Pesti Napló, 1924. július (75. évfolyam, 129–154. szám)
1924-07-01 / 129. szám
Kedd Tengelyen vagy sétálgatva múló napok Miről beszélnek az emberek mostanában Magyarországon . A Nyírben júniusban, líjazásaimban nemcsakfezbajszú vicceikkel találkoztam, kamerai szempént jött velem a valóságos élet is. Ezt pedig ezen a vidéken úgy hívják, hogy Földbirtok Reform nagyságos úr. . Bobodon látok egy 400 holdas birtokot, amelyen egy szál gabona nem termett. Tavasszal nem vetette be a tulajdonosa, mert reform alá kerül a földje, azaz elveszik tőle. — Talán másnak vetett volna? — kérdezi útitársam. — Én se trágyáztatok már többé, az idén is csak becsületből vetettem. Mert harminc esztendeje miénk a birtok. "Útitársam aztán elmondja, hogy sok szép, derék birtok kerül cserekézre ezen a vidéken. Azok sincsenek mentesítve, amelyekben a régi tulajdonos meg-egyezett az új igénylőkkel, olyan formában, hogy az új igénylők lemondanak jogaikról ... — Mert hiszen mindenütt meg lehet egyezni, ha a bírák és ügyvédek nem avatkoznak a dologba, hanem hagyják, hogy öt percig egy bezárt szobában tárgyaljon a föld birtokosa az igénylőivel. A kocsi gurul. Gyönyörű bú®ák, gabonák mindenütt az út mentén. . Harsog a föld harsány ,bősége. Régen volt ilyen aratás Szabolcsiban, mint az idén. Kilenc, tizenegy (a Tiszaháton) tizenaiat magas a búza. (Ami jelenti az elvetett mag tizenhatszorosát.) Ezenkívül azután még nagyobb az áldás az úgynevezett kapásmövényekban. Huszonöt esztendeje nem, termett ennyi krumpli Szabolcsban, mint az idén. A tengeri máris akkora, hogy a kisebbfajta eaber eltűnik benne. Van itt hál' Istennek áldás... — Mit ér, ha nincs a búzának ára? Még kétszáztízezer koronát kínálgatnak az újért, — sóhajt fel útitársam. A kellő esők megnövesztették a föld haját, a zónát. Boglyákban áll mindenütt a vizesebb réteken. Tíz kisebb boglya is van egy holdon. Ebben a mérhetetlen gazdagságiban szinte vigasztalhatatlanul hangzik útitársam sziava: — Nincs itt szerencséje másnak, mint Bürger Palinak. A nagyapja, a vén ítélt bácsit már 1862-ben jelzálogkölcsönnel terhelte meg a birtokát, amely ma is fennáll. Nem teheti rá kezét az állam. Lám, most derül csak ki, hogy milyen bölcsek voltak azok a sokszor szidalmazott régiek, akik mindenféle kölcsönökkel terhelték meg a birtokaikat! * Erdőbe érünk. Katedrális boltozatú tölgyfák alatt vidám, régimódi táncház mutatkozik tapasztott pádimentumával, cifrára faragott oszlopaival. Itt szokták a majálisokat tartani, amelyeknek szinte csak az volt a céljuk, hogy a majálisokon a Benczi Gyula hegedűjét teletötaködjék bankóval. De meg is becsülte a pénzt a híres prímás. Minden héten megjelent a nyíregyházi takarékpénztárban és öregségére, mikor már nem tudott emeletet járni, a földszintre lehivatta a vezérigazgatót és annak egyenesen a kezébe adta az összemuzsikált bankókat. Mert másban, nem bízott a prímás, mint az öreg vezérigazgatóban, aki pedig nagyon kedvelte a takarékos cigányt, aki vénségére a saját házában a takarékbetétje kamataiból urasan eléldegélt. Hát ilyen se történt máshol a világon, mint Szabolcsban. * Azt kérdezem útitársamtól, hogy mostanában takarékoskodnak-e az emberek ezen a vidéken? Amióta a bankó megfogyatkozott, az emberek megint kezdik gyűjtögetni, vasalgatni, simogatni, rettegetni. Valahogy ,alig látni már azokat az öszszegyúrt bankókat, amelyekkel azelőtt tele volt mindenkinek a zsebe. Megint divatba kezdenek jönni a derékaljak, szalmazsákok, karosszékek, mint házi takarékpénztárak. A nyíregyházii tirpák, aki mindig esküdött az 5 takarékpénztárára, hetivásáros napokon már beóvakodik a bankba és szaporán tudakolja, hogy mennyi kamatot is kapna a betétje után? . . . Azok a régi, szenvedélyes pénzgyűjtők, akik az elmúlt rossz esztendőkben oly őszinte fájdalommal mondottak le régi jó szokásukról, a pénzgyűjtögetésről, másint csak divatba kezdenek jönni. (Kfr. Gy.) e lyik először bújik ki... Hát igaza