Pesti Napló, 1933. február (84. évfolyam, 26–48. szám)
1933-02-01 / 26. szám
Szerda ügyminiszter előterjesztett, nem mások, mint az előző kormány eszközeinek folytatása. Alapvető hiba volt eddig is, hogy a gazdasági válságot rövid átmenetnek tekintették és ehez képest tüneti kezeléssel próbálkoztak. Le kell vonnunk annak a konzekvenciáit, hogy itt tartós depresszió van és ennek eredményeként úgy az államnak, mint a magángazdaságnak alacsonyabb életstandardra kell berendezkedni! „A Gömbös-kormánynak nincs joga ilyen intézkedésekkel jönni" Belső ellentmondás van a most bejelentett pénzügyi intézkedések és Gömbös miniszterelnöknek négy hónappal ezelőtt elmondott bizakodó programja között. Károlyinak és Korányinak joga lett volna ilyen intézkedésekkel jönni, a Gömböskormánynak azonban nincs. A független kisgazdapárt a legerősebb harcot jelenti be ezekkel az intézkedésekkel szemben. Erődi Harrach Tihamér azt hangoztatta, hogy a végszükség, az állátó nehéz helyzete készteti a kormánypártot arra, hogy elfogadja ezeket az intézkedéseket. A baloldalról — folytatta — mindig azt hangoztatták egyes urak, akiket legutóbb patentirozott papagájoknak neveztek el, hogy a kiadásokat le kell szállítani. Óriási zaj tör ki erre a kijelentésre. — Patentírozott álláshalmozók! — kiáltják az ellenzékről a jobboldal felé. A Ház többsége magáévá teszi az elnök napirendi indítványát. Kabók Lajos a házszabályokhoz kért szót, de az ország pénzügyi és gazdasági helyzetéről beszélt, mire az elnök megvonta tőle a szót. Az interpellációs könyv felolvasása után az ülés negyedkilenckor ért véget. PESTI NAPLÓ A kivilágított parlament az első délutáni ülésen Új színfolt Budapest képén. A ködös, homályos téli délutánon felragyogtak a képviselőház kivilágított ablakai A Ház első délutáni ülése Nagy csoportok a képviselőház körül, tömegek a folyosókon és karzatokon — Az ülésterem hangulata — A meglepődött képviselők — Bethlen a Házban (Maját tudósítónktól.) Az első délutáni ülés tulajdonképpen nem külsőségeinek szokatlan voltával váltott ki az utóbbi esztendők képviselőházi eseményeit messze felülmúló érdeklődést. Azokat az embereket, akik az ólomszürke, langyos január végi alkonyatban megszállták a képviselőházhoz vezető utcákat és a járdák szélén ácsorogva lesték a kapuk felé siető törvényhozókat, nem az az érdeklődés hajtotta, amely a nem mindennapi eseménynek szól. Budapestet a déli órákban valósággal felrázta a kormány pénzügyi terveiről szóló hírek repülő raja. A budapesti polgár, néhány tucatnyi ráérő képviselőjének személyében azért jött el a parlament épülete elé s várakozott ott, ahol az eseményeknek legalább közelében lehet, mert tudta és érezte hogy rendkívül fontos intézkedések készülnek, amelyekről a közelben talán első kézből kaphat értesülést. A délutáni ülés külsőségei egyébként csak abban különböztek más téli napok hosszúra nyúló tanácskozásaitól, hogy a gyengén világított folyosók szőnyegein nemcsak néhány unatkozó honatya lézengett, aki éppen arra vár, hogy sor kerüljön beszédére. Tömegek mozogtak a folyosókon. Eljött mindenki, akinek bármilyen címen joga volt arra, hogy belül kerüljön a gondosan őrzött kapukon. Megtelt a diplomáciai karzat, püspöki aranykeresztek csillogtak már öt órakor a felsőház számára fentartott karzaton és, amire szintén ritkán van eset, a második emeleti karzatot is