Pesti Napló, 1936. január (87. évfolyam, 1–25. szám)

1936-01-01 / 1. szám

Szerda PESTI NAPLÓ 1936 január 1 3 Népegészség és józan takarékosság > •*» \ / x ti&zz&u békél és Mda^sá^o-t Az ufcszteutd'á utiudcu ua^a, Öcäu-üuk leppci* dús is tiszta, Hiúd az ABC-szappai* Ua&ia. Irta: Szontagh Jenő A magyar közélet uralkodó csillaga a poli­tika. így igazán nem lehet csodálkozni azon, hogyha éppen a politizálásra hivatott testület, az országgyűlés, olyan szakkérdésekkel foglalkozik, amikben semmi politikum nincs, ez a nagyközön­séget nem érdekli ós a sajtóban sem jelenik meg róla bővebb ismertetés. így történt ez most is, amikor közvetlenül a karácsonyi ünnepek előtt a felsőház az orvosi kamara felállításáról szóló törvényjavaslatot tárgyalta és amikor szélesebb visszhangot csak Korányi tanárnak az a kijelen­tése keltett, amely a már az orvosi kinevezések­nél is szokásossá vált protekció ellen tiltakozott. Pedig a vita során Korányi és Nékám pro­fesszorok beszéde és a belügyminiszter válasza sok olyan kérdést világított meg, amelynek je­lentősége minden politikumnál fontosabb. Gyer­mekhalandóság, küzdelem a tüdővész és járvá­nyos betegségek ellen, népünk táplálkozása egy­től egyig olyan dolgok, amelyekben, ha nincs is szenzáció, mégis talán megérdemelnék, hogy a közvélemény foglalkozzék velük. Kevés ember tudta cs tudja például az or­szágban, hogy a magyar betegségnek elkeresztelt tüdővésszel szemben mégis csak tudunk eredmé­nyeket elérni. 1904-ben a fővárosban 10.000 ember közül 44, a vidéken 35 halt meg tüdővészben, de ez a szám 1934-ben már 13-ra esett le. Igaz, hogy ugyanakkor Angliában, Dániában, Észak-Ameri­kában csak 7—8, de ha mi — mint Korányi pro­fesszor mondta — jó pár évtizeddel ezek után a szerencsés és gazdag országok után kullogunk is, azt, hogy mégis csak Haladunk, letagadni és elég magasra értékelni nem lehet! A másik baj, amely a nemzet gyökerén rágó­dik, a születések számának apadása és a még mindig ijesztően nagy gyermekhalandóság. Né­kám professzor hozta fel, hogy amíg a Csonka­ország évente 56.000 emberrel szaporodik, Cseh­szlovákia 90.000-rel, Jugoszlávia 190.000-rcl, Ro­mánia pláne 250.000-rel! Nem kell hozzá sem va­lami magasabb matematika, sem élénkebb fan­tázia, hogy kiszámítsuk: néhány évtized és ezek a minket körülfogó, ellenséges államok irtózatos számbeli túlsúlyukkal összeroppanthatnak ben­nünket. A gondolat, amit ennek a bajnak leküz­désére a belügyminiszter kifejtett, helyes és életrevaló. Az anya- és csecsemővédelemnek to­vábbi kiépítése és főleg az óvodáknak az egész­ségügy szolgálatába való beállítása. Olyan kézen­fekvő ez az elgondolás, hogy az ember szinte csodálkozik, hogy eddig senkinek sem jutott eszébe, hogy a tanítónőképzőket védőnőképzéssel kellene kiegészíteni és az óvodákban a gyerme­kek szellemi foglalkoztatása mellett, azoknak egészségügyi gondozásával is foglalkozni. Rendkívül érdekes volt, amit Korányi báró az aratási munkáról és' ezzel kapcsolatosan a me­zőgazdasági munkás táplálkozásáról mondott. Mi gazdák régen tudtuk, hogy a világ legerősebb testi munkája a magyar ember aratása, tudomá­nyos kutatások