Pesti Napló, 1937. január (88. évfolyam, 1–25. szám)
1937-01-01 / 1. szám
7 Péntek i PESTI NAPLÓ 1937 január 1 * EGY ÉV HALÁL Írta: Szántó Rudolf Higgadtan kell beszélni róla, legfeljebb ha annyi resignációval, amennyi rezgőszakállú professzorok kórjóslataiban adagolódik: »azért még ne mondjunk le minden reményről« és »a tudomány ismer hasonlóan súlyos eseteket szerencsés kimenetellel«. Mindez persze nem nagyon biztató, de azért maradjunk nyugodtak s hűvösen mérlegelők. Hiszen Szilveszter részeg szivárványai egy hosszú éjszakára még fénybe rejtik az égő városokat s a rosszkedvű malacok újévi sivalkodásától egyelőre nem hallani, hogyan sípolnak az átlőtt tüdők. Az évfordul s az ember ilyenkor némikép kiesik az időből, tehát mindenfajta felelősségből is. December 31-ike ama bizonyos »utolsó nap«, amelyet múlt és jövő kihagyásával az időtlenség paradicsomi korallszigetén töltünk. Részeg csend van körülöttünk, kár megrontani kétségek és aggályok szorongásával ezt a szippantásnyi, derűs semmit. De e könnyű órák mögött és előtt ott áll az idő, kezében a lázas napok korbácsával. Annyi a felejtenivalónk, hogy muszáj, muszáj emlékezni. Mert az a kérdés kisöpri-e szájunkból a szilveszteri pezsgő ennek az évnek maró ízeit? Van-e muzsika még az aljas szavak és gépek dübörgésétől süketült füleknek? Ugyan milyen aranyló vízióval csalogassuk árva szemeinket, ha visszanézve maguk mögé, csak egy év halált látnak? •* Mondjuk el nyugodtan, legfeljebb ha némi szakszerű bánattal, hogy a spanyol polgárháborúnak eddig háromszázezer halottja van. Van és nem volt, mert ezek a halottak még mindig kétségbeejtő módon élnek, temetetlen szájuk bosszúért ordít s uszítva hirdeti, hogy a halál nem köt és egyenlít, hanem szétválaszt és megbont. Háromszázezer ember halt meg eddig, férfi, asszony és gyerek, de ma, államrendszerek totalitásos förtelmei idején ez nem is elég. Még sok mindennek kellett meghalnia, hogy a halál teljes legyen. Ezért hát meghalt az Escorial építészeti csodája, Alba herceg madridi palotájával együtt meghalt nyolc Greco-kép, huszonhat Rubens-vászon és három Rembrandt-portré, meghalt a világ legszebb tudomány-katedrálisa, a madridi egyetemi város, s a márványtörmelék összekeveredik a húsrongyokkal, a szétlőtt kábelek emberi csontokra fonódnak s a tankok felszakított hasából egyszerre ömlik a vér és az olaj, ember és gép szörnyű szolidaritásának bizonyítékakép. És a pusztulás nem áll meg a térben, hanem átterjed az időre is. A német-orosz-olasz repülőbombák szétrombolják a kövek, képek, szobrok múltját, legyilkolják az élők jelenét s levegőbe röpítik a jövőt, — asszonyi méhek, gyermeki életek, laboratóriumok s induló tudományos kísérletek holnapi rendeltetését. Teljes munka ez s egyben hibátlanul tagolt munkamegosztás, — egy év halál s egy évtizedre szóló főpróba a halálból. Egy év halál a spanyol Sierrák között, az oga-beni kősivatagban, Mongólia ragadozó folyóinak partjain, a délamerikai Chaco zöld poklában. Emberi kéz alkotta halál tizenkét hónapon keresztül, kiszámított ölés, tempírozott pusztítás, lemért gyilkosság, és mindez úgy teli van nyugodt rendszerességgel, hogy a szökőárak, földrengések, tűzvészek elemi katasztrófái a természet érzelgős nyugtalanságává csitulnak mellette. Még jó volna, ha infernális elragadtatással holmi öngyilkos nagyságot tudnánk belelátni ebbe az év halálba. De erről, sajnos, szó sincs. Csupa szakszerűség s kíváncsi kísérlet a nagy főpróba; az új halálból kiveszett a régi harcok alázatos hősiessége s a nagy perspektíva, amelyet valamikor a »távolság pátoszának« neveztek, nincs többé sehol, — nyilván, mert a halál is közelebb került hozzánk hajdani patetikus távolságából. A halál otthonos lett még a jobb polgári lakásokban is, s ez az inkább rezignált, mint kétségbeesett belenyugvás jelenlétébe talán veszedelmesebb a halál elszenvedésénél. Mert ma már úgynevezett felelős államférfiak is olyan tárgyilagosan mérlegelikaz előbb-utóbb bekövetkező háború lehetőségét, mint a háziasszony a lakás kifestését, amit már nem lehet tovább halogatni. A halál legitim lett, intézményszerűen beleépült életünk civil keretei közé. A szociális életbiztosítással párhuzamosan valósul meg a szociális halálbiztosítás. Sokfelé elágazó állami szervek gondoskodnak róla, hogy az élet biztosabb legyen, hogy a betegeket meggyógyítsák s hogy a munkanélküliek ne vesszenek éhen. Még többfelé ágazó állami szervek törődnek vele, hogy a halál még biztosabb legyen, hogy az egészségeseket megöljék s hogy a dolgozóknak legalább is reményt nyújtsanak a sírig tartó rokkantságra. Nincs többé fekete-piros zordon drapéria a halál színpadának szuffitái