőisége, iroda­loansága, nagyszerű és csodálatos íróvolta egy pillanatra sem hagyja cserben. Legfinomabb dialógusai­ mögött is ott kísért az elbeszélő, aki soha sem jut túl a monológon. Fokozza a zavart, hogy a különben minden elismerést megérdemlő, pom­pás vígszínház előadás a negyedik felvonás­ elejét komédiává élezi ki s ezzel megtöri a da­rabnak amúgy sem túlságosan határozott stí­lusát. A darab női főszerepeit Varsányi Irén é­s Gombaszögi Frida játszották. Egyik sem tel­jes skálát kívánó szerep. A két nagyszerű mű­vésznő annál bőkezűbben pazarolta rájuk ta­lentumát. Varsányi beteg Sárájának fáradt, elomló gesztusai, rezignációba csukló feljajdu­lásai felejthetetlenek. Gombaszögi Lebedev Szasa kissé regény hősnői alakját ragyogó élet­tel, forró, perzselő hévvel, kicsapó rajongással telítette. Van egy mozdulata a harmadik fel­vonásban, mikor Ivanovnak csókra kínálja a száját s egy tébollyal határos, dermesztő ,siko­lya a darab végén, Ivanov holtteste mellett, és ebben a két pillanatnyi momentumban sűrítet­tebb drámát érzékeltetett, mint amennyi tán az egész darabban van. Lukács Pál Iván óvja sokat megéreztetett az érdekes figura bonyolultságából. Hogy nem­ min­­­dent, talán nem annyira rajta múlott, mint in­kább a szerep novellisztikus karakterén. Ahol drámai megnyilatkozásra volt alkalma, ott telj­­es illúziót is keltett. Hegedűs Gyula egy öreg, elzüllött, tabetikus gróf groteszk figuráját ara­nyozta be művészetének sugárzó derűjével, míg Szerémy az öreg Lebedev Pávelt festette át az élet meggyőző színeivel. Góth a részeges, fantaszta Borhint túlkarikírozta, úgyszintén Góthné is Babakinát, a gazdag, fiatal özve­l­gyet. Ők ketten kabarészerűségükkel szinte ki i­s estek a stílusos együttesből, amelyből még Ta­­­nay, Pártos, Gyöngyösi, Földényi és Percei­­ Oszkár nevét kell ide jegyeznünk. Az artiszti­­­kus díszleteket Málnai Béla tervezte. A dara­­bot Jób Dániel rendezte s Tóth Árpád, a ki­váló műfordító ültette át magyarra. A bemu­tató közönsége sokat és szívesen tapsolt a ki­tű­nő szereplőknek minden felvonás után. Kárpáti Aurél" PESTI NAPLÓ­­1928 szeptember 30.

Next