Pesti Napló, 1925. július (76. évfolyam, 144–170. szám)

1925-07-12 / 154. szám

10 Vasárnap PESTI NAPLÓ 1925 július 13 Egy anya biztosította a fiai életét, aztán az egyiket megölte Basel, július. (Alkalmi tudósítónktól.) Wallis kanton St. Moritz nevű városának törvényszéki fog­házában öngyilkos lett egy vizsgálati fogoly, akinek rettenetes bűn ter­helte lelkét. Maria Elena Monnaynek hívták ezt a nőt, aki ott gazdálkodott Massenger m­ellett levő birtokán és jövedelmét úgy akarta gyarapítani, hogy biztosította a fiai életét, azután az egyiket meggyilkolta. Maria Elena Monnaynek két év­vel ezelőtt meghalt a férje és ő Leo nevű 18,­­és Emil nevű 14 éves fiaival együtt gazdálko­dott egészen a múlt év decemberéig, amikor is­mét férjhez ment. A birtok rosszul jövedelme­zett és ekkor fogant meg az asszony agyában a szörnyű terv. Tizenhatezer frankra biztosí­totta mindegyik fia életét és amikor a fiúk megkérdezték: — Mire való ez anyám, hiszen elég szép vagyonunk van, azután meg fiatalok is va­gyunk? — Én gondos anya vagyok, — felelte az asszony — második férjem van, testvéreket kaphattok, a birtok kicsiny, én tehát gondos­kodni akarok a jövőtökről. Higyjétek el fiaim, azért teszem, mert nagyon szeretlek benne­teket. Megtörtént a kettős életbiztosítás és három hét múlva az egyik fiú, Emil, meghalt. — Leesett a létráról az én szegény Emi­lem! — siránkozott az anya az orvos előtt, aki megállapította, hogy a fiúnak az esés követ­keztében betört a koponyája és ez okozta a halálát. Nagy részvét mellett temették el a kis Emilt és az anya sírt, jaj részükért, vigasz­talhatatlannak látszott. Néhány nappal a temetés után az egyik biztosítótársulat irodájába egy ember állított be a következő szavakkal: — Mayer at Ede a nevem, Mounay asszony bérese vagyok és el akarok mondani valamit, ami nyomja a telkemet. Bevezették az igazgatóhoz, akinek a követ­kezőket beszélte el: — Néhány héttel ezelőtt Mommy asszony rá akart venni, hogy gyilkoljam meg Emil nevű fiát. El­mondta, hogy biztosította a fia életét és ha majd kifizetik a biztosítási összeget, egy harmadrészét ne­kem adja. Szegény ördög vagyok és meggondolatla­nul belementem az üzletbe. Aznap este a vacsoránál jól beboroztatta a fiatal fiút, azután egy vaslapátot nyomott a kezembe és így szólt: Ezzel üsd szét a fejét, azután vidd ki a holttestét az udvarra és tedd a létra aljához, mintha arról esett volna le. H Ha si­kerül a dolog, akkor néhány hónap múlva Leót is másvilágra küldjük! — Éjszaka belopóztam Emil szobájába... a lerészegített fiú mélyen aludt és én már ott álltam az ágynál ütésre készen, amikor a holdvilág fényénél megpillantottam ártatlan arcocs­káját és visszarettentem. Azonmód kimentem a szo­bából és megborzadva dobtam el a gyilkoló szerszá­mot. Amikor reggel találkoztam az asszonnyal, vas­­villa-tekintett­el nézett reám és csak ennyit mondott: — Gyáva ! •­ Eddig tartott _ Mayer at elbeszélése és a többi már a rendőrség gondja volt. Monnay asszonyt letartóztatták és miután habozás nélkül bevallotta a gyilkosságot, beszállították a st. moritzi törvényszék fog­házába. "­­Másnap reggel a fogház falának tövében a­rrajáró parasztok egy kis csomagot találtak, rajta a következő felirattal: »Átadandó Mon­­nay Leónak, a Massenger mellett levő flettei majorban«. — A csomagot a parasztok bevitték a rendőrségre, ahol felbontották és benne egy zsebkendőt találtak, amelyre ceruzával a követ­kező sorok voltak írva: Nem marad más hátra, mint hogy öld meg magadad, mert téged is letartóztatnak. A revol­­­ver ott van a kép mögött, Lőj a füled mögé, én pedig felakasztom magamat. Wallis kantonban halállal büntetik a gyilkosságot, ne jussunk hó­hér kezére. A rendőrségről "azonnal telefonoztak" a tör­vényszék fogházába, hogy vigyázzanak Monnay asszonyra, de mire bementek a cellájába, már halott volt. Felakasztotta magát az ablak rá­csozatára. Monnay Leót letartóztatták, de ő ta­gadja, hogy részes a gyilkosságban. A földmunkások bevándorlását támogatja a kor­mány s ingyen szállítja ki őket, mert óriási terje­delmű