Pesti Napló, 1926. április (77. évfolyam, 74–97. szám)

1926-04-01 / 74. szám

­ „Majd a temetés után... akkor meg fogjuk mondani, mi volt a Rózsi halálának oka" Teleki tér 3. a rejtélyek és tragédiák háza (Saját tudónnyn­k­tól.) El kellene ívenni a Teleki tér 3. s­zámú házba­n regényt írni erről a laikuskolosszusról, ahol egymást követve öt megrendítő tragédia történt. »Modern bér-« palota«, így szokták nevezni ezeket a hatemele­tes emberi méhkasokat, mert a falak újak és csempézve van a lépcsőház. »Modern ház«: lift jár benne és fürdőszoba van a kétszobás laká­s­okhoz.„ A ház modern s nyolcszáz lélek lakik benne. Egész köz­ség. Az utcai f­rontja alig pár méter, földszintjén nehézszagú, levegőtlen kávéházzal, ahol a Teleki tér népe, a környék agyondolgozott fér­jai, asszonyai ülnek felváltva az olcsó kávék mellett, napi gondról beszélnek, a holnapról, a holnaputánr­ól. A kávéház üvegtetejével és hátsó frontjával mélyen belenyúlik a ház első udvarába, a végén gyűjtik a nyolcszáz ember konyhájának szemétjét. A ház csempével borí­tott keskeny lépcsőházában egy magányos Villanylámpa szomorkodik. Az udvarról hátra­vetett fejjel lehet csak felnézni a hat emelet la­kásaira, szinte szédül a fej, m­ikor sorba pró­bálja olvasni az estéig kivilágított ablakokat, ahol a nyolcszáz ember él. Három udvar van, egyes, kettes, hármas. Labirintszerű lépcső­házak kötik össze őket, egyik-másik ki sincs világítva. Mint egy nagy gyárban, állandó a baj, fenn a »gangokon« csoportokba verődve a gyerekek, sápadtak és hirtelen növők. Zaj, járma, sikoltozás — így megy ez egész nap, m­íg aludni nem tér a nyolcszáz ember. Ilyenkor estefelé a lépcsőház ontja befelé az embereket, négyesével jönnek, ötösével, mindenki köszön, mindenki beszél, nyolcszáz ember egy család... — Kereskedők, iparosok, dolgos emberek laknak itt, —mond­ja a házfelügyelő — egy ügy­­véd is van, de orvos nem lakik itt. S míg mondja, négyen jönnek oda. A szom­szédok, — mindenki szomszéd itt. »A Landauék« —­ csak ennyit szólnak. Igen, ha a hatemeletes házat kitelepítenék valahová mezőkkel határolt területre, a földekre; község lenne belőle. S a kisközség a maga halottjának tekintené a Gel­lért-szobornál holtan talált Tizián-hajú Rózsit s a mai­a költségén kurrentálná a Niobe-anya el­veszett harmadik gyermekét. . . A fiatalasszony temetésére isie is kivonul a ház ... A szomszéd házból, a környékből is na­gyon sokan ... Ezren, úgy mondják, biztosan lesznek ott... A lakás Landauné lakása a második udvar második emeletén van. Az ajtaján mintázott réztábla: Landau Sámuelné aki, szülésznő. Fölötte pala­tábla, egy darab zsinegen kréta és szivacs. Ha­­valaki keresné . . . Két szobája van itt Landaunénak. Két ud­vari szoba, itt nevelte az eltűnt Terézt, innen adta férjhez a harmadik udvar negyedik emele­tére szombaton öngyilkossá lett lányát, ide ér­kezett meg hosszú időn keresztül vidéken élt­­és azóta nyoma veszett fia . . . A megélhetés nehézségei: Landauné két szo­bája közül kettőt kiadott, ő maga harmadmagá­val, két lányával a konyhában lakott. — Pedig az egyik lány — mesélik — hiva­talnokné . . . Landauné nem tar*^-1—dik a laká­sában. 