Pesti Napló, 1924. június (75. évfolyam, 106–128. szám)

1924-06-26 / 125. szám

C Csütörtök PESTI NAPLÓ 1924 június 2. Ma este a Dunába ugrott egy fiatal lány a Ferenc József- hídról, mialatt egy félmeztelen férfi fölkúszott a turuló­madaras oszlop tetejére (Saját tudósítónktól.) Ma este tíz óra tájban, a Ferenc József-híd pesti hídfőjénél óriási tömeg verő­dött össze. Pár perccel tíz óra előtt ugyanis egy nő beugrott a Dunába a pesti oldalról, rövid idő múlva egy férfi kúszott fel a híd egyik oszlopán, föl egészen a turulmadárig. A tömegben arról beszéltek, hogy a nő, aki a Dunába ugrott, menyasszonya annak a férfinek, aki felkúszott a turulmadárhoz. Szerelmi öngyilkosság, illetőleg kísérlete. Később azonban ki­derült, hogy a két esetnek egymáshoz semmi köze. Az egyik eset a következő: A pesti hídfőnél egy ismeretlen nő beugrott a Dunába. A közelben lévő hajósok utánavetették magukat, mielőtt azonban el­érték volna, a nő elmerült a vízben. A parton két le­velet találtak. Az egyik Fischer Jankának, a másik Pascha Lajosnak szólt, mindkettő a Hunyadi utca 23. számú házba címezve. A levelek mellett egy cédulát találtak, amelyen a következő sorok állottak: »Fischer Rózsinak hívnak. Saját jól felfogott érde­kemben követtem el az öngyilkosságot, azért, mert három hete állás és kereset nélkül vagyok. Foglal­kozásomra nézve könyvkötő vagyok, tisztességes munkához jutni azonban nem tudtam... A másik eset: A vásárcsarnoki piac bódéi mellett a járókelők arra lettek figyelmessé, hogy a híd bal­oldali oszlopán egy férfi kúszik föl roppant gyorsa­sággal. Többen mingjárt rendőrért szaladtak. Két rendőr éppen az előbb elmerült nő iratait szedte össze a parton, ahonnan nyomban a hídra siettek. Felkiáltottak a férfinak, jöjjön le. Ő azonban, mintha mitsem hallana, folytatta útját fölfelé. A rendőrök értesítették a tűzoltókat. Szilvay ügyeletes főtiszt utasítására a IV. kerületi tüzőrségről villamos toló­létrát vitek ki a hídhoz, a központi tűzoltóságtól pedig a tisztiautó ment ki. Közben a tömeg annyira fölszaporodott, hogy a főkapitányságról rendőröket kellett kivezényelni, akik a tömeget hátraszorítot­­ ták, hogy a­ tűzoltókat ne zavarják munkájukban. A hídon megakadt a villamosforgalom. A turulmadár mellett ekkor már elhelyezkedett az elszánt férfi. Kóbor József IV. őrségbeli tűzoltó, Kreps Péter központi őrségbeli őrvezető és Molnár­ Vince törzsőrmester fölmásztak a tolólétrán a turul­madárig. Magukkal vittek egy erős kötelet is. Ami­kor fölértek a fiatalemberhez,­­az egyik tűzoltó meg­kapta és magához ölelte. A fiatalemberen csak egy nadrágnak foszlányai voltak. A kötél egyik végét a férfi derekára csavarták, így eresztették le azután lassan, csúsztatva. A férfi ahogy földet ért, csak ennyit mondott: — Nekem már minden mindegy. A didergő fiatalemberre az egyik tűzoltó ráadta, kabátját, levitték a piacra, ahol elhelyezték egy bó­déban. Értesítették a mentőket, közben pedig a rend­őrök kérdés alá fogták. A férfi össze-vissza beszélt s végül csak annyit volt hajlandó elárulni, hogy Sik­lár Ferencnek hívják és huszonegyéves. Más kér­désekre nem felelt. Kijöttek a mentők és minthogy a mentőorvosban a­i­atalember zavaros viselkedése azt a benyomást keltette, hogy nem épelméjű, beszál­lították a főkapitányságra. A rendőrorvos is úgy vé­lekedett, hogy a fiatalember elmebeteg. Ezután a köz­ponti ügyeletre vitték, ahol már azt adta elő, hogy Kiss Menyhértnek hívják, huszonkét éves és nemré­gen jött Németországból. Az éjszaka folyamán kilé­tét még nem sikerült megállapítani. 