Pesti Napló, 1937. május (88. évfolyam, 98–120. szám)

1937-05-23 / 115. szám

Budapest, 1937 88. évfolyam 115. szám Vasárnap, május 23 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hóra . . . 4.5 pengő Negyedévre . 10.80 pengő Félévre. . . . 21.60 pengő Egyes szám ára Budapesten, vidéken és a pályaudvarokon. 16 fillér ünnepnapokon . 24 fillér Vasárnap 32 fillér FESTI NAPLÓ SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: VII. ker., Rákóczi út 54. Telefon : 1-455-59-től 50-ig, 1-464-19-től 17-ig (sorozat) Jegypénztár, hirdetési-, előfize­­tési-, utazási- és könyvosztály: VII., Erzsébet körút 18-20. Szerkesztőség Bécsben I­n, Kohlmarkt 7. KÉSZÍTSÉTEK EL AZ ÚR ÚTJÁT! Irta: Dr. Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás Mikor Hazánk fővárosában a LXXIV. Eucharisztikus Világkongresszust várjuk, Keresztelő Szent János szellemében a próféta szavaival kiáltom magyar katolikus testvé­reim felé: »Készítsétek el az Úr útját, tegyé­tek egyenesekké ösvényeit; minden völgy be­töltessék, minden hegy és halom, megaláztas­sák, mert eljő az Úr!«. (Iz., 40, 3—10.) El­jő pedig nemcsak úgy, mint máskor: el­jő nem csupán mihozzánk, magyarokhoz, hanem minálunk, magyaroknál, gyönyörű szé­kesfővárosunkban eljő az egész emberiség­hez! És, ha Krisztus azt ígérte, hogy ahol ket­ten, vagy hárman összejönnek az ő nevében imádkozni, Ő is ott van közöttük, és meghall­gatást nyer közös imájuk, akkor bizonyos, hogy az 1938. évi budapesti Eucharisztikus Világkongresszuson Krisztus itt lesz közöt­tünk és meghallgatja közös imáját. Mert a Kongresszuson és vele kapcsolatban nemcsak mi, magyarok, imádkozunk, hanem igazi test­vériségben velünk imádkozik úgyszólván az egész emberiség. És ebbe az egyetemes, az egész emberiség nevében ég felé szálló közös imádságba, bíbor legátusán keresztül belekap­csolódik maga Krisztus földi Helytartója is, és — legalább lélekben — részt vesz benne az egész katolikus Anyaszentegyház. Milyen fel­séges, milyen biztató, milyen vigasztaló, hogy imádkozó seregeink között ígéretéhez képest, itt lesz maga Krisztus Urunk a legméltósá­gosabb Oltáriszentségben", és bizonyosan meg­hallgatást nyer buzgó közös imádságunk a Katolikus Anyaszentegyház, a­ magyar Haza és az egész emberiség igazi javára. A kis Magyarország 1938-ban átmenetileg valóban nagy, óriási, egyetemes kegyhellyé válto­zik, ahová mintegy búcsút járnak a nem­zetek, ahová eljön az egész világ, mert akkor Hazánkban Krisztus Urunk bőségesebben és egyetemlegesebben osztogatja majd áldását és kegyelmeit. Hogy azonban Isten áldásában és kegyel­meiben éppen mi, magyarok, minél bőségeseb­ben és minél egyetemlegesebben részesüljünk, a kongresszussal kapcsolatos ünnepségek külső megrendezése mellett elsősorban lelki tekintetben kell az Úr eljövetelére előkészül­nünk. Vessünk ki azért szívünkből és lelkünk­ből mindent, ami Isten törvényével és meg­szentelő kegyelmével ellenkezik, mert Isten ott osztogatja áldását, oda árasztja kegyel­meit, ahol üres edényeket talál. Üresítsük ki tehát magunkat rendetlen vágyainktól és szo­kásainktól egészen, hogy alkalmasak legyünk Isten áldásának és kegyelmeinek befogadá­sára. És, ha igaz, hogy ahol