lehet, én nemmondom... — De ha a Miklós így akarta! — sopánkodik a srénasszony. — A se gondol másra, csak magára. — A beteg már csak ilyen, — mondja Mátyás bácsi. — De most már én is akarom! — mondja az öreg Danés. — Én meg amondó vagyok, — véli Julis apja, — hogy a Mátyás bácsinak igaza van. Ni, most éppen elég borús az ég. Az a csillag is árthat... mert a lányom az tiszta, annyi szent. — De ha a Miklós akarta, — feleli a vénasszony. — Meg kell kérdezni tőle, — mondja az öreg Dánor, — ő a beteg, — és elfordul. Megkérdezik tőle. Az pedig nem szól egy szót sem. Jó! hallotta, amit a Julismondott, de már nem számítja magát élőnek és nagyon szereti a Juliét... Nem lobogbenne az e féltékenység, mint egy héttel ezelőtt. Legyen így, úgy hadd éljen a Julis... Csak még egy kívánsága van. Egy utolsó, — gondolja. — Julis, — mondja halkan. — Mi kell, lelkem? — Julis lehajol hozzá; az emberek félreállnak. Ketten halkan suttognak valamit, egy utolsó csókról, ölelésről. Aztán Julis fölüli, Miklós az apját hívja. — Mátyás bácsinak van igaza, apám. — Lehet... — Nem minden a lánytól függ. A por se mindig az igazi; a csillag is hogy pislog. És Mátyás bácsi hozza is az unokáját. Nyomorék, csúnya leányka. A szeme tüzel, mikor ráhinti az öreg gerendák szaporát a beteg testrészre és megdöbbentő hitte! ismétli nagyapja szavait: Szűzlány vagyok én, Naea az én igaz nevem, Betegség eredj el előlem, Csillag rádragyogjon, Az egekbe fölragadjon Tégedet, betegség, fölyhebefogadjon ... Komoran néznek maguk elé az emberek, csak egy idegen vándor ajkszélén játszik a szomorú mosoly. PESTI NAPLÓ 1924 Július 13 Kossuth Lajos eleven képmása Kossuth Péter — egy távoli Kossuth-rokon — a szegényházban Úgy értesültem, hogy egy napuccai zugszállóban lakik. A portás azonban azzal fogadott, hogy onnan már körülbelül egy éve a szegényházba vitték a már egészen legyengült öregembert. Most itt ül velem szemben, "a rideg, kaszárnyaszerű teremben Kossuth Péter. Pillanatokighallgatva élünk mind a ketten. Az öreg — láthatóan — nem nagyon vágyakozik a beszélgetésre; engem is valami áhítatos szorongás kényszerít hallgatásra . Kossuth Péter és Kossuth Lajos közt rendkívül nagy a hasonlatosság. Ismételten kérem, hogy beszéljen. Nagynehezen, fejcsóválással kísérve szavait, mégis beszélni kezd. — A Kossuth névnek tartozom azzal, hogy inkább némán tűrjek még akkor is, mikor kiabálnom kéne, mint hogy azt a látszatot keltsem, mintha én nevemet kirakati cégérnek vagy ugródeszkának akarnám kihasználni». Higgye el, kérem, nem itt tartanék vénségemre, ha így akartam volna csinálni. Pedig alkalom elégszer adódott volna rá életemben. Megnyugtatom, hogy nem fogják ezt gondolni felőle, ellenben lelkes érdeklődéssel és meleg megértéssel fordulnak majd feléje. — Nem tudom, mit érdekelné a közönséget — mondja fáradt mosollyal — hogy én is éltem a világon és még mindig élek! — Azután mégis folytatja : —• Apám, aki közalapítványi igazgató volt ittPesten, gyakran említette, hogy unokatestvéri rokonságban volnánk Kossuth Lajos családjával, csakhogy kissé szétszórt bennünket a sors. Később azután magam is meggyőződtem róla egyszer, a Nemzeti Múzeumban járván, ahol is egy »Turul« nevű genealógiai folyóirat 1894-es évfolyamában le van vezetve a Kossuthok családfája. Ebből kiderül, hogy az első Kossuthnak 1368-ban két fiúgyermeke született, és hogy az egyiknek leszármazottjaiból Kossuth Lajos, a másikéból pedig én születtem. Nevem elé ugyanazokat a prédikátumokat írom, mint ő : Kosuti és udvardi, a címerünk is ugyanegy volt. Mert csak volt, — veti közbe szomorkásan — ugyanis évekkel ezelőtt egyik nyomorúságos időszakomban eladtam nemesi oklevelemet a Nemzeti Múzeumnak. A fiatalságáról kérem, hogy meséljen egyetmást. — Úgy sejtem, hogy nem mindennapi lehetett — mondom és veszem észre, hogy itt megfogtam. És valóban : azonnal és nagyon szívesen beszélni kezd. — Hát, egy ideig körülbelül úgy ment az, mint más