Pesti Napló, 1925. március (76. évfolyam, 49–73. szám)
1925-03-01 / 49. szám
A két Riquet írta: Laczkó Géza Ezen a februári friss tavaszon, amely hírverés napmeleges, mint egy külvárosi csitri éretlen szerelme, eszembe jutnak a múlt homályába süppedt napok, zavarok és elcsitulások évei s bennük két szimbólumuk: a két Riquet. Az elsőt belvirágszállító szélesfonatú kis kosárban hozta egy asszony, aki csalódott bennem s akiben csalódtam, még mielőtt csalódásra okunk adatott volna. Gyönyörű fajfoxi volt Riquet, fehér, sima libériában, sárga, lógó füllel, fekete Monoklival a balszeme körül, s kurtára vágták a farkát. De fékezhetetlen volt, mint egy várúr, izmos, mint egy bika, hozzá szeszélyes is, hideg, nyikesan, logikus és önző. Amikor hozták, még az anyja után rítt sokat s éjjelre hónomalját kellett pihenőhelyéül fölajánlanom, ha nyugtot akartam tőle. Hálás melegséggel simult ilyenkor hozzám, de csakhamar összevissza karmolt követelőn rugdalódzó lábaival. S aztán hamar kifejlődött dacus, magának élő természete s ami leginkább meglepett benne, alattomos macskatermészete. Mindenkinek hízelgett, rá ugrálva, vadul lökdösve és karmolva, de szeretni csak engem szeretett. Ha elmentem Krizulról, kisietett az erkélyre, amelynek párkányáról vágyakozva bámult utánam. Egy reggel aztán, így elmenetkor éktelen üvöltésre fordultam vissza házunk felé: az erkély alatt, a kövezeten hasra mállva feküdt Riquet, vérkönnyes szemében a halálfélelem riadtsága remegett. Visszaszaladtam, ölbekaptam a boldogtalant, aki utánam ugrott az első emeletről, fenta lakásban lefektettem és szomorúan búcsúztam tőle magamban, mert hisz úgyis meg fog dögleni. De nem. Estére már abbahagyta a folytonos nyöszörgést. A következő egész napot átaludta. Harmadnap fektében felnyelvelt egy kis csészealja tejet s egy hét múlva már talpon volt. Igazán kutyabaja sem esett. Csakhamar azonban furcsa dolgokat kellett tapasztalnom. Biquetről mintha leberetválták volna első és igen nehéz neveltetésének eredményeit: a szoba rendjét és tisztaságát nem tisztelte, a könyveim sarkát elrágta, megette a véletlenül elszóródott csecsemőkesztyűt; vad ereje olyan hatalmassá fejlődött, hogy amikor mint ágyúgolyó vetődött nekik, a nagy farkaskutyák is meghátráltak előtte. A póráz végén nekifeszült az örvnek s úgy tépett, húzott, vonszolt maga után, hogy, mivel mindent elszaggatott, végül is bőrbe csavart acélsrkonykarikát vettem a nyakába s a pórázat lánccal helyettesítettem. A balkezemen még nyáron is bélelt kesztyűt hordtam, hogyha már fáj is, de legalább ne gyötörje véressé a lánc. Étvágya is szörnyen megnőtt. Végigette az ebéd minden fogását s csemegéül felfalta az összes almahajakat, főtt kukoricacsutkákat. Az uccán is minden megrághatót felszedett és megevett. S ha — néha ennek is meg kellett történnie — elbocsátottam a pórázról, vad iramban eltűnt, az első férfiembernek, aki útjába került, addig hízelgett, míg az le nem vette nyakáról az örvet és . . . harmadnap hozta vissza a környék távolabbi villáiból egy fiú azzal, hogy a kutya megfojtott egy tyúkot, fizessük meg az árát. Mindez azt az alapos gyanút támasztotta bennem, hogy Riquet kutyám őrült. Azt hiszem, estében agyrázkódást szenvedett. Nem szeretett az már engem sem, megfenyegetésre is harapással felelt s szemében mindig valami furcsa lány égett, mint olyanéban, aki vissza szeretne valamire emlékezni, de nem tud. S testi formájában olyan gyönyörű volt, hogy minden kutyabarát megfordult utána. Végül is el kellett adni. Láncra fűztem és bevittem a Kaplony uccába. Két nap múlva — nem tudtam elkaszállni a vágynak — bementem az állatkereskedésbe. Ott ült láncán Riquet egy sarokban, nyitott szájjal, lihegve a feszült vágytól, nézett egy kalitjában forgó mókust s engem — nem ismert meg. II. A második Biquet — mert ragaszkodtam ehez a névhez, amelyet először Anatole France híres kutyája viselt — egy huszártiszttől került hozzám, ő is öklömnyi kölyökkorában. Fehér volt egészen, csak a jobb fülén konyult