Pesti Napló, 1937. február (88. évfolyam, 26–48. szám)

1937-02-02 / 26. szám

JCutlil HAL­ESET Irta BÁLINT GYÖRGY Régóta tudom már, hogy minden egyformán fontos, mindennek elvi jelentősége van. Tudomá­nyos könyvekben egy-egy lábjegyzetnek néha döntőbb szerep jut egy egész fejezetnél — és az életnek is vannak ilyen lábjegyzetei. Sohasem éreztem ezt olyan erősen, mint legutóbb, a­ szá­razra tett hal esetében. Néhány nappal ezelőtt pillantottam meg ezt a halat egy élelmiszerkereskedés kirakatában. Az egész találkozás nem tartott egy-két másodpercnél tovább, meg sem álltam a kirakat előtt, de a lát­ványt sohasem fogom elfelejteni. Meglehetősen mindennapi kép volt: a szárazra tett hal lélegzeni próbált, kerek ponty­szája kétségbeesetten táto­gott. Ilyet már sokszor láttam. De volt ennek a helyzetnek egy egészen különleges tragikuma. A fuldokló hal közvetlen közelében víz volt. Nagy haltartály fölött vergődött, egy felfüggesztett, láncokból font mérlegben. Alatta nagyszámú hal úszkált az éltető vízben. Láthatta ezeket a boldo­gabb lényeket, hallhatta a víz csobbanását, érez­hette szagát — halálos kínjában az élet közelsé­gét Nyilvánvaló volt, hogy nem csupán pilla­natnyi megpróbáltatás érte ezt az állatot, nem csak azért emelték ki, hogy valamelyik vevőnek megmutassák. Senki sem volt a közelében, lát­szott, hogy kiemelése végérvényes. Ezt a halat halálra ítélték, lassú és gyötrelmes halálra. Amint a kirakat előtt elmentem, tekintetem találkozott az övével. Most itt ülök az íróasztal mellett, kínzó tehetetlenségben és újra meg újra felvetem a kérdést: mit kellett volna tennem. Jól tudom, hogy a többi, látszólag boldogabb hal sem örökéletű. Bármikor megvehetik őket és nem sokkal később megdicsőülten foglalnak helyet a tálban, különféle rejtélyes nevek alatt, melyeket csak az előkelő éttermek látogatói értenek. A ha­lak élete is mulandó és a zsúfolt tartályban nem is nagyon kényelmes. De mégiscsak élet és a víz mégiscsak víz. Kétségtelen, hogy a kifogott halat végzetes kegyetlenség érte. Vádoló, üvegesedő pillantását örökké látni fogom. »Ki felelős ezért?« — kiáltott fel egyszer Tolsztoj, mikor megnézte a vágóhidat. Én most nem kiáltok fel és nem érin­tem az általános felelősség kérdését. Csak a ma­gam felelőssége érdekel e pillanatban. Igen, mit kellett volna tennem? Bemehettem volna az üzletbe és felszólíthattam volna a tulaj­donost, hogy a fuldokló halat azonnal tegye visz­sza a vízbe. Bizonyára visszautasította volna az illetéktelen beavatkozást és eltanácsolt volna az üzletéből. Legjobb esetben, a béke és a reklám kedvéért, visszadobta volna a vízbe, hogy azután, amint elmentem, ismét kiemelje, eredeti szándéka szerint. Hogy ennek elejét vegyem, megvásárol­hattam volna a halat. Most tovább kínlódott volna a hónom alatt egy papirosban, amíg a Dunához nem értem volna vele, ahol visszakaphatta volna szabadságát. Valószínű, hogy nem is bírta volna ki a hosszú utat. De ha véletlenül sikerül is ily­módon megmentenem, ki biztosít, hogy másnap egy másik halat nem fenyeget-e ugyanez a sors. Sőt, sokszáz halat sokszáz üzletben. Járjam sorra a halkereskedéseket, töltsem napjaimat fuldokló halak megsegítésével, míg