mezőgazdaságához kevés az otthoni erő. A­ legtöbb földmunkás a kávéfarmokra, a faxendékra megy, ahol minden család külön kis házat és a sa­ját konyhájának ellátására elégséges földet kap in­gyen használatra. A kávétermelés főkép kapálási munka, ezért nem is embert, hanem skapát szerződ­tetitek­. Ez a munka nagyon nehéz, de aki szorgal­mas és takarékos, átlag négy év alatt eléri, hogy saját háza és 20—25, néha 10 hold saját kávéültsötvé­­nye lesz. A magyar munkások közül már sokan szerp-kita, így földet. A főváros közvetlen közelében van már egy magyar telep, amelynek Szentistvánfalva a neve, az állam délkeleti részén három nagy magyar telep, köztük Árpádfalva és Boldog­asszony­falva. Eze­ket 1922-ben bevándorolt magyarok alapították s az egykori őserdők helyén ma kávé, cukornád, rizs, bab és gyapot virul. A magyarokról általábos a vélemény, hogy jó munkások, de túl nagy az igényük — a gyomrukat illetőleg. A többiek a rizst és a babot — a nemzeti eledelt — eszik, a magyaroknak azonban mindennap hús kell. A gyári munkások akkor érnek célt, ha iparuk­ban önállósítják magukat. A kiirtások az új gaz­dasági lendület révén most itt egyre növekednek, de csak szorgalmas, nehéz munka árán. Az építési szakma különösen virágzásnak indult, mert a gaz­dasági fejlődéssel sok építkezés jár együtt. Szentistvánfalva, Boldogasszony­fa­lva, Árpádfalvá a brazíliai őserdők helyén Pesti nevek, amelyekkel a föld másik oldalán, egy új fővárosban találkozunk (Saját tudósítónktól.) A brazíliai egyesült államoknak egyik államában nemiségen kato­nai forradalom volt, amelyben élénk, de előt­tünk tisztázatlan szerepet vittek a magyar ki­vándoroltak is. A forradalom napjaiban a figyelem Brazília felé fordult, s akkor megál­lapíthatta a magyar közvélemény, hogy mi­lyen ismeretlen terület számára ez az óriási államszövetség, amelynek egyetlen városában, Sao Pauloban 25.000 magyar él. Pedig az utóbbi időben mind sűrűbben kerül szóba — persze csak úgy felületesen — Brazília, mert az Amerikai Egyesült Államok korlátozó rend­szabályai óta Brazília és különösen Sao Pao állam a kivándorlók új ígéretföldje. Nyugodtak lehetünk: Brazíliában sem tud­nak mirólunk. A tájékozatlanság kölcsönös. Holott közelebbi ismeretség, mindenekelőtt a gazdasági kapcsolatok felvétele nem ártana nekünk. Ez a gondolat hozta ide Budapestre Fillinger Vilmos sao pauloi műépítészt, aki Sao Paulo, Parano, Santa Catharina és Rio (frande de Sul brazíliai államok tiszteletbeli konzulé s­ aki a magyar szakkörökkel tüzetes tárgyalásokat folytat a gazdasági kapcsolatok megteremtésére. A konzul, aki tizenharmadik éve él Sao Paulo hasonló nevű fővárosában, rendkívül érdekes dolgokat, mondott el a ha­talmas lendületnek indult államról, a sokféle­képpen vitatott kivándorlásról és a magyarok figyelemreméltó szerepléséről. Tíz Unió új versenytársa — Meglepő, — mondta — hogy a huszonegy autonóm államból egyesült Brazíliáról nálunk olyan keveset tudnak, holott ez a földdarab nagyobb, mint egész Európa, s maga Sao Paulo állam területe túl­tesz a hajdani osztrák-magyar monarchiáén. Pedig Brazília élete a világháború óta vagy lendületnek indult és különösen óriási az előretörés Sao Pauló­­ban, amely gazdaságilag a legfejlettebb állam, leg­sűrűbb a vasúti hálózata, legerősebb az ipara, mert ott vannak a leggazdagabb kávéültetvények. Az évi termelés 12 millió zsák kávé, amely mind a Sao Paulo kikötőből, Santosból indul útjára az egész világba. A háború miatti importnehézségek vitték az államot az indusztriálódásra, amely nagy erővel folyik s különösen a textiliparban jutott bámulatos eredményekhez. A szene ugyan Brazíliának alacsony kalóriájú, de legújabban rátértek a vizier­ők felhasz­nálására, s ezzel hihetetlen erőforrások nyílnak meg, mert atig található valahol is a világon ilyen sűrű vizihálózat és ennyi vízesés, mint itt. Az Ame­rikai Egyesült Államok a közeljövőben hatalmas versenytársra fognak találni a brazíliai iparban. Magyarok a kávéültetvényeken Ehez az indusztriálódáshoz az iniciatívát főkép­pen az idegen bevándoroltak adják, a régi, portugál eredetű, vagy az őslakó indiánusokkal keveredett la­kosság inkább földművelő. Az idegenek száma egyre szaporodik. Sao Paulo lakosságának mintegy 30 szá­­léka olasz, de az újabb időben sok új portugál és spanyol letelepedő érkezik. A legutóbbi években tömegesen jönnek japánok, németek, osztrákok és sokan magyarok. 