Pesti Napló, 1938. szeptember (89. évfolyam, 174–198. szám)

1938-09-01 / 174. szám

Csütörtök PESTI NAPLÓ 1938 szeptember 1 éretem xe£éfiy,­ Móricz Zsigmond önéletrajza Egyáltalán sajátságos helyzetbe kerültem­­, szalonban. Amint kiderült, minden külön megállapítás nélkül, hogy nem vagyok szóra­koztató ember, nem hoztam adomokat, a sza­lon levegőjének megfelelő humort és cinikus jólértesültséget s nem hoztam feltörleszkedő vágyat a feltörleszkedők után, — azonnal ki­estem a társalgásból s senki sem zavart meg abban, hogy megdöbbenve s rosszérzéssel kri­tizáljam a nagy darab író hihetetlen gondos és körülményes előadását arról, hogy ő hogy szokta beszerezni a legjobb eredeti kínai teá­ját s hogy azt egy londoni követségi tanácsos küldi neki a hivatalos futárral s így vám nélkül. Egyszerre úgy éreztem magam, mint va­lamikor Istvándiban, ahol a puszta ház sar­kát öleltem a két kis karommal, hogy mindig lássam, melyik oldalról jön a veszedelem? Még egy nagy katasztrófa is ért. Egy asztalon levél volt a könyvek közt s azon Méltóságosnak volt címezve a házigazda. Ezen aztán igen elszégyeltem magam, hogy én ezt nem tudtam s folyton kegyelmesnek ti­tuláltam a grófnőt. Félre fogja magyarázni, azt hiszi hízelgés... hogy »bevándorló« vagyok. Mi a fenének jöttem én ide. Milyen igaza volt Jankának. Inkább mentem volna el a csetneki papokhoz, ott egy írónak megfelelő fogadtatásban és bizalomban lett volna ré­szem. Láttam, hogy innen búcsú nélkül szokás eltűnni, »angolosan?« s én is egyszerűen fel­állottam s elmentem. Nem illett, hogy valaki­nek a távozását észrevegyék. A __ házigazda nem jött utánam. A gróf egyáltalán egyetlen egy szót sem szólott hozzám s csak egy egy­szerű és kellemes kézfogást kaptam tőle. Az ököritói tűzről azonnal megírtam a cikket s másnap át is adtam a Nyugatnak. A cikk végéről egy részlet: »És mi történt a tűz óta? A nép, mint minden félcivilizált és erő­sen vallástalan nép, rettenetes apátiába süly­lyedt. Az égett emberek elbújtak és elmene­kültek, mert jól ismerik orvosaikat, akik bar­bár módra henteskednek s követelik az őket nagyon megillető s valóban igen kicsiny díja­kat. De a parasztnak minden krajcár igen nagy pénz, még akkor is, ha vásárol, hát még mikor csak az egészségét kell vele megfizetni. Nem is lehetett összeírni, hányan sebesültek meg, míg végre, egy hét múlva híre ment, hogy most valóban ingyen gyógyítanak s in­gyen adják az orvosságot is. Az államnak valóban ingyen kellene adni a népnek tanítót, orvost és ügyvédet. Azonban nemcsak a nép viselte magát paraszti állapotához illően, az urak is nagyon úri módon fogták fel a dolgukat. Csak az al­ispán és a főispán szerepét látni tisztán a la­pok közlései alapján. Nagyon keményen kel­lene megtámadni a magyar közigazgatást en­nek a két úrnak a magaviseletét általáno­sítva. Az alispán lesürgönyzi a budapesti Mentőegyesületet, mely felajánlotta a segít­séget: »Szíves készségükért köszönetet mondva értesítem, hogy ököritón egyéb mun­kálat nincsen, mint háromszázon felüli hulla eltemetése«. Ebben a pár sorban benne van a magyar úr gavallériája, hetvenkedése, okta­lansága s a hivatalra, a nép­ atyjának szere­pére nem termett ember minden lelketlensége. Míg az alispán ezt a táviratot írta, minden bizonnyal, ünnep utáni katzenjammerétől töb­bet szenvedve (ezt i­s így hallottam a grófné­tól szó szerint s ezen az alapon írtam bele a cikkbe, mert az alispánt nem ismertem és ne­vét ma sem tudom), mint a szíve fájdalmától, azalatt száznál több ember ordított és nyö­szörgött halálverítékkel kivert égett testtel... S az alispán csak egy hét múlva józanodott ki annyira, hogy a Mentőegyesület újabb ajánlkozására elfogadta a segítségüket.