kevesebb van a miénkből, ott több van az Istenéből, akkor bi­zonyos, hogy ha egészen kiüresítjük és mint­egy elveszítjük magunkat, megtaláljuk az Istent. Azért most, mikor a nagyméltóságú ma­gyar püspöki kar szívbéli óhaja és főpásztori rendelkezése szerint a budapesti Eucharisz­tikus Világkongresszusra az egész országban egy teljes előkészületi eucharisztikus évet kez­dünk és ennek során eucharisztikus szentbeszé­dekkel, tribuumokkal, népmissziókkal, zárt lelkigyakorlatokkal, díszgy­űlésekkel és elő­adásokkal az Eucharisztia ismeretét, tiszteletét és szeretetét iparkodunk terjeszteni és maga­sabb fokra emelni, ne feledjük, hogy minden­nek az Eucharisztia kultuszán kívül elsősorban az a célja, hogy lelkileg megtisztuljunk és meg­újhodjunk, vagyis, hogy igazi bűnbánat és a töredelem szentsége által a megszentelő kegye­lem állapotába visszajussunk, vagy abban meg­erősödjünk; magán-, családi, társadalmi és ál­lami életünkben pedig megszüntessük mindazt, ami az Isten törvényével ellenkezik, mert vak­merőség nélkül csak akkor remélhetjük Isten egyetemleges áldását önmagunkra, magyar családjainkra, édes Hazánkra, Egyházunkra és, az egész emberiségre, ha legalább az áldáskér ég idején már nem helyezkedünk szembe Istennek, az egyént, a családot, a különböző társadalmii rétegeket és a nemzeteket egyaránt kötelezői törvényeivel. Adja Isten, hogy az egész föld kereksé­gére innen, Magyarországról induljon ki a nagy, világmentő restauráció, melyre soha nagyobb szükség nem volt, mint napjainkban, mikor a hitetlenek és istentelenek félelmetes tömegei sorsdöntő összecsapásra készülnek az istenhívők százmillióival. És, ha nemzetünk hosszú évezredeken keresztül sokszor az érde­keltek hálátlansága dacára kardjával, életé­vel és vérével védelmezte a kereszténységet, a nyugati kultúrát és a keresztény államokat,­ most szellemi és lelki fegyverekkel a hála re­ményében is megvédelmezze és megmentse az egész emberiséget. Az előadó lemondása körül írta: Friedrich István Knobh Sándor képviselőtársamat, az ipar­ügyi tárca költségvetésének az előadóját, a honfiak egy része lehurrogta, mert szembe mert szállani azzal a nemzeti és keresztény jelmezben egyre veszélyesebben fickándozó demagógiával, mely a gyáripart mint parazi­tát igyekszik kipellengérezni. Lehurrogták, beléje fojtották a szót. Erre Knob Sándor, aki­nek a képviselőség nem az egyedüli és főfoglal­kozása, hanem a gyáriparosok érdekképvisele­tében is vezető pozíciót tölt be, megsértődött és lemondott az előadói tisztségről. Szóval oda­dobta a hardibárdot. Nem cselekedett helyesen. A harcot állni kell, nem pedig kitérni előle. Pláne akkor, ha az ember igazságos és becsületes ügyet kép­visel. És a parlament különben sem arra való, hogy ott egyéni sérelem címén azonnal lete­gyük a lantot, ha más vizeken evező képviselő­társak egy kis kakofóniát szolgáltatnak. Azt mondja Knob Sándor barátom le­mondólevelében, hogy majd a pénzügyminisz­terre és iparügyi miniszterre fog háramlani a tőke, nagyipar és vállalkozás ellen szóló dema­gógia megzabolázása. Ez sincs egészen így. Ez nemcsak a miniszter urak feladata, hanem azoké is, akiket, ez a demagógia naponként egy vödörnyi