1 » SZÍNHÁZ ÉS MŰVÉSZET Solness építőmester A Nemzeti Színház klasszikus sorozatának szerdai bemutatója Kurta beszámolóra kimért hely s a vissza­pillantásra megadott távolság: alig félóra. A robbanó szenvedélyek töredékes szavai még itt kísértenek bennem, a fullasztó hangulat gőze még nem foszlott szét s mögüle minduntalan kivillan a különös kép, amelyen egymásra fes­tődik a költő lendületének vonala s a józan építőmester állványerdőjének, zegzugos rajza. Ki mer ezzel a feladattal megbirkózni anélkül, hogy le ne tegye a kritikusi tollat s vissza ne húzódjon az ismeretlen néző szerény szerepébe? Csak pár impresszióról­, lehet itt most beszélni, kötelesség szerint, lehetőleg őszintén. A hatvannégyéves Ibsen szerelmes lett egy tizennyolcesztendős ,titokzatos szerint bé­csi leányba. Neki, érte, róla írta ezt a darabot, — de a szerelem elől megfutott. Békétlen szív­vel, keserű szájjal. Mert a Solness építőmester­ben már csak gúnnyal tudta ezt a szót kimon­dani: kötelesség. Ha csak ennyi lenne: egy nagy drámaköltő lírikus önvallomása, — köny­nyű lenne eligazodni a Solness feladott rejté­lyében. De ennél sokkal több ez a titokzatos dráma, amelynek egyszerű szavai alatt szinte operai vezérmotívumok bujkálnak. Több egy­mást keresztező, egymástól szétfutó, sőt egy­másnak ellentmondó motívum. Mindegyikük egyformán fontos, de egyik sem végigvitt, be­fejezett. Az ibseni kérdőjelek itt már nagyon megsokasodnak s a néző tétován kérdezi a meg­megújuló kérdések nyomán: melyik hát az igazi? Lehet-e a lehetetlent megkísérteni? Az ifjúság kopog az ajtón és az öregek reszket­nek? Az ember szerencsétlen lesz, ha beteges lelkiismerettel születik? A robusztus lelkiis­meret viszont mindig tragédiát okoz? A köte­lesség csakugyan megvetendő holmi? És a be­teljesedés végül se lehet más, mint légvár?... Aki nagyon is valóságot kívánva és látva távo­zott el ma a színházból, persze hétköznapibban fogalmazhatja meg a tanulságot, az ősi magyar példaszó summájában: ne menj a fára, nem esel le róla. De erről talán most mégse essék szó. Legvalószínűbbnek tetszik: Solness tragé­diája — a lehetetlen megkísértése. A démon, a zseniben élő, lázadó isten nekifeszülése a vég­telennek. Elszabadult manók keringenek a nagy építősmester körül, de sikongásukban már nemcsak a lángész panasza szólal meg, hanem itt-ott­­ a téboly is. Nem zseni ez a Solness. Talán nem is tehetséges művész, csak akarnok. Nem tudom. Ám az már bizonyosabb, hogy lel­ketlen, önző, gyáva komédiás, akinek üres éle­tét csak egy nagyszerű halál — az utolsó gesz­tus — tudja expiálni. Zavar támad ezen a pon­ton a nézőben, de azt hiszem, zavarban van a költő is. Hová lett a biztos, tiszta ibseni konstrukció? Hogy szétszóródik két felvonáson át a régi, tömör expozíció! Hol van a valóság­nak s a valóság mélyén tükröződő szimbólum­nak az a tökéletes egybeesése, amelyet a Vad­kacsa olyan csodálatosan példáz? Itt már köze­lebb áll minden az allegóriához s ami ezzel egyet jelent: drámai dialógusban: a papiroshoz. Minden egyszerű kijelentő mondat ködben fogzforeszkál, akár a Pythiák jóslata. Aztán tételek következnek. Ridegen elvont, német filozófushoz illő tételek, minden átmenet nélkü­l, ilyesféle mondatokra. Kössön csomót a zseb­kendőjére, hogy el ne felejtse... Az a gyanúm támad, hogy ebben a darabban nemcsak Sol­ness építőmester tragédiája facsarja össze a néző szívét, hanem a költőé is, aki hatvannégy­éves korában szintén megkísértette a lehetet­lent. Megkísértette, de elfutott előle. S aztán igazolni próbálta önmagát, az illúzió, a káprá­zat örök emberi játékával. Tizenöt-húsz év előtt fél Európa tapsolt a Solness építőmesternek. És most? Be mer­jem-e vallani, hogy a koszorú, amelyet felvitt a torony csúcsára ,meghervadott?! Ott van, ő tűzte fel, övé az irodalomtörténet dicsősége és kegyeletes hódolata, de virágaiból nem érez­zük már felénk szállani az élet eleven illatát s a nézők tapsa