Pesti Napló, 1933. február (84. évfolyam, 26–48. szám)

1933-02-01 / 26. szám

Szerda ügyminiszter előterjesztett, nem mások, mint az előző kormány eszközeinek folytatása. Alapvető hiba volt eddig is, hogy a gazdasági válságot rövid átmenetnek tekintették és ehez képest tüneti kezeléssel próbálkoztak. Le kell vonnunk annak a konzekvenciáit, hogy itt tartós depresszió van és ennek eredményeként úgy az államnak, mint a magángazdaságnak alacsonyabb életstandardra kell berendezkedni! „A Gömbös-kormánynak nincs joga ilyen intézkedésekkel jönni" Belső ellentmondás van a most bejelentett pénzügyi intézkedések és Gömbös miniszterelnök­nek négy hónappal ezelőtt elmondott bizakodó programja között. Károlyinak és Korányinak joga lett volna ilyen intézkedésekkel jönni, a Gömbös­kormánynak azonban nincs. A független kisgazda­párt a legerősebb harcot jelenti be ezekkel az in­tézkedésekkel szemben. Erődi Harrach Tihamér azt hangoztatta, hogy a végszükség, az á­llátó nehéz helyzete készteti a kormánypártot arra, hogy elfogadja ezeket az in­tézkedéseket. A baloldalról — folytatta — mindig azt hangoztatták egyes urak, akiket legutóbb pa­tentirozott papagájoknak neveztek el, hogy a ki­adásokat le kell szállítani. Óriási zaj tör ki erre a kijelentésre. — Patentírozott álláshalmozók! — kiáltják az ellenzékről a jobboldal felé. A Ház többsége magáévá teszi az elnök napi­rendi indítványát. Kabók Lajos a házszabályokhoz kért szót, de az ország pénzügyi és gazdasági helyzetéről be­szélt, mire az elnök megvonta tőle a szót. Az interpellációs könyv felolvasása után az ülés negyedkilenckor ért véget. PESTI NAPLÓ A kivilágított parlament az első délutáni ülésen Új színfolt Budapest képén. A ködös, homályos téli délutánon felragyogtak a képviselőház ki­világított ablakai A Ház első délutáni ülése Nagy csoportok a képviselőház körül, tömegek a folyosókon és karzatokon — Az ülésterem hangulata — A meglepődött képviselők — Bethlen a Házban (Maját tudósítónktól.) Az első délutáni ülés tulajdon­képpen nem külsőségeinek szokatlan voltával váltott ki az utóbbi esztendők képviselőházi eseményeit messze felülmúló érdeklődést. Azokat az embereket, akik az ólomszürke, langyos január végi alkonyatban megszáll­ták a képviselőházhoz vezető utcákat és a járdák szélén ácsorogva lesték a kapuk felé siető törvényhozókat, nem az az érdeklődés hajtotta, amely a nem mindennapi ese­ménynek szól. Budapestet a déli órákban valósággal fel­rázta a kormány pénzügyi terveiről szóló hírek repülő raja. A budapesti polgár, néhány tucatnyi ráérő képvi­selőjének személyében azért jött el a parlament épülete elé s várakozott ott, ahol az eseményeknek legalább kö­zelében lehet, mert tudta és érezte hogy rendkívül fon­tos intézkedések készülnek, amelyekről a közelben talán első kézből kaphat értesülést. A délutáni ülés külsőségei egyébként csak abban különböztek más téli napok hosszúra nyúló tanácskozá­saitól, hogy a gyengén világított folyosók szőnyegein nemcsak néhány unatkozó honatya lézengett, aki éppen arra vár, hogy sor kerüljön beszédére. Tömegek mozog­tak a folyosókon. Eljött mindenki, akinek bármilyen cí­men joga volt arra, hogy belül kerüljön a gondosan őr­zött kapukon. Megtelt a diplomáciai karzat, püspöki aranykeresztek csillogtak már öt órakor a felsőház szá­mára fentartott karzaton és, amire szintén ritkán van eset, a második emeleti karzatot is