moslékkal leönt. Bornemisza Géza miniszter most sem ta­gadta meg mérnöki mivoltát és mint olyan po­litikus, aki már a gyakorlati életben is produ­kált valamit, objektíve igazságot szolgáltatott a hazai iparnak és az abban elhelyezkedett tőkéinek, valamint az abba bekapcsolódott vál­lalkozásnak. De a gyáros, vállalkozó és tőkéket kezelő honpolgárok ne elégedjenek meg min­dig csak azzal, hogy ez vagy az a miniszter védelmébe veszi őket, megveregeti a vállukat és kijelenti róluk, hogy nem is olyan szerecse­nek ők, amilyeneknek a demagógia festi vala­mennyiüket, hanem álljanak ki maguk is ártat­lanságuk, igazságuk tudatában öntudatosan és önérzetesen a piacra. Hát hol maradnak ilyenkor azok a méltó­ságos, kegyelmes honfiak, törvényhozók és előkelőségek, akik ezeknek a kipellengérezett vállalatoknak az igazgatóságaiban,úgynevezett közgazdasági tevékenységet fejtenek ki? Akik­nek nagy része ott ül rettenetes pozitív és­­ a konstruktív ábrázattal a mindenkori kormány , csalódik bele újból a gazdasági élet vérkervi­tőbbségében. Hiszen ezek az uraságok rende­sen azért ülnek az igazgatóságokban, hogy a vállalatnak jó összeköttetést szolgáltassanak. Hogy összekötő kapcsok legyenek a vállalati igazgatóság és a magas kormány között. Sokan vannak ilyenek a képviselőházban is, a felső­házban is. Miért hallgatnak tehát ezek, mint az a nagy gömbölyű gyümölcs a fűben? Hiszen a vállalati közgyűléseken úgy szónokolnak, ma­gasztalnak, dicsérnek, hogy ember legyen a talpán, aki ezeket a retorikai mutatványokat füllel győzi. De ha Knob Sándor, mint az ipar­ügyi előadó, kötelességszerűen és statisztikai adatokra támaszkodva, szembe mer szállni a demagógiával, akkor sehol sem találhatók ezek a befolyásos előkelőségek, hanem vagy éppen telefonálnak odakünn, vagy valahol másutt serénykednek közgazdasági tevékenységük vi­rányain. Ha én gyáros vagy vállalkozó vagyok, avagy felkészültségem, szaktudásom, végzett­ségem révén egy igazgatóság tagja vagyok, ak­kor nem húzom a fejemet két vállam közé, ha foglalkozásomat, pályámat, kenyeremet a pel­lengérre vonszolják, hanem teljes szolidaritás­sal védelmembe veszem azt. Persze, ha csak mint reprezentáló előkelőség, mint jó össze­köttetés, mint befolyásos úr vagy mint díszgól fungálok, akkor természetesen lapulnom kell, ha a közélet rivaldáján egy kis forgószél ke­rekedik. Tény, hogy a miniszteren kívül senki sem állt a szorongatott Knobh Sándor mellé, pedig állítom, hogy a Ház nagy többsége igenis meghallgatja az egyéni és tőkés gazdasági rend védelmében elhangzó felszólalásokat, sőt azokat figyelmében is részesíti. Ahogy nekem is volt alkalmam azt a legutóbbi költségvetési beszédem elmondásakor tapasztalni. Senki se harapta le a fejemet azért, hogy az egyéni vállalkozás előnyeit kidomborítottam, az egyéni iniciatívában rejlő lendítő erőt kiemel­tem és azt fejtegettem, hogy az a vállalkozó, aki tőkéjének, tudásának, képesítésének lat­bavetésén kívül még kockázatot is vállal, jog­gal tarthat igényt haszonra. Amely »profitot«, legalább is részben közterhek formájában úgyis lead a köznek. Amije pedig megmarad, azzal vagy a belső tőkeképződés frontján kap. Vasárnapi szám — Ava 32 fizér

Next