egy rongyosszélű fekete folt. A farkát nem vágták le. S mivel két év múlt, el az első Riquet óta, örömmel vettem ezt a kis porontyot is hónom alá. A csöpp jószág, ahogy megérezte a meleget, rámemelte fekete bogár szemét, aztán belefúrta a fejét karom és derekam közé s reggelig meg se moccant. Sajátságos történelmi szükségesség úgy hozta magával, hogy tökfőzeléken kellett, fölnevelnünk, így szerzett szelídsége nemcsak arra terjedt ki, hogy nem volt az a rossz gyerektréfa ! Vasárnap Az ügyvédjének írt levél a késő éjszakaiírókig szintén a főkapitányság birtokában volt, tartalma ezideig ismeretlen. A főkapitányságon erélyes nyomozás indult meg ebben az ügyben, úgy a politikai, mint a bűnügyi osztály foglalkozik Kiss Ferenc öngyilkosságával. A politikai osztály azt igyekszik megállapítani, hogy a titokzatos vérbíróság működik-e, volt tagjai mit csinálnak most s általában az ügynek azokat a részleteit kutatja, amelyek Márffyék társaságára vonatkoznak. A rendőrség azt is akarja megállapítani, hogy Kiss Ferenc kitől és hogyan szerzett revolvert. A nyomozás irányát pedig Kiss Ferenc vallomásától teszik függővé. Kiss Ferenctől annak a két fiatalembernek személyleírását kérik, akik őt megfenyegették. A rendőrség ezzel kapcsolatban újabb tisztítóminkát kezd az ebbe a vonatkozásban gyanúsak között. Turcsányi Gyula PESTI NAPLÓ 1925 március 1 Agyonlőtte magát, nehogy régi barátai torossá® álljanak „az ügy elárulásáért" csalfán (Saját tudósítónktól.) Mintegy tíz nappal ezelőtt történt, hogy Kiss Ferenc, aki szombaton délben egy revolverdurranással akart megmenekülni rosszul indított életétől, felkereste a Pesti Napló munkatársát avval, hogy hajlandó a Pesti Napló rendelkezésére bocsátani a bombaperben még nem szerepelt bizonyítékokat. A Pesti Napló munkatársa a pénteki napot jelölte meg arra, hogy ezeket az eddig állítólag rejtekhelyükön szunnyadozó argumentumokat átvegye Kiss Ferenctől. Péntek reggel Kiss Ferenc egy kávéházban felkereste a Pesti Napló munkatársát és ott— több újságiró jelenlétében a következőket mondotta: — Uraim. Becsületszavamra mondom, hogy szombaton nagy szenzációjuk lesz. Egyelőre csak ennyit: a főtárgyalásom minden bizonyaival elmarad." Az újságírók érdeklődésére azonban csak nevetéssel felelt, egy olyan ember nevetésével, aki saját magán alkalmazza a s mindenmintegy h elvét. Később aztán mégsem tudta visszatartani a magába fojtott rémdrámába illő dolgokat, félrehívta a Pesti Napló munkatársát s az itt következőket adta elő szaggatott szavakban — a revolvergolyó bölcs elhallgatásával: szerelem — Nem kellett volna visszajönnöm Hamburgból, — kezdte az utolsó napok történetét Kiss Ferenc — ugyan hihetetlen sokat szenvedtem ott, mégsem bánnám, ha most visszamehetnek. De hazajöttem, mert, sajnáltam a letett kauciót, szegény anyám ötmillióját, ami elveszett volna. Levelet kaptam az ügyvédemtől, dr. Vajda Bélától, — felolvasom: — Kedves Peri, — hangzik a levél — december 9-én tett Édes aliyjához intézett levelét !Megbalátam. Azonnal intézkedtem, hogy útlevelet idaitív, s táviratilag utasítsák a berlini szövetsséget, hogy innek az útlevelet megadják. Amint Est- december 17-iki Máriából értesülhetett, a szövetség büntette alól Márffy és Varga fel van majk mentve. Ön ellen a nyomozólevél kibocsátását a törvényszék megtagadta, tehát nyugodttad hazajöhet, semmi bajai nam történhetik, le ncon tartóztathatjuk, az 5 millió óvadékot így megmentheti. Édesanyja és testvére kétSígíb© vannak esve a kaució miatt... — Hazajöttem erre a levélre, sajnáltam édesanyám pénzét... , alig, hogy hazajöttem, megkezdődött az üldöztetésem; az Üllői úton laktam szökésem előtt, itt már várt a lakásadónőm azzal, hogy két fiatalember keresett hamburgi tartózkodásom alatt azzal, hogy pénzt hoztak a számomra... Én jól tudom, hogy mit jelent az, ha ők pénzt hoznak... Ki akartak kémlelni, meg is tették. Azt kérdezték, hogy hol van akkor az anyám, vagy a testvérem, pénzt adnak neki. A háziasszonyom megmondta, de anyám