« A cikkben a megyei autonómia alapján állok, mert úgy látom még akkor, hogy ez ad valóban szabad kezet a humanitásra s a nép nevelésére, örültem, hogy ilyen közvetlen in­formációkat kaptam s az volt a felfogásom­, hogy vállalkoznom kellene arra a munkára, hogy a vezető réteggel érintkezve, azonnal síkraszálljak az incidentaliter feltűnő hibák nyilt feltárására. Meg voltam győződve fe­lőle, hogy cikkem után, mely csak kis részle­tében ilyen személy szerint támadó, például a főispánról is ezt írja: ...»ez az úr két neve­zetes dolgot jelentett ki: »addig nem megy le ököritóra, míg el nem temetik a halottakat, mert azt a látványt nem bírják ki az idegei« s hogy: »ököritón nincsen szükség segélyre, csak egy díszes emlékoszlopra«. Bizony az ököritói tűz világa mellett csak szomorú látnivalók tűnnek a szemünkbe. Szóval, meg voltam győződve, hogy cik­kem után az alispán ellen vizsgálatot fognak indítani. Természetesen naiv gondolat" volt. Éppen úgy, mint ahogy naiv várakozás lett volna, hogy per esetén a grófnő megismételje sza­vait, amelyeket saját otthonában, akárhány ember előtt is, de nem a nyilvánosság szá­mára mondott. Bár én szeme láttára jegyez­tem le szavait. De a cikk úgy látszi­tt komoly hatást" tett, mert az, hogy nem jött rá semmi reflexió, csak azzal magyarázható, hogy az érdekeltek sem látták célszerűnek a nyers és igazolható igazság bolygatását. * A grófnőnek megírtam, hogy a cikkem megjelent. Nem voltam benne bizonyos, hogy jár-e neki a Nyugrat, bár kellett, hogy olvassa, mert abban az időben még nemiben írtam másura. Soha egy szóval sem reflektált rá s nem is hívott meg maerálhoz, többet. Pontosan huszonöt év múlva, 1935-ben Ta­lálkoztam vele pítv kiadónál. Igen gyorsan, suttogva és különös kellemesen manciózus modorában, de keserűen elpanaszolta, hoogy milyen komiszak hozzá a magyar kiadók. Kedves és komikus volt, folyton nevetni kel­lett, holott ő halálos komolyan beszélt. A hu­szonöt év alatt néhányszor összetalálkoztunk az élet csataterén, hol színházban, hol esté­lyen, egyszer egy premieremen becipelt egy páholyba s bemutatott a Kende Zsiga­ gyere­keinek. Pompás nép volt, örültem, egészsége­sek, szépek. Rokoni szemmel néztem őket s nevettem. Én tudtam mit. A kiadónál történt találkozás után né­hány napra meghívót kaptam a grófnétól. El­mentem, féltem, félreért, ha nem megyek. Most is írók voltak jelen, s most is azok sze­repeltek, akiknek nem volt istvándi multjuk s nem vonultak vissza a társaságban hallga­tásba, hanem csécsi elbizakodottsággal mertek szerepelni... A grófnéval egy szót sem beszéltem. Kö­szöntés után többet nem nézett felém, ha kö­zeledtem sem. Igaz már az aggkori tünetek igen­ erősen kiütköztek rajta, sértés nem volt magatartásában, szegény, ő várt volna min­denkitől szórakoztatást, özvegyi bánatában, anyagi ügyeiben elég rendezetlenül, ahogy el­mondta volt. Azóta meghalt. Így sohasem volt alkalmam mulattatni azzal, hogy Laci bátyám szegény, papnét csi­nált volna belőle, ha... ha ő is pap lett volna s ha... Számomra az a legelső vizit nagyon sú­lyos következményekkel járt: beláttam, hogy a grófokkal sohase találkozhatom. Nem miat­tam, mert én őket ugyanolyan szemmel néz­tem, mint a tanyai szegény embereket, az író megfigyelő szemével s bajaikban éppen olyan résztvevő érzéssel, ők azonban mást várnak, a századok óta beidegzett szolgálatot. Azt várnák. Az emberek közt más alapvető különbség nincs, csak a társadalmi helyzeti energiapont következtében történt elferdülések. A magas­lati levegő éppen úgy átalakítja a szervezetet, mint a mélytengerek fenekén élő nyomás, úgy tudjuk a halak ott lent attól laposak és szín­telenek. Nil de me Az iskola sem segített rajtam Istvándi­ban. Az iskola ott volt a szomszédban­­, tele volt gyerekekkel, de ha én bele­léptem, még­j­obban magamban maradtam, mint otthon édesnagyanyámmal. (Folytatása következik.) GOGABüE^^LOy^etTRACy Zionel BAR.HYMOM .. lo­Vvl PÉNTEKEN Royal Mporto VICTOR, FLEMING boda kávéházban SOLTHY GYÖRGY a Vígszínház tagja HORVÁTH JANCSI cigányzenekarának kísérete mellett énekel

Next