1 nem tud bemenni oda, ahol minden az el­veszett gyermekekre emlékezteti . . . A házfelügyelő lakásában fekszik. Felöl­tözve, a díványon. Kicsi, sápadtarcú asszony Landauné. A feje fekete kendővel van bekötve. A szeme vörösre van kisírva, most már sírni sem tud. Nincs ennél rettenetesebb. A két kis Landau-lány ott van mellette, hevenyészett gyászruhában. M m­ég sokan, a házból, ülnek, be­szélnek és sírnak közbe ... A lakók, ahogy jön­nek haza, szintén benéznek. — Mikor temetik? — Csütörtökön. — hangzi® a felelet. A szobá­ból felel valaki. Mindig más. Landauné nem is hallja már ... Csütörtökön temetik. — adja egyik tovább a másiknak . . . Csütörtökön . . . Mikor bejövünk, Landauné hirtelen felül: — Menni kell már...­A bonctani intézetbe kell mennie... Dél­után már ott volt egyszer, gyalogosan, mert ünnepe van és nem ül villamosra sem. Délután úgy intézkedtek, hogy estére szállítják ki a vö­röshajú, Landau Rózsit Rákoskeresztúrra, a hullaházba. S Landauné most várja, hogy el­mehessen a lányáért, meghalt, fiatal lányáért a bonctani intézetbe, hogy a pléhkoporsóban még egyszer megnézhesse második elveszett gyer­meke vi azarcát. — Délután megnéztük, — suttogják a­ szo­bában olyan szép. Mintha élne... Felboncol­­ták pedig... — Menni kell már, — ismétli Landaune — menni kell már. Ki akarja kisérni a lányát a hullaházba. Próbálják lebeszélni. Hiszen rémes ez: elmenni abba a komoly gyászos épületbe, a morgue-ba, ahol a méreg, Dunavíz, gyilkos golyó elrontott, elroncsolt testű halottai várnak a vizsgáló or­vosi késre, s ahol boncolás után összevarrva fekszik a lánya, s azután kikísérni éjszaka a temetőbe, két-három ember fog virrasztani az egyszerű fekete koporsó melletti , holnap temetés... Hiába... — Menni kell már. .— mondja újra Lan­dauné... — Nem, nem akarok róluk beszélni, — sírja Landauné. — Nem is tudom, mi ez, vétettem? Mit követtem el? Hat gyermekem volt, én ne­veltem őket, dolgoztam rájuk, csak nekik él­tem.. Mit követtem el? A hat gyermekből három van meg... Arany, Böske, itt vagytok?... A két kis Landau-lány odaszalad az anyjá­hoz. S Landauné görcsösen átöleli őket. A szo­bában félrefordítják a fejüket, rossz nézni ezt. A fia­ ­ —­ A fiam hol van, mondják meg. Eltűnt, el­veszett, öngyilkos lett... — Megkerül, Landau néni, — vigasztalók szelíden szólnak. — Vácon látták szombaton, a vásáron, — mondja az egyik. És ugyanakkor a másik is megszólal: — Szombaton itt volt a kávéházban... hi­szen, ha sötét gondolatokkal foglalkozott volna, nem ment volna kávéházba. Landauné csak rájuk néz. Kinek irigyjen? A kávéházban volt harmadik elveszett gyer­meke, a házban levő kávéházban, mikor ugyan­­abban az időben Vácon látták? Kinek fiiggjen? Most hirtelen a fejéhez kap, feketekendős fejéhez: — A lányom a boncintézetben, a fiam pe­dig odakerül. Vétettem? Kinek vétettem? Mintha magának beszélne, halkan foly­tatja: — Oly­an szép volt a lán­­om, szép haja, szeme, miért halt meg? Hiszen, ha valami fájt neki, jöhetett volna hozzám... Rejtély ez, rejtély... Most újra közbeszólnak: —­ Kreibichék, azok... — Nem, — tiltakozik Landauné —• nem Kreibichék... Ki tud­ja, miért?... Most az egyik Landau-lány odajön hoz­zánk, a gyászruhára szürke kabátot vett fel, nincs mása talán. — Mindenfélét mondanak rájuk, nem igaz az. Hogy Kreibichné gyötörte volna a nővé­rünket. Mi nem hisszük ezt, s nem is mondtuk soha. — A tagorunk jó ember, s szerette a Ró­­zsit... De...