végül tébolydába vi­sz­nek, vagy esetleg börtönbe, felforgató törekvé­seim miatt? Vagy igyekezzem általános elvi ren­dezést elérni, a kereskedelmi kamarával tárgyalni, esetleg néhány képviselőt megkörnyékezni, hogy a parlamentben hozzák szóba a dolgot? Sok víz fog lefolyni a Dunán és még több hal fog víz nél­kül megfulladni, amíg ilyen módon eredményt érhetek el. Tudom, hogy nem tehettem semmit és mégsem tudok beletörődni a helyzetbe. Ne értsen senki félre, nem gyengédségből és szentimentalizmus­ból. Az ilyesmi idegen tőlem, minden vonatkozás­ban és szent meggyőződésem, hogy hamis az a hu­manizmus, mely szükség esetén nem meri az öklét használni. Sokkal többről van itt szó, mint egy vagy száz, vagy tízezer hal megszánásáról. A rendről van itt szó, arról a magasabb fokú rendről, mely nem tűrheti, hogy egy halnak meg kell.„­ful­ladnia néhány centiméternyire a víztől. Akár százezer hal pusztulásába is nyugodtan beleegye­zem, ha egy tavat kell lecsapolni, vagy egy fo­lyónak kell új medret ásni, de a legmagasabb fajta rend, az értelem rendje nevében tiltakozom az ellen, hogy egy ponty víz után kapkodjon re­ménytelenül és pokoli kínok között adja ki a pá­ráját, mikor egyetlen mozdulattal meg lehetne menteni. Tragikus érzés, hogy nem tehetem meg ezt a mozdulatot. Nem tehetek egyebet, mint hogy írok a dologról. Nincs más lehetőségem, nincs, más vigaszom. Szűk lehetőség, sovány vigasz! Az életben — érzem — ez a végérvényes és visszavon­hatatlan szerepem. Nem főszerep és nem is há­lás. Valószínűleg sohasem lesz eredménye. Mégis, ez az egyetlen létjogosultságom és az egyetlen eszköz, ami még elviselhetővé teszi a világot. »Szavak, szavak« — mondom néha megvetően Hamlettel, de közben tudom, hogy a szavakon kí­vül más semmi sincs. PESTI NAPLÓ 1937 február 2 KADÁSI ÁRAK x óriás­üveg P 5.60, '/• üveg P 3.— •/• üveg P 2. Minden s­z­űk üzletben kaphatók Franciaország válaszolt Hitlernek Delbos külügyminiszter elismeréssel nyilatkozott Hitler békeakaratáról, de kijelentette,hogy Francia­ország továbbra is ragaszkodik a kollektív biztonság gondolatához Chateauroux, február L Delbos külügyminiszter Párizsból Chateau­rouxba érkezett és vasárnap részt vett a város hősi emlékművének felavatásán. A felavatási ün­nepség alkalmából a külügyminiszter nagy beszé­det mondott, amelyben válaszolt Hitler kancellár­nak a birodalmi gyűlésen elmondott beszédére. — Ezek a hősi halottak — mondotta a kül­ügyminiszter — Franciaországért és a békéért es­tek el a dicsőség mezején. Ez azt jelenti, hogy Franciaországnak továbbra is a békéért kell küz­denie. Ezek a hősi halottak életükkel fizettek Franciaország sorsáért és példát mutattak a jövő nemzedéknek. Franciaország mindig önmagára talált történelmének nehéz óráiban. Ezt a külföld­nek is meg kell tanulnia. Ha egy napon Francia­országot ismét megtámadnák, a világ ismét meg­győződhetnék a francia, egységről és a francia hő­siességről. De Franciaország fő célja továbbra is a béke marad. A külügyminiszter a továbbiakban a spanyol kérdésről szólva hangoztatta, hogy amikor a szom­szédos baráti Spanyolországban kiütött a polgár­háború, amely kettészakította az országot, Fran­ciaország a be nem