Pesti Napló, 1925. március (76. évfolyam, 49–73. szám)

1925-03-01 / 49. szám

­ A két Riquet írta: Laczkó Géza Ezen a februári friss tavaszon, amely hír­ver­és napmeleges, mint egy külvárosi csitri éretlen szerelme, eszembe jutnak a múlt ho­mályába süppedt napok, zavarok és elcsitulá­sok évei s bennük két szimbólumuk: a két Riquet. Az elsőt belvirágszállító szélesfonatú kis kosárban hozta egy asszony, aki csalódott ben­nem s akiben csalódtam, még mielőtt csaló­dásra okunk adatott volna. Gyönyörű fajfoxi volt Riquet, feh­ér, sima libériában, sárga, lógó füllel, fekete Monokli­val a balszeme körül, s kurtára vágták a far­kát. De fékezhetetlen volt, mint egy várúr, izmos, mint egy bika, hozzá szeszélyes is, hi­deg, nyik­esan, logikus és önző. Amikor hozták, m­ég az anyja után rítt sokat s éjjelre hónomalját kellett pihenőhe­lyéül fölajánlanom, ha nyugtot akartam tőle. Hálás melegséggel simult ilyenkor hoz­zám, de csakham­ar összevissza karmolt köve­telőn rugdalódzó lábaival. S aztán hamar kifejlődött dacus, magának élő természete s ami leginkább meglepett ben­ne, alattomos macskatermészete. Mindenkinek hízelgett, rá ugrálva, vadul lökdösve és kar­molva, de szeretni csak engem szeretett. Ha el­mentem Kr­izulról, kisietett az erkélyre, amely­nek párkányáról vágyakozva bámult utánam. Egy reggel aztán, így elm­enetkor éktelen üvöltésre fordultam vissza házunk felé: az er­kély alatt, a kövezeten hasra mállva feküdt Riquet, vérkönnyes szemében a halálfélelem riadtsága remegett. Visszaszaladtam, ölbekap­tam a boldogtalant, aki utánam ugrott az első emeletről, fent­­a lakásban lefektettem és szo­morúan búcsúztam tőle magamban, mert hisz úgyis meg fog dögleni. De nem. Estére már abbahagyta a folyto­nos nyöször­gést. A következő egész napot át­aludta. Harmadnap fektében felnyelvelt egy kis csészealja tejet s egy hét múlva már talpon volt. Igazán kutyabaja sem esett. Csakhamar azonban furcsa dolgokat kellett tapasztalnom. Biquetről mintha leberetválták volna első és igen nehéz neveltetésének ered­ményeit: a szoba rendjét és tisztaságát nem tisztelte, a könyveim sarkát elrágta, megette a véletlenül elszóródott csecsemőkesztyűt; vad ereje olyan hatalmassá fejlődött, hogy amikor mint ágyúgolyó vetődött nekik, a nagy farkas­kutyák is meghátráltak előtte. A póráz végén nekifeszült az örvnek s úgy tépett, húzott, vonszolt maga után, hogy, mivel mindent el­szaggatott, végül is bőrbe csavart acéls­rk­on­y­karikát vettem a nyakába s a pórázat lánccal helyettesítettem. A balkezemen még nyáron is bélelt kesztyűt hordtam, hogyha már fáj is, de legalább ne gyötörje véressé a lánc. Étvágya is szörnyen megnőtt. Végigette az ebéd minden fogását s csemegéül felfalta az összes alm­ahaja­kat, főtt kukoricacsutkákat. Az uccán is min­den megrághatót felszedett és megevett. S ha — néha ennek is meg kellett történnie — elbocsátottam a pórázról, vad iramban eltűnt, az első férfiembernek, aki útjába került, addig hízelgett, míg az le nem vette nyakáról az örvet és . . . harmadnap hozta vissza a környék távolabbi villáiból egy fiú azzal, hogy a kutya megfojtott egy tyúkot, fizessük meg az árát. Mindez azt az alapos gyanút támasztotta bennem,­ hogy Riquet kutyám őrült. Azt hiszem, estében agyrázkódást szenvedett. Nem szeretett az már engem sem, megfenyegetésre is harapás­sal felelt s szemében mindig valami furcsa lány égett, mint olyanéban, aki vissza szeretne valamire emlékezni, de nem tud. S testi formájában olyan gyönyörű volt, hogy minden kutyabarát megfordult utána. Végül is el kellett adni. Láncra fűztem és bevittem a Kaplony uccába. Két nap múlva —­ nem tudtam elkaszállni a vágynak — bementem az állatkereskedésbe. Ott ült láncán Riquet egy sarokban, nyitott szájjal, lihegve a feszült vágytól, nézett egy kalitjában forgó mókust s engem — nem ismert meg. II. A második Biquet — mert ragaszkodtam ehez a névhez, amelyet először Anatole France híres kutyája viselt — egy huszártiszttől került hozzám, ő is öklömnyi kölyökkorában. Fehér volt egészen, csak a jobb fülén konyult egy