^ Landauné hirtelen a fiáról kezd beszélni: — Mintha vasdoronggal ütnék állandóak­ a fejemet, olyan ez. Ha lehúnyom a szememet, magam előtt látom a lányomat, bomlott vörös haja csupa vér... Véres... És utána feltűnik a fiam... Pár napja jött meg... És elm­ent, hogy munkát fog keresni... Munkát... Dol­gozni kell... Nálunk dolgoznak... Én szerez­­tem neki munkát, de akkorra már ő is talált. És elment, hogy dolgozzon, aztán... t­ammi. Nincs. Nincs fiam... — A kávéházban látták egyesek­, másold Vácon, sőt olyant is mondottak, hogy Hódme­­zővásárhelyen van. Hát elképzelhető, hogy volna valahol, élne nyugodtan, holott tudja, hogy mi történt? Landau­é elhallgat. A szo­bában csend. Kínos csend. — Menni kell már. — szól Landarmá aztán. Két lánya körülveszi, egy fiatalember az házból kocsiért megy. Kint állunk Landaunéval az udvaron. A­ kapun egyre jönnek haza a lakók, mindegyik megáll Landauné mellett. — Szegény, szegényke. Valahogy úgy néznek rá, mint a szomorít szenzációk hősnőjére. Landauné, aki három gyermek­ét veszítette el. Összekulcsolja a kezét. — Ne vétkezzem, — suttogja — de ha nem­ jön meg a fiam, nem tudom mi történik velem. Az ember sokat bír ki, de három gyermek . . . Ebben a pillanatban az egyik lakó mellet­­tünk kiált a negyedik emeletre: — A padláskulcsot .. . S hogy Landaunét meglátja, elhallgat. Ittn­kább felmegy a negyedik emeletre . . . Tizen is kísérik ki a kocsihoz Landauné. Megy a boncintézetbe, s onnan kikíséri a leá­nyát a temetőig ... — Nagyon tisztességes, becsületes emberek a Landauék. — magyarázzák a házban. Most minden vereben félünk, hogy valami történik vele. Most a Kreibichéket keressük. Kreibichi Manót, az öngyilkos fiatalasszony urát, s az édesanyját, a lakást, ahol az öngyilkos Krei­bichné­ Landau Rózsi lakott férjével. Közben el­mondják, hogy Kreibich Manó, aki a Corvin­áruházban osztályvezetőként van alkalmazva, avval a gondolattal foglalkozik, hogy otthagyja állását, mert kollégái egyre megjegyzéseket tesznek rá felesége öngyilkosságával kapcsola­tosan, holott ő vesztett a legtöbbet feleségével. Egy rokonát pedig emiatt el is bocsátották. Kreibichék nincsenek otthon. A temetést rendezni járnak ... Helyettük egy rokona beszél. — Mi csak nem akarjuk zavarni a temetést, — mondják — azért nem szólunk semmit. Majd a temetés után, akkor meg fogjuk mondani, hogy mi az oka a Rózsi halálának. Volt oka, majd fel fogják fedezni a rejtélyt. Most csak annyit, hogy más oka volt, mint anyósával való állítólagos összekülönbözése. Hiszen most else­­jére vettek ki az Aréna úton egy kétszobás la­­kást, hogy elmenjenek lakni Kreibichnétől .­ Ha az anyós miatt lett volna baj, elsejéig ki­bírta volna. De nem ez volt... Kreibich-részről többet nem mondanak. A temetésre elmennek ők is... A Teleki téri szomorú ház nyolcszáz lakójá­val együtt... B. B. f csitörf­ök PESTI NAPLÓ 3926 aprils­s 3 ruha­• áruháza Öltöny K 1,OoO-ooo Felöltő K 1,200 000 Nadrág K 450-ooo Fiúosztály: Kosztüm K 540 000 Felöltő K 510000 Fiúöltöny K 1,000-ooo Múzeum körúti. mi osztály s Felöltő K 600­ 000 tói Ruha K 1,300-oootói Leástykaosztály s Ruha K Felöltő .........K 500­ 000 800000 Külön mértékosztály! CipőOSZtályi női lakk-, antilop-, estélyi cipők Férfi antilop-, lakkcipők, gyermekcipők. Úri- és női divat. Selymek. Férfi- és női szövetek. Vászonáruk. Mosókelmék. Neumann IIe Budapest, IV. Múzeum körút I. vmman­i

Next