Pesti Napló, 1935. március (86. évfolyam, 50–74. szám)

1935-03-01 / 50. szám

4 Péntek PESTI NAPLÓ A messzebb jövő bírái ? Megint törvény készül a bírói függetlenség "biztosí­tásáról; hogy miért, azt mi, laikusok nem tudhatjuk. Bizonyos azonban, hogy ebben az országban hosszú évek óta nem akadt egyetlenegy ember sem, aki azt merészelte volna mondani, hogy a bíró nem tökélete­sen független. Mi, akik vádlottak szoktunk lenni, soha­sem mondtuk egy szóval sem, hogy nekünk függetle­nebb bírák kellenének. A mi némaságunk ellen a le­hető legcsekélyebb kifogást sem lehet tenni. Bár élénk figyelemmel kísértem az új törvényjavas­lat bizottsági tárgyalását, sajnos, e figyelem ellenére semmivel sem lettem okosabb. Azt mondják, hogy meg­javították a jogrendet és fokozták a bíróság függet­lenségét például azzal, hogy a bíró ellen a jövőben nyugdíjazási eljárást nem lehet indítani testi vagy szellemi fogyatkozása miatt, hanem csak fogyatékos­sága miatt. Ez annyit jelent, hogy a testi vagy szel­lemi fogyatkozás még nem baj, a fogyatékosság azon­ban baj. De hogy e kettő között mi a különbség, azt nem tudom. Általában az egész dolgot nem értem. Minden bíró azt mondja erre igen bölcsen, hogy »ha maga is be­vallja, hogy nem érti, akkor miért olyan ostoba, hogy mégis beszél róla«? Azonban erre én, a megrögzött vádlott jogosan védekezem: »Kérem, itt nemcsak rólam van szó, hanem millió meg millió emberről, akik szin­tén nem értik ezt a dolgot, — és engem azért fizetnek, az a mesterségem, hogy mikor olyasmit cselekszenek, amit az adófizető állampolgárok milliói képtelenek megérteni, olyankor nyissam ki a számat!« Nagyságos, méltóságos és kegyelmes bíró urak, a bíróságok függetlensége oly abszolút, hogy már nem is fokozható. A bíróság és a bíró azonban egymástól m­eg­különböztethető. Természetesen nem akarok ebből az ügyből kifolyólag vádlott lenni (hiszen úgyis lesz még ily szomorú szereplésre egyéb alkalmam elég),­­ eszem­ben sincs tehát azt mondani, hogy a bíró nem eléggé független. Igenis a bíró roppant nagy mértékben függet­len, mert a kormány felelősségre nem vonhatja és nem büntetheti.. Én csak azt az egy kicsiny, mellékes és je­lentéktelen dolgot nem nagyon szeretem, hogy a bírót a kormány jutalmazhatja és előléptetheti. Ez a körülmény természetesen nem érintheti a bíró függetlenségét, mert fajt jelezni sem lehet, hogy a bírót, függetlenségében a megfortatás, beosztás va­gy előléptetés gondolata csak egy pillanatra is befolyásolhatná. Kü­lönben is igen minimális bölcsesség kell annak a belá­tásához, hogy a bírák előmeneteléről valakinek végre is intézkednie kell és­ ez az intézkedő tényező alkotmányos államban nem lehet más, mint maga a parlamentnek felelős miniszter. Azonban az a minimális bölcsesség, mely ennek belátásához szükséges, énbelőlem, fájdalom, hiányzik. Bölcsességek számára, sajnos, nem vagyok be­rendezkedve, mert nekem csak közönséges, természetes eszem van, mint azoknak a közönséges millióknak, akik minde­n reggel az előtt a probléma előtt állnak, hogy »hát a mai napon ugyan miből fogunk megélni és csa­ládunkat ugyan miből fogjuk fenntartani«? Ennek kö­vetkeztében a mi egész felfogásaink és egész gondolko­d­ásunk másfajta. Nem titkolom el azt a véleményemet, hogy a viszo­nyok igen lényeges megváltozására való tekintettel né­pünk és