Pesti Napló, 1924. július (75. évfolyam, 129–154. szám)

1924-07-01 / 129. szám

Kedd Tengelyen vagy sétálgatva múló napok Miről beszélnek az emberek mostanában Magyarországon­ ­. A Nyírben júniusban, líjazásaimban nemcsak­­fezbajszú vicceikkel­ ta­lálkoztam, k­amerai sze­mpént jött velem a valóságos élet is. Ezt pedig ez­en a vidéken úgy hívják, hogy Földbirtok Reform nagyságos úr. . Bobodon látok egy 400 holdas birtokot, amelyen egy szál gabona nem termett. Tavasszal ne­m vetette be a tulajdonosa, mert reform alá kerül a földje, azaz elveszik tőle. — Talán másnak vete­tt volna? — kérdezi útitár­sam. — Én se trágyáztatok már többé, az idén is csak becsületből vetettem. Mert harminc esztendeje miénk a birtok. "Útitársam aztán elmondja, hogy sok szép, derék birtok kerül cserekézre ezen a vidéken. Azok sincse­nek mentesítve, amelyekben a régi tulajdonos meg-­­­egyezett az új igénylőkkel, olyan formában, hogy az új igénylők lemondanak jogaikról ... — Mert hiszen mindenütt meg lehet egyezni, ha a bírák és ügyvédek nem avatkoznak a dologba, ha­nem hagyják, hogy öt percig egy bezárt szobában tárgyaljon a föld birtokosa az igénylőivel. A kocsi gurul. Gyönyörű bú®ák, gabonák min­denütt az út mentén. . Harsog a föld harsány ,bősége. Régen­ volt ilyen aratás Szabolcsiban, mint az idén. Kilenc, tizenegy (a Tiszaháton) tizenaiat ma­gas a búza. (Ami jelenti az elvetett mag tizenhatszo­rosát.) Ezenkívül azután még nagyobb az áldás az úgynevezett kapásm­övényekb­an. Huszonöt esztendeje nem, termett ennyi krumpli Szabolcsban, mint az idén. A tengeri máris akkora, hogy a kisebbfajta ea­ber eltűnik benne. Van itt hál' Istennek áldás... — Mit ér, ha ni­ncs a búzának ára? Még kétszáz­tízez­er koronát kínálgatnak az újért, — sóhajt fel útitársam. A kellő esők megnövesztették a föld haját, a­­ zónát. Boglyákban áll mindenütt a vizesebb réte­ken. Tíz kisebb boglya is van egy holdon. Eb­ben a mérhetetlen gazdagságiban szinte vigasztal­hatatlanul hangzik útitársam sziava: — Nincs itt szerencséje másnak, mint Bürger Pali­nak. A nagyapja, a vén ítélt bácsit már 1862-ben jelzálogkölcsönnel terhelte meg a birtokát, amely ma is fennáll. Ne­m teheti rá kezét az állam. Lám, most derül csak ki, hogy milyen bölcsek voltak azok a sokszor szidalmazott régiek, akik min­denféle kölcsönökkel terhelték meg a birtokaikat! * Erdőbe érünk. Katedrális boltozatú tölgyfák alatt vidám, régim­ódi táncház mutatkozik tapasztott pádimentumával, cifrára faragott oszlopaival. Itt szokták a majálisokat tartani, amelyeknek szinte csak az volt a céljuk, hogy a majálisokon a Benczi Gyula hegedűjét teletötaködjék bankóval. De meg is becsülte a pénzt a híres prímás. Minden hé­ten megjelent a nyíregyházi takarékpénztárban és öregségére, mikor már nem tudott emeletet járni, a földszintre lehivatta a vezérigazgatót és annak egyenesen a kezébe adta az összemuzsikált bankókat. Mert másban, nem bízott a prímás, mint az öreg ve­­­zérigazgatóban, aki pedig nagyon kedvelte a ta­karékos cigányt, aki vénségére a saját házában a takarékbetétje kamataiból urasan eléldegélt. Hát ilyen se történt máshol a világon, mint Sza­bolcsban. * Azt kérdezem útitársamtól, hogy mostanában takarékoskodnak-e az emberek ezen a vidéken? Amióta a bankó megfogyatkozott, az emberek megint kezdik gyűjtögetni, vasalgatni, simogatni, rettegetni. Valahogy ,alig látni már azokat az ösz­szegyúrt bankókat, amelyekkel azelőtt tele volt min­denkinek a zsebe. Megint divatba kezdenek jönni a derékaljak, szalmazsákok, karosszékek, mint házi takarékpénztárak.