Pesti Napló, 1937. január (88. évfolyam, 1–25. szám)

1937-01-01 / 1. szám

7 Péntek i PESTI NAPLÓ 1937 január 1 * EGY ÉV HALÁL Írta: Szántó Rudolf Higgadtan kell beszélni róla, legfeljebb ha annyi resignációval, amennyi rezgőszakállú pro­fesszorok kórjóslataiban adagolódik: »azért még ne mondjunk le minden reményről« és »a tudo­mány ismer hasonlóan súlyos eseteket szerencsés kimenetellel«. Mindez persze nem nagyon biz­tató, de azért maradjunk nyugodtak s hűvösen mérlegelők. Hiszen Szilveszter részeg szivárvá­nyai egy hosszú éjszakára még fénybe rejtik az égő városokat s a rosszkedvű malacok újévi si­valkodásától egyelőre nem hallani, hogyan sípol­nak az átlőtt tüdők. Az év­fordul s az ember ilyenkor némikép kiesik az időből, tehát minden­fajta felelősségből is. December 31-ike ama bizo­nyos »utolsó nap«, amelyet múlt és jövő kihagyá­sával az időtlenség paradicsomi korallszigetén töltünk. Részeg csend van körülöttünk, kár meg­rontani kétségek és aggályok szorongásával ezt a szippantásnyi, derűs semmit. De e könnyű órák mögött és előtt ott áll az idő, kezében a lázas na­pok korbácsával. Annyi a felejtenivalónk, hogy muszáj, muszáj emlékezni. Mert az a kérdés­ kisöpri-e szájunkból a szil­veszteri pezsgő ennek az évnek maró ízeit? Van-e muzsika még az aljas szavak és gépek dübörgé­sétől süketült füleknek? Ugyan milyen aranyló vízióval csalogassuk árva szemeinket, ha vissza­nézve maguk mögé, csak egy év halált látnak? •* Mondjuk el nyugodtan, legfeljebb ha némi szakszerű bánattal, hogy a spanyol polgárháború­nak eddig háromszázezer halottja van. Van és nem volt,­­ mert ezek a halottak még mindig kétségbeejtő módon élnek, temetetlen szájuk bosszúért ordít s uszítva hirdeti, hogy a halál nem köt és egyenlít, hanem szétválaszt és meg­bont. Háromszázezer ember halt meg eddig, férfi, asszony és gyerek, de ma, államrendszerek tota­litásos förtelmei idején ez nem is elég. Még sok mindennek kellett meghalnia, hogy a halál teljes legyen. Ezért hát meghalt az Escorial építészeti csodája, Alba herceg madridi palotájával együtt meghalt nyolc Greco-kép, huszonhat Rubens-vá­szon és három Rembrandt-portré, meghalt a vi­lág legszebb tudomány-katedrálisa, a madridi egyetemi város, s a márványtörmelék összeke­veredik a húsrongyokkal, a szétlőtt kábelek em­beri csontokra fonódnak s a tankok felszakított hasából egyszerre ömlik a vér és az olaj, ember és gép szörnyű szolidaritásának bizonyítékakép. És a pusztulás nem áll meg a térben, hanem át­terjed az időre is. A német-orosz-olasz repülő­bombák szétrombolják a kövek, képek, szobrok múltját, legyilkolják az élők jelenét s levegőbe röpítik a jövőt, — asszonyi méhek, gyermeki éle­tek, laboratóriumok s induló tudományos kísér­letek holnapi rendeltetését. Teljes munka ez s egyben hibátlanul tagolt munkamegosztás, — egy év halál s egy évtizedre szóló főpróba a halálból. Egy év halál a spanyol Sierrák között, az oga-beni kősivatagban, Mongólia ragadozó folyóinak partjain, a délamerikai Chaco zöld poklában. Em­beri kéz­ alkotta halál tizenkét hónapon keresztül, kiszámított ölés, tempírozott pusztítás, lemért gyilkosság, é­s mindez