országunk számára másfajta állami szerkezetet,­­­a másfajta állami szervezetben egészen másfajta bírás­kodást óhajtanék, mint aminőt most élvezünk. Termé­szetesen nem gondolok semmiféle felforgatásra, sőt minden reformban az alkotmányosságnak még sokkal nagyobb fokú respektálását óhajtanám, mint aminőt például 1920-ban láttunk. Ha politikus volnék, gyakran rámutatnék az akkoriban elkövetett nagy közjogi hibák következményeire. Jelenleg a magyar állam, ugyebár, azon az alap­elven nyugszik, hogy a szuverenitás egyedül a nemzeté, melynek nevében a szuverenitást az országgyűlés, mint a törvényhozás egyetlen tényezője gyakorolja. Az új alkotmány előtt a magyar állam a megosztott szuvere­nitás alapelvén nyugodott, s két szuverén volt itt: a király és a nemzet, s e kettőnek egybehangzó akarata volt az állam akarata. Azonban a megosztott szuvere­nitás idején is megtámadhatatlan elv volt, hogy a ki­rályi szuverenitás is a nemzettől ered, a nemzet a maga szuverenitását megosztotta királyával. Minden jognak, még a királyi jogoknak is a nemzeti akarat volt az ős­forrása. A bíráskodás joga is azért volt királyi jog, mert a nemzet így akarta; a nemzet adta át a bírásko­dás jogát a királynak, azaz a bíráskodás joga eredeti­leg a nemzeté, vagy ami ezzel egyértelmű: a népé.. A legősibb időkben így volt ez minden népnél Én ismerek egy nagyon értelmes, nagyon gazdag és nagyon hatalmas népet, mely a bíráskodás jogát a mai napig sem adta ki a kezéből, és azt hiszem, meg is fogja tartani a maga kezében az idők végéig. Én az amerikai nép állameszméjét, államszerkezetét és ennek keretében egész bíráskodási rendszerét igen jónak tartom s annak a népnek a jobb boldogulását a helyesebb berendezke­désnek tulajdonítom. Persze, nem mondom, hogy az a berendezkedés tökéletes; annak is vannak hibái; semmi, sem tökéletes, amit emberek csinálnak vagy művelnek. Csak ostoba ember hirdethet olyan politikát, melynek célja a legjobb eredmény elérése; az értelmes ember törekvése mindig csak a lehető legjobbra irányul. Bizonyos nagyobb dolgokban ítélkezzék az esküdt­bíróság, az esküdtbíróság elé nem való ügyekben pedig a nép által határozott, de nem hosszú időre választott bíró, kit a népakarat — megfelelő form­ák között — idő­előtt is fölmenthet megbízatásától, sőt — megfelelő szerv által — vád alá helyezhet és meg is büntethet. Nem mondom, hogy erre a rendszerre a magyar nemzet már megérett. Sok, sok nevelő munkát kellene előbb végezni, előbb a koponyákat sokkal világosab­bakká kellene tenni, és tudom azt is, hogy Magyaror­szágon nincsen talán száz ember se, akit meg ne lehetne riasztani azzal, hogy s az igazságszolgáltatást nem lehet a választási korteseknek kiszolgáltatni«. Ismétlem, nincs talán száz ember se, aki erre azt mondaná, hogy »a vá­lasztásnak nem okvetetlenül muszáj ostobának és kor­ruptnak lennie«. A kor nem érett még sok olyan eszme számára, melynek érvényesülése szükséges a társadalom új szerkezetének megteremtéséhez, abból a célból, hogy az egyén minél több és minél jobb életlehetőséget ta­láljon azon a földön, melybe előző nemzedékeinek pora elvegyült. Perczel Zita színművésznő anyja feljelentést tett egy 2500 pengős gyűrű eltűnése ügyében A rendőrség mindenütt keres egy festőművészt (Saját tudósítónktól.) Kimos ügyben tett felje­lentést Perczel