Pesti Napló, 1938. szeptember (89. évfolyam, 174–198. szám)
1938-09-01 / 174. szám
Csütörtök PESTI NAPLÓ 1938 szeptember 1 éretem xe£éfiy, Móricz Zsigmond önéletrajza Egyáltalán sajátságos helyzetbe kerültem, szalonban. Amint kiderült, minden külön megállapítás nélkül, hogy nem vagyok szórakoztató ember, nem hoztam adomokat, a szalon levegőjének megfelelő humort és cinikus jólértesültséget s nem hoztam feltörleszkedő vágyat a feltörleszkedők után, — azonnal kiestem a társalgásból s senki sem zavart meg abban, hogy megdöbbenve s rosszérzéssel kritizáljam a nagy darab író hihetetlen gondos és körülményes előadását arról, hogy ő hogy szokta beszerezni a legjobb eredeti kínai teáját s hogy azt egy londoni követségi tanácsos küldi neki a hivatalos futárral s így vám nélkül. Egyszerre úgy éreztem magam, mint valamikor Istvándiban, ahol a puszta ház sarkát öleltem a két kis karommal, hogy mindig lássam, melyik oldalról jön a veszedelem? Még egy nagy katasztrófa is ért. Egy asztalon levél volt a könyvek közt s azon Méltóságosnak volt címezve a házigazda. Ezen aztán igen elszégyeltem magam, hogy én ezt nem tudtam s folyton kegyelmesnek tituláltam a grófnőt. Félre fogja magyarázni, azt hiszi hízelgés... hogy »bevándorló« vagyok. Mi a fenének jöttem én ide. Milyen igaza volt Jankának. Inkább mentem volna el a csetneki papokhoz, ott egy írónak megfelelő fogadtatásban és bizalomban lett volna részem. Láttam, hogy innen búcsú nélkül szokás eltűnni, »angolosan?« s én is egyszerűen felállottam s elmentem. Nem illett, hogy valakinek a távozását észrevegyék. A __ házigazda nem jött utánam. A gróf egyáltalán egyetlen egy szót sem szólott hozzám s csak egy egyszerű és kellemes kézfogást kaptam tőle. Az ököritói tűzről azonnal megírtam a cikket s másnap át is adtam a Nyugatnak. A cikk végéről egy részlet: »És mi történt a tűz óta? A nép, mint minden félcivilizált és erősen vallástalan nép, rettenetes apátiába sülylyedt. Az égett emberek elbújtak és elmenekültek, mert jól ismerik orvosaikat, akik barbár módra henteskednek s követelik az őket nagyon megillető s valóban igen kicsiny díjakat. De a parasztnak minden krajcár igen nagy pénz, még akkor is, ha vásárol, hát még mikor csak az egészségét kell vele megfizetni. Nem is lehetett összeírni, hányan sebesültek meg, míg végre, egy hét múlva híre ment, hogy most valóban ingyen gyógyítanak s ingyen adják az orvosságot is. Az államnak valóban ingyen kellene adni a népnek tanítót, orvost és ügyvédet. Azonban nemcsak a nép viselte magát paraszti állapotához illően, az urak is nagyon úri módon fogták fel a dolgukat. Csak az alispán és a főispán szerepét látni tisztán a lapok közlései alapján. Nagyon keményen kellene megtámadni a magyar közigazgatást ennek a két úrnak a magaviseletét általánosítva. Az alispán lesürgönyzi a budapesti Mentőegyesületet, mely felajánlotta a segítséget: »Szíves készségükért köszönetet mondva értesítem, hogy ököritón egyéb munkálat nincsen, mint háromszázon felüli hulla eltemetése«. Ebben a pár sorban benne van a magyar úr gavallériája, hetvenkedése, oktalansága s a hivatalra, a nép atyjának szerepére nem termett ember minden lelketlensége. Míg az alispán ezt a táviratot írta, minden bizonnyal, ünnep utáni katzenjammerétől többet szenvedve (ezt is így hallottam a grófnétól szó szerint s ezen az alapon írtam bele a cikkbe, mert az alispánt nem ismertem és nevét ma sem tudom), mint a szíve fájdalmától, azalatt száznál több ember ordított és nyöszörgött halálverítékkel kivert égett testtel... S az alispán csak egy hét múlva józanodott ki annyira, hogy a Mentőegyesület újabb ajánlkozására elfogadta a segítségüket.