Pesti Napló, 1932. november (83. évfolyam, 246-269. szám)
1932-11-03 / 246. szám
Székelési zavarok, bélgörcs, puffadtság, gyomorszédülés, izgalmi állapotok, szívidegesség, félelemérzés, bódultság és általános rosszullét esetén a természetes »Ferenc József« keserűviz a gyomor és bélcsatorna tartalmát gyorsan és fájdalom nélkül kiüríti, a vérkeringést előmozdítja s tartós megkönnyebbülést szerez. Korunk legkiválóbb orvosai a Ferenc József vizet úgy férfiaknál, mint nőknél és gyermekeknél teljes eredménnyel alkalmazzák. A Ferenc József keserűviz gyógyszertárakban, drogériákban és fűszerüzletekben kapható. 4 Csütörtök PESTI NAPLÓ _____________1932 november 3 Indulás a jobb jövőben Ötvenezer ember szorongott a st.-nazarei hajógyár körül. Madame Lebrun, a köztársaság elnökének felesége végezte az új hajó keresztelésének szertartását, — odavágott egy pezsgős üveget a hajó orrához e szavakkal: — Legyen a neved »Normandie*. S az óriási hajó, melynél nagyobbat még sohasem építettek, az eléje helyezett gerendákon a gyárból lecsúszott a tenger vízére, lassan, méltóságteljesen, de biztosan, mert hiszen harmincnégyezer pengő árú zsiradékot kentek fel a gerendákra, hogy a lecsúszás könnyebb legyen. Ez az egész pedig, amit most elmondtam, örömhír nemcsak a franciáknak, hanem az egész világnak. Hogy a nemzeti érzékenység is belejátszik egy kissé a dologba, az nem baj; lenézem az összes népeket, amelyek nem érzékenyek. Az Atlanti óceánon keskeny, kék szalagot visel legmagasabb árbocán az a hajó, mely Európa és Amerika között legrövidebb idő alatt tette meg a háromezer mérföldnyi utat. Most egy német hajó büszkélkedik a kék szalaggal, a Bremen. A franciák szintén kitűnő tengerészek és nem kevésbé büszkék hajóikra, mint a németek; nagyon érthetőnek tartom tehát, hogy el akarják venni a németektől a kék szalagot. Ehez azonban remek hajó kell, olyan, amely még jobb, mint a Bremen. Hát most itt van a kék szalag jelöltje, a Normandie, a világ legnagyobb hajója, 303 méter hosszú, 38 méter széles, hetvenötezer tonna tartalommal. Három évvel ezelőtt az angolok is elkezdtek építeni egy hajóóriást, de az csak hetvenháromezer tonnás lett volna, s az építése abba maradt, mert a munka folytatásához a megrendelő hajótársaságnak nincs elég pénze. Hogy a franciáknak van pénzük, azt nem csodálom, mert a pénzt összeszedni ugyan az angolok is tudják, de az összeszedett pénzt együtt tartani a franciák mégis csak jobban tudják. Ellenben borzasztóan bámulom a franciák bátorságát, mellyel ebbe az óriási vállalkozásba belebocsátkoztak, éppen most! Háromezerkilencszáz utas számára épült ez a nagyhajó, olyankor, amikor egy útra kilencszáz hajójegyet sem lehet eladni. A személyzet ezernégyszáz emberből áll, s az üzemköltség szédítően nagy, még akkor is, ha a kikötőben veszteglő hajó gépeit be sem fűtik. A spieri, a kikötőhely évi bérlete egy-egy hajóstársaság számára a »jobb helyen«, a Hudson torkolatában ötnegyedbmillió dollár évente... Az óceánon ma oly kevesen járnak, s a csekély forgalmon angolok, németek, amerikaiak, franciák, olaszok, hollandok, spanyolok, dánok, svédek, norvégek osztozkodnak. Mi jut a hihetetlenül megcsappant forgalomból ennek az új hajóóriásnak. A most következő tizenkét hónap alatt a Normandie deficitje minden józan számítás szerint el fogja érni az egymilliárd francia frankot. Megér ennyit a franciáknak az, hogy a »leggyorsabb hajó« kék szalagja ne a német lobogó, hanem a francia trikolór fölött lebegjen? Nem hiszem. S ahogy a franciákat ismerem, ők sem hiszik, hogy ez a dicsőség megér nekik egy milliárdot. Mi tehát a magyarázata ennek a vállalkozásnak? Semmi egyéb, mint hogy a francia bízik a jövőben, sőt bízik a közeli jövőben. A Normandie vízrebocsátásakor a tulajdonos társaság elnöke, Marcel Oliver azt mondotta, hogy az ő számításaik szerint tizennyolc hónap alatt, de legkésőbb huszonnégy hónap alatt vége lesz a világválságnak, s 1935-ben a Normandie egyetlen útján sem lesz üres kabin. Ahoz, hogy egy ily hajóóriás benépesedjék, nem elegendő, hogy a franciák jólétben éljenek; egyetlen nemzet sem elég nagy ahoz, hogy maga