Attiláné, Perczel Zitának, a Nem­zeti Színház művésznőjének anyja a főkapitánysá­gon. A feljelentés középpontjában egy érdekes gyűrű áll, amely Perczelék Prohászka Ottokár­uccai lakásáról eltűnt. Elmondotta az úriasszony a rendőrségen, hogy néhány héttel ezelőtt jó ajánlólevelekkel megje­lent náluk egy fiatal festőművész. Engedélyt kért, hogy a­ művésznőt lefesthesse. Perczel Zita több­ször ült modellt. Munka közben elmondotta a ro­konszenves festő, hogy éveket töltött külföldön. Alig van európai város, ahol nem­ járt. Tizenkét­szer volt más­ Afrikában. A müncheni festőművé­szeti akadémián tanult. Egy évig Juszupov orosz herceggel Indiában is volt. Hivatkozott Emil Ludivigra, a neves német íróra és André Gide-re, akiknek baráti köréhez tartozott nemrég. El­mondta, hogy barátság fűzi Tildenhez, a tennisz­bajnokhoz és Lifarhoz, az orosz táncművészhez. Regényes eseteket mesélt el életéből. Közben elké­szült a festmény, amellyel a Perczel-család na­gyon meg volt elégedve. Miután a kép elkészült, a 34 éves festőművész már nagyon jól érezte magát a Perczel-család kö­rében, ebédeken, uzsonnákon vett részt. Néhány nappal ezelőtt eltűnt egy 2500 pengőt érő gyárs az egyik szobából. Perczel Attiláné kutatott: hol lehet a gyűrű, ki vihette el. Megállapították, hogy csak a festőművész volt akkor a szalonban, ami­kor a gyűrű eltűnt. Természetesen gyanúsítani sem merték. Aztán valamit gondoltak. Kedd délután egy ezüsttárcát helyeztek el az előszobában. Amikor a festő elbúcsúzott, nem kí­sérték ki, amikor télikabátját magára vette, senki nem volt az előszobában. De lesben állott a szoba­lány, aki látta, amikor a piktor távozása előtt zse­bébe süllyesztette az ezüsttárcát. Ebben a pilla­natban fellármázta a házat. Perczelék az előszo­bába siettek, a festőművész dadogott, hebegett, de tagadni nem tudott, mert a tárca a zsebében volt. Ezt visszaadta, mire kérdőre vonták: hol a gyűrű? Zavartan ismerte be, hogy azt is ő vitte el, de az­zal védekezett, hogy kleptomániás. Bevallotta még a háziak előtt azt is, hogy az utóbbi időben több értékes tárgyat vitt el. Először ezüst evőeszközö­ket, amelyeket Perczelék a­ háztartási alkalmazot­takon kerestek. Később egy ezüsttel díszített teknőc­fésűt, majd Perczel Zitának egy brilliáns kis aranygyűrűjét. Perczelné ekkor kijelentette, hogy semmiféle következménye nem lesz az ügy­nek, ha 24 órán belül visszaadja a gyűrűt. A határidő lejárt, a festőművész azonban nem jelentkezett. Erre jelent megt Perczelné a rendőrsé­gen és megtette feljelentését a festőművész ellen. A főkapitányság bűnügyi osztályán megindult a nyomozás, mindenfelé keresik a színésznő kleptos mániás festőművészét. •rt^ yJ^r­ól YO­SfZUtfr Orden&uto 1935 március 1 Fináczy Ernő halálára Meghalt egy nagy tanár, kiváló pedagógus, a régi tanári gárda egyik legtiszteletreméltóbb tagja, a becsületességnek, kötelességteljesítésnek, munkaszeretetnek, szorgalomnak, jellemszilárdság­nak, fenkölt, liberális, elfogulatlan gondolkodás­módnak korunkban szinte páratlan példaképe. Mint fiatal tanár, a klasszika-filológiát nyűvelte és kitűnő pedagógusunknak, Kármán Mórnak oda­adó, hűséges követője volt. Abban a szellemben, amelyben Kármán tanított, Széasi Móriccal együtt könyvet is írt, ami akkoriban, amikor még ezeket az elveket nem fogadták be szívesen, nagy feltű­nést