pénzt nem kapott, nem is kaphatott, hiszen nekik a pénzsegély meséje csak ürügy volt arra, hogy a kezükbe tartsanak anyámra váró veszélyek kilátásba helyezésével. — Azt tanácsolták nekem, hogy ne mutatkozzam az Üllői út környékén. Volt lakásom, amiről az ügyvédemen és Hetényin kívül senki sem tudott, de a szívem oda húzott, itt az Üllői úton lakik egy leány, akiért még annakelején sem adtam volna tíz Márffyt... Zsidó. — Esténként beszélhettem vele, hihetetlen, de mégis boldog voltam... És egy ilyen estén odalépett hozzám egy fiatalember, a kalapja a szemébe volt húzva és azt mondta: — Ön a Kiss Ferenc? . — Én, — feleltem és kérdezni akartam, de az ismeretlen csak ennyit mondott: — Holnap beszélni akarunk magával a Valéria kávéház előtt. — Ott volt a kislány és én nem akartam a különben is gyorsan elsiető fiatalembert megaragolni és a rendőrhöz vinni, el is felejtettem a dolgot, arról beszéltem a kislánnyal, hogy ne sírja, át az éjszakát miattam, bízzon bennem, majd beszélek a papájával és meg fog velem barátkozni s akkor semmi akadálya nem lesz az egybekelésünknek. A papája ugyanis félt tőlem... — Másnap újra felém jött a titokzatos fiatalember. A kislány ismerte meg: — Holnap nyolc óra, Valéria-kávéház. —• csak ennyit mondott. — Másnap aztán elszántam magam. Zuhogott azeső, én már fél nyolckor ott vártam a zuhogó csőbra. Nyolc órakor elém ugrott valaki, az arcát nem láthattam, a sötétben. — Kiss Ferenc, vigyázz, végezni fogunk veled is. — Tudtam, mit jelent ez is szó. Ismerem őket. Nagyon megijedtem, azonnal mentem az ügyvédemhez. Bejelentettük a dolgot a rendőrségen. Keserédes írta: Babits Mihály. Tiszta édesség volt a lelked, az enyém tiszta keserűség. Óh, hogy öntöttem, hogy keverted, s egy erős Isten fújta tűzét — vak kovács — a bolond kohónak, mely ízek örvényét koholta. Ki mondja meg ma már, mi volt a tied, és mi volt enyém? A szónak mely kémiája? Vert eleggyé összehulltunk, balga tömecspár. Keserű eggyé, édes-eggyé, ezer-eggyé! Ki mondja meg már? Mert semmi azt nem tudja tenni sem szép időnkben, eeui telünkben, hogy ezután, ne fogna lenni halálig minden keserűnkben valami különösen édes, csúf bajainkban gyönyörű íz, sem hogy ne lenne minden édes nekünk egyszerre keserű is. Így járunk, keserédes ikrek, egyedül is örökre duplák. Szemeink elvarázsolt tükrök, füleink a visszhangot zúgják. Egymást foganjuk s szüljük egyre, lelkünk ízét keverve tarkán. Míg majd a végső Lakomában elolvadtuak az Isten ajkán. — Nem csalódtam. Találkoztam az ő kiküldöttjükkel — nevet nem árultak el — és megmondtam neki, hogy tárgyalni akarok. Mit kívánnak? A kiküldöttel szerda éjjelre állapodtunk meg. Szerdán tizenkét órakor elindultam aMipsii kávéházból. Semmi sem volt velem, még ceruzát sem vittem magammal. Fegyvertelenül mentem hozzájuk, el voltam készülve a legrosszabbra is. Heves szennehiányással illettek. Elárultam az ügyet, melyre szörnyű esküt tettem. Megmondtam nekik: semmi közöm az ügyhöz, nekem elég volt belőle. Rendes ember akarok lenni, megnősülök, megváltoztatom a hevem és főtárgyalás utóit élni akarok vidéken, a hol van ismernek, ahol nem tudják ... — Kis az eskü? — kérdezték. — Egvre az esküt hangoztatták. Ez kérdőbe ejtett. Egy pilanatra csak. Kijelentettem, hogy nem törődöm az. esküvel, ekkor olyan dologgal jöttek, amiről tudták, hogy hatni fog rám. — Az anyám élete, a húgomé függ a válaszomtól. Haladékot kértem. Választanom kell vagy elhallgatok afőtárgyaláson, vagy el- utazom. Újra megszökni.... Nem, ezt nem fogom tenni. -- Van még egy mód, hogy megszabaduljak tőlük — és itt elhallgatott Kiss Ferenc.. — írja meg, kérem, — mondta kis idő múlva* — hogy én ma éjjel leszámolok velük. Vagy," vagy... Látszott " ajtó, hogy akar még valamit mondani. Aztán illedelmesen köszönt és elment az éjféli találkozóra, ahol már várták a régi barátai, akik most titokban örömünnepet ülnek, hogy sikerült végre földalatti szervezetük egyetlen leleplezőjét a további titkok elárulásáról a halálba kényszeríteni.