Pesti Napló, 1930. december (81. évfolyam, 274–296. szám)

1930-12-02 / 274. szám

t Budapest, 1930 81. évf. 274. sz. ELŐFIZETÉSI ARAK, Egy hóra 4.- pengő Negyedévre 10 80 pengő Félévre 21 60 pengő Egyes szám ára Budapesten, vidéken es a pályaudvarokon 16 filléi Onnepns-nokoD 24 tillér Vasárnap 32 fillér „Vegye kezébe sorsának intézését!" Irta: dr. Szabó László A leggyakoribb frázis, melyet mostaná­ban hallunk, így szól: »Vegye kezébe sorsá­nak intézését!« A szélső jobboldal egykori vezérei most az ország földműves népét biztatják a leg­hangosabban, hogy »végre« vegye kezébe sorsának intézését és miután ez a réteg az egész^ népnek mintegy háromnegyed része, úgylátszik, mintha ebben lenne is valami igazság, — mintha valóban ez lenne a demo­krácia követelménye. Az utolsó tizenkét év alatt háromszor is láttuk már, hogy tényleg »kezükbe vették« sorsuknak intézését. A proletárdiktatúra azzal dicsekedett, hogy »a nép végre kezébe vette sorsának in­tézését«. Az eredményt mindnyájan láttuk. Azután a kisgazdapárt győzedelmeske­dett, de bármennyi mandátumot kapott is a kezébe, ígéreteinek csak rendkívül csekély töredékét tudta megvalósítani. Győzött a »keresztény« jelszavas poli­tika is, és nagy hatalmat kapott a kezébe. Tanuul hívom fel a keresztény közélet min­den komoly és önzetlen fér fiát: a keresz­ténység érvényesülése volt-e az, ami bekövet­kezett? Valahányszor a választók szót fogadtak és »kezükbe Véttéft* "sorsuknak intézését, ebből jó dolog sohasem származott és ajs ilyesmiből jó dolog nem is fog származni soha. Azok, akik biztatják a népet, hogy »vegye kezébe sorsának intézését«, ennek az eszmének a megvalósítását mindig úgy képzelik, hogy a nép — nekik adja a mandátumokat. Egészen őszintén így kellene formulázniok a felhívásu­kat: »Isteni nép, vedd kezedbe a hatalmat és add át nekem!« Sajnos, a gyakorlatban a teljes őszinteség és a politika többnyire kizárja egymást. Dik­tátorságra még sohasem törekedett senki az alkotmányosság hangoztatása nélkül, s a szán­dékok elpalástolását a politikában éppenolyan megengedett dolognak tekintik, mint a harc­téren a különböző cselfogásokat. A politikának szenvedő alanya és esz­köze, a nép fogékony ugyan az oly jelszavak iránt, amelyek hízelegnek neki, de gyors egy­másutánban nem szeret csalatkozni; bizonyos időt kell tehát neki engedni, hogy legutolsó kiábrándulását elfelejthesse. Jelenleg túlsá­gosan korai az a felhívás, hogy »a nép végre vegye kezébe sorsának intézését«, mert a nép ma még tudja, hogy képviselői közül bármily sokan viselnének is cipő helyett csizmát, a mai viszonyok között ez nem lenne elég az üdvös­ségre. Más, tartalmasabb programot kíván te­hát a nép, vagy — új jelszavakat. Egyelőre mindenkinek a száján van a de­mokrácia, aki a nép előtt megszólal, de a leg­ritkább esetek közé tartozik, ha az, aki emle­geti a demokráciát, tudja is, hogy mi a de­mokrácia? Aki nem tud felemelkedni a »nemzet« fo­galmának megértéséig, az persze észre sem veszi, hogy ő nem demokrata, hanem csak demagóg. »Proletár« uralmat hirdetni — demagó­gia. »Keresztény« uralmat hirdetni — dema­gógia . »Földműves« uralmat hirdetni — dema­gógia. És semmi sem demokrácia, ami az ura­lomból a népnek egyik vagy másik rétegét — bármelyik rétegét — ki