úgy teli van nyugodt rendszerességgel, hogy a szökőárak, földrengések, tűzvészek elemi katasztrófái a természet érzelgős nyugtalanságává csitulnak mellette. Még jó volna, ha infernális elragadtatással holmi öngyil­kos nagyságot tudnánk belelátni ebbe az év ha­lálba. De erről, sajnos, szó sincs. Csupa szaksze­rűség s kíváncsi kísérlet a nagy főpróba; az új halálból kiveszett a régi harcok alázatos hősies­sége s a nagy perspektíva, amelyet valamikor a »távolság pátoszának« neveztek, nincs többé se­hol, — nyilván, mert a halál is közelebb került hozzánk hajdani patetikus távolságából. A halál otthonos lett még a jobb polgári la­kásokban is, s ez az inkább rezignált, mint két­ségbeesett belenyugvás jelenlétébe talán vesze­delmesebb a halál elszenvedésénél. Mert ma már úgynevezett felelős államférfiak is olyan tárgyi­lagosan mérlegelik­­az előbb-utóbb bekövetkező háború lehetőségét­, mint a háziasszony a lakás kifestését, amit már nem lehet tovább halogatni. A halál legitim lett, intézményszerűen beleépült életünk civil keretei közé. A szociális életbiztosí­tással párhuzamosan valósul meg a szociális ha­lálbiztosítás. Sokfelé elágazó állami szervek gon­doskodnak róla, hogy az élet biztosabb­ legyen, hogy a betegeket meggyógyítsák s hogy a mun­kanélküliek ne vesszenek éhen. Még többfelé ágazó állami szervek törődnek vele, hogy a ha­lál még biztosabb legyen, hogy az egészségeseket megöljék s hogy a dolgozóknak legalább is re­ményt nyújtsanak a sírig tartó rokkantságra. Nincs többé fekete-piros zordon drapéria a halál színpadának szuffitái előtt, géppé és intéz­ménnyé züllött az Apokalipszis s végül most ő maga leszáll a rivaldáról, belép az életbe s ha­talmas gesztusokkal játszani kezd. Tragikomédiát. Furcsa haláltánc ez, fájdalmas a nevetőgör­csig s ugyanakkor szívettépően groteszk. Ebben a pillanatban ugyanis majdnem mind az öt vi­lágrész a haláltól szerzi be szellemi és anyagi szükségleteit, még egyszerűbben: a halálból él, végső soron persze a saját halálából. Nem kacér paradoxon ez az állítás, hiszen az élet más síkon gyakran megismétli e veszedelmes tükröt. A nagy­­bécsi idegorvos ,Kratikheitsgewinna-nek, betegségszerezte nyereségnek nevezte el azt az állapotot, amikor a megrokkanás az életet kelle­mesebbé teszi, mert a beteg sok olyan gyengéd­séget, érdeklődést s egyéb érzelmi értéket zsarol ki környezetéből, amit elhanyagolt egészséges korában sohasem tudott volna megszerezni. Nos, a világ most jutott el e beteges életgazdálkodás állapotába. Kezdünk jól, sőt egyre jobban élni, mert a halál üzemi költségeit belekalkuláljuk az életünkbe. A torpedók fokozott termeléséhez tudvalevően sok-sok gyapot kell. Ezért a szudáni gyapotszedő napszámát egy shillinggel emelték. A szudáni gyapotszedő erre felismeri, hogy új vászonnad­rágra van szüksége s egyben egy gallon whyskit is engedélyez magának, ami viszont aránylag gyorsan érezteti kedvező hatását a manchesteri textiliparban és az aberdeeni szeszfőzdékben. A manchesteri textilmunkás tíz pencével felemelt órabére szélsebesen átalakul új gramofónná, de ugyanekkor a szeszfőző is elszánja magát arra, hogy két