szolgáltassa tengerészetének egész forgalmát; ha a forgalom nem nemzetközi a szó szoros értelmében, akkor szegényes. Ha tehát a franciák nagy forgalmat várnak legkésőbb 1935-re, akkor biztosan számítanak rá, hogy a többi népek gazdasági élete is egészséges és élénk lesz akkorra. Adja Isten, hogy a franciáknak igazuk legyen. Castellane márki, az utolsó gran Hogyan élt, szeretett, élvezte az életet és hódította meg Amerikát a legkönnyelműbb francia arisztokrata — Talleyrand hercegné a ravatalnál sem békült ki volt fenével — A gazdagság és a szegénység művésze volt Boni de Castellane Párizs, november. (A Pesti Napló külön tudósítóidtól.) A Saint Philippe-templomból most temették el a francia arisztokrácia tagjainak és a századeleji divatos párizsi szalonok félig elfelejtett alakjainak nagy részvéte mellett a francia társadalmi életutolsó grandseigneur-jéit, Boni de Castellane márkit. A kalandos életű márki temetésén ott volt 85 éves anyja, marquise de Castellane, aki vékony sétapálcára támaszkodva haladt fia koporsója után. Ott volt az elhunyt két fia, három unokája, de távolmaradt a temetésről elvált felesége, az ex-marquise de Castellane, aki ma Talleyrand herceg felesége. A halál sem tudta kibékíteni a volt házastársakat, az »utolsó francia grandseigneurt« és Talleyrand hercegnét. ,,Hogyan fedeztem fel Amerikát ?“ Ezen a temetésen mintha a gondtalan, pazarló és élvezethajhászó, boldog, régi, békebeli Párizs múlt volna el egészen. Boni de Castellane márki ennek a már-már elfelejtett századeleji vidám, mulató és csillogó párizsi életnek volt tipikus reprezentálója. ő volt a nagy gavallér, a párizsi charme megtestesítője, aki egy-egy »franciás és párizsi« ötlet kedvéért, amikor arról volt szó, hogy a Castellane-kastélyba meghívott vendégek elé felejthetetlen éjszaka képét kellene varázsolni, számolatlanul szórta a pénzt. Igaz, hogy Castellane márki az ilyen módon elköltött pénzt nem őseitől örökölte, nem is munkával kereste, hanem ezért a pénzért át kellett hajóznia Amerikába, hogy ott feleségül vegye egy dollármilliomos egyetlen leányát. Castellane márki volt az első, aki szakított a francia arisztokrácia tradícióival és nem arisztokrata nőt vett feleségül, hanem egy amerikai polgári dollárkisasszonyt. Miss Anna Gould-nak hívták a dollárkisasszonyt, akivel egy Párizsban élő amerikai hölgy, Fanny Read szalonjában ismerkedett meg a múlt század végén Boni de Castellane márki. Miss Gould előhírnöke volt azoknak az amerikai turistahölgyeknek, akik azóta évről-évre elözönlik Párizst. A milliomos amerikai papa leánya átrándult Párizsba, hogy megkóstolja a párizsi éjszakák ízét és magába szívja a párizsi szalonok illatát.Huszonnyolc éves volt ekkor Boni de Castellane márki, »a legelegánsabb és a legszellemesebb párizsi fiatalember.« Memoárjában, amelynek ez a címe: »Hogyan fedeztem fel Amerikát?« Őszintén és leplezetlen cinizmussal megírja, hogy a milliomos miss egyrészt nagyon tetszett neki, másrészt azonban jól tudta, hogy ősei, akik Provence legrégibb nemesi családjából származnak, évszázadokon át szórták a pénzt, ahelyett, hogy gyűjtötték volna. Ezektől az ősöktől most már nem sokat remélhetett és magának kellett gondoskodni arról, hogy megszerezze a pénzt, amellyel vidáman és gondtalanul élhet egy szép nő mellett és áldozhat az élet örömeinek. Habozás nélkül felült a hajóra 1895-ben a fiatal Boni de Castellane márki, néhány hetet töltött Newyorkban, ahol a milliomos Gould rögtön beleegyezését adta a házassághoz,sággal »leborultak« előtte. Nem volt nehéz feladat anyagilag kihasználni az amerikai milliomosapós elragadtatását. A márki értette a módját, hogyan kell visszatérni Amerikából milliomosként. »Egy milliomosnak — írja memoárjában — értenie kell ahoz, hogyan kell elkölteni jövedelmét. Büszke vagyok arra, hogy rajtam kívül senki sincs a világon, aki szebben költötte a pénzt, mint én. Az arany nem való egyébre, csak arra, hogy szépen és jól éljünk segítségével. A magam részéről jó sokat dolgoztam azért, hogy igaza legyen azoknak, akik azt mondják rólam, hogy csak a gyönyörökkel törődtem.