­­ A nyíregyházii tirpák, aki mindig esküdött az 5 takarékpénztárára, hetivásáros napokon már beóvakodik a bankba és szaporán tudakolja, hogy mennyi kamatot is kapna a betétje után? . . . Azok a régi, szenvedélyes pénzgyűjtők, akik az elmúlt rossz esztendőkben oly őszinte fájdalommal mondot­tak le régi jó szokásukról, a pénzgyűjtögetésről, másint csak divatba kezdenek jönni. (Kfr. Gy.) e­ lyik először bújik ki... Hát igaza lehet, én nem­­mondom... — De ha a Miklós így akarta! — sopánkodik a srénasszony. — A se gondol másra, csak magára. — A beteg már csak ilyen, — mondja Mátyás bácsi. — De most már én is akarom! — mondja az öreg Danés. — Én meg amondó vagyok, — véli Julis apja, — hogy a Mátyás bácsinak igaza van. Ni, mos­t éppen elég borús az ég. Az a csillag is árthat... mert a lányom az tiszta, annyi szent. — De ha a Miklós a­karta, — feleli a vénasszony. — Meg kell kérdezni tőle, — mondja az öreg Dánor, — ő a beteg, — és elfordul. Megkérdezik tőle. Az pedig nem szól egy szót sem. Jó! hallotta, amit a Julis­­mondott, de már nem számítja magát élőnek és nagyon szereti a Juliét... Nem lobog­­benne az e­ féltékenység, mint egy héttel ezelőtt. Legyen így, úgy hadd éljen a Julis... Csak még egy kívánsága van. Egy utolsó, — gondolja. — Julis, — mondja halkan. — Mi kell, lelkem? — Julis lehajol hozzá; az em­berek fél­reál­lnak. Ketten halkan suttognak valamit, egy utolsó csókról, ölelésről. Aztán Julis fölüli, Miklós az apját hívja. — Mátyás bácsinak van igaza, apám. — Lehet... — Nem minden a lánytól függ. A por se mindig az igazi; a csillag is hogy pislog. És Mátyás bácsi hozza is az unokáját. Nyomo­rék, csúnya leányka. A szeme tüzel, mikor ráhinti az öreg gerendák szaporát a beteg testrészre és meg­dö­bben­t­ő hitte! ismétli nagyapja szavait: Szűzlány vagyok én, Naea az én igaz nevem, Betegség eredj el előlem, Csillag rádra­gyogjon, Az egekbe fölragadjon Tégedet, betegség, fölyhe­­befogadjon ... Komoran néznek maguk elé az emberek, csak egy idegen vándor ajkszélén játszik a szomorú mosoly. PESTI NAPLÓ 1924 Július 1­3 Kossuth Lajos eleven képmása Kossuth Péter — egy távoli Kossuth-rokon — a szegényházban Úgy értesültem, hogy egy napuccai zugszálló­ban lakik. A portás azonban azzal fogadott, hogy onnan már körülbelül egy éve a szegényházba vitték a már egészen legyengült öregembert. Most itt ül velem szemben, "a rideg, kaszárnyaszerű teremben Kossuth Péter. Pillanatokig­­hallgatva élünk mind a ketten. Az öreg — láthatóan — nem nagyon vágyakozik a beszélgetésre; engem is valami áhítatos szorongás kényszerít hallga­tásra . Kossuth Péter és Kossuth Lajos közt rend­kívül nagy a hasonlatosság. Ismételten kérem, hogy beszéljen. Nagynehe­zen, fejcsóválással kísérve szavait, mégis beszélni kezd. — A Kossuth névnek tartozom azzal, hogy inkább némán tűrjek még akkor is, mikor kiabálnom kéne, mint hogy azt a látszatot keltsem, mintha én nevemet kirakati cégérnek vagy ugródeszkának akarnám kihasználni». Higgye el, kérem, nem itt tartanék vénségemre, ha így akartam volna csi­nálni. Pedig alkalom elégszer adódott volna rá életemben. Megnyugtatom, hogy nem fogják ezt gon­dolni felőle, ellenben lelkes érdeklődéssel és meleg megértéssel for­dulnak majd feléje. — Nem tudom, mit érdekelné a közönséget — mondja fáradt mo­sollyal — hogy én is éltem a világon és még mindig élek! — Azután mégis folytatja : —• Apám, aki közalapít­ványi igazgató volt itt­­­Pesten, gyakran emlí­tette, hogy unokatest­véri rokonságban vol­nánk Kossuth Lajos családjával, csakhogy kissé szétszórt bennünket a sors. Később azután magam is meggyőződtem róla egyszer, a Nemzeti Múzeumban járván, ahol is egy »Turul« nevű genealógiai folyóirat 1894-es évfolyamában le van vezetve a Kossuthok család­fája. Ebből kiderül, hogy az első Kossuthnak 1368-ban két fiúgyermeke született, és hogy az egyiknek leszármazottjaiból Kossuth Lajos, a másikéból pedig én születtem. Nevem elé ugyan­azokat a prédikátumokat írom, mint ő : Kosuti és udvardi, a címerünk is ugyanegy volt. Mert csak volt, — veti közbe szomorkásan — ugyanis évek­kel ezelőtt egyik nyomorúságos időszakomban eladtam nemesi oklevelemet a Nemzeti Múzeumnak. A fiatalságáról kérem, hogy meséljen egyet­mást. — Úgy sejtem, hogy nem mindennapi lehe­tett — mondom és veszem észre, hogy itt meg­fogtam. És valóban : azonnal és nagyon szívesen beszélni kezd. — Hát, egy ideig körülbelül úgy ment az, mint