Pesti Napló, 1936. január (87. évfolyam, 1–25. szám)
1936-01-01 / 1. szám
Szerda Népegészség és józan takarékosság Irta: Szontagh Jenő A magyar közélet uralkodó csillaga a politika, így igazán nem lehet csodálkozni azon, hogyha éppen a politizálásra hivatott testület, az országgyűlés, olyan szakkérdésekkel foglalkozik, amikben semmi politikum nincs, ez a nagyközönséget nem érdekli és a sajtóban sem jelenik meg róla bővebb ismertetés. Így történt ez most is, amikor közvetlenül a karácsonyi ünnepek előtt a felsőház az orvosi kamara felállításáról szóló törvényjavaslatot tárgyalta és amikor szélesebb visszhangot csak Korányi tanárnak az a kijelentése keltett, amely a már az orvosi kinevezéseknél is szokásossá vált protekció ellen tiltakozott. Pedig a vita során Korányi és Nékám professzorok beszéde és a belügyminiszter válasza sok olyan kérdést világított meg, amelynek jelentősége minden politikumnál fontosabb. Gyermekhalandóság, küzdelem a tüdővész és járványos betegségek ellen, népünk táplálkozása egytől egyig olyan dolgok, amelyekben, ha nincs is szenzáció, mégis talán megérdemelnék, hogy a közvélemény foglalkozzék velük. Kevés ember tudta és tudja például az országban, hogy a magyar betegségnek elkeresztelt tüdővésszel szemben mégis csak tudunk eredményeket elérni. 1904-ben a fővárosban 10.000 ember közül 44, a vidéken 35 halt meg tüdővészben, de ez a szám 1934-ben már 13-ra esett le. Igaz, hogy ugyanakkor Angliában, Dániában, Észak-Amerikában csak 7—8, de ha mi — mint Korányi professzor mondta — jó pár évtizeddel ezek után a szerencsés és gazdag országok után kullogunk is, azt, hogy mégis csak Haladunk, letagadni és elég magasra értékelni nem lehet! A másik baj, amely a nemzet gyökerén rágódik, a születések számának apadása és a még mindig ijesztően nagy gyermekhalandóság. Nékám professzor hozta fel, hogy amíg a Csonkaország évente 56.000 emberrel szaporodik, Csehszlovákia 90.000-rel, Jugoszlávia 190.000-rel, Románia pláne 250.000-rel! Nem kell hozzá sem valami magasabb matematika, sem élénkebb fantázia, hogy kiszámítsuk: néhány évtized és ezek a minket körülfogó, ellenséges államok irtózatos számbeli túlsúlyukkal összeroppanthatnak bennünket. A gondolat, amit ennek a bajnak leküzdésére a belügyminiszter kifejtett, helyes és életrevaló. Az anya- és csecsemővédelemnek további kiépítése és főleg az óvodáknak az egészségügy szolgálatába való beállítása. Olyan kézenfekvő ez az elgondolás, hogy az ember szinte csodálkozik, hogy eddig senkinek sem jutott eszébe, hogy a tanítónőképzőket védőnőképzéssel kellene kiegészíteni és az óvodákban a gyermekek szellemi foglalkoztatása mellett, azoknak egészségügyi gondozásával is foglalkozni. Rendkívül érdekes volt, amit Korányi báró az aratási munkáról és ezzel kapcsolatosan a mezőgazdasági munkás táplálkozásáról mondott. Mi gazdák régen tudtuk, hogy a világ legerősebb testi munkája a magyar ember aratása, tudományos kutatások és pontos mérések állapították most meg, hogy ez a munka messze túlhalad minden még olyan erős sport-csúcsteljesítményt. Nem csoda, hogy e mellett a megfeszített munka és távolról sem megfelelő táplálkozás mellett, az arató saját zsírját fogyasztja el (Korányi felhozott példája szerint 13 aratási napra átlagosan 7/5 kg súlyveszteség esett) és nagyon is kézenfekvő, hogy sok aratómunkás szervezete ennek a túlerőltetésnek következményeként válik aztán hajlamossá, hogy a tüdővész csírája benne kedvező talajra találjon. De ezzel szemben kétségtelenül igaz az is, hogy mindazokban a nagyobb gazdaságokban és uradalmakban, ahol csoportos vándormunkásokat foglalkoztatnak, a munkák végezte után ősszel távozó sommásoknak átlagos testsúlya mindig nagyobb, mint a tavasszal jötteké. Igen sok gazdaságot tudok, ahol ezt tavaszi és őszi lemázsálással meg is állapítják (már csak azért is, hogy a szokásos panaszoknak a koszt elégtelensége miatt elejét vegyék), de mindenesetre kívánatos volna, ha ezzel a kérdéssel elfogulatlan szakemberek is foglalkoznának. Mindezeken, a nemzet jövendő létére és fejlődésére rendkívül fontos kérdéseken felül és túlt — amihez még hozzászámíthatom a járványok ellen való védekezést, a lakáshigiénát, az egészséges ivóvizet — engem, mint laikust, mégis a belügyminiszter úrnak egy kijelentése ragadott meg legjobban. Kozma Miklós — akinek úgy látszik és hála Isten van érzéke és szíve ezek iránt a kérdések iránt — megállapította, hogy ma vidéken egy gyermek napi ellátását, teljesen megfelelő és elégséges kalóriatartalom mellett, 50 fillérből ki lehet hozni, sőt még pretuberkulotikus gyermekeket is el lehet látni napi 80 fillérből! Lehetetlenségnek