avatkozás politikája mellett tört lándzsát, hogy ezáltal elszigetelje a spanyol forradalom tüzét. — Ugyanakkor, — mondotta a továbbiakban Delbos külügyminiszter — amikor a spanyol pol­gárháború tovaterjedésének megakadályozásán fáradoztunk, folytattuk az általános béke meg­szervezésére irányuló munkánkat is, bár ez gyak­ran szerencsétlen nehézségekbe ütközött. Teljes mértékben hívei vagyunk a Népszövetségnek és támogatjuk továbbra is a Népszövetség bizton­sági rendszerét. — Franciaország biztonságát s egyúttal az ál­talános béke megerősítését mozdítják elő a béke­barát­ országokkal fennálló kapcsolataink. Angliá­val fennálló szoros benső viszonyunk, valamint a kisantanttal, Lengyelországgal és Szovjetorosz­országgal fennálló egyezményeink megannyi biz­tosítékot szolgáltatnak számunkra a háború elleni küzdelmünkben. Ebben a küzdelemben erkölcsi támogatással találkozunk több más nép részéről, elsősorban Amerikának nagy demokráciája ré­széről, amely demokráciával minket az elvek kö­zössége fűz össze. — Nem gondolunk arra, — folytatta a minisz­ter­­— hogy szembeforduljunk, vagy barátainkat szembeállítsuk básk­kivel is. Ellenkezőleg, arra tö­rekszünk, hogy megakadályozzuk az egymással versengő államcsoportok, az események vagy érdekek közösségén alapuló ellentétes szövetkezé­sek kialakulását. Nem kételkedem azoknak az ünnepélyes nyilatkozatoknak az őszinteségében, amelyek az Alpesek túlsó oldalán és a Rajna túlsó partján elhangzottak. Hitler kancellár éppen teg­nap erősítette meg békeakaratát. A nézetel­térések tehát ne­m a célra vonatkoznak, hanem a mód­szerekre. A külpolitikában óvakodni kell a rögtön­zésektől, de készséggel állapítom meg mindenek­előtt, hogy Hitler beszédében nincs semmi táma­dás Franciaország ellen és hogy a kancellár azt mondotta, hogy Németország és Franciaország között nem lehet alap semmiféle vitára. Ez a mi gondolatunk és a mi óhajunk is. De nemcsak mi vagyunk — németek és franciák — egyedül a vi­lágon, és a béke fenntartásának olyan általános feltételei vannak, amelyek túlt­erjednek mindkét országon. E feltételek és szabályok közé tartozik szerintünk az, hogy tartsuk tiszteletben a szer­ződéseket.­­ Készséggel elismerem azonban, hogy a kancellár beszéde egyébként sokkal pozitívabb ré­szeket is tartalmaz éppen a leszerelés kérdésében, amelyről helyesen mondja, hogy egész kiterjedé­sében kell megvizsgálni. Mi ugyanígy gondolko­dunk, amikor a leszerelési általános értekezlet egybehívását kérjük. Különösen megragadta fi­gyelmemet ez a kijelentése: »A béke a mi legfőbb javunk. Németország minden tőle telhetőt megtesz, hogy ennek művéhez hozzájáruljon«. .Egyedüli feltételünk az, hogy ezek az erőfeszíté­sek ne irányulanak senki ellen sem. Amikor ezt mondom, Szovjet-Oroszországra gondolok. Veszé­lyes és önkényes lenne azt akarni, hogy a nemzet­közi közösségből kizárjunk egy több mint kétszáz­millió lakosú országot.