akarja zárni. Egyetlen felekezetnek és egyetlen osz­Ára Í6 Kedd, december 2 SZERKESZTŐSÉG» Rákóczi út 54. szám. KIADÓHIVATAL» Erzseoet körút 18—20. u. TELEFÓN i József 455—50-től 56-iff, József 464-18, J. 464-19. Szerkesztőség Bécsben* L, Kohlmarkt 7. Világjelenségek Irta; FRIEDRICH ISTVÁN Az Önhibájukon kívül bajbakerült gazdá­kon kellene valahogy segíteni. Ez évben no­vember hó elejéig vagy tizenkétezer ingatlan­árverést tűztek ki kis- és középbirtokosok el­len. ötvenmillió pengővel meg lehetne menteni őket. De a konszolidációnak nincsen ötven­milliója erre a célra. Valamikor százmillió­számra voltak heverő kincstári feleslegei, de ezek másra kellettek. Akciókra, szanálásokra, álszövetkezetekre és egyebekre. Az agrárjellegű konszolidáció dicsősége­sen uralkodó rendszere folyamán az agráriu­sok odajutottak, hogy bolettára és holdankénti segélyre szorultak. Hogy ölbe tett kezekkel kell nézniök szántóvető testvéreik pusztulá­sát. A magyar rónákra is ráfeküdt ennek a pipogya kormányzatnak a megátalkodott te­hetetlensége, amely minden céltudatos gazda­ságpolitika híján, ennek a csonka országnak a vízfejében, a fővárosban, egy irtózatos monstrebiirokráciát tákolt össze a nemzet nyakára. Ez a felhizlalt mammut nagyképűen silbakol a világjelenségek idenyúló csücskei mellett és az agrárnyomorúságnak statisztikai adatokba való tömörítésével üti agyon a drága időt. Ott trónol ez a leviatán a közigazgatási úton »összehozott« képviselőház árnyékában, a többszörös állami fizetés? szemrebbenés nél­kül zsebrevágó mandarinok védelme alatt. Emeli a vasúti tarifát, a postát, a kereseti adót, a teát, kávét és mindent, amihez csak hozzáférkőzik. Amíg a kincstári feleslegekből tellett, tar­tott a dinom-dánom. Nem mentek a nyilvános­ság elé tanácsért, ha egy »önhibáján kívül« tönkrement uraság kastélyát meg »kellett« vásárolni. Ha konzervgyárakba és egyéb vál­lalkozásokba milliókat és milliókat bele »kel­lett« fektetni. Ha bizonyos strébereket rész­vényvásárlási tranzakciókkal »kellett« ki­húzni a bajból. Ha tyukászati kölcsönökkel honoráltak politikai »megbízhatóság«-ot. Nem ankéteztek sokat, amikor milliókat és milliókat Lillafüredekre, reprezentációs helységek restaurálására, freskókra, B. H. sza­nálásokra és protekciós salabakterek ekvipá­lására eltékozoltak. Egyik kölcsönt veszik fel a másik után. Mindegyik szép csendesen el­folydogál a konszolidáció labirintusaiban anélkül, hogy nemzetgazdaságunk prosperitá­sán valamit is lendített volna. Könny csordul ki az ember szeméből, ami­kor ennek az Olimpusba beleült impotenciá­nak a folyományaként itt áll előttünk a szikla, tálynak sincs joga »kezébe venni a hatalmat«, mert a hatalom a nemzeté, a nép összességéé. A demokratikus berendezkedés, a de­mokratikus kormányzat azt jelenti, hogy minden tisztességes, felnőtt és épelméjű em­ber egyenlő joggal vesz részt benne. »Sorsának intézését« egyetlen foglalko­zási ág és egyetlen társadalmi osztály sem ve­heti kezébe, még akkor sem, ha többségben van, mert a kívülállókban nyomban felme­rülne az az aggodalom, hogy ez a »sors­intézés« egyoldalú lesz és nem fogja figye­lembevenni a kívülállóknak jogos érdekeit. Azon már rég túl vagyunk, hogy a de mokrácia nem egyszerűen a többség diktatú­rája. A kisebbségnek