hetet a francia Riviérán töltsön. Nem sok idő múlva egy facér whitechapeli ügynök ál­láshoz jut s mert karácsonyra hízott pulykával lepi meg családját. Hódmezővásárhely mellett egy tanyán a gyerekek reggel a szalonnahéj mellé némi vizes tejjel összekevert kávét is kapnak. Most már egyre gyorsabban pörög a halál szerencsekereke. Rohan a magasba a vas, réz, ón, gyapjú, gyanta tőzsdei jegyzése s az Árak, Bérek és Profitok hármas folyójába duzzadtan ömlik a fiktív arany. Mr. Black rövid töprengés után huszonötezredmagával kifizeti lord Nuffieldnek a kisautó első részletét, mire lord Nuffield két­millió fontot adományoz tudományos kutatá­sokra. Ennek kapcsán a Manchester Guardian heti publicistája megállapítja, hogy Európa még nincsen elveszve, mert, íme, a tőke új hősiesség­gel életet épít a halál lehetőségéből is. Mindenki elégedett: Mr. Black a kocsinak örül, amit meg­vett, lord Nuffield a kocsinak, amit eladott s a publicista a zengd igazságnak, amelyet még vikend előtt sikerült felismernie. De vájjon eszébe jut-e valakinek az autós vikend gyermek­ded örömében, hogy csak azért ehetünk többet, öltözhetünk jobban s gondolhatunk esetleg gyer­mekeink jövőjére, mert lelkünk mélyén úgy érez­zük: nemsokára talán egyáltalában nem , lesz szükségünk ételre és ruhára, s gyermekeink jö­vőjének akciórádinsa nem nagyobb egy gránát­tölcsér átmérőjénél? De mindez csak anyagi része ennek a nyug­talanító életbőségnek. Vannak árnyaltabb és szel­­lemibb rezdülések is a halál gazdagságában. Lendülő cikkek s példákkal jól megtámogatott szakművek hirdetik, hogy »a veszedelmes élet ha­talmas feszültségek áramát vezeti a lélekbe«, megállapítják, hogy »az utolsó órákban megsűrű­södik a valóság«. Vigyázat! Lelkes halálpropa­gandisták úgy körülveszik az intézményesített és racionalizált halált szavakkal, mint ahogyan a világháborúban a vért nyomon követte a vérbaj s a hősi tetteket a kevésbé hősies tetvek. Lelkes német publicisták emlékeztetnek bennünket arra, hogy Dosztojevszkij negyven oldalon sem tudta elmondani azt a zsúfolt három percet, amelyet, kötéllel a nyakán, az akasztófa alatt töltött. Ép­pen ezért — közlik — a világ lakosságára kisza­bott kétezermillió akasztófa árnyéka sem múlhat el nyomtalanul felőlünk. Nem is múlik. Mert ebben a nagy árnyékban kezdik felfedezni Euró­­pát, amelynek egységéről ennek az egységnek leg­­szebb századaiban sem írtak annyit, mint ma egyetlen vasárnap sajtójának mellékletein. Ha 1920-ban még csak Paul Valérynek fájt Európa bomlása s újult vergődése az őrmesterkedő rend és a civil káosz között, akkor ma Alfred Rosen­berg a Harmadik Birodalom hivatalos külpoliti­kai »Sprecher«-je igyekszik visszarántani Euró­pát ama bizonyos »meredély széléről«. »Új hősies­« ség«, »veszélyes élet«, »a katasztrófa mámora« —a mennyi undorító cikk-cím és élet-címke! De köz­ben emelkednek az Árak, Bérek és Profitok, egyre bőkezűbb a halál folyószámlája s mindenképpen Elegáns 3/4 Macska..... P195- m­ Ilin 1 Elegáns 3A Seal P 225— Hl 1H51M Elegáns VsVoskoveterP 245- OPPiffi Elegáns7Q Seal P 275- Muffok, sapkák pár pengőért RÓZSA SZŰCSNÉL ír most PÁRISI UCCA 4 !

Next