­­ Rá akarok térni most egy másik kérdésre­, amely általános kérdés és ugyanakkor francia­német kérdés. Amikor azt mondjuk, hogy Európa gazdasági újjáépítésének az a feltétele, hogy bé­­kés légkör alakuljon ki, hogy nyilvánossá tegyük és ellenőrzés alá helyezzük a fegyverkezéseket, hogy megállítsuk és fokozatosan korlátozzuk a fegyverkezést, akkor Németország hajlandó a mi szavainkban sértő utalást látni. Mi azonban min­dig azt hirdettük, hogy ezek a megállapítások valamennyi országra érvényesek, beleértve ma­gunkat is. Nem kívánunk Németországtól semmi olyat, amit ne kívánnánk mindenkitől és saját­magunktól is. Amikor azt mondjuk, hogy készek vagyunk közreműködni a nyersanyagok méltá­­nyosabb elosztásában, de arra is gondolunk, hogy ezzel ne a háborút tápláljuk, senki sem sértődhe­tik meg e jogos aggodalom miatt. Ha uralomra akarjuk juttatni a békét, akkor a hadiiparokat békeiparokra kell átváltoztatni és ez az átalakítás, amely nélkül félelmes válságok felé megyünk, annál nehezebb, mert más termelési ágak rovására élénk ütemben folytatták a­ fegyverkezést. Béke-­ akaratunknak egyedüli korlátja az a rendíthetet­len akaratunk, hogy ha megtámadnak minket, ak­kor védjük magunkat és hogy hívek maradunk szerződéseben vállalt kötelezettségeinkhez. Berlin, február 1. A Diplomatisch-Politische Korrespondenz rá­­mutat egy alapvető tévedésre, amely Delbos francia külügyminiszter tegnapi beszédébe be­csúszott. Azok a barátsági kapcsolatok, — írja — ame­lyeket Németország kezdeményez és amelyeknél a katonai megállapodások hiányát mintaképül kellene tekinteni, nem irányulnak egyetlen állam ellen sem s megfelelnek annak a kívánságnak is, hogy a rendezés, amennyire csak lehet, egyetem­leges legyen. Ezek nem irányulnak az orosz nép ellen sem, amellyel Németország nemzedékeken át barátságos viszonyban élt. Nem az orosz nép önelhatározása szeretné Németországot bizonyos irányban korlátozva látni, hanem Moszkva mai urainak elgondolása, amely arra irányul, hogy, az orosz nép segítségével a többi néphez is köze­lebb vigyék világboldogító eszméiket. Amíg min­den szovjetorosz katonának esküjével kell testét és életét a világforradalom biztosítására és elő­mozdítására rendelkezésre bocsátani, addig a né­met néptől sem lehet rossznéven venni, ha ezt a­ tényt és az ebből származó veszélyes lehetősége­ket kötelességszerűen számbaveszi. Németország­ban örömmel üdvözölnek minden törekvést, amely a minden nemzet igazságára, biztonságára és jól­létére szolgáló béke megteremtésére irányul. London: nincs lényeges haladás London, február 1. Az angol külügyi hivatal, hír szerint, arra az álláspontra helyezkedik, hogy Hitler beszéde nem jelent lényeges haladást az általános európai ren­dezés szempontjából. Mindamellett megelégedés­sel állapítják meg, hogy Németország Angliával és Franciaországgal szemben egyaránt barátsá­gos szándékkal viseltetik, bár rámutatnak arra, hogy a beszéd nem tartalmaz újabb gyakorlati javaslatokat, amelyek alapján Nagy-Britannia to­vábbi lépéseket tehetne. A Reuter-iroda jelentése szerint Hitler beszé­dét angol hivatalos körökben bizonyos mértékben kényelmetlennek tartják az angol felfogással szemben. Itteni mértékadó körök felfogásával el­lenkezőnek látják, hogy Hitler elutasít minden, együttműködést a bolsevizmussal. Nagy feltűnést keltett Hitlernek az a kijelentése, hogy Németor­szág és Franciaország között — emberi számítá­sok szerint — nem áll fenn semmi ütközőpont.

Next