« A cikkben a megyei autonómia alapján állok, mert úgy látom még akkor, hogy ez ad valóban szabad kezet a humanitásra s a nép nevelésére, örültem, hogy ilyen közvetlen információkat kaptam s az volt a felfogásom, hogy vállalkoznom kellene arra a munkára, hogy a vezető réteggel érintkezve, azonnal síkraszálljak az incidentaliter feltűnő hibák nyilt feltárására. Meg voltam győződve felőle, hogy cikkem után, mely csak kis részletében ilyen személy szerint támadó, például a főispánról is ezt írja: ...»ez az úr két nevezetes dolgot jelentett ki: »addig nem megy le ököritóra, míg el nem temetik a halottakat, mert azt a látványt nem bírják ki az idegei« s hogy: »ököritón nincsen szükség segélyre, csak egy díszes emlékoszlopra«. Bizony az ököritói tűz világa mellett csak szomorú látnivalók tűnnek a szemünkbe. Szóval, meg voltam győződve, hogy cikkem után az alispán ellen vizsgálatot fognak indítani. Természetesen naiv gondolat" volt. Éppen úgy, mint ahogy naiv várakozás lett volna, hogy per esetén a grófnő megismételje szavait, amelyeket saját otthonában, akárhány ember előtt is, de nem a nyilvánosság számára mondott. Bár én szeme láttára jegyeztem le szavait. De a cikk úgy látszitt komoly hatást" tett, mert az, hogy nem jött rá semmi reflexió, csak azzal magyarázható, hogy az érdekeltek sem látták célszerűnek a nyers és igazolható igazság bolygatását. * A grófnőnek megírtam, hogy a cikkem megjelent. Nem voltam benne bizonyos, hogy jár-e neki a Nyugrat, bár kellett, hogy olvassa, mert abban az időben még nemiben írtam másura. Soha egy szóval sem reflektált rá s nem is hívott meg maerálhoz, többet. Pontosan huszonöt év múlva, 1935-ben Találkoztam vele pítv kiadónál. Igen gyorsan, suttogva és különös kellemesen manciózus modorában, de keserűen elpanaszolta, hoogy milyen komiszak hozzá a magyar kiadók. Kedves és komikus volt, folyton nevetni kellett, holott ő halálos komolyan beszélt. A huszonöt év alatt néhányszor összetalálkoztunk az élet csataterén, hol színházban, hol estélyen, egyszer egy premieremen becipelt egy páholyba s bemutatott a Kende Zsiga gyerekeinek. Pompás nép volt, örültem, egészségesek, szépek. Rokoni szemmel néztem őket s nevettem. Én tudtam mit. A kiadónál történt találkozás után néhány napra meghívót kaptam a grófnétól. Elmentem, féltem, félreért, ha nem megyek. Most is írók voltak jelen, s most is azok szerepeltek, akiknek nem volt istvándi multjuk s nem vonultak vissza a társaságban hallgatásba, hanem csécsi elbizakodottsággal mertek szerepelni... A grófnéval egy szót sem beszéltem. Köszöntés után többet nem nézett felém, ha közeledtem sem. Igaz már az aggkori tünetek igen erősen kiütköztek rajta, sértés nem volt magatartásában, szegény, ő várt volna mindenkitől szórakoztatást, özvegyi bánatában, anyagi ügyeiben elég rendezetlenül, ahogy elmondta volt. Azóta meghalt. Így sohasem volt alkalmam mulattatni azzal, hogy Laci bátyám szegény, papnét csinált volna belőle, ha... ha ő is pap lett volna s ha... Számomra az a legelső vizit nagyon súlyos következményekkel járt: beláttam, hogy a grófokkal sohase találkozhatom. Nem miattam, mert én őket ugyanolyan szemmel néztem, mint a tanyai szegény embereket, az író megfigyelő szemével s bajaikban éppen olyan résztvevő érzéssel, ők azonban mást várnak, a századok óta beidegzett szolgálatot. Azt várnák. Az emberek közt más alapvető különbség nincs, csak a társadalmi helyzeti energiapont következtében történt elferdülések. A magaslati levegő éppen úgy átalakítja a szervezetet, mint a mélytengerek fenekén élő nyomás, úgy tudjuk a halak ott lent attól laposak és színtelenek. Nil de me Az iskola sem segített rajtam Istvándiban. Az iskola ott volt a szomszédban, tele volt gyerekekkel, de ha én beleléptem, mégjobban magamban maradtam, mint otthon édesnagyanyámmal. (Folytatása következik.) GOGABüE^^LOy^etTRACy Zionel BAR.HYMOM .. loVvl PÉNTEKEN Royal Mporto VICTOR, FLEMING boda kávéházban SOLTHY GYÖRGY a Vígszínház tagja HORVÁTH JANCSI cigányzenekarának kísérete mellett énekel