kinyitották, mert az érdeklődők rohama olyan mennyiségű jegyet igényelt, hogy a közönséget a megszokott keretek között nem lehetett elhelyezni. A zsúfolt folyosókon — ezt is észre kellett venni — nem pamlagok körig, nem a megszokott sarkokban gyűltek össze a beszélgető csoportok. Mintha villamos árammal töltötték volna meg a levegőt, az emberek nem tudtak egy helyben maradni. Mindenki járkált, sőt mindenki sietett és a téli Dunáról keverődő, a lámpák halvány fényével keveredő furcsa világításban árnyékok mozgó, zsibongó tömege volt a folyosó. Az ülésteremben elsőnek gróf Esterházy Móric jelent meg. Nagy iratcsomó volt aktatáskájában, elhelyezte a padra, azután ő is csatlakozott a folyosók szőnyegein tárgyaló politikusokhoz. Később a jobboldal is népesedni kezdett. Sokat beszéltek arról, hogy a kormány rendelkezéseinek egy része még a rendszerint jól informált egységespárti képviselőket is meglepte. Az a hangulat, amelynek délelőtt egy bizottsági ülésen már hangot adott a kormánypárt egyik tekintélyes tagja, nem csitdlt el az azóta eltelt néhány óra alatt. És nem változott meg az aggódó kérdésekre elhangzó válasz sem. Délelőtt a bizottságban egységes párti képviselők a belügyminisztertől sürgettek, szinte követeltek felvilágosításokat a tisztviselői fizetések leszállításáról, délután a kormány elnökét vette körül híveinek nagyobb csoportja abban a pillanatban, amint a jobboldali folyosón megjelent. Az egyik képviselő azt magyarázta a miniszterelnöknek, hogy sok olyan egységespárti tagja van a 33-as bizottságnak, aki nem szavazhatja meg a kormánynak ezt a rendelettervezetét. A miniszterelnök, csak úgy, szaint délelőtt a belügyminiszter, így válaszolt: — A kormánynak végső szükségben kellett ehez az eszközhöz fordulni, enélkül a költségvetés egyensúlyát nem tudtuk volna biztosítani. Ez a felvilágosítás kategórikus volt mind a két esetben, de nem zárta le a megbeszélések, a csoportosulások és tárgyalások sorát. A miniszterelnök is egészen az ülés kezdetét jelző csengő megszólalásáig volt kénytelen magyarázni a kormány álláspontjának kialakulását és azokat a szempontokat, amelyeknek mérlegelése ehez a végső eredményhez vezetett el. A pénzügyminiszter beszéde alatt... Imrédy beszédét hallgatóságának hangulata automatikusan két részre osztotta. Eleinte az ellenzék támadásai csendesebben zajlottak, a közbeszólások nem hozták zavarba a szónokot, aki egyébként is rácáfolt arra a hiedelemre, mintha a parlamenti viharokat csak a régi politikai rutinnék állják nyugodtan. Vigyázott, hogy egyetlen mondata ne vesszen el s ezért mindig megvárta, amíg a zajongás lecsillapszik. A beszédnek ebben a kezdeti szakában az ülésterem csupa feszült figyelem volt, az emberek nem tudták kivonni magukat annak a magukkal hozott hangulatnak hatása alól, hogy egy új státust hirdető kormány négy hónapi gazdasági munkájának, tárgyalásainak, külföldi utazásainak és tervezgetéseinek eredménye kerül most eléjük annak a beszámolónak formájában, amit a pénzügyminiszter a legközelebbi jövő intézkedéseiről mond el Később azonban, talán éppen a tárgy súlyos és fontos vilta következtében, ez a ügyelem helyenként elernyedt sír folyosókon is megélénkült az élet, keddi délutánok arról, hogy tulajdonképpen miből oel hogyan keletkezik a képviselőházi vihar. Mintha a terem forró hangulata (nemcsak képletesen: a szó