és pontos mérések állapították most meg, hogy ez a munka messze túlhalad minden még olyan erős sport-csúcsteljesítményt. Nem csoda, hogy e mellett a megfeszített munka és távolról sem megfelelő táplálkozás mellett, az arató saját zsírját fogyasztja el (Korányi fel­hozott példája szerint 13 aratási napra átlagosan 7'/« kg súlyveszteség esett) és nagyon is kézen­fekvő, hogy sok aratómunkás szervezete ennek a túlerőltetésnek következményeként válik aztán hajlamossá, hogy a tüdővész csírája benne ked­vező talajra találjon. De ezzel szemben kétség­telenül igaz az is, hogy mindazokban a nagyobb gazdaságokban és uradalmakban, ahol csoportos vándormunkásokat foglalkoztatnak, a munkák végezte után ősszel távozó sommásoknak átlagos testsúlya mindig nagyobb, mint a tavasszal jöt­téké. Igen sok gazdaságot tudok, ahol ezt tavaszi és őszi lemázsálással meg is állapítják (már csak azért is, hogy a szokásos panaszoknak a koszt elégtelensége miatt elejét vegyék), de min­denesetre kívánatos volna, ha ezzel a kérdéssel elfogulatlan szakemberek is foglalkoznának. Mindezeken, a nemzet jövendő létére és fejlő­désére rendkívül fontos kérdéseken felül és túl t — amihez még hozzászámíthatom a járványok ellen való védekezést, a lakáshigiénát, az egész­séges ivóvizet — engem, mint laikust, mégis a belügyminiszter úrnak egy kijelentése ragadott meg legjobban. Kozma Miklós — akinek úgylátszik és hála Isten van érzéke és szíve ezek iránt a kérdések iránt — megállapította, hogy ma vidéken egy gyermek napi ellátását, teljesen megfelelő és elégséges kalóriatartalom mellett, 50 fillérből ki lehet hozni, sőt még pretuberkulotikus gyermeke­ket is el lehet látni napi 80 fillérből! Lehetetlen­ségnek bélyegezte tehát, hogy ezzel a ténnyel szemben, jótékonysági akció címén olyan intéz­ményeket tartsunk fenn, ahol ez a napi ellátás 3.50—4—4.50 pengejbe kerül és ahol ez a fényűző ellátás sehogysem felel meg a gyermekek jövendő életszintjének. Végtelenül örülök, hogy végre illetékes hely­ről hangzott el egy ilyen megállapítás és remény­lem, hogy a kormányzat nem marad meg a csu­pasz megállapítás mellett, de annak következmé­nyeit is mihamarabb levonja. Mert, hogy minden szegénységünk mellett is sokszor esztelenül pa­zarlók és fényűzők vagyunk, arra egy sereg pél­dát hozhatnék fel, amelyekből itt csak kettőt ragadok ki. Az ogyik vármegyénk jó pár évtized előtt olcsó pénzen jutott hozzá egy hercegi palotához és nagy kerthez. Ebből aztán árvaházat csinált és a fenntartására a megyei pótadót 1%-kal emelte. Igaz, hogy ezt a megterhelést az adózó nem na­gyon érezte, de bizonyos az is, hogy az árvaházra sem volt valami égető szükség. Az árvák száma sohasem haladta meg a tucatot és bizony sokszor úgy kellett fogni bele a növendékeket. Na, de mindegy, akkor tehettük, mert gazdagok voltunk és legalább a megyének is volt valami, amivel a szociális érzékét fitogtathatta. De aztán jött a háború, összeomlás, megcsonkítás és a szegény­ség. Az árvák eltartására már nem volt elég az 1% pótadó, felrúgott az 5—6%-ra is. Ha pedig az ember ceruzát vett a kezébe és a csupasz eltar­táson kívül számításba