rongyosszélű fekete folt. A farkát nem vág­ták le. S mivel két év múlt, el az első Riquet óta, örömmel vettem ezt a kis porontyot is hónom alá. A csöpp jószág, ahogy megérezte a meleget, rámemelte fekete bogár szemét, aztán belefúrta a fejét karom és derekam közé s reggelig meg se moccant. Sajátságos történelmi szükségesség úgy hozta magával, hogy tökfőzeléken kellett, fölne­velnünk, így szerzett szelídsége nemcsak arra terjedt ki, hogy nem volt az a rossz gyerektréfa ! Vasárnap Az ügyvédjének írt levél a késő éjszakai­­írókig szintén a főkapitányság birtokában volt, tartalma ezideig ismeretlen. A főkapitányságon erélyes nyomozás in­dult meg ebben az ügyben, úgy a politikai, mint a bűnügyi osztály foglalkozik Kiss Fe­renc öngyilkosságával. A politikai osztály azt igyekszik megállapítani, hogy a titokzatos vér­bíróság működik-e, volt tagjai mit csinálnak m­ost s általában az ügynek azokat a részleteit kutatja, amelyek Márffyék társaságára vonat­koznak. A rendőrség azt is akarja megállapí­tani, hogy Kiss Ferenc kitől és hogyan szer­zett­ re­volvert. A nyomozás irányát pedig Kiss Ferenc vallomásától teszik függővé. Kiss Fe­renctől anna­k a két fiatalembernek személy­leírását kérik, akik őt megfenyegették. A rend­őrség ezzel kapcsolatban újabb tisztítóminkát kezd az ebbe­­ a vonatkozásban gyanúsak között. Turcsányi Gyu­la PESTI NAPLÓ 1925 március 1 Agyonlőtte magát, nehogy régi barátai torossá® álljanak „az ügy elárulásáért" csalfán (Saját tudósítónktól.) Mintegy tíz nappal ezelőtt történt, hogy Kiss Ferenc, aki szomba­ton délben egy revolverdurranással akart meg­menekülni rosszul indított életétől, felkereste a Pesti Napló munkatársát avval, hogy haj­landó a Pesti Napló rendelkezésére bocsátani a bombaperben még nem szerepelt bizonyítéko­kat. A Pesti Napló munkatársa a pénteki napot jelölte meg arra, hogy ezeket az eddig állító­lag rejtekhelyükön szunnyadozó argumentu­mokat átvegye Kiss Ferenctől. Péntek reggel Kiss Ferenc egy kávéházban felkereste a­ Pesti Napló munkatársát és ott­­— több újságiró jelenlétében a következőket mondotta: — Uraim. Becsületszavamra mondom, hogy szombaton nagy szenzációjuk lesz. Egyelőre csak ennyit: a főtárgyalásom minden bizony­aival elmarad." Az újságírók érdeklődésére azonban csak nevetéssel felelt, egy olyan ember nevetésével, aki­ saját magán alkalmazza a s minden­mintegy h elvét. Később aztán még­sem tudta visszatartani a magába fojtott rémdrámába ill­ő dolgokat, félrehívta a Pesti Napló munkatársát s az itt következőket adta elő szaggatott szavakban — a revolvergolyó bölcs elhallgatásával: szerelem — Nem kellett volna visszajönnöm Ham­burgból, — kezdte az utolsó napok történetét Kiss Ferenc — ugyan hihetetlen sokat szen­vedtem ott, mégsem bánnám, ha most vissza­mehetnek. De hazajöttem, mert, sajnáltam­ a letett kauciót, szegény anyám ötmillióját, ami elveszett volna. Levelet kaptam az ügyvédem­től, dr. Vajda Bélától, — felolvasom: — Kedves Peri, — hangzik a levél — decem­b­er 9-én tett Édes aliyjához in­tézet­t levelé­t !Meg­b­aláta­m. Azonnal intézkedtem, hogy útlevelet idaitív, s táviratilag utasítsák­ a berlini szövet­ssége­t, hogy innek az útlevelet megadják. Amint Est- december 17-iki Máriából értesülhe­tett, a szövetség büntette alól Márffy és Varga fel van majk mentve. Ön ellen a­ nyomozólevél ki­bocsátását a törvényszék m­egtagadta, tehát nyu­­­­godttad­ hazajöhet, semmi baja­i nam történhetik, le ncon tartóztathatjuk, az 5 millió óvadékot így megmentheti. Édesanyja és testvére kétSígíb© vannak esve a kaució miatt... — Hazajöttem erre a levélre, sajnáltam édesanyám pénzét... , alig, hogy hazajöttem, megkezdődött az üldöztetésem; az Üllői úton laktam szökésem előtt, itt már várt a lakás­adónőm azzal, hogy két fiatalember keresett hamburgi tartózkodásom alatt az­zal, hogy pénzt hoztak a számomra... Én jól tudom, hogy mit jelent az, ha ők pénzt hoznak... Ki akartak kémlelni, meg is tették. Azt kérdezték, hogy hol van akkor az anyám, vagy a testvé­rem, pénzt adnak neki. A­ háziasszonyom meg­mondta, de anyám