kinyitották, mert az érdeklődők rohama olyan mennyiségű jegyet igényelt, hogy a közönséget a megszokott keretek között nem le­hetett elhelyezni. A zsúfolt folyosókon — ezt is észre kellett venni — nem pamlagok körig, nem a megszokott sarkokban gyűl­tek össze a beszélgető csoportok. Mintha villamos áram­mal töltötték volna meg a levegőt, az emberek nem tudtak egy helyben maradni. Mindenki járkált, sőt mindenki sietett és a téli Dunáról keverődő, a lámpák halvány fényével keveredő furcsa világításban árnyékok mozgó, zsibongó tömege volt a folyosó. Az ülésteremben elsőnek gróf Esterházy Móric jelent meg. Nagy iratcsomó volt aktatáskájában, elhelyezte a padra, azután ő is csatlakozott a folyosók szőnyegein tárgyaló politikusokhoz. Később a jobboldal is népesedni kezdett. Sokat beszéltek arról, hogy a kormány rendelkezései­nek egy része még a rendszerint jól informált egységes­párti képviselőket is meglepte. Az a hangulat, amelynek délelőtt egy bizottsági ülésen már hangot adott a kor­mánypárt egyik tekintélyes tagja, nem csit­dlt el az azóta eltelt néhány óra alatt. És nem változott meg az aggódó kérdésekre elhangzó válasz sem. Délelőtt a bizottságban egységes párti képviselők a belügyminisz­tertől sürgettek, szinte követeltek felvilágosításokat a tisztviselői fizetések leszállításáról, délután a kormány elnökét vette körül híveinek nagyobb csoportja abban a pillanatban, amint a jobboldali folyosón megjelent. Az egyik képviselő azt magyarázta a miniszterelnök­nek, hogy sok olyan e­gységespárti tagja van a 33-as bi­zottságnak, aki nem szavazhatja meg a kormánynak ezt a rendelettervezetét. A miniszterelnök, csak úgy, szaint délelőtt a belügy­miniszter, így válaszolt: — A kormánynak végső szükségben kellett ehez az eszközhöz fordulni, enélkül a költségvetés egyensúlyát nem tudtuk volna biztosítani. Ez a felvilágosítás kategórikus volt mind a két eset­ben, de nem zárta le a megbeszélések, a csoportosulások és tárgyalások sorát. A miniszterelnök is egészen az ülés kezdetét jelző csengő megszólalásáig volt kénytelen ma­gyarázni a kormány álláspontjának kialakulását és azo­kat a szempontokat, amelyeknek mérlegelése ehez a végső eredményhez vezetett el. A pénzügyminiszter beszéde alatt... Imrédy beszédét hallgatóságának hangulata auto­matikusan két részre osztotta. Eleinte az ellenzék támadásai csendesebben zajlot­tak, a közbeszólások nem hozták zavarba a szónokot, aki egyébként is rácáfolt arra a hiedelemre, mintha a parlamenti viharokat csak a régi politikai rutinnék áll­ják nyugodtan. Vigyázott, hogy egyetlen mondata ne vesszen el s ezért mindig megvárta, amíg a zajongás le­csillapszik. A beszédnek ebben a kezdeti szakában az ülésterem csupa feszült figyelem volt, az emberek nem tudták kivonni magukat annak a magukkal hozott han­gulatnak hatása alól, hogy egy új státust hirdető kor­mány négy hónapi gazdasági munkájának, tárgyalásai­nak, külföldi utazásainak és tervezgetéseinek eredménye kerül most eléjük annak a beszámolónak formájában, amit a pénzügyminiszter a legközelebbi jövő intézkedé­seiről mond el Később azonban, talán éppen a tárgy sú­lyos és fontos vilta következtében, ez a ügyelem he­lyenként elernyedt sír folyosókon is megélénkült az élet, keddi délutánok arról, hogy tulajdonképpen miből oel hogyan keletkezik a képviselőházi vihar. Mintha a terem forró hangulata (nemcsak képletesen: a szó