« A szegénység művésze Boni de Castellane márki aranyélete mindössze 11 évig tartott. Ez alatt az idő alatt jól értett ahoz, hogyan kell Amerikából Franciaországba szállítani az aranyat és itthon elkölteni. Mr. Gould és marquise de Castellane is megelégelte a fényűző és költekező életet. A marquise elhatározta, hogy elválik férjétől. Udvarlókat tartott, csak azért, hogy okot szolgáltasson a válásra. Boni de Castellane márki egy igazi grandseigneur-höz illő kíméletlenséggel járt el az udvarlókkal szemben. Több párbajt vívott. Az egyikben halálosan meg is sebezte ellenfelét. Emiatt a márkit el is ítélték. Végül 1906 november 5-én a párizsi törvényszék kimondta a válást. Egy évre rá a márkiné Talleyrand hercegnek, Castellane márki unokafivérének lett a felesége. A válással fájdalmas törést szenvedett Boni de Castellane milliomos karrierje. Nem utazhatott többé Newyorkba a milliomos apóshoz. Saját erejére volt utalva, tartani kellett a régi nívót, meg kellett őrizni a látszatot és folytatni az ünnepségeket, a Grignani parkban. Mindéhez azonban pénz kellett és Boni de Castellane a politikát szemelte ki, mint olyan terrénumot, amelyen pénzt lehet csinálni. Délvidéken meg is választották képviselőnek, politikai karrierje azonban kínos anyagi válságokkal kezdődött. Egymásután múltak az évek, amikor Boni de Castellane márki minden erejét a hitelezőkkel való harc foglalta le. Egyik sikertelen vállalkozás követte a másikat. Megalapította a Soir című lapot, amely azonban csakhamar megbukott, végén már piszkavassal kereskedett és ugyanakkor királyokat, hercegeket és nagyköveteket fogadott palotájában. A háború kitörésekor minden elcsendesedett Castellane márki körül, aki a háború után nem is tért vissza többé Párizs társadalmi életébe. Tíz évvel ezelőtt visszavonult párizsi kis lakásába és alig érintkezett azóta emberekkel. Teljes szegénységben élt, fiai támogatták, és fivére, Jean de Castellane, a párizsi községtanács volt elnöke. Tízéves magányában megírta memoárjainak második kötetét, amelynek ezt a címet adta: »A szegénység művészete«. Ebben a kötetben elszegényedésének és letörésének történetét írta meg »az utolsó francia grandseigneur«. Azt bizonyítja be, hogy szegényen is lehet élvezni az életet és a szegény ember is meg tud maradni elegánsnak. Könyvét ezzel a mondattal végzi: »Most már csak vigaszra van szükségem, de olyanra, amely nem untat...« Legendás mulatozások Amint Castellane márki volt az első arisztokrata, aki nem a francia nemességből, hanem az amerikai pénzarisztokráciából választott feleséget, és úgy ő volt az első francia, aki megkezdte az arany kiszállítását Amerikából Franciaországba. Ez még a múlt század végén történt és azóta — különösen az utóbbi években — a francia bankokrácia és a francia politika követte Castellane márki példáját, amikor egymásután futottak be Le Havre-ba és Calais-ba az amerikai aranyrudakkal megterhelt hajók. Az az arany azonban, amelyet a szép amerikai miss-szel kötött házassága után Amerikából Franciaországba szállított Castellane márki, nem a Banque de France kincseskamráiba került, hanem szétfolyt a márki mulatozásai során. Az Avenue du Bois de Bordogne egyik palotáját vásárolta meg a hozományból Boni de Castellane és Grignan-ban egy hatalmas park kellős közepén villát építtetett. Ebben a villában és ebben a parkban folytak le a legendás hírű ünnepélyek, amelyeknek Boni de Castellane márki volt a főrendezője. Fontaine lumineuse-ök és a szivárvány minden színében pompázó lampionok világították meg a parkot a nagy nyári éjszakai ünnepségek során. A Grignan-i gardenpartykon és a párizsi Castellane-palotában a nagy estélyeken Párizs akkori divatos sztárjai, színésznők, táncosnők és énekesnők léptek fel és szórakoztatták az egybegyűlt arisztokratákat. »Hogyan fedeztem fel Amerikát?« című memoárjában Boni de Castellane márki szellemes és fölényes cinizmussal írta meg véleményét és impresszióit az amerikaiakról, a »pénzeszsák apósról és a szivarozó yankeek-ről, akik valói AZ ATHENAEUM ÚJ 2 PENGŐS REGÉNYÉBŐL URSOLA PARROTT SZABAD A CSÓK KAPHATÓ MINDENÜTT gHI A DIADALMAS EX-FELESÉG III szenzációs folytatása