pénzt nem kapott, nem is kaphatott, hiszen nekik a pénzsegély meséje csak ürügy volt arra, hogy a kezükbe tartsanak anyámra váró veszélyek kilátásba helyezésével. — Azt tanácsolták nekem, hogy ne mutat­kozzam az Üllői út környékén. Volt lakásom, amiről az ügyvédemen és Hetényin kívül senki sem tudott, de a szívem oda húzott, itt az Üllői úton lakik egy leány, akiért még annak­elején sem adtam volna tíz Márffyt... Zsidó. — Esténként beszélhettem vele, hihetetlen, de mégis boldog voltam... És egy ilyen estén odalépett hozzám egy fiatalember, a kalapja a szemébe volt húzva és azt mondta: — Ön a Kiss Ferenc? . — Én, — feleltem és kérdezni akartam, de az ismeretlen csak ennyit mondott: — Holnap beszélni akarunk magával a Valéria kávéház előtt. — Ott volt a kislány és én nem akartam a különben is gyorsan elsiető fiatalembert megaragolni és a rendőrhöz vinni, el is felejtet­tem a dolgot, arról beszéltem a kislánnyal, hogy ne sírja, át az éjszakát miattam, bízzon bennem, majd beszélek a­ papájával és meg fog velem barátkozni s akkor semmi akadálya nem lesz az egybekelésünknek. A papája ugyanis félt tőlem... — Másnap újra felém jött a titokzatos fia­­talember. A kislány ismerte meg: — Holnap nyolc óra, Valéria-kávéház. —• c­sak ennyit mondott. — Má­sn­ap aztán elszántam magam. Zuho­gott az­­eső, én már fél nyolckor ott vártam a zuhogó csőbr­a. Nyolc órakor elém ugrott va­laki, az arcát nem láthattam, a sötétben. — Kiss Ferenc, vigyázz, végezni fogunk veled­ is. — Tudtam, mit jelent ez is szó. Ismerem őket. Nagyon megijedtem, azonnal mentem az ügyvédemhez. Bejelentettük a dolgot a rend­őrségen. Keserédes írta: Babits Mihály. Tiszta édesség volt a lelked, az enyém tiszta keserűség. Óh, hogy öntöttem, hogy keverted, s egy erős Isten fújta tűzét — vak kovács — a bolond kohónak,­­ mely ízek örvényét koholta. Ki mondja meg ma már, mi volt a tied, és mi volt enyém? A szónak mely kémiája? Vert eleggyé összehulltunk, balga tömecspár. Keserű eggyé, édes-eggyé, ezer-eggyé! Ki mondja meg már? Mert semmi azt nem tudja tenni sem szép időnkben, eeui telünkben, hog­y ezután, ne fogna lenni halálig minden keserűnkben valam­i különösen édes, csúf bajainkban gyönyörű íz, sem hogy ne lenne minden édes nekünk egyszerre keserű is. Így járunk, keserédes ikrek, egyedül is örökre duplák. Szemeink elvarázsolt tükrök, füleink a visszhangot zúgják. Egymást foganjuk s szüljük egyre­­, lelkünk ízét keverve tarkán. Míg majd a végső Lakomában elolvadtuak az Isten ajkán. — Nem­ csalódtam. Találkoztam az ő kikül­döttjükkel — nevet nem árultak el — és meg­mondtam neki, hogy tárgyalni­ akarok. Mit kí­vánnak? A kiküldöttel szerda éjjelre állapod­tunk meg. Szerdán tizenkét­ órakor elindultam a­­Mipsi­i­ kávéházból. Semmi sem volt velem, még ceruzát sem vittem magammal. Fegyver­telenül mentem hozzájuk, el voltam készülve a legrosszabbra is. Heves s­zen­nehiány­ással illet­tek. Elárultam az ügyet, melyre szörnyű esküt tettem. Megmondtam nekik: semmi közöm az ügyhöz, nekem elég volt belőle. Rendes ember akarok lenni, megnősülök, megváltoztatom a hevem és főtárgyalás utóit élni­ akarok vidé­ken, a hol v­an ismernek, ahol nem tudják ... — Kis az eskü? — kérdezték. — Eg­vre az esküt hangoztatták. Ez kér­dőbe ejtett. Egy pilanatra csak. Kijelentettem, hogy nem törődöm az. esküvel, ekkor olyan dologgal jöttek, amiről tudták, hogy hatni fog rám. — Az anyám élete, a húgomé függ a vála­szomtól. Haladékot kértem. Választanom kell vagy elhallgatok a­­főtárgyaláson, vagy el-­ utazom. Újra megszökni.... Nem, ezt nem fo­gom tenni. -- Van még egy mód, hogy megszabadul­jak tőlük — és itt elhallgatott Kiss Ferenc.. — írja meg, kérem, — mondta kis idő múlva* — hogy én ma éjjel leszámolok velük. Vagy," vagy... Látszott " ajtó, hogy akar még valamit mondani. Aztán illedelmesen köszönt és elment az éjféli találkozóra, ahol már várták a régi barátai, akik most titokban örömünnepet ül­nek, hogy sikerült végre földalatti szervezetük egyetlen leleplezőjét a további titkok elárulá­sár­ól a halálba kényszeríteni.

Next