legköznapibb értelmében is nagy volt a forróság, mert a fűtést nyilván az előző napok hidegebb tempera­túrájához és kevésbé zsúfolt teremhez szerelték) nem múlt volna el nyomtalanul az elnöki emelvény felett sem: ezen a délutáni ülésen, ennek a pénzügyminiszteri expozénak kétórás ideje alatt annyit szólt a viharcsengő, mint máskor talán egy hétig sem. Majdnem minden közbeszólásra a viharcsengő válaszolt és így alakult ki az a furcsa helyzet, hogy a csengő recsegése és háro­m- négy közbeszóló ellenzéki képviselőnek egymást fölváltó kiáltása — vihart keltett olyankor is, amikor arra, külső megítélés szerint, aligha volt ok. Az ellenzéken mondták is, hogy azt a recsegő hangú szerszámot azért hívják viharcsengőnek, mert ha csenget, vihart csinál. Az éljenzések Érdeklődést és feltűnést keltett, hogy gróf Bethlen István, aki Debrecenben előre bejelentette, hogy sem a képviselőház, sem a 33-as bizottság ülésén nem vesz részt, pár perccel öt óra után megjelent a teremben és leült helyére. Az ellenzéken ezt megelőzőleg nagyon megélje­nezték a gróf Hadik János mandátumáról szóló elnöki bejelentést, Bethlen bevonulásakor az egységes pártnak volt módja szimpátiatüntetést rendezni a volt miniszter­elnök mellett. Majdnem két óra hosszát hallgatta Beth­len a beszédet, ismert testtartásával, kissé előredőlve, néha könyökére támaszkodva, néha cvikkerét forgatva, aztán úgy sietett ki a teremből, egy hosszú számoszlop kellős közepén, hogy senkinek sem volt módja tőle elbú­csúzni. A viharok Az ellenzéken különös tapasztalatokat szereztek a 1933 február 1­7 " „Ha meg kell lenni, meg kell lenni" A miniszter beszéde után, mint az fontos megnyi­latkozásoknak jár, az elnök szünetet rendelt el. A folyosókon folytatódott az ülés előtti mozgalmas és mozgékony beszélgetés. Míg azonban a baloldalon a képviselők hangosan mondották el egymásnak vélemé­nyüket és többen kíváncsian kombinálgattak, hogy a 33-as bizottságban milyen visszhangja lesz a rendele­teknek, a kormánypárti oldalon, meglepetésszerűen, egészen más kérdések forogtak szőnyegen. Szinte senki sem vetette fel azokat a problémákat, amelyekről az ország pénzügyeinek felelős vezetője két órán keresz­tül jegyzeteinek és felkészültségének teljes fegyverzeté­vel adott elő, más, kisebb jelentőségű problémákról beszélgettek és — ez a megállapítás nem túlzás — gondosan elkerülték, hogy véleményt mondjanak a kor­mány tervezett intézkedéseiről. — Ha meg kell lenni, meg kell lenni, — ez volt a legtöbb, amit egy csoportban hallani lehetett s a körül­állók megelégedtek azzal, hogy egy bólintással fejezzék ki együttérzésüket. (cs. e.) Schvartz István porbasujtott szívvel és mérhe­tetlen fájdalommal jelenti, hogy szeretett Édesanyja özv. Schvartz Gusztávné szül. Tuchmann Rózsa rövid szenvedés után 1. év január 21-én elköltözött az élők sorából. A megboldogult földi maradványait 1 év február 2-ije napján dél la órakor fogjuk a rákoskeresztúri izr. temetőben örök nyugalomra helyezni. A jóság, szeretet és nemesség mintaképe volt, emlékét örökké megőrizzük Gyászolják testvérei, sógorai, sógornői és a kiterjedt rokonság. SölA'lfflSB­HbMHiBSMHBiWHWBBBHBHwBS Kálmán Mihályné szül. Gombos Magda mint özvegye, meg­gyötört szíve minden fájdalmával, testben-lélekben össszetörve tudatt­a, hogy boldogságát, férjét Kálmán Mihályt január hó 29-én vis­éte utolsó útjára a farkasréti temetőbe.

Next