bélyegezte tehát, hogy ezzel a ténnyel szemben, jótékonysági akció címén olyan intézményeket tartsunk fenn, ahol ez a napi ellátás 3.50—4—4.50 pengésbe kerül és ahol ez a fényűző ellátás sehogysem felel meg a gyermekek jövendő életszintjének. Végtelenül örülök, hogy végre illetékes helyről hangzott el egy ilyen megállapítás és reményem, hogy a kormányzat nem marad meg a csupasz megállapítás mellett, de annak következményeit is mihamarabb levonja. Mert, hogy minden szegénységünk mellett is sokszor esztelenül pazarlók és fényűzők vagyunk, arra egy sereg példát hozhatnék fel, amelyekből itt csak kettőt ragadok ki. Az egyik vármegyénk jó pár évtized előtt olcsó pénzen jutott hozzá egy hercegi palotához és nagy kerthez. Ebből aztán árvaházat csinált és a fenntartására a megyei pótadót 1%-kal emelte. Igaz, hogy ezt a megterhelést az adózó nem nagyon érezte, de bizonyos az is, hogy az árvaházra sem volt valami égető szükség. Az árvák száma sohasem haladta meg a tucatot és bizony sokszor úgy kellett fogni bele a növendékeket. Na, de mindegy, akkor tehettük, mert gazdagok voltunk és legalább a megyének is volt valami, amivel a szociális érzékét fitogtathatta. De aztán jött a háború, összeomlás, megcsonkítás és a szegénység. Az árvák eltartására már nem volt elég az 1% pótadó, felrúgott az 5—6%-ra is. Ha pedig az ember ceruzát vett a kezébe és a csupasz eltartáson kívül számításba vette a nagy pénzen értékesíthető épületek és telektőkét, akkor egy-egy árva költsége annyit tett ki, amelyen, egyes családoknál és igen jól elhelyezve, 10—15 másikat is el lehetett volna tartani. De a nagy és aránytalan költségen kívül az intézmény szociális célját sem érte el, ellenkezőleg jó helyett csak elégedetlenséget és rosszat aratott. Mert az árvák csaknem kizárólag a legalsóbb néposztályból kerültek ki, napszámos, béres, cseléd, néha hivatalszolga vagy megyehajdú gyermekei voltak. Ha nem kerülnek árvaságra és nem kerülnek az árvaházba, maguk is abban a rétegben helyeződtek volna el, amiben a szüleik éltek. Míg így, ha 6—8 évi árvaházi nevelés után kihelyezték őket, mint inasokat pékhez, szabóhoz, suszterhez, kovácshoz, új életszintjük a réginél annyival alacsonyabb volt, hogy megszokni nem tudták és egész életükbe magukkal vitték az elégedetlenséget. Mégis, közel másfél évtizedig tartott, amíg a vármegye ezt a fényűzést megszüntette és a szociális célt jobban és gazdaságosabban szolgáló intézménynek engedte át A másik példám az úgynevezett gyógypedagógiai nevelőintézet. Egy igazgató és 12 tanár tanít és négy gondozó gondoz itt 112 gyengetehetségű gyermeket! Ezenfelül a 120 főnyi tanári státus pótlására még külön tanítóképző is van 45—50 hallgatóval! Tessék kiszámítani, hogy egyegy ilyen gyengetehetségű, sokszor bizony félheelye gyereknek csak a tanítása mibe kerül, tessék ezt szembeállítani azzal, amit a belügyminiszter úr mondott és a józan ész nem vonhat le ebből más következtetést, minthogy hamis emberszeretet, de másfelől vétkes könnyelműség az, egy-egy ilyen gyengetehetségű gyermekre, akiből teljes értékű ember alig lesz, olyan összeget áldozni, amiből más 20 teljes értékűt lehetne megmenteni ennek az országnak. Lehetetlen állapotnak mondta a belügyminiszter úr, hogy mi luxusos, parádés intézményeket tartsunk fenn. Átveszem tőle ezt a jelzőt és én is csak a lehetetlen szót használhatom, amikor most már nemcsak népegészségügyi, de kulturális szempontból is rámutatok arra az anomáliára, hogy 8—10 »gyengetehetségű« gyereknek külön osztály és külön tanár jut ugyanakkor, amikor a faluhelyen százával akad iskola, ahol 80—100—120 gyerekre esik egy-egy »tanterem«-nek csúfolt szoba és egy-egy tanító. 106 millió pengő az az összeg, amit ez a szegény ország évente a népegészségügyre kiad. A gazdag nyugati szomszédainkhoz visszonyítva talán csekély összeg, de nekünk koldusoknak rettentően sok. Mégis akármilyen nehezen izzadjuk is ki, nem sajnáljuk, hiszen a jövő nemzedékek épségéről, egészségéről van szó. Csak Csátán arra a célra és teljes egészében arra a célra is jusson, amire szánva van. A belügyminiszter úrnak pedig — igazán politikamentesen — megköszönjük, hogy meglátott olyan »lehetetlen« dolgokat, amiket más eddig észre sem vett, vagy legalább is nem hangoztatott. Csak arra kérjük, ne álljon meg a megállapításnál, de fogjon hozzá — mielőbb és minél alaposabban — a tisztogatáshoz. Reméljük, hogy nem botlik el a husángon, amit a politika vagy pártszempont dob esetleg a lába közé. PESTI NAPLÓ 1936 január 13 •*» \ / x ti&zz&u békél és Mda^sá^o-t Az ufeszteutd'á utiudcu ua^a, Öcäu-üuk leppol* dús is tiszta, Hind az ABC-szappai* Ua&ia.