is vannak jogos igényei, miután a léthez és a boldoguláshoz való jo­gaink egvenlőek. Miként vannak »csendes vámháborúk«, melyeknek csak vészes és kár­hozatos hatásait érezzük, úgy vannak »csen­a titkos választójogtól megfosztott és a köz­igazgatás gyámsága alá helyezett kisgazda a gabonabolettával, a holdankénti kétpengos segéllyel és a kedvezményes csizmára szóló utalvánnyal. Tizenkétezer dobpergés rázza fel a magyar holttengert. A dolgozó társadalom soraibol tizenkétezer magyar dolgozó kap­csolódik ki erre a dobszóra. És az elhivatottak nem tudnak mást mondani, mint hogy erre öt­venmillió kellene, de az, sajnos, nincsen. Nem marad tehát más hátra, mint várni. Majd idő­vel-jobbra fordul minden. Majd idővel. Majd a világjelenségek egyszer mégis csak meg fog­nak változni. Addig örüljünk a felettünk ural­kodó rendszernek. Tiszteljük, ünnepeljük és adjunk hálát a Gondviselésnek, hogy ezt a mo­kány kis árdrágító direktóriumot a nyakunkra ültette minden retyerutyájávai együtt. Sorban betiltják a gazdaközönség ellen­1 zéki lapjait, mert azok állítólag izgatják a népet. A népgyűléseket nem engedélyezik, mert az atmoszféra ilyenek tartására nem al­kalmas. Az ellenzéki szervezkedést nem tűrik és mindenki, aki kissé hangosabban ad kife­jezést elégületlenségének, a hatóságok előtt kommunistagyanússá válik. Azt kívánják, hogy mindenki elégedjék meg a miniszterel­nök külföldi utazásainak a glóriájával és hall­gasson. Pedig úgyis hallgat itt minden halandó. Verescsagin. itt a Duna lamentációvölgyében mégegyszer megfesthetné a »Sipka-szorosban minden csendes« képét. Ebben a pocsolya­nyugalomban a Névtelen Adófizető már csak a saját vackát védi. Nem igen ér rá a közsza­badságokért és alkotmányos fogaiért síkra szállani. A Verelendungstheorie hatása min­den vonalon szabályosan mutatkozik. De amilyen tehetetlen a rendszer a gazda­ságpolitika terén, olyan ötletes és sokoldalú, amikor arról van szo, hogy a vidéki választá­sokon gyakorolt »fogások«-at a fővárosba is át akarja plántálni. A vidék szántóvetője már régen nem a saját meggyőződése szerint sza­vaz a karakternemesítő nyilvános választáso­kon, hanem a hatóságok »sugalmazásai« sze­rint járul az urnához^ Most a budapesti pol­gáron a sor. Most talán majd azt sorolják a második osztályba, ha nem írta alá a kormány előzetes jelölőíveit. Ámulhat azon, hogy a posta milyen előzékeny aziránt, aki a hata­lom íveire írta rá a nevét. A vidéki kisgazda és a budapesti polgár des társadalmi harcok« is, melyeknek csupán a tünetei érezhetők: nem egyenlően érvénye­sülnek a léthez és boldoguláshoz való jogok, nem egyenlő a szabadság, nem egyenlő az igazság. Minden modern államban az a leg­főbb gondja a demokratikus kormányzatnak, hogy senki se érezhesse azt, hogy ő a hatal­mon kívül van. Sorsunknak intézése maradjon tehát csak az összességnek, a nemzetnek egyetlen frak­cióját sem, még a legnagyobbat se izgassuk arra, hogy ő vegye kezébe a sorsnak intézését. Mert a sors felbonthatatlanul közös: csak mindnyájan együtt emelkedhetünk és csak mindnyájan együtt süllyedhetünk s az egész nemzet boldogulása másként, mint minden népréteg minden jogos igényének elismerésé­vel és a lehetőségig való kielégítésével el sem képzelhető,

Next

/
Thumbnails
Contents