előtt, géppé és intézménnyé züllött az Apokalipszis s végül most ő maga leszáll a rivaldáról, belép az életbe s hatalmas gesztusokkal játszani kezd. Tragikomédiát. Furcsa haláltánc ez, fájdalmas a nevetőgörcsig s ugyanakkor szívettépően groteszk. Ebben a pillanatban ugyanis majdnem mind az öt világrész a haláltól szerzi be szellemi és anyagi szükségleteit, még egyszerűbben: a halálból él, végső soron persze a saját halálából. Nem kacér paradoxon ez az állítás, hiszen az élet más síkon gyakran megismétli e veszedelmes tükröt. A nagybécsi idegorvos ,Kratikheitsgewinna-nek, betegségszerezte nyereségnek nevezte el azt az állapotot, amikor a megrokkanás az életet kellemesebbé teszi, mert a beteg sok olyan gyengédséget, érdeklődést s egyéb érzelmi értéket zsarol ki környezetéből, amit elhanyagolt egészséges korában sohasem tudott volna megszerezni. Nos, a világ most jutott el e beteges életgazdálkodás állapotába. Kezdünk jól, sőt egyre jobban élni, mert a halál üzemi költségeit belekalkuláljuk az életünkbe. A torpedók fokozott termeléséhez tudvalevően sok-sok gyapot kell. Ezért a szudáni gyapotszedő napszámát egy shillinggel emelték. A szudáni gyapotszedő erre felismeri, hogy új vászonnadrágra van szüksége s egyben egy gallon whyskit is engedélyez magának, ami viszont aránylag gyorsan érezteti kedvező hatását a manchesteri textiliparban és az aberdeeni szeszfőzdékben. A manchesteri textilmunkás tíz pencével felemelt órabére szélsebesen átalakul új gramofónná, de ugyanekkor a szeszfőző is elszánja magát arra, hogy két hetet a francia Riviérán töltsön. Nem sok idő múlva egy facér whitechapeli ügynök álláshoz jut s mert karácsonyra hízott pulykával lepi meg családját. Hódmezővásárhely mellett egy tanyán a gyerekek reggel a szalonnahéj mellé némi vizes tejjel összekevert kávét is kapnak. Most már egyre gyorsabban pörög a halál szerencsekereke. Rohan a magasba a vas, réz, ón, gyapjú, gyanta tőzsdei jegyzése s az Árak, Bérek és Profitok hármas folyójába duzzadtan ömlik a fiktív arany. Mr. Black rövid töprengés után huszonötezredmagával kifizeti lord Nuffieldnek a kisautó első részletét, mire lord Nuffield kétmillió fontot adományoz tudományos kutatásokra. Ennek kapcsán a Manchester Guardian heti publicistája megállapítja, hogy Európa még nincsen elveszve, mert, íme, a tőke új hősiességgel életet épít a halál lehetőségéből is. Mindenki elégedett: Mr. Black a kocsinak örül, amit megvett, lord Nuffield a kocsinak, amit eladott s a publicista a zengd igazságnak, amelyet még vikend előtt sikerült felismernie. De vájjon eszébe jut-e valakinek az autós vikend gyermekded örömében, hogy csak azért ehetünk többet, öltözhetünk jobban s gondolhatunk esetleg gyermekeink jövőjére, mert lelkünk mélyén úgy érezzük: nemsokára talán egyáltalában nem , lesz szükségünk ételre és ruhára, s gyermekeink jövőjének akciórádinsa nem nagyobb egy gránáttölcsér átmérőjénél? De mindez csak anyagi része ennek a nyugtalanító életbőségnek. Vannak árnyaltabb és szellemibb rezdülések is a halál gazdagságában. Lendülő cikkek s példákkal jól megtámogatott szakművek hirdetik, hogy »a veszedelmes élet hatalmas feszültségek áramát vezeti a lélekbe«, megállapítják, hogy »az utolsó órákban megsűrűsödik a valóság«. Vigyázat! Lelkes halálpropagandisták úgy körülveszik az intézményesített és racionalizált halált szavakkal, mint ahogyan a világháborúban a vért nyomon követte a vérbaj s a hősi tetteket a kevésbé hősies tetvek. Lelkes német publicisták emlékeztetnek bennünket arra, hogy Dosztojevszkij negyven oldalon sem tudta elmondani azt a zsúfolt három percet, amelyet, kötéllel a nyakán, az akasztófa alatt töltött. Éppen ezért — közlik — a világ lakosságára kiszabott kétezermillió akasztófa árnyéka sem múlhat el nyomtalanul felőlünk. Nem is múlik. Mert ebben a nagy árnyékban kezdik felfedezni Európát, amelynek egységéről ennek az egységnek legszebb századaiban sem írtak annyit, mint ma egyetlen vasárnap sajtójának mellékletein. Ha 1920-ban még csak Paul Valérynek fájt Európa bomlása s újult vergődése az őrmesterkedő rend és a civil káosz között, akkor ma Alfred Rosenberg a Harmadik Birodalom hivatalos külpolitikai »Sprecher«-je igyekszik visszarántani Európát ama bizonyos »meredély széléről«. »Új hősies« ség«, »veszélyes élet«, »a katasztrófa mámora« —a mennyi undorító cikk-cím és élet-címke! De közben emelkednek az Árak, Bérek és Profitok, egyre bőkezűbb a halál folyószámlája s mindenképpen Elegáns 3/4 Macska..... P195- m Ilin 1 Elegáns 3A Seal P 225— Hl 1H51M Elegáns VsVoskoveterP 245- OPPiffi Elegáns7Q Seal P 275- Muffok, sapkák pár pengőért RÓZSA SZŰCSNÉL ír most PÁRISI UCCA 4 !