1921 előtt még alig volt itt magyar, míg ma Sao Paulo államban 40.000 a számuk, a 750.000 lakósú Sao Paulo fővárosban pedig nem ke­vesebb, mint 25.000. A magyar bevándorlók főképpen a mai csehszlovák, román és jugoszláv területekről jönnek, de mind magyaroknak vallják magukat. A bevándorlók boldogulnak, ha komolyan látnak a munkához. A kalandos tervek, a munka nélküli élet, az amerik­ázás szomorú eredményekkel jár. A legbiztosabb a boldogulás a földmunkások számára. Ipari munkások csak akkor találják meg számításu­kat, ha szakmunkások. Napszámos munkára igazán nem érdemes elvándorolni. Az intellektuális foglal­kozási ágakon az elhelyezkedés a legnehezebb, s ehhez föltétlenül szükséges a portugál nyelv ismerete, de legalább is az olaszé, vagy franciáé- orvosok, gyárosok, röpkék és más magyarok A városi intelligencia táborában igen sok ma­gyar van, köztük sok olyan név is akad, amelyre még Magyarországon jól emlékeznek. Van több or­vos, vegyész, fogorvos, gépész­ és elektromérnök, gyáros, kereskedő, fényképész, képzőművész és más foglalkozású magyar kinn. Ismertebb orvosok: dr. Briglovics Kálmán Rio Grande do Sul-ban, dr. Bá­rány Mór, dr. Richter Imre, dr. Márk Dezső Sao Paulo-ban, Rédey Kálmán fogorvos ugyanott. A sao pauloi lovasrendőrezred állatorvosa, dr. Sán­dor Móric is magyar. Magam műépítész vagyok, előkelő és vagyonos építési vállalkozó Jer­man Jenő Rio de Janeiro-ban, központi fővárosban. A magyar ékszerészek különösen nagy eredményeket értek el, mer­t a fényűző divat miatt rendkívüli az ékszersz­ükséglet. Vágó Jenő, a Frusch­a és Neu­mann cég a legelsők közé tartoznak. Előkelő válla­lat a Zirner és Nagy üvegtechnikai üzem, a Malis és Vozári taxaméter- és mérleggyár, Vik­inger Gyula automobilfelszerelő és villamos hegesztő­, Friedmann testvérek szőnyegtelepe, Hatschek és Farkas foto- és optikai üzlete. Magyar fényképészek: Sem­bert, Fruscha és Schubernik. A magyar művészetet Visk­y állatfestő és Né­­may Ferenc p­or­trétista-hus­zár ezredes képviselik. Két magyar lap is van. Az elsőt Walter Jenő ala­­pította Délamerikai Magyar Újság címen. A tárf­­világban ismert neve van Wodiansz volt követ fiá­nak, aki négy év óta a neves és dúsgazdag lóte­nyésztő, Silva da Racha ménesének vezetője. A mé­nes egyik zsokéja, Popovics volt huszárszázados is magyar. Előkelő ipari alkalmazásban is vannak többen magyarok, így Zimmer mérnök, gróf Mata­­razzo iparvállalatainak egyik oszlopa, aki néhány év előtt a satunál kezdte.­ ­ Sokat beszélt még Tillinger konzul magya­rokról és benszülöt­tekről, az újonnan épült színházakról, a hangversenyekről, melyeken híres európai művészeknek, — köztük a mi Vécseynknek — is gyakran tapsolnak, a nagy mozi-lázról, a főváros 9000 autójáról, az 50.000 kilométernyi autóutakról, a pompás fürdőhe­lyekről, játékkaszinókról, az európai életről, a példás közbiztonságról, a mintaszerűen modern zenekaros, svédtornás, humánus san pauloi fegy­­házról és a divatról. Ez szinte külön fejeze­tet érdemelne, mert a párizsi divat különleges brazíliai luxussal, tobzódó ékszer- és csipke­­kultusszal párosulva ragyog az egyébként is ragyogószemű szépségeken. Az érdekes előadás közben látogató érke­zett: Walter Jenő san pauloi szerkesztő, aki Fillinger Vilmost útjára elkísérte, s úgy ő, mint a már előbb ideérkeztt Rotholcz Frigyes gépészmérnök támogatják magyarországi misz­­sziójában. A vendégtől megtudtuk, hogy a konzul mint műépítész, tizenhárom év előtti szerény kezdetből kiindulva ma a legkereset­tebb építők egyike. A Hotel Victoria, Hotel Regina, a 5000 néző befogadására szolgáló Renublica mozgószínház, több nagy palota és gyártelep, a faposta, poliklinika és más épü­­­­letek az ő alkotásai.

Next