Polgári leányiskola, Pestszenterzsébet, 1937
1038. ** 1938. I. A lefolyt tanév története. A tanév általános jellemzése. Intézetünk fennállásának 29. évét zártuk. Egy csodálatos, világraszóló lelki előkészület és ünneplés jegyében folyt le tanévünk. Az Eucharisztikus Kongresszus a mi ünnepünk volt : szegény elárvult magyaroké. S mi boldogok, megelégedettek és büszkék vagyunk, hogy a mi kis, szegény, kifosztott és megalázott nemzetünk lett egyik állomása Krisztus Király diadalmas útjának ; hogy a Szentatya olyan világesemény színhelyévé tette országunkat, amelynek elnyeréséért nagy és gazdag nemzetek vetélkednek. Fokozza boldogságunkat, faji öntudatunkat az a tény, hogy éppen első szent királyunk halála 900 éves évfordulójának évében ért bennünket a Szentatya részéről ez a kitüntetés. A budapesti Eucharisztikus Kongresszus csodálatos nappalai, káprázatos éjszakái nemcsak a tündöklő fényt és pompát tárták elénk, hanem kínzó fájdalomtól gyötört lelkünkbe belemarkolt az a töméntelen könny és vér, amelynek folyása 1914. óta állandóan sorvasztja az emberiséget. Eszünkbe juttatta az emberek féktelen gonosz indulatait, amelyek napjainkban újra fellángoltak s megsemmisüléssel fenyegetik a világ maradék békéjét, maradék szépségét, maradék nemességét. A kereszténység szegény emberek, halászok és mesteremberek körében született, de magához ölelte az egész emberiséget, magába foglalja az emberi szív minden lehetőségét ; a szenvedés is hite, de egyben reménye is, a szegénységet és nyomorúságot ugyanúgy kifejezi, mint a tündöklő fényt és pompát. Az egyetlen vallás, amely a golgotai kínszenvedés, halál és feltámadás fényében megoldottá, értékké, kitüntetéssé teszi a földi kínt, nyomort és szenvedést. Mi tűrünk, de hiszünk az örök eszményekben, az igazságban és szépségben ; mi éhezünk és nyomorgunk, de hitünk vigasztal ; mi siratjuk elveszett területeinket és véreinket, de hitünk erőssé és ellenállóvá tesz, reménnyel és bizakodással tölt el, s hisszük, hogy a szeretet és könyörületesség újra felragyog a magyar égen. Gondviselésszerű tényt látunk abban a találkozásban is, amely nemzeti létünknek mai nagy szerencsétlensége és Árpádházi Szentjeink halálának százados évfordulója között létesült. Szinte belecikázik a sötét magyar éjszakába a gondolat, hogy hol találjuk meg magunkat, reményeinket, jövőnket. Országunk istápját, első szent királyunk nemes hagyományait állítottuk ifjúságunk elé. Ez a kettős ünnep nagy lelki erőt és eszközt nyújtott ifjúságunk nevelésére , annak az ifjúságnak, amely szegény, mert nincs jelene, nincs kenyere, de gazdag ez az ifjúság mert van, kell, hogy legyen reménye; boldog ez az ifjúság, mert meglátja és élni fogja a szebb jövőt ! Csak legyen mindig mélységes hite, s merítsen a dicső hagyományokból, és élje nemzeti nagyjaink életét !