is máskép­peng Shakespeare felé. Hamar megöregedett ez a , forradalmár költő. Vagy mi öregedtünk túl rajta, egy má­sik, új világba, ahova a tegnap szavai nem bírnak áthangzani? A tegnapi fájdalomra értetlenebbül tekintünk ma, mint a három­száz év előttire, amely a lándsarázó ajkán szólalt meg. Az utolsó pár év alatt, úgy vettem észre, e Nemzeti Színház közönsége is elidegenedett attól a fojtogató ködtől és homálytól, amelyet Ibsen zsenije áraszt. Mérnökibb pontosságú, világosabb, tisztább, egyvonalúbb s talán könnyebb darabokhoz is szokott ez a közönség, amely ma este nagyon sokat mozgolódott és köhögött. Pedig a rendezésben és a színészek játékában igazán nem volt hiba. Sőt. Előadás tekintetében a Solness építőmester egyik leg­ragyogóbb estéje volt az idén a Nemzetinek. A kopogtató ifjúság, Hilda, démonikus voná­sait Bajor Gizi, művészetének csorbítatlan tel­jességével rajzolta ki. Kacérság és exaltáció, realizmus és stilizáltság szerencsésen olvadt össze nagyszerű alakításában, amely finom iróniával oldotta fel a kibékíthetetlennek tetsző ellentéteket. Méltó partnere volt Odry, Solness szerepében. Csupa emésztő, benső tűz, ideges feszültség, kétségbeesett póz s a ku­lminációs ponton lávozva robbanó erő. Vízvári Mariska Aline-ja, komor alapszínében igen sok finom, nüánszot mutatott, a halk tónusoktól az őrjön­gés sikolyáig. Kisebb szerepeikben kitűnő kí­sérőik voltak: Mihályfi Károly (Browik Knut), Fehér Gyula (Dr. Herdál), Ónodi Ákos (Browik Ragnan) és Nagy Teréz (Fossli Kata). A ren­dezés, Odry Árpád avatott munkája, a darab minden jelentős momentumát intelligensen hangsúlyozta. Kárpáti Aurél (*) Szerződtetések, szerződésszegések. Úgy lát­szik, már minden érdektelen. Hogy Herriot tárgyalt az angol premierrel és megállapodott a belga kor­mánnyal, hogy Matteotti bűnügyében a hatóságok kinyomozták a tetteseket, hogy a magyar nemzet­gyűlésen az indemnitást tárgyalják, hogy a börze változatlanul lanyha tendenciájú. " Mindez mintha már nem érdekelné az embereket. Úgy látszik, csak az tartja lázban a közönséget, hogy melyik színész, milyen gázsival, milyen színházhoz szerződik jövőre, melyik szerepet fogadja el, melyiket adja vissza, melyikben lesz előreláthatóan rendkívüli sikere és melyikkel fog hosszabb külföldi turnéra indulni. Nagyon örvendetes, ha a színész érti a módját, hogy minél több gázsit kaparjon ki a direktorától. Ha jó a színész, ha sokat dolgozik, ha a közönség szereti, akkor az igazgató részéről a leghelyesebb politika, ha jól megfizeti a színészt. A gázsi feljavításának azonban nem helyes az a módja, ahogyan ez mosta­nában történik. Ezek egészen privát ügyek. Ez a most divatos előfszetes reklám még senkinek sem használt. A színésznek csak az használ, ha tehetsé­ges és ha szóhoz jut. A színigazgatók pedig ne le­gyenek olyan ijedősek és ne essenek kétségbe, ha azt olvassák, hogy valamelyik tagjuk tárgyalásokat folytat a Comédie Francaise igazgatóságával, vagy ha azt hallják az ifjú művészről, hogy Amerikában tárt karokkal várják. Tessék megnyugodni — nem várják. (*) Ankét a vidéki, színészetről. A Pesti Napló­nak a vidéki színészetről írott cikke sok nyilatko­zatra, de még több félreértésre adott okot. A Magyar Színpadi Szerzők Egyesülete csütörtök délután fél­hétkor a Fészek-klubban Heltai Jenő elnökletével an­kétet tart arról, hogy milyen a vidéki társulatok művészi munkaképessége általában és ha vannak sú­lyosabb bajok, hogyan lehetne azokon segíteni. Har­sányi Zsolt, az Egyesület ügyvezető igazgatója, a kö­vetkezőket mondotta nekünk az ankétról: — A kérdés roppant kényes és száz érzékenységet érint. De ha már a Pesti Na­pló felvetette, mi nem térhetünk ki előle. Elsősorban a mi nevünkről van szó, a magyar színműirodalom