mindenki emberfiáé. Elvégeztem a nyolc gimnáziumot. Hanem aztán, kedves uram ! Nagyhirtelen felfordult minden. Tetszik tudni, akikor kicsit zavaros idők jártak, fogtak engem is, bevittek az Újépületbe, ahol nem sokat teketóriáztak velem, hanem besoroztak katonának. Már diákéveimben sokat olvastam, különösen a filozófiával foglalkoztam sokat, néha-néha festegettem is. A katonaságnál lenéztek filozófus, könyvmosis Kossuthot, és szerencsémre, mellőztek annyira, hogy még több időm jutott képezni magamat. Szabadulásom után apám bejuttatott a Pesti Hazai Takarékpénztárhoz tisztviselőnek, de innen pár év múlva kiléptem. — Nem sikerült önnönmagamat béklyóba verni! — állapítja meg, és erőteljes pátosszal zeng a hangja. — Sok-sok szerencsétlenség szakadt rám azóta ; ezzel kezdődött nyomorgásaim végtelen láncolata, de még most is, itt is, hatvanhatéves koromban is büszke vagyok erre a lépésemre ! — Ezután nekiültem és megírtam első filozófiai munkáimat. Szociológiai dolgokat is írtam és elvittem a lapokhoz. Mutatja egyik kéziratát, amelyen ott áll Eötvös Károly, apró, gondos betűivel: »Édes Lajost átnéztem, derék munka, eszmék ébresztésére nagyon alkalmas, új felfogású irály. Üdv. Eötvös.« '•— Csávolszky Lajoshoz, az »Egyetértés« szerkesztőjéhez intézte Eötvös ezeket a sorokat —« magyarázza Kossuth Péter. — Csávolszky azonban nem fogadta el kiadásra, hanem az»Ország¡ Világ«-hoz küldött vele, hogy ez a mű hetilapnak való. Ez persze nagyon elkedvetlenített. Nagy küzködések között, mert könyökölni nem tudtam, mégis meg-megjelentek munkáim. A »Magyarország és Nagyvilág« című képes hetilap a 80-as években sorozatos cikkekben közölte értekezéseimet a nőemancipációról, a gyermeknevelésről és Bölcseleti órák főcímmel, a filozófia történetéről. A szerkesztője, Molnár Antal, nagyon sokat tartott felőlem. A lipcsei »Psychische Studien« amelyet dr. Friedrich Maier, a híres professzor szerkesztett, szintén számokon keresztül közölte a spiritizmusról írt fejtegetéseimet, melyeket később egybegyűjtve, ki is adtam Lipcsében. A »Pesti Napló« is kiadta egy hosszú cikkemet 1900-ban. Akkor még Neményi Ambrus szerkesztette. Egy könyvem Magyarországon is megjelent. A címe: »A magyar nemzet kultúrhivatása«. Egy-kettőre szétkapkodták, íme, egy példányt meg is őriztem belőle. Szép, díszkötésű könyvet nyújt át; első lapján dedikáció apjához, mesteréhez. Kérdésemre vázolja a könyv tartalmát. Eszerint a magyarságnak nem szabad sem a Kelet, sem a Nyugat kultúráját majmolnia, ha azt akarja, hogy magyar kultúra legyen. Haladjon csak a maga útján, így elérheti azután.— írja a filozófus és szociológus Kossuth — hogy miután annyi ideig volt a Nyugat lába, végre a Kelet feje legyen ... — Sokat írtam, mellette festegettem is, —fejezi be a történetet — hogy érvényesülhessek és bizony még megélni sem tudtam soha belőle. Zugszállodákban laktam állandóan, mert csak naponta tudtam fizetni, — ha tudtam. Ha nem, akkor még rosszabbul is ment sokszor .. . mégsem álltánk oda, hogy: Kossuth a nevem, hát ram is juthatna egypár sugár a glóriából! Hol van azóta már a glória ! — legyintett szomorúan, így beszél Kossuth Péter, a félsötétes szegényházi szobában, bánatos borongással a nyomorúságban. WWVWWA/WWWVWWVWWWWW.MMVWW Befejezte munkáját a magyar-román határmegállapító bizottság Belgrád, június 30. (A Pesti Napló külön tudósítójától.) Tegnap este Bukarestből ideérkezett a magyar-román határ megállapítására kirendelt nemzetközi határmegállapító bizottság. A bizottság tagjait ma délelőtt fogadta Nincsics külügyminiszter titkára kíséretében. A bizottság munkáját itteni mértékadó körökben nagy megelégedéssel látják, mert az a meggyőződés, hogy ezzel a kellemetlen határsértési pörök meg fognak szűnni. A bizottság tagjai holnap innen Budapestre, Budapestről Zágrábba mennek, ahol munkájukat formálisan befejezik. Nincsics külügyminiszter a bizottság tagjainak tiszteletére mavacsorát adott. ''