más mindenki emberfiáé. Elvégeztem a nyolc gim­náziumot. Hanem aztán, kedves uram ! Nagy­hirtelen felfordult minden. Tetszik tudni, akikor kicsit zavaros idők jártak, fogtak engem is, bevittek az Újépületbe, ahol nem sokat teketóriáztak velem, hanem besoroztak katonának. Már diákéveimben sokat olvastam, különösen a filozófiával foglal­koztam sokat, néha-néha festegettem is. A kato­naságnál lenéztek filozófus,­ könyvmosis Kossuthot, és szerencsémre, mellőztek annyira, hogy még több időm jutott képezni magamat. Szabadulásom után apám bejuttatott a Pesti Hazai Takarék­pénztárhoz tisztviselőnek, de innen pár év múlva kiléptem. — Nem sikerült önnönmagamat béklyóba verni! — állapítja meg, és erőteljes pátosszal zeng a hangja. — Sok-sok szerencsétlenség szakadt rám azóta ; ezzel kezdődött nyomorgásaim végtelen láncolata, de még most­ is, itt is, hatvanhatéves koromban is büszke vagyok erre a lépésemre ! — Ezután nekiültem és megírtam első filozófiai munkáimat. Szociológiai dolgokat is írtam és elvittem a lapokhoz. Mutatja egyik kéziratát, amelyen ott áll Eötvös Károly, apró, gondos betűivel: »Édes Lajos­t átnéztem, derék munka, eszmék ébresztésére nagyon alkalmas, új felfogású irály. Üdv. Eötvös.« '•— Csávolszky Lajoshoz, az »Egyetértés« szer­­kesztőjéhez intézte Eötvös ezeket a sorokat —« magyarázza Kossuth Péter. — Csávolszky azon­­ban nem fogadta el kiadásra, hanem az­­»Ország¡ Világ«-hoz küldött vele, hogy ez a mű hetilapnak való. Ez persze nagyon elkedvetlenített. Nagy küzködések között, mert könyökölni nem tudtam, mégis meg-megjelentek munkáim. A »Magyar­ország és Nagyvilág« című képes hetilap a 80-as években sorozatos cikkekben közölte értekezé­seimet a nőemancipációról, a gyermeknevelésről és Bölcseleti órák főcímmel, a filozófia történeté­ről. A szerkesztője, Molnár Antal, nagyon sokat tartott felőlem. A lipcsei »Psychische Studien« amelyet dr. Friedrich Maier, a híres professzor szerkesztett, szintén számokon keresztül közölte a spiritizmusról írt fejtegetéseimet, melyeket később egybegyűjtve, ki is adtam Lipcsében. A »Pesti Napló« is kiadta egy hosszú cikkemet 1900-ban. Akkor még Neményi Ambrus szerkesz­tette. Egy könyvem Magyarországon is meg­­jelent. A cím­e: »A magyar nemzet kultúrhivatása«. Egy-kettőre szétkapkodták, íme, egy példányt meg is őriztem belőle. Szép, díszkötésű könyvet nyújt át; első lapján dedikáció apjához, mesteréhez. Kérdésemre vá­zolja a könyv tartalmát. Eszerint a magyarságnak nem szabad sem a Kelet, sem a Nyugat kultúráját majmolnia, ha azt akarja, hogy magyar kultúra legyen. Haladjon csak a maga útján, így elérheti azután.­— írja a filozófus és szociológus Kossuth — hogy miután annyi ideig volt a Nyugat lába, végre a Kelet feje­ legyen ... — Sokat írtam, mellette festegettem is, —­fejezi be a történetet — hogy érvényesülhessek és bizony még megélni sem tudtam soha belőle. Zug­szállodákban laktam állandóan, mert csak naponta tudtam fizetni, — ha tudtam. Ha nem, akkor még rosszabbul is ment sokszor .. . mégsem álltánk oda, hogy: Kossuth a nevem, hát ram is juthatna egypár sugár a glóriából! Hol van azóta már a glória ! — legyintett szomorúan, így beszél Kossuth Péter, a félsötétes szegény­házi szobában, bánatos borongással a nyomorú­ságban. WWVWWA/WWWVWWVWWWWW.MMVWW Befejezte munkáját a magyar-román határmegállapító bizottság Belgrád, június 30. (A Pesti Napló külön tudósítójától.) Tegnap este Bukarestből ideérkezett a magyar-román határ megállapítására kirendelt nemzetközi határmegállapító bizottság. A bi­zottság tagjait ma délelőtt fogadta Nincsics külügyminiszter titkára kíséretében. A bizott­ság munkáját itteni mértékadó körökben nagy megelégedéssel látják, mert az a meggyőződés, hogy ezzel a kellemetlen határsértési pörök meg fognak szűnni. A bizottság tagjai holnap innen Budapestre, Budapestről Zágrábba men­nek, ahol munkájukat formálisan befejezik­. Nincsics külügyminiszter a bizottság tagjai­nak tiszteletére ma­­vacsorát adott. ''

Next