vette a nagy pénzen érté­kesíthető épületek és telektőkét, akkor egy-egy árva költsége annyit tett ki, amelyen, egyes csa­ládoknál és igen jól elhelyezve, 10—15 másikat is el lehetett volna tartani. De a nagy és arány­talan költségen kívül az intézmény szociális cél­ját sem érte el, ellenkezőleg jó helyett csak elé­gedetlenséget és rosszat aratott. Mert az árvák csaknem kizárólag a legalsóbb néposztályból ke­rültek ki, napszámos, béres, cseléd, néha hivatal­szolga vagy megyehajdú gyermekei voltak. Ha nem kerülnek árvaságra és nem kerülnek az árvaházba, maguk is abban a rétegben helyeződ­tek volna el, amiben a szüleik éltek. Míg így, ha 6—8 évi árvaházi nevelés után kihelyezték őket, mint inasokat pékhez, szabóhoz, suszterhez, ko­vácshoz, új életszintjük a réginél annyival ala­csonyabb volt, hogy megszokni nem tudták és egész életükbe magukkal vitték az elégedetlensé­get. Mégis, közel másfél évtizedig tartott, amíg a vármegye ezt a fényűzést megszüntette és a szociális célt jobban és gazdaságosabban szolgáló intézménynek engedte át A másik példám az úgynevezett gyógypeda­gógiai nevelőintézet. Egy igazgató és 12 tanár tanít ós négy gondozó gondoz itt 112 gyengetehet­ségű gyermeket! Ezenfelül a 120 főnyi tanári státus pótlására még külön tanítóképző Í3 van 45—50 hallgatóval! Tessék kiszámítani, hogy egy­egy ilyen gyengetehetségű, sokszor bizony fél­hjjlye gyereknek csak a tanítása mibe kerül, tes­sék ezt szembeállítani azzal, amit a belügymi­niszter úr mondott és a józan ész nem vonhat le ebből más következtetést, minthogy hamis ember­szeretet, de másfelől vétkes könnyelműség az, egy-egy ilyen gyengetehetségű gyermekre, aki­ből teljes értékű ember alig lesz, olyan összeget áldozni, amiből más 20 teljes értékűt lehetne megmenteni ennek az országnak. Lehetetlen álla­potnak mondta a belügyminiszter úr, hogy mi luxusos, parádés intézményeket tartsunk fenn. Át­veszem tőle ezt a jelzőt és én is csak a lehetetlen szót használhatom, amikor most már nemcsak népegészségügyi, de kulturális szempontból is rá­mutatok arra az anomáliára, hogy 8—10 »gyenge­tehetségű« gyereknek külön osztály és külön ta­nár jut ugyanakkor, amikor a faluhelyen százá­val akad iskola, ahol 80—100—120 gyerekre esik egy-egy »tanterem«-nek csúfolt szoba és egy-egy tanító. 106 millió pengő az az összeg, amit ez a sze­gény ország évente a népegészségügyre kiad. A gazdag nyugati szomszédainkhoz visszonyítva talán csekély összeg, de nekünk koldusoknak ret­tentően sok. Mégis akármilyen nehezen izzadjuk is ki, nem sajnáljuk, hiszen a jövő nemzedékek épségéről, egészségéről van szó. Ceak asatán arra a célra és teljes egészében arra a célra is jusson, amire szánva van. A belügyminiszter úrnak pedig — igazán politikamentesen — megköszönjük, hogy meglá­tott olyan »lehetetlen« dolgokat, amiket más ed­dig észre sem vett, vagy legalább is nem hangoz­tatott. Csak arra kérjük, ne álljon meg a meg­állapításnál, de fogjon hozzá — mielőbb és minél alaposabban — a tisztogatáshoz. Reméljük, hogy nem botlik el a husángon, amit a politika vagy. pártszempont dob esetleg a lába közé.

Next

/
Thumbnails
Contents