keltett. Tanári működését a pancsovai gim­náziumban kezdte, de hamarosan Budapestre ke­rült a Klauzál uccai kitűnő gimnáziumba, ahol majdnem kizárólag modern pedagógiai szellemtől áthatott tanárok működtek. Csak rövid ideig dol­gozott is, mert Klamariknak, a középiskolai ügyek vezetőjének figyelmét felkeltette a fiatal, lelkes, nagykészültségű tanár Maga mellé vétte a minisz­tériumba, ahol akkoriban az 1883. évi középiskolai törvény végrehajtása rendkívüli munkát igényelt. Másfél évtizednél tovább működött Fináczy a minisztériumban és működésének hatása meg is látszott az iskolán. Az a szellem, amely az akkori intézőket áthatotta, a tudomány és tanítás szere­tete, az adminisztráció becsületessége és elfogulat­lansága, a törvények tisz­telete, a rendszeretet, az igazi érdemek felkutatása és elismerése iskoláink szellemében is megnyilvánult. Örök érdeme Fi­náczynak, hogy e nehéz időkben Klamarikkal és a megértő miniszterekkel együtt megalapozták az új magyar középiskolát. Már minisztériumi működése alatt foglalko­zott behatóan pedagógiával, különösen gyakor­lati pedagógiai kérdésekkel. Párizsi tanulmány­útja alatt alaposan megismerkedett a francia köz­oktatásüggyel, amelyről kitűnő munkát írt, éles­látásának, pedagógiai értékének kiváló jelét adva benne. A minisztériumból harminchárom évvel ezelőtt 13 egyetemre került a pedagógiai tan­székre. A buzgó, a lelkiismeretes, a pontos, a tár­gyáért rajongó tanár mintaképe volt; a pedagó­giai tudománynak legtermékenyebb művelője, aki nemcsak az elméletet, hanem a gyakorlatot is ala­posan ismerte. A stílus nagymestere volt, írásai a leggondosabb, a legpontosabb magyar írások közé tartoznak. A Pedagógiai Társulatban tartott elnöki beszédei, pedagógiai irodalom kincsei, a fenkölt gondolkodás, igazságos, liberális felfogás hirdetői. A közoktatási tanács elnöki székében önérzetes, gerinces őre volt a pedagógiai hagyo­mányoknak és egyben a modern haladást is párt­fogolta. Nagy tanár volt, nagy tudós és főkép igaz ember volt élete minden szakában és minden kö­rülmények között. Aki közelébe juthatott, az szere­tettel és hálával őrzi emlékét. B. M. Fináczy Ernőt nagy gyász­pompával temették el törtökön az Akadémia márványcsarnokából. A gyász­szertartást Baranyai Jusztin, a Tudományegyetem hit­tudományi karának dékánja végezte fényes papi segéd­lettel és az Operaház énekkarának közreműködésével. A búcsúbeszédet Kornis Gyula mondotta. A gyávúmenet késő délután indult meg a farkasréti temetőbe, ahol a fővárostól adományozott díszsírhelyen temették el Fi­náczy Ernőt. — A velszi herceg Londonba érkezett, London­ból jelentik. A velszi herceg csütörtökön este középeurópai kéjutazása befejeztével visszaérke­zett Londonba. A Victoria pályaudvaron alig vet­ték észre érkezését, pusztán az állomásfőnök és a herceg néhány bizalmasa üdvözölte az érkező trónörököst. A herceg egészséges, napbarnított ar­cáról és általános frissességéről látszott, hogy igen jót teh­t neki a középeurópai pihenés. Ugyanazt a barna utazóruhát, szürke köpenyt és piros-fehér sált viselte, amelyben Budapestről elutazott. Mo­solyogva szállt le a vonatról és azonnal jókedvűen beszélgetni kezdett társaságával. Néhány utas kalaplevéve üdvözölte a herceget. A velezi her­ceg a pályaudvarról gépkocsiján a Szent Jaame­- palotába hajtatott.

Next