presztízséről, íróink vidéki megbecsültetéséről. A mi szerzői szempontjain­kon túl pedig: Budapest kivételével az egész ország színházi kultúrájáról."Az ankéten a kultuszminiszté­rium képviselői is részt fognak venni. Azok az életre­való javaslatok, amelyeket a felszólalók tudtommal fel szándékoznak vetni, ott helyben illetékes címre jutnak tehát és minden reményünk megvan arra, hogy az ankét komoly dolgok kezdete lesz. A Színész-Szövetség részéről Hegedűs Gyula fejti ki felfogását, az Országos Színészegyesület vezető emberei közül Rózsahegyi Kálmán és Sebestyén Géza lesznek az előadók. Rózsahegyi sokat vendégszerepel vidéken, Sebestyén pedig maga is vidéki igazgató félig. De hogy rá a Pesti Napló vádjai nem vonatkozhatnak, azt magam igazolhatom legjobban, aki láttam leg­utóbbi darabom miskolci bemutatóját olyan előadás­ban, amely a legigényesebb fővárosi kritikát is ki­állja. (*) A Renaissance-színház jövő szezonjának első újdonságai. A Renaissance-színház, mint megírtuk, már júliusban megnyitja kapuit és bemutatja Gilbert »Dorina és a véletlen« című operettjét, Palásthy Irénnel, és Kabos Gyulával a főszerepekben. Utána Farkas Imre zenés vígjátékát hozza színre a színház. Címe: »Vissza napkeletre« és főszerepeit Tőkés Anna és Bérczy Ernő játsszák. Szeptember havában Strindberg »Haláltánc«-a kerül bemutatóra, Somlay Artúrral, Táray Ferenccel és a vendég Forgács Ró­zsival a főszerepekben. A Strindberg-darabot Tris­tan Bernard vígjátéka követi, amelyet Heltai Jenő »Csókoljon meg!« címmel fordított és amely jelenleg a Palais Royal kasszadarabja. (*) Sarcey legnagyobb sikere. Sarceynek, a híres francia kritikusnak egy érdekes előadásáról emlé­kezik meg a Temps, abból az alkalomból, hogy most volt huszonötödik évfordulója a híres műbíráló halá­lának. Amikor Sarcey még fiatal professzor volt, Grenobleban előadást tartott a világtörténelem sze­relmi hősnőiről és többek között a következőket mondotta: — Meg lehet állapítani a történelem tanulságai­ból, hogy ártatlan asszonyok egyáltalán nincsenek. Az egyik padban nagyon csúnya hölgy ült, aki azzal dicsekedhetett, hogy »Szűzi virágok« című verskötetével elég szép sikert ért el Amikor Sarcey az inkriminált mondatot elmondotta, a hölgy indig­nálódva közbeszólt: — Pardon, uram, vannak kivételek. Sarcey ránézett hallgatójára, mosolygott és bo­csánatot kért. Sok év telt el azóta és Sarcey Párizs­ban a művészetekről tartott előadást. Előadása során elmon­dotta, hogy az előadónak nagyon kell vigyáz­nia a közönség érzékenységére, mert amikor fiatal volt, egyszer egy kultúrhistóriai előadása alkalmá­val nem nyilatkozott elég óvatosan a nők moralitá­sáról, mire egyik női hallgatója részéről súlyos dor­gálásban részesült. Erre egy hölgy az utolsó padban olyan hangosan, hogy mindenki meghallhatta, így szólott szomszédjához: — Ez igaz! Ez igaz! Az a közbeszóló és­­s­altam. Mindenki odanézett, csak Larcey nem hallotta a közbeszólást és így folytatta előadását: — Tartozom az igazságnak azzal, hogy az akkori közbeszóló külseje leghangosabb bizonyítékát szol­gáltatta arra nézve, hogy erkölcse minden időkre sértetlen marad. Óriási kacagás és taps tört ki erre a megjegyzésre és megállapítható, hogy a ragyogó tollú kritikusnak ez volt legnagyobb publikum-sikere. (*) Piccaver újból föllép Bécsben. Bécsből jelenti tudósítónk: Piccaver, aki a minap tért vissza lon­doni vendégszerepléséről, még kétszer lép föl az idei szezonban az állami operaházban. A Rigoletto herce­gét és Massanet Manónjának Dos Grieux-jét fogja énekelni. Színházak, hangversenyeit és kabarék hírei (—) A szezon legnagyobb vígjátéksikere, az »Antónia« egymagában tölti be a Vígszínház mű­sorát. Pénteken lesz az »Antónia« 75-ik előadása.

Next