legköznapibb értelmében is nagy volt a forróság, mert a fűtést nyilván az előző napok hidegebb temperatúrájához és kevésbé zsúfolt teremhez szerelték) nem múlt volna el nyomtalanul az elnöki emelvény felett sem: ezen a délutáni ülésen, ennek a pénzügyminiszteri expozénak kétórás ideje alatt annyit szólt a viharcsengő, mint máskor talán egy hétig sem. Majdnem minden közbeszólásra a viharcsengő válaszolt és így alakult ki az a furcsa helyzet, hogy a csengő recsegése és három- négy közbeszóló ellenzéki képviselőnek egymást fölváltó kiáltása — vihart keltett olyankor is, amikor arra, külső megítélés szerint, aligha volt ok. Az ellenzéken mondták is, hogy azt a recsegő hangú szerszámot azért hívják viharcsengőnek, mert ha csenget, vihart csinál. Az éljenzések Érdeklődést és feltűnést keltett, hogy gróf Bethlen István, aki Debrecenben előre bejelentette, hogy sem a képviselőház, sem a 33-as bizottság ülésén nem vesz részt, pár perccel öt óra után megjelent a teremben és leült helyére. Az ellenzéken ezt megelőzőleg nagyon megéljenezték a gróf Hadik János mandátumáról szóló elnöki bejelentést, Bethlen bevonulásakor az egységes pártnak volt módja szimpátiatüntetést rendezni a volt miniszterelnök mellett. Majdnem két óra hosszát hallgatta Bethlen a beszédet, ismert testtartásával, kissé előredőlve, néha könyökére támaszkodva, néha cvikkerét forgatva, aztán úgy sietett ki a teremből, egy hosszú számoszlop kellős közepén, hogy senkinek sem volt módja tőle elbúcsúzni. A viharok Az ellenzéken különös tapasztalatokat szereztek a 1933 február 17 " „Ha meg kell lenni, meg kell lenni" A miniszter beszéde után, mint az fontos megnyilatkozásoknak jár, az elnök szünetet rendelt el. A folyosókon folytatódott az ülés előtti mozgalmas és mozgékony beszélgetés. Míg azonban a baloldalon a képviselők hangosan mondották el egymásnak véleményüket és többen kíváncsian kombinálgattak, hogy a 33-as bizottságban milyen visszhangja lesz a rendeleteknek, a kormánypárti oldalon, meglepetésszerűen, egészen más kérdések forogtak szőnyegen. Szinte senki sem vetette fel azokat a problémákat, amelyekről az ország pénzügyeinek felelős vezetője két órán keresztül jegyzeteinek és felkészültségének teljes fegyverzetével adott elő, más, kisebb jelentőségű problémákról beszélgettek és — ez a megállapítás nem túlzás — gondosan elkerülték, hogy véleményt mondjanak a kormány tervezett intézkedéseiről. — Ha meg kell lenni, meg kell lenni, — ez volt a legtöbb, amit egy csoportban hallani lehetett s a körülállók megelégedtek azzal, hogy egy bólintással fejezzék ki együttérzésüket. (cs. e.) Schvartz István porbasujtott szívvel és mérhetetlen fájdalommal jelenti, hogy szeretett Édesanyja özv. Schvartz Gusztávné szül. Tuchmann Rózsa rövid szenvedés után 1. év január 21-én elköltözött az élők sorából. A megboldogult földi maradványait 1 év február 2-ije napján dél la órakor fogjuk a rákoskeresztúri izr. temetőben örök nyugalomra helyezni. A jóság, szeretet és nemesség mintaképe volt, emlékét örökké megőrizzük Gyászolják testvérei, sógorai, sógornői és a kiterjedt rokonság. SölA'lfflSBHbMHiBSMHBiWHWBBBHBHwBS Kálmán Mihályné szül. Gombos Magda mint özvegye, meggyötört szíve minden fájdalmával, testben-lélekben össszetörve tudatta, hogy boldogságát, férjét